2015. május 18., hétfő

Ajánló - Elaine N. Aron: Szuperérzékeny vagyok?


A szuperérzékenység kifejezés nem ismert széles körben nálunk, így fontos hogy most körülírjam. Nem jelent introverziót, félénkséget, gátlásosságot, sem pedig taptintatos, megértő, befogadó, körültekintő tulajdonságot. A szuperérzénység egy veleszületetten érzékeny idegrendszert jelöl, amely egy normális jelenség, egy semleges személyiségvonás a maga előnyeivel (pl. sokkal érzékenyebben reagál az illető a környezet finom részleteire) és hátrányaival (pl. könnyebben kerül az idegrendszere fokozott izgalmi állapotba ha túltelítődik ingerekkel).
E méltánytalanul hátrányba került, okkal létező vonás jelentőségére lehet kitérek majd egy másik írásban, most álljon itt a magyar előszó e témában meghatározó műből "Elaine N. Aron: Szuperérzékeny vagyok? Harmóniát hozó megoldások harsány világunkban" című könyvéből. Talán érdekes lehet elolvasni az alábbi pár sort azoknak is akiknek a téma kívül esik az érdeklődési körén, F. Várkonyi Zsuzsa olyan szemléletes képet fest mai világunkról, amelyen megéri elgondolkodni.

"Elaine Aron nevét nálunk is sokan emlegetik majd nagy hálával: munkássága felszabadította a lakosság 20%-át az alól a nyomás alól, amellyel születésük óta küszködnek! A mi kultúránk ugyanis - tehát az európai és észak-amerikai kultúra - nem sokra becsüli a szuperérzékeny embert. Aron azonban több évtizede foglalkozik az erős érzékenységgel, és mind kutatásai, mind terápiás eredményei azt bizonyítják, hogy egy igen értékes és népes csoportról van szó. Minden ötödik ember ide tartozik - és szó sincs róla, hogy csak nők! Ők azok, akiknek bátorságával és küzdőszellemével már a pólyában is elégedetlenek voltak szüleik. Nem értették, miért engedi csemetéjük akár egy kisebbnek is, hogy játékát elvegye, mért nem bízik a csúszdában, miért nem mondja meg az óvónőnek, hogy már tud olvasni, és miért keseredik el mindeközben olyan "fölösleges" dolgok miatt, mint például más emberek érzései vagy reakciói.
Ha a kedves Olvasó máris felismerte önmagát a fenti leírásban, akkor ezt a könyvet neki is érdemes megismernie. A szuperérzékenység ugyanis alkati adottság: finom idegrendszert és intenzív belső megélésmódot feltételez, és ahogyan az alkati adottságoknál általában, úgy itt is kevés az esély ennek megváltoztatására. Az érzékenység leplezése persze megtanulható, a többség talán meg is tanulja, hiszen környezetünk nagy nyomás alatt tartja a szuperérzékenyeket. Ők kezdettől azt az üzenetet kapják, hogy velük van valami baj, velük "nem stimmel valami". Holott működésmódjukat több más - toleráns, spirituálisan gondolkodó - kultúrában a legnagyobb tisztelet övezné. 
Ez a nyomás okozza azután, hogy idegennek érzik magukat ebben a versengő-küzdő-hatalomközpontú világban. Pedig az idegenségből fakadó zártság nem is feltétlenül része a szuperérzékenységnek (sok extrovertált tartozik ebbe a csoportba), ez inkább csak válaszként alakulhat ki a környezet folyamatos elutasítására. Emiatt azonosítja - tévesen - jó néhány, tipológiával foglalkozó pszichológiai iskola az érzékenységet az introverzióval. Valóban vannak erősen zárt személyiségek ebben a csoportban, akiket környezetük "magának valónak" is nevezhet, de léteznek olyanok is, akik megszállottan "önzetlenül" szolgálnak szép, magasrendű ügyeket - közös vonásuk, hogy mindkét altípus gondosan kikerüli a földi acsarkodások színtereit.
Aron több önismereti kérdőívet is kidolgozott, amellyel ki-ki lemérheti saját érzékenységi fokát. Aki az ott szereplő állítások többségében felismeri saját működésmódját, biztosan a szuperérzékenyek közé tartozik. És a szerző annak szenteli könyvét, hogy olvasói lépésről lépésre megtanulják becsülni és saját javukra fordítani ezt az adottságukat. Azért gondolom ezt a könyvet sors-fordítónak az érzékeny ember számára, mert ebben a megvilágításban talán először láthatja alkatát nyereségesnek, és először kaphat jóvátételt korábbi, igazságtalanul lepontozott bizonyítványáért. 
A mi környezetünk százötven éve haladás-mániás, bő száz éve teljesítmény-központú, azaz hajszoló és sürgető, és jó ötven éve olyan mértékig versengő, hogy áldozatok már nemcsak a vesztes oldalon születnek, hanem egészség-romboló és lélek-ölő hatásával a nyertesek között is. Ebben a harsány világban végső soron minden az ego győzelméről vagy versengéséről szól. Főszerepet a nagy hang, az egyéni, kézbe fogható és kirakatba tehető jutalmak kapnak. Márpedig az ezekért folytatott tülekedésben a szuperérzékeny ember szinte törvényszerűen a peremre sodródik. Az ő erőssége ugyanis a történések belső megélése, az ő jutalma az ideáloknak való megfelelés, az ő egyensúlya a nyugalom. Mert mércéjét saját lelkiismerete adja, nem pedig a külső megerősítések.
Elaine Aron, aki maga is a szuperérzékeny csoportba tartozik, egész munkásságát annak szenteli, hogy rehabilitálja ezt a típust. Négy könyvet adott ki e témában, és évek óta folyóiratot jelentet meg a szuperérzékenyek számára. Ír többek között az érzékenység és szerelem kapcsolatáról, valamint az érzékenység és önismeret összefüggéseiről is.
Reméljük, hogy Magyarországon is hamarosan ismert lesz valamennyi könyve, és hogy nálunk is kialakul a szuperérzékenyek hálózata, akik éppen az által képesek segíteni egymás boldogulását, hogy "egy nyelvet beszélnek", és ökölvívás helyett sportként egymás felemelését és a természeti elemekkel való összekapcsolódást részesítik előnyben. Ezeket igyekeznek tömegsporttá tenni e kiadvány és e mozgalom magyar kezdeményezői is."
/Elaine N. Aron: Szuperérzékeny vagyok? F. Várkonyi Zsuzsa: Előszó a magyar kiadáshoz/

A szuperérzékenységgel foglalkozó magyar honlap címe: 
http://www.szupererzekenyek.hu/

Neked szól a honlap, ha szeretnéd tudni, hogy szuperérzékeny vagy-e, illetve hogy a gyermeked vagy más hozzád közel álló személy szuperérzékeny-e. 
Neked szól a könyv ha szeretnéd tudni miként lehet kezelni és használni ezt a személyiségvonást egy harmónikusabb életforma kialakítása céljából, míg a szuperérzékenyekkel kapcsolatban állók pedig információt kaphatnak a szuperérzékenyekkel való kapcsolatépítésről, a velük való együttműködésről.

"Irányt mutatunk a professzionális segítő szakmáknak a szuperérzékenyek felismerésében és segítésében. Hisszük, hogy mindezek által több harmónia, egyensúly, boldogság jön létre a Világban."
/http://www.szupererzekenyek.hu/informaciok/kuldetesunk//

2015. január 10., szombat

Tatiosz tanításai - Az Idő Tanítása



Tatiosz soron következő tanítása az idővel kapcsolatos. Időszerű.  
Mindig próbálkoztam megérteni miért ünnepelünk Szilveszterkor és Új Évkor. Mert elment egy év és kezdődik egy új...? Vagy hálásak vagyunk amiért még mindig itt vagyunk és van lehetőségünk egy új évet elkezdeni? Vagy egyszerűen csak azért mert egy ünnep? 
Talán most megtaláltam hogy én magam miért tudom ünnepelni az időt. Azt gondoltam, hogy esetleg másképp kellene az időre tekintenem mint eddig. Valami oka csak van annak hogy itt létezik. 
Az élet folyamatos változás, mozgás. Az idő segít érzékelni ezt a változást (egy biztos, folyamatos, állandó viszonyítási pontot jelent az élethez). 
A változás most azt jelenti nekem emberi lényként hogy élek, hogy van lehetőségem ebben a létformában tanulni, növekedni, gazdagodni tapasztalatokkal, tudással, ami előbbre visz (az itteni életemben és azon túl is). Ebből a szempontból lényegtelen, hogy a változás jó vagy rossz, mind előbbre visz. A rossznak gondolt változás ugyanúgy azt jelenti hogy élek... és hogy ezen életemben van lehetőségem továbbra is...

A változás, az idő nagy segítségünkre van Tatiosz következő tanítása szerint, még pedig abban hogy tanuljunk meg egy igen fontos dolgot (szerintem talán a legfontosabbat)...


Az előző tanítás befejező mondatai:
"...Nincs olyan helyzet, amelyben megértés és együttérzés nélkül járhatsz el. Ha gyötörsz valakit, magad is kínlódni fogsz; ha megsértesz valakit, téged is bántalom fog érni. Egyszer, valamikor. Már tudod, hogy az idő nem számít. Lehet, hogy a mostaninál sokkal nehezebb pillanatban." 
http://nesszi.blogspot.hu/2014/07/tatiosz-tanitasai-valasztas-tanitasa.html

És íme Az Idő Tanítása:

"- Azt mondod, az idő nem számít, Tatiosz. Miért van szükség mégis az időre, ha semmi jelentősége sincs? - kérdezte Iliádész.
- Az idő csupán egy elnevezés. Ezt a szót használod arra, hogy kifejezd: ma nem ugyanaz az ember vagy, mint aki tegnap voltál. Tudsz rá jobb kifejezést?
- Változás... folyamat... hullámzás...
- Jól mondod - helyeseltem -, ez mind benne van az időben, ahogy a fák, a tengerek, a helyek, az élőlények és az emberi kapcsolatok is mind átélik a változásokat. A fák virágba borulnak, majd lombjukat hullajtják, újraélednek, és megint elhervadnak, majd az egész kezdődik elölről. Ugyanez történik a tengerekkel, hegyekkel, élőlényekkel és az emberi kapcsolatokkal - mindennel, ami a földön és azon kívül része lett a teremtésnek.
- Értem...
- Minden megtörtént már veled, ami szerinted emberrel megtörténhet?
- Nem hiszem.
- Látod, Iliádész, ez az idő szerepe, hogy minden megtörténjen - válaszoltam.
- Ez lehetetlen... Hogyan történhetne meg minden, amikor ebbe beletartozik az is, amit nem ismerek... Még ha azt kívánnám, hogy részem is legyen mindenben, honnan tudnám, hogy ez volt a minden, hogy rajta kívül nincs más?
- Mivel a teljességet soha nem ismerheted meg, mindig újabb tapasztalatokra, felfedezésekre lesz szükséged, ugyanis a végtelent sehol nem lehet lezárni, ezért van a folytatás. Amit megismertél, örökre a tiéd marad, senki nem veheti el tőled. (Minden megismerésed a te tapasztalatod, senki nem veheti el tőled. Igaz, senki nem akarja elragadni, hiszen neki is megvan a saját tudása, mely önmagára vonatkozik - ezért nincs szüksége a tiédre. Gazdagíthatja ugyan a tiédet, ahogy te is hozzátehetsz az övéhez. De mindkettőtök tudása saját tudás marad.)
Éppúgy miként a királytól sem vehetik el a koronáját, ha megérdemelten viselte. 
- Azt mondod, ha letelt az ideje, a koronáját magával viszi?
- Ha a koronáját nem is, de a fényét igen. Ha innen nézed, mindenki király a saját életében. A korona fénye a tettekben rejlik, és a gondolatokban, hiszen azt váltod valóra, amit elgondoltál. Így mindenkinek van saját koronája, míg az egyik látható, a másik csupán érzékelhető.
- Ez azt jelenti, nincs különbség király és ember között? - kérdezte Iliádész csodálkozva.
- Diogenész azt mondta Alexandrosznak: légy előbb ember, s csak azután király. Én meg azt mondom Iliádésznak: már látom, hogy ember vagy, most arra kérlek, legyél király.
- Az nehéz lesz, nincs országom, palotám és koronám.
- Van családod, házad és fejed. Mindenből kaptál, ami királyhoz illik, csak éppen más a színük, ezáltal a nevük is, de attól még ugyanazt jelentik. 
Iliádész nem szólt, csak mosolygott.
- Ám Alexandrosznak valami mégis hiányzott a boldogsághoz, amit a tanítótól kívánt megszerezni - fűztem hozzá.
- Mi is volt az? - kérdezte Iliádész -, elfelejtettem.
- Gondolkozz, hátha eszedbe jut - bátorítottam.
- Hiába töröm a fejem, már nem emlékszem...
- Gondolkozz, ami igazán fontos, az mindig nálad marad, neked csak le kell nyúlnod érte, és a felszínre kell hoznod...
Ekkor Iliádész belső szeme előtt lepergett a király és a tanító beszélgetése. Szinte hallotta, mit mondott Diogenész a királynak, mikor az rosszat gondolt róla.
- Alexandrosz nem ismerte az embereket, hiszen saját magát sem ismerte... Azt várta a mestertől, tanítsa meg az élet finomságaira, végül pedig elégedetlenkedett, hogy a vendéglátásért semmit nem kapott cserébe...
- Vajon mit akart Diogenésztől megszerezni? - tettem fel ismét a kérdést.
- A tudását? Az élettapasztalatát? - kérdezett vissza Iliádész, de amint kiejtette a szavakat, máris tudta, hogy rosszat mondott.
- Szerinted elvehetik tőled a tudásodat?
- Azt mondtad, nem, és én hiszek neked, Tatiosz... Egyszer biztosan magam is megtapasztalom.
- Ebben bizonyos lehetsz, és akkor ismét gyere el hozzám, hogy beszélhessünk erről - válaszoltam.
Iliádésznak végül felrémlett a Szeretet Tanítása:
- Már emlékszem... Alexandrosz látni akart megtanulni. Szüksége lett volna a belső szemére, amelyik jól lát, mert középen van.
- Látod, ez a különbség közted és a világhódító között. Ő király létére sem tudta az embereket a szeretet szemével nézni, azzal, amelyikkel te már látni tudsz. Ezért gazdagabb vagy, mint ő.
- Ez az idő szerepe mindannyiunk életében, Iliádész - fordult Kalimonasz a barátjához. - Amikor tudod már, mit jelent embernek lenni, s akként élsz, akként cselekszel, elnyered az emberség fénylő koronáját.
- És akik soha nem tudják meg, mit jelent embernek lenni, azokkal mi történik? - kérdezte Iliádész.
Erre már én válaszoltam:
- Azok ismételnek.

*

Az eset, amit most elmesélek, szintén Alexandrosz királlyal történt.
Lükosznak fájt a lába, nem akart hadba menni a többiekkel.
- Te megtagadod a király parancsát? - vonta felelősségre Alexandrosz -, vigyétek és vegyétek a fejét - intett őreinek.
- Ezt nem teheted velem - mondta végtelen nyugalommal Lükosz, hangja nem remegett.
- Nem te fogod megmondani, mit tegyen a király! - harsogta Alexandrosz. 
- Mégis azt mondom, nem teheted... Van egy kedvenc lovad, igaz? Adj egy évet, és én megtanítom a lovadat repülni. Mégiscsak illik ez egy királyi lóhoz. Ha nem sikerül, akkor a fejem veheted.
- Az én lovam a leggyorsabb!
- De mégsem tud repülni...
A király megvetően nézett a harcosra:
- Ha volna egy kis eszed, te is tudnád, hogy szárny nélkül nem lehet repülni.
- Hogyne tudnám, de kérlek, ne hagyd ki életed legnagyobb lehetőségét, amikor felajánlom neked, hogy megtanítom a lovadat repülni. Ez majd emeli dicsőséged fényét... Csak adj hozzá egy évet.
Eltelt egy év, és a derék állat nem tanult meg repülni, bárhogy igyekezett...
Alexandrosz magához kérette Lükoszt:
- Tud már a lovam repülni? - kérdezte gúnyosan.
- Inkább holnap, a csata után beszéljük ezt meg. Most ne foglalkozz ilyenekkel, a lónak sem használna, ha a harc előtt kifárasztaná magát a repüléssel.
Másnap a csatában a király megsérült, eltört a válla, és egy nyílvessző a bokáját is megsebezte. Lükosz bement a királyi sátorba. Szomorúan nézte, amint gyógyító kezek füvekkel enyhítik a király nagy fájdalmait.
- Most én kérek tőled egy kis időt - szólalt meg Alexandrosz erőt véve magán.
- Ígérem amint meggyógyulok, én is megtanítom a te lovadat repülni. Majd együtt nézzük, milyen szépen szállnak. Kérlek, légy türelemmel, és mondd meg a lovamnak, ne felejtse el a tudományát. Ügyes tanárnak bizonyultál, én is tanultam tőled valamit: akik nehezen tanulnak, azok ismételnek."
/Tatiosz: Az élet szép ajándékai/