Az egér és a macska

 Ajánlom nektek Müller Péter e heti útravalóját:

"Addig rágja az egér a falat, de addig, míg áteszi magát a macskához." - ezt a mondást régóta szeretem.Több mint hatvan éve tapasztalom, hogy igaz. Eddig még mindig bejött. Nálam is, ha nagyon "rágtam a falat" - mindig ott volt a macska.

Az egér: önös énünk. Egónk. Két hibája van. Az egyik, ha nem tud akarni. A másik, hogy túlakarja magát. Mindkettő bajjal jár. És az oka az, hogy nem tud arról, van fölötte egy bölcsebb akarat, Önvalónk, felsőbbrendű énünk akarata, akinek parancsát kellene követnie. Ezért önállósítja magát, mint egy hajó föllázadt matróza, azt hiszi, hogy ő a Kapitány, s átveszi az irányítást. De nem tudja, merre megy a hajó. Nem ismeri a térképet, és nincs iránytűje.

Megy a hülye, nyughatatlan feje után. Ha baj van, megijed, összezavarodik, viharban pánikba kerül, napsütésben ellustul. Néha elmegy a kedve az egésztől, és föladja. Ilyenkor mély depresszióba esik, s a hajója elveszetten hánykolódik a tengeren. Néha meg megy, megy, konokul és fáradhatatlanul - rossz irányba. Ilyenkor jön a jéghegy.

Vagy egy másik hajó. Kitérni nem szeret. Mivel úgy gondolja, hogy övé a tenger, a másik hajóról úgy véli, megsértette a felségterületét, ezért minden hajó azonnal az ellensége. A nem akarásnak és a túlakarásnak a gyökere ugyanaz. Az én-uralt ember nem tud bízni. Nem hisz abban, hogy van az életben olyasmi, aminek eléje kell menni, s van olyan, amit várni kell. Mert jön. Nem veszi észre, hogy mindenért meg kell dolgoznia ugyan, de amire igazán vágyik, az ajándék.

Egy jó társ: ajándék. Egy jó barát: ajándék. Egy gyerek is ajándék. És minden igazi boldog pillanat: ajándék. Aki nem bízik semmiben, annak számára a falon túl nem Isten várakozik, hanem a Macska."

/Forrás: http://www.life.hu/sztarszerzok/20131007-heti-utravalo-muller-petertol-94resz.html/

A naivitásról 2.

Egy orvos, attól, hogy gyógyító még nem biztos, hogy tényleg meg akar gyógyítani, aki azt hiszi, naív... de bízni kell benne, hogy tényleg a gyógyítás szándéka vezérli irányodban.

Egy rendőr, attól még, hogy rendőr még nem biztos, hogy tényleg meg akar védeni, aki azt hiszi, naív... de bízni kell benne, hogy őt valóban érdekli az, hogy te biztonságban legyél.

Egy autószerelő attól még hogy tud autót szerelni, még nem biztos, hogy azt akarja, hogy az autód hosszú távon teljesen működésképes legyen... de bízni kell benne, hogy semmit nem "állított el", nincs más választásod.

Egy ember aki kedves hozzád, attól, hogy kedves még nem biztos, hogy tényleg jót akar neked, aki azt hiszi, naív... de bízni kell benne, hogy őt tényleg csak jó szándék vezérli irántad.

Némely férfiak attól hogy valamit megígérnek, vagy mondanak, attól még nem biztos, hogy az tényleg igaz, van amikor csak azt mondják amit hallani akarsz, azért hogy megfeleljenek az elvárásaidnak, és/vagy azért hogy megszerezzék/megtartsák ami kell nekik. Aki elhiszi feltétlenül amit mondanak, hogy az tényleg úgy is van, vagy lesz, az naív... de attól még bízni kell benne, hogy akkor és ott tényleg szabadon azt mondják amit odabent a szívükben éreznek (ráadásul jó vagy nem jó, ez nem befolyásolja a szeretetet irántuk, az függetlenül létezik mindentől).
Ígérni egyébként sem igazán lehetséges, ezért ők jól megtanítanak arra a törvényszerűségre, hogy amit ma meg tudsz ígérni, azt nem biztos, hogy holnap is meg tudod... egyszerűen a változás miatt. Csak a férfiak sokszor nem emiatt, általában nem tudatosan használják a "nem feltétlenül igaz ígérettevést", plusz nem is fogalmaznak pontosan egyáltalán... némely nők pedig sokszor elkövetik azt a hibát, hogy ígéretnek, igaznak, szívből jövőnek értelmeznek mindent és bármit amit hallanak... továbbá, egyes férfiakhoz hasonlóan sok nő sem számol a változással, azzal, hogy minden és mindenki változik és változhat.
A nők sem mindig mondanak igazat, náluk is ugyanúgy előfordulhatnak a fentebb említettek.

És én magam pedig, például, attól még hogy a szeretetről és társairól, különböző elméletekről, módszerekről írok, még nem biztos hogy ezekre én tényleg mindig törekszem is az életemben, vagy hogy rendszeresen alkalmazom őket, hogy az itt említett könyveket mind el is olvasom, vagy olvastam... aki azt hiszi igen, az naív... de bízni kell benne, hogy így van, így lesz.
Ha jön valami új, egy darabig érdekes számomra, addig foglalkozom vele, aztán elfelejtem, vagy félre rakom mert "még kell" címen... ezért is jó ez a blog, ha ide leírok valamit (akár megosztom akár nem) megmarad, vagy a naplóm... az más kérdés, hogy attól még nincs a tudatomban és ugyanúgy elfelejtődik, nem alkalmazom. Csak írok és okoskodok, de a gyakorlatban vajmit tudok ezekből megvalósítani. 

"Én is csak a szavakkal játszom, amelyek mögött talán ott van a valóság, amiről szintén nem lehet tudni, hogy micsoda."
/Fekete István/

Ne higgy senkinek... a saját tapasztalat az elsődleges. 

Ugyanakkor kell hinni és kell bízni az emberekben. Azt hiszem belénk van kódolva a hit/bizalom és a kétely is egyaránt. A bizalom az alap, aminek erősnek kell lennie, emellett egy egészséges kétely (amelynek nem kell tudatosnak lennie minden pillanatban) a változást szolgálja, segít, hogy számoljunk a változás lehetőségével. A naivitás az, amikor ez a kétely (ami egyfajta megfelelően feldolgozott tapasztalatból, bölcsességből származtatható) hiányzik.
Szerintem.

Mit mond nekem Isten?

Az évek múlásával picivel többet és többet érzek abból és jobban bízom abban az érzésben, hogy "Istenem rád bízom magam, legyen úgy, ahogyan te akarod" - foglaljon magába bármit is ez a név, hogy Isten. Hiszen egyedül ő az, aki képes átlátni ezt az egész szövevényes kapcsolatrendszert ami az érző lényeket időben és térben összekapcsolja. Azt is mondják, hogy jót akar nekünk, mert szeret bennünket. 

Most olyan, mintha ezzel a mondatommal azt sugallnám, hogy ebben én magam nem vagyok biztos, de ez nem így van. Ha szeret bennünket, akkor nem kétség, hogy jót akar nekünk. És ő szeret bennünket.

Álmodtam egy álmot, amelyben éreztem egy olyanfajta csodálatos szeretetet, amit még azelőtt nem éreztem, nem láttam, sehogyan sem tapasztaltam. Azóta is igyekszem nem elfelejteni... :) Ez a szeretet jött valahonnan, ami nem emberi... nem tudom szavakkal leírni, nem is akarom körülírni, a szavakkal csak bekorlátoznám ezt a határtalan dolgot valami skatulyába, amit mind igyekeznénk leutánozni, általa elvárásokat állítanánk magunk elé. Pedig erre nincs szükség, az igazság az, hogy álmomban rajtunk embereken keresztül nyilvánult meg ez a szeretet. 

És most lehet innentől gondolnátok azt hogy kissé talán hibbant vagyok, hogy akkor Istent is beleveszem ebbe az egész álom dologba. Ez érthető lenne, hiszen az élmény, a tapasztalat az mindig egyedi, személyes, a hatása csak közvetett tud lenni másokra. Egyszerűen nem tudom elmagyarázni, hogy miért érzem azt, hogy Istentől, valamilyen felsőbbtől származó. Van amit az ember csak tud és kész. Akárhogy is, biztos vagyok benne, hogy megvan bennünk is ez a fajta szeretet (az már egy más kérdés, hogy mennyire tud rajtunk keresztül itt megnyilvánulni az egyéni és környezeti tényezők befolyása közepette).

Isten, illetve az amit képvisel e név, ha néha rajtunk keresztül is szól... ettől még nem biztos, hogy biztosan fogom tudni melyik az ő hangja. A szeretetet adta ehhez segítségnek... ezen kívül támpontnak, mindent vezérlő elvnek, útnak, módnak, célnak... Ezzel még lehet nem tudok élni, mert mégis még mindig felmerül bennem a kérdés makacsul:

Hogyan hallhatnám, hogy Isten mit mond nekem?

A szeretetet adta nekünk lámpásként, hogy az utunkon ne kelljen sötétben tapogatóznunk, ettől még engem frusztrálni fog, hogy időről-időre nem mindig tudom merre kell menjek, hogy mi a célja velem. 

Talán többet kellene kérdeznem?...hogy válaszolhasson?

És talán nem fogja mindig megmondani hogy mikor mitévő legyek... Senki sem fogja megmondani, nekem kell kitalálni minden egyes pillanatban. Azért én szeretném tudni, hogy Isten mit szeretne, hogy mindent ezzel összhangban tehessek. Ez része minden pillanatban a tudatos választásnak. Minden pillanatban kapcsolatban kell legyünk a legfelsőbbel is.

A saját tapasztalatok mindenkinek a neki pont megfelelőek és mind nagyon fontosak. Fontos a pillanatban élni, és néha megállni összegezni, ha kell útmutatást kérni...

A bizalom, mint segítő eszköz

Tudom néha nem könnyű az élet senkinek sem, mindenki cipeli a maga keresztjét és mindenki csak annyi terhet kap amennyit még elbír, nagyobbat semmiképpen sem. Lehet, hogy valakinek egy számunkra apróságnak tűnő gondocska annak az illetőnek, az ő életében, az ő szemszögéből, az ő bőrében egy hatalmas nagy gond... de mint mondtam mindenki cipeli a maga keresztjét, és az mindenkinek ugyanolyan nehéz. Néha könnyebb, nem is érezzük, néha nehezebb... néha szúr, néha nyom :) mindig az jön ami még nem volt :)

Tudom nem mondtam semmi újat és ezután se fogok, csak emlékeztetlek, ha kéred, néha... mint ahogy engem is emlékeztetnek néha. Ne lepődj meg ha időnként újra találkozol egy vagy többféle emlékeztetővel. Ez egy jó jel a jövő szempontjából.

 

Kérlek próbálj meg nem aggódni semmi miatt sem! A dolgokon nem mindig lehet változtatni, azon viszont sokkal nagyobb eséllyel lehet, hogy hogyan állunk a dolgokhoz, hogy hogyan éljük meg a nehezebb pillanatokat (szándékosan nem átvészelésről beszélek, mert ha jól csináljuk, akkor nincs szükség át"vész"elésre, akkor csak döcög egy kicsit a szekér). 

Én azt szoktam mondani magamban, és ez ha csak egy kicsit is, de többször segített már, hogy

"Istenem rád bízom magam." 

Ez azt jelenti bővebben, hogy Istenem, mindent rád bízok, neked adok, átadom neked a terheimet is és legyen minden úgy ahogyan jónak látod!"
És próbálom ezt így is érezni. Még azt is szoktam mondani, hogy

"Teljesen egy vagyok a természettel."

Ezeket egymás után mondom, mintha imádkoznék, azaz végülis imádkozok, és ilyenkor szinte mindig sikerül megkönnyebbülnöm, legalább egy picit még úgy is, hogy Isten nekem valami mást jelent mint az emberek nagy részének, akkor is jó érzés rábízni magam valami nagyobbra, méghozzá a legbölcsebb valamire... annyira felszabadító érzés, még azt is érzem, ahogy az izmaim kicsit kiengednek a feszülésből. :)  Ez kb. olyan lesz majd, ha sokat gyakorolom, mintha mondjuk előre megbeszélnénk, azt játszanánk, hogy én eldőlök, és hagynám, hogy elkapj és nem félnék egy cseppet sem, mert tudom, hogy elkapsz és semmi bajom nem eshet... azaz megnyugszom, mert tudom, hogy minden jól van, bízom abban, hogy minden ami történik velem, az én javamat szolgálja még akkor is ha én ezt nem látom át és mondjuk aktuálisan pont az ellenkezőjét érzem ennek.
Ehhez kell ez a fajta bizalom és az, hogy újra egynek érezzük magunkat Istennel és az őt alkotó lényekkel, a Mindenséggel.

Ez a fajta bizalom egy olyan kiinduló pont az élethez, ami eszköz is egyben, segít.

Hiszek is meg nem is...

 

Hiszek is meg nem is az emberekben.

"Akkor hogy is van ez nálad?" - jogosan merülhetne fel a kérdés bárkiben is.

Bízom abban, sőt, tudom, hogy igazából mindenki jó. Bárki követhet el hibákat, és bárki lehet rossz szándékú is, de hiszek abban, hogy elő lehet hozni belőle a jó oldalát, a lelkét. Hiszem, hogy mindenki nagy dolgokra képes, hogy mindenki tele van szeretettel, szerethető és szeretetteljes... akkor is, ha nem tud róla, vagy elnyomta magában. Biztos vagyok abban, hogy mindenkiben lehet építeni, növelni ezt a fényt.

Mindez független attól amikor azt mondom hogy nem bízok senkiben és semmiben. Amikor én is érintve vagyok például azáltal, hogy valaki valami olyat akar tőlem ami a szívemet komolyabban is érinti, vagy én tőle, akkor muszáj óvatosnak lennem. Mert van ugyan saját akaratom nyilvánvalóan, de ezt általában nem tudom érvényre juttatni. Leginkább azért nem, mert addig általában nem tudok foglalkozni vele ameddig másoknak nem jó, ameddig azok akiket szeretek nem boldogok. Persze tud zavarni, ha az ahogyan én szeretném a dolgokat az nincsen figyelembe véve, de egész addig nem számít mindez nekem ameddig a környezetem nem lesz kiegyensúlyozott, vagy ha fájdalmat, problémát okozok vele nekik. Van aki szerint ez nem jó, mert akkor nem úgy élem az életem ahogyan én szeretném hanem úgy ahogyan mások akarják. Van benne igazság, tudom.
Amikor a megszokott viselkedésmintámmal ellentétesen cselekszem (merthogy ténylegesen, aktívan próbálok változtatni ezen) akkor igen konkrétan meg kell erőszakoljam magam. Lehet sosem fogok tudni megváltozni ebben.

Szóval abból következően, hogy ilyen vagyok, óvatosnak kell lennem, mert az emberek vissza tudnak élni ezzel és lehet nagyobb fájdalmat okoznak vele, mint gondolnák. A visszaélés sajnos hozzá tartozik az emberi természethez, az ez iránti bizonyos mértékű kiszolgáltatottság, védtelenség meg hozzám. Ameddig nem bizonyosodik be valakiről, hogy meg tudok bízni benne annyira ami egy közeli barátsághoz vagy párkapcsolathoz kell, addig nem tudok benne 100%-osan bízni. Szerintem ez tök logikus amellett, hogy lehet kicsit igazságtalan is valahol. Amikor viszont sikerült már teljesen megbíznom, akkor a bizalmam feltétlenül, határtalanul működik az adott személy felé.

Mindenkiben van egy kis sün valahol. Nálad miben nyilvánul meg?