A tökéletes öröm - Assisi Szent Ferenc meglátása szerint

Ez a bejegyzés most a keresztény szemléletű bölcsességeknek enged teret.

"Ferenc testvér a szív tisztaságáról...

Egyik nap Ferenc ismét Leó mögött bandukolt az erdőn át. Gondolatait hagyta elkalandozni. Mindketten megszokták ezeket a csendes meneteléseket a természetben. Gyorsan leereszkedtek a vízmosta lejtőkön a mélybe, ahol egy patak csobogott. Elhagyatott hely volt, vad és tiszta szépségű. A víz ugrándozott a sziklákon, hófehéren, szabadon, azúrkék szikrákat szórva. Nagy hűvösséget lehelt a környező növényekre. Néhány boróka nőtt itt is, ott is a sziklák között, a csobogó víz fölé hajolva.

- Húgocskánk, a víz! - kiáltott fel Ferenc a patakhoz közeledve. - A te tisztaságod Isten ártatlanságát énekli.

Egyik szikláról a másikra ugrálva Leó előbb ért át a patakon. Ferenc követte. Neki több időbe került. Leó, aki a másik parton állt, nézte az áttetsző vizet, amint végigszaladt az aranyszínű homokon, a sziklák szürke tömbjei között. Már Ferenc is átért a túlsó partra, de ő még mindig el volt merülve ebben a szemlélődésben. Úgy látszott, nem képes elszakadni ettől a látványtól. Ferenc nézte őt, és szomorúságot vett észre arcán.

- Igen elgondolkodtál - mondta neki egyszerűen Ferenc.

- Ó, ha mi is olyan tiszták tudnánk lenni, mint a víz! - válaszolta Leó. - Megismernénk mi is a mi húgocskánknak, a víznek ezt a bolondos és túlcsorduló örömét és ellenállhatatlan lendületét.

Szavaiban nagy nosztalgia reszketett, és melankolikusan nézte a patakot, mely nem szűnt meg rohanni a maga megfoghatatlan tisztaságában.

- Gyere! - ragadta meg karjánál Ferenc.

Mindketten újra elindultak. Egy csöppnyi csend után Ferenc megkérdezte Leót:

- Mit gondolsz, testvérem, miben áll a szív tisztasága?

- Ez abban áll, hogy nincs hibánk, amit szemünkre vethetnénk magunknak - válaszolta gondolkodás nélkül Leó.

- Most már megértem szomorúságodat - mondotta Ferenc. - Mert hiszen mindig van valami, amit a szemünkre vethetünk.

- Igen - hagyta jóvá Leó -, és éppen ez az, ami engem elkeserít. Sohasem fogom elérni a szív tisztaságát.

- Ah, Leó testvér, higgy nekem! Ne foglalkozz te annyit lelked tisztaságával! Fordítsd tekinteted Istenre! Csodáld! Örvendezzél azon, hogy van! Ő, aki maga a szentség, a tisztaság! Adj hálát neki önmaga miatt! Ebben áll, kicsi testvérem, a szív tisztasága. És amikor te így Isten felé fordultál, többé már ne fordulj vissza önmagadhoz! Ne kérdezd, mennyit haladtál. Az azon való bánkódás, hogy nem vagyunk tökéletesek, hogy bűnösnek találjuk magunkat, még csak emberi érzelem, nagyon is emberi. Magasabbra kell emelni tekintetedet, sokkal feljebb. Van Isten, és létezik az ő mérhetetlensége, az ő változatlan fényessége. Annak van tiszta szíve, aki nem szűnik meg imádni az élő és igaz Urat. Akinek az a törekvése, hogy Isten életére odafigyeljen, és aki képes minden nyomorúsága közepett Isten örök ártatlanságában és örömében fürdeni, aranylóan, mint a porszem a napsugárban. Ez az emberi szív egyszerre kifosztott, és minden gazdagsággal teljes. Elég neki, hogy Isten maga Isten. És ebben találja meg békéjét és gyönyörűségét. Isten pedig maga a szentség és tisztaság.

- De Isten megköveteli a mi erőlködésünket és hűségünket is.

- Kétségtelenül - válaszolta Ferenc. - De a szentség nem önmagunk kiteljesítése, még csak nem is valamiféle teljesség, melyet az ember megszerez önmagának. A szentség elsősorban üresség, amit fölfedezünk magunkban, és elfogadunk; és Isten maga jön, hogy betöltse azt abban a mértékben, ahogy megnyílunk az ő teljességére. A mi semmiségünk, ha elfogadjuk, szabad teret ad Istennek, ahol még teremthet. Az Úr nem engedi elrabolni dicsőségét senki emberfia által. Ő mindig Úr. Az Egyetlen, az egyedüli Szent. De kézen fogja a szegényt, kiemeli a sárból, és népének fejedelmei közé ülteti, hogy lássa az ő dicsőségét. Isten a lélek kék ege lesz.

Elmerülni Isten dicsőségének szemléletében, testvérem, Leó, felfedezni, hogy Isten valóban Isten, örökké Isten, mindazok felett, amik mi vagyunk és lehetünk, és örvendezni azon, hogy ő van, elragadtatásba esni örök ifjúsága előtt, hálát adni neki önmaga miatt; ezt követeli leginkább az Úr szerelme tőlünk, melyet a nekünk adott Lélek kiáraszt szívünkbe. Ebben áll a szív tisztasága. Ezt a tisztaságot nem lehet elérni ökölbe szorított kézzel és megfeszülve.

- Hát akkor hogyan? - kérdezte Leó.

- Egyszerűen nem szabad semmit sem megtartani önmagunkból. Mindent ki kell seperni. Még szorongásainkat is. Tiszta helyet kell készíteni. El kell fogadni azt, hogy szegények vagyunk. Le kell vetni mindent, ami nyomaszt bennünket, még hibáink súlyát is. És csak az Úr dicsőségét kell már szemlélni, s engedni, hogy az minket átjárjon. Isten él, s ez egyedül elég. Akkor a szív könnyűvé válik. Többé nem érzi önmaga súlyát; mintha kicserélték volna. Mint a pacsirta, megrészegül a tér tágasságától, s az ég azúrjától. Elhagy minden gondot és aggodalmat. A tökéletesség utáni vágy is megváltozik. Egyszerűen tisztán Istent akarja, Istent magát.

Leó elmerülve hallgatta, miközben atyja előtt lépdelt. S ahogy haladtak, egyre könnyebbnek érezte szívét, és mérhetetlen békesség ölelte át."  

(Részlet P. Eloi Leclerc OFM: Egy szegény ember bölcsessége
című könyvének A Nap nem tud nem ragyogni című fejezetéből.
Agapé Kiadó, 1992, Újvidék, fordította fr. Barsi Balázs OFM)"

/Forrás: http://pestiferences.ofm.hu/csalad/leclerc.html/ 

 "...Tiszta lelkében háborítatlan öröm lakozott. A tökéletes öröm titkáról így tanította a testvéreket, amikor egy téli reggelen úton voltak Porciunkula felé: ,,A testvérek jó példája, a csodatevő erő, a betegek gyógyítása és a halottak feltámasztása -- nagy dolgok ezek, Leó testvér! De mindennél több a tökéletes öröm. Nem található az sem a tudományban, sem a nyelvek adományában, sem a nagy prédikálótehetségben, és mégis az egész világot meg lehet vele téríteni. S ha mi most megérkezünk a Porciunkulához, és várnunk kell a kapu előtt az esőben és a hidegben, mert a kapus megvárakoztatja a hívatlan vendégeket, és mi ezt türelemmel elviseljük -- ó, Leó testvér, írjad csak --, ebben áll a tökéletes öröm! És ha a további zörgetésünkre a kapus furkósbottal kirohan, megragadja a kapucninkat, a földre ránt, és a hóban tetőtől talpig jól elver minket, ha mi ezt is türelemmel és Krisztus szenvedésére gondolva zokszó nélkül el tudnánk viselni -- írjad csak, Leó testvér --, ebben áll a tökéletes öröm!...''
/Forrás:  http://www.katolikus.hu/szentek/1004.html/

Az egyedüllétről... és arról miért írom ide amiket írok...

A tegnap esti szokásos rövid meditációm során tudatosult bennem, hogy miért is akarok én annyi mindent magamról ide leírni. Mert az, hogy "hátha másnak is vannak hasonló gondolatai és akkor nem kell egyedül érezze magát velük" és az, hogy a "tapasztalataim hátha tanulságosak másoknak is", ezek nem mindent magyaráznak meg. Igazából az nekem is jó, ha ide leírom a gondolataimat, érzéseimet, mert...

Éveket töltöttem el úgy, hogy egy "üvegburában" nőttem fel és éltem... ehhez jellegéből adódóan sötét és tudatlan üresség társult... (nem tudom ezt másképp megfogalmazni).

Ennek ellenére szeretek egyedül lenni, elvonulni néha, mert akkor tudok "agyalni", gondolkodni magamról és más dolgokról. Tudom, hogy nem jó sokat agyalni, de nálam ez tényleg jó hatású, engem ez húzott ki a sötétségből, így tudtam idáig eljutni ahol most vagyok. Szóval szeretek egyedül lenni, ugyanakkor eszem ágában sincs teljesen egyedül maradni önmagammal, legalábbis olyan formában nem ahogyan az régen volt... Most már mindent el akarok mondani, mindent le akarok írni. És szükségem van arra, hogy bizonyos időnként találjak valami felismerést a világról vagy önmagamról (amik mindig előbbre visznek, szerencsére néha jönnek maguktól is, de vadászni is kell őket), hogy soha többé ne kelljen abban a szörnyű ürességben élnem, a semmiben. Erre néha sok időm megy el... de sajnos semmiképpen sem tudnék úgy élni, hogy nap mint nap csináljam a dolgaimat reggeltől estig és közben ne keressek új felismeréseket a világban és ne agyaljak legalább egy kicsit. Mindezt úgy csinálom, én úgy vagyok egyedül, hogy közben sosem vagyok igazán egyedül, mert bármikor felhívhatok valakit, bármikor bekapcsolhatom a TV-t (fogalmam sincs mi megy benne, csak szól, hangja van)... vagy például a Facebookon is bármikor szólhatok valakihez ha akarok, stb... és akkor így úgy érezhetem, hogy sosem kell már többé olyan magányosnak lennem, mint ahogyan felnőttem.

Persze könnyen előfordulhat, sőt valószínűleg az van, hogy már nem lenne olyan sötét, tudatlan és magányos az az üresség, az a semmi, a gondolataim, vagy mások gondolatai nélkül. :) 
Mindenesetre nekem ilyen formában jól megy az egyedüllét, a gondolataimmal tulajdonképpen folyton egyedül vagyok. (És szívesebben vagyok egyedül, vagy kettesben valakivel, mint nagyobb társaságban.) Valószínűleg az én egyedüllétem azért nem igazi egyedüllét (amire néha talán szükség lenne). Ezt az is mutatja, hogy általában nem szeretem a csendet. (Ehhez hozzá kell tenni, hogy a természetes közegekben valójában egyáltalán nincs is csend, tehát ez nem feltétlenül baj.) Este például TV mellett alszom el (leveszem a hangját annyira, hogy már ne értsem a beszédet, de még szóljon). Ez asszem két dolog miatt van, egyrészt azért, hogy tudjam akkor is folytatódik tovább az élet és a jó dolgok is (akármilyen illuzórikus is a TV-ben lévő világ, élet van benne), ezek nem szűnnek meg miután én elalszom, mintha ez vezetne át a holnapba... vagy valami ilyesmi, egyfajta folytonosságot szimbolizál. A másik, hogy azt az érzetet kelti a fénye és a hangja által, mintha lenne mellettem valaki amikor elalszom, valaki, aki nem alszik el velem együtt (az nem baj, ha utánam elalszik miután én már elaludtam) és így nincs teljesen sötét és csend, amíg el nem alszom. (Ez a TV-re elalvás csak néhány éve van, egy bizonyos történés óta.) Lehet, hogy egy kicsit gáz ez... Gondolkodtam már azon milyen lenne ha a természetben alhatnék el tücsök ciripelés és a hold fénye mellett... :) Két kollégiumban laktam a fősulin és az egyetemen. Az egyikben a szobatársammal átrendeztük a szobát, ágyainkat az ablak alá toltuk. Hatalmas ablakunk volt az ötödik emeleten. :) Este mielőtt becsuktam a szemem láthattam a holdat és a csillagokat. :) És a fényük bevilágította a szobát. :))) Annyira békés volt olyankor minden! :) Igazán jókat aludtam akkor. Ahol most alszom, sajnos olyan elhelyezkedésű a szoba, hogy még a nap sem süt be, nem hogy a hold. A függönyt is muszáj behúzni nehogy belássanak, ha kint már sötét van. Télen pedig az ablakokat is be kell csukni a hideg miatt, és így nem hallhatom a környezet hangjait. Pedig még az autók zaja is teljesen jó lenne nekem... 
Ha a természetben lehetnék egyedül, az valószínűleg egészen más érzés lenne... (persze ha össze lennék barátkozva a természettel).
Szóval ez így nem igazi egyedüllét a fent említett formában, azt én is érzem, de így is rengeteget segített abban, hogy megtudjam ki vagyok.

Tudom, hogy nem egyszerű efféle dolgokat olvasni. Nem is bírja mindenki. De mint mondtam, "mindent" le kell írjak. Ez segített abban, hogy most itt tartok, ahol. És amióta ide írok le dolgokat... az még többet segít.

És ha valaki már ettől besokall, akkor lassan itt lesz az ideje megírnom egy másik bejegyzést is, amúgy is már jó ideje a terveim között szerepel :) 

A "normálisról" fog szólni, arról, hogy ki és mi számít normálisnak. 

Ennél kevésbé elvont bejegyzésemért is mondták már, hogy talán el kéne gondolkozzak azon, mennyire normális az amit itt csinálok... úgy hogy akkor ezért a bejegyzésért már tutira kijárna ez a tanács megint. :) Igazából meg tudom érteni. Más szeméből nézve biztosan fura lehet néha amiket írok.

A "mindent le akarok írni" dolgot javaslom másoknak is, de nyilvános formában nem mindenkinek!!! A túl sok agyalással is jó óvatosnak lenni, nem tesz jót mindenkinek.