Tatiosz tanításai - A tükör tanítása

"Minden ugyanoda érkezik, ahonnan indult, csak több tudással, több tapasztalattal tér vissza a kiindulóponthoz." /Tatiosz/ Ha egy emberi életet veszünk alapul, arra is jellemző ez. Így ebben benne rejtőzhet egy válasz (a sok közül) arra a kérdésre, hogy miért élünk.

Szeretettel ajánlom mindenkinek Tatiosz egy újabb nagyszerű tanítását, a TÜKÖR tanítását.

"Még mindig a Platián ültünk, tanítványaim és én. Mélységesen mély, szíveket magasztaló csönd honolt. Valamikor - az idő megszűnik ilyenkor - egy galamb szállt a nagykő közelében álló, terebélyes ciprusfa felénk hajló ágára. A tenger felől repült hozzánk, kíváncsian nézett ránk.

Makrisz a madárra emelte tekintetét:

- Milyen fenséges.

Olyan érzésem támadt, mintha színházban ülnék. Makrisz szavait kívülről hallottam. A madarat kívülről láttam. 

- Mintha mindent tudna, szeretet árad egész lényéből - csodálta tovább Makrisz a galambot. 

- Mit tartasz a szeretetről, ha szerinted ez a madár szeretni tud? - kérdezte tőle Kalimonasz.

- A szeretet minden. Nem tudok mesélni róla, mert a mindenséget jelenti számomra. Azt pedig igen nehéz szavakkal lefesteni. Egyszerűen érzem és tudom, hogy itt van közöttünk a maga kimeríthetetlen szépségével: emberek, állatok alakjában, fák, virágok levelében, az átvonuló fellegekben, a szikrázó csillagokban, az esőcseppekben, valamennyi teremtésben, élőben s élettelenben, így közéjük tartozik ez a galamb is - válaszolta Makrisz.

- Jól mondod - helyeselt Kalimonasz.

- A szeretet nem látható, nem szagolható, csupán érezhető, mert belül van. Mivel te érzed, számodra jelen van, ez a tömérdek szépség mind a tiéd, mert benned él.

- Engem megzavart a galamb érkezése - zúgolódott Florakész -, ahogy jött, visszazuhantam az életbe. Az előbb hallgattunk, most ismét beszélgetünk. Ez eszembe juttatja, mennyi bajom van. Felbukkanása nemhogy jót, éppenséggel rosszat hozott nekem. Nem is tudom, mit mondjak róla...

- Jól mondod - fordult Kalimonasz ezennel Florakészhez. - Annyi minden van a földön, amit szavakkal nem lehet elmesélni. A szeretet is ilyen, mert mindenkinek mást jelent.

- Hogy lehet ez? - kapcsolódott a beszélgetésbe Iliádész. - Csak nem azt akarod mondani, hogy az egyik szereti a madarat, az rendben van; a másik nem szereti, az is rendben van. Számodra az igen és a nem ugyanazt jelenti?

- Rokonszenvről és ellenszenvről beszélsz, barátom, a maga helyén mindkettő rendben van. És ha te úgy gondolod, hogy benned semmilyen érzést nem keltett ez a galamb, az is rendben van. Ez a te szereted. A másik kettő pedig az övék. Éppen ez a csodálatos benne. 

- Ezek szerint a szeretet csupán egy vélemény? - kérdezte Iliádész.

- Úgy is mondhatjuk. Nevezd inkább nézőpontnak, világlátásnak. Egy a lényege: belső szemed választ: mi az, amit közel engedsz magadhoz, mi az, amitől hátra lépsz, ha közelít feléd.

- Ha jól értem - tért vissza a társalgáshoz Florakész -, egyáltalán nem bűn, ha nem szeretem azt, akit Makrisz szeret?

- Ha nem bántod, akkor nem bűn. Képzeld el, mi lenne a világgal, ha mindenkihez egyformán viszonyulnánk, ha ugyanúgy éreznénk, s ugyanazt látnánk meg mindenben? Míg a világ dolgai ugyanazok, mi mégis mást látunk bennük.

Florakész hümmögött, Kalimonasz pedig tovább folytatta türelmesen:

- Vajon ugyanolyan érzést táplálsz Makrisz felesége iránt, ahogy a sajátod iránt érzel? Vajon ugyanezt várod Makrisztól is, ha a te feleségedről van szó?

Florakész tanácstalankodott, helyette Makrisz válaszolt barátságos mosollyal:

- A feleségeinket is meg kellene kérdeznünk erről. Csakhogy ők nem tudnak szólni, mivel nincsenek itt.

- Nem hiszem, hogy a két asszony egyformán szeretne mindkettőnket - komorult el Florakész -, hiszen a tiéd hozzád, az enyém pedig hozzám tartozik. 

Kalimonasz szemében különös, fényből font mosoly villant fel. Előbb Makriszt, Florakészt és Iliádészt érintette meg, majd átölelte s egybefonta a többieket is. Egyetlen lélegzetté váltunk valamennyien. Ez a lélegzet, akár a szeretet láthatatlan árama, összefűzött bennünket, és néhány pillanatra kiemelkedtünk a földi időből.

Iliádész törte meg az áhítatos csöndet:

- Mesélj nekünk a világról és az alvilágról, Tatiosz - fordult felém bizalommal. - Akkor talán közelebb jutunk a szeretet megértéséhez, vagyis ahhoz a csodálatos erejű sugárhoz, amit mi emberek szeretetnek nevezünk. Tőled hallottam régebben, hogy "mindennek van tükörképe, semmi sem áll magában". Ezért úgy gondolom, a világ tükörképe az alvilág, tehát alvilágnak is kell lennie valahol...

- Világ is, alvilág is létezik, csak másképpen, mint a mesékben. Az alvilág, amit az emberek hallomásból ismernek, és félve emlegetnek, itt van a földön. A világ és az alvilág egy. A kettő mindig ugyanannak az Egynek a része. Ez alól a világ és az alvilág sem kivétel. Ez a Tükör Tanítása.

Iliádész azonban tovább faggatott:

- A világot a szeretet roppant csarnokának képzelem, egy hatalmas helynek, ahol csupán szeretet mozgatja a szíveket. Az alvilágot különállónak képzelem: ott jön létre minden rossz, és büntetésül oda is kerül vissza. Jól látom ezt, Tatiosz?

- Kérlek ne vágd ketté azt, ami egy - kezdtem bele magyarázatomba. - A szeretet benned van, mégsem tudod szavakkal körülírni. A legbátrabb képzelőtehetséggel sem tudsz mesélni arról, mit érzel, amikor szeretsz. A szeretet - akárcsak a boldogság, a hűség és az igazság - egy magasabb világból érkezik, onnan, ahol nem kell hozzá szó, hogy érezni tudd, és kifejezd. A szeretet létezéséhez nincs szükséged szemre, fülre, kézre, színekre, hangokra, mozgásra; ahhoz, hogy élni tudj vele, nincs szükséged semmire magadon kívül. A szeretetnek azonban szüksége van rád: te vagy a szeretet küldötte. A földre érkezvén, magaddal együtt a szeretet hírét is elhoztad - így te magad lettél a szeretet.

Iliádész nem válaszolt, ezért tovább folytattam:

- Ha megérted, hogy a kettő mindig egy, nem lesz nehéz belátnod, hogy nincs két világ. Mindkettő ugyanannak a világnak a megnyilvánulása, csak az egyik fent van, a másik pedig lent. Bár két világot említesz, mégis ugyanarról a világról szólsz, csupán kétféleképpen. Nincs se jó, se rossz, két véleményt alkottál arról, ami a valóságban egy. Miképpen tudnád felismerni a jót, ha még nem volt dolgod az ellenkezőjével? Ha már tudod, mi a jó, akkor már ismered a rosszat. Minden a te választásodon múlik: te döntesz afelől, hogy a világnak melyik részén akarsz élni.

- Ha minden egy, miért teszünk mégis különbséget jó és rossz, szeretet és gyűlölet, édes és keserű, boldog és szomorú között? - kérdezte Iliádész.

- Képzeletben rajzolj egy kört ujjaddal a homokba - kértem tőle. - Megvan a fejedben?

Iliádész bólintott.

- Milyennek látod a kört behunyt szemmel? Szabályosnak? Hány kört látsz? Egyet, kettőt, esetleg többet? - faggattam tovább.

- Egy szabályos kört látok, semmi mást. A mutatóujjammal indultam el egy pontról, s ugyanoda jutottam, mikor a kört bezártam, ahogy kérted.

- Jól van. Egyetlen kört rajzoltál, egyetlen vonallal, egyetlen kézmozdulattal. Ezzel megalkottad annak az Egynek a képét, amely sokkal többet jelent a számbeli egynél. Ebbe az Egybe minden belefér, és minden megtalálható benne, a parányitól a hatalmasig. Ezért inkább az Egy helyett nevezd Mindenségnek, ami nagyon nagy, és részei által rendkívül változatos. Ekképpen a kicsi meg a nagy, a szép és a csúnya, a jó és a gonosz ugyanannak a körnek a részei. Lehetsz te magad ez a kör, lehet a világ ez a kör, mindegy. Minden ugyanoda érkezik, ahonnan indult, csak több tudással, több tapasztalattal tér vissza a kiindulóponthoz.

- Nagy tanítás ez, Tatiosz, de attól én még nem értem - tekingetett furcsán körbe Iliádész, miközben tanácstalanul nézett rám.

- Rendben van - mondtam -, akkor nézz a szívedre, aztán az egyik lábujjadra. Ők is részei annak a körnek, amit mi testnek nevezünk. Ha rád nézünk, téged látunk, egyúttal látjuk azt a kört is, aki most te vagy. Ha viszont csak a szívedre, vagy a lábujjadra tekintünk, csupán egyik részedet látjuk. A szíved, a lábujjad (és tested minden alkotóeleme) szintén te vagy. Mindkettő tested részét alkotja, csak az egyik szív, a másik meg lábujj. Másként néznek ki, más a nevük, más a szerepük is. Testrészeid is téged jelentenek a számunkra; azt mondjuk: ez Iliádész szíve, ez Iliádész lábujja. Részeidet veled azonosítjuk.

- Talán értem - mondta kissé zavartan barátunk.

- Ugyanez áll az emberekre: ők is ugyanannak a nagy, egységes körnek a részei, amelybe te is beletartozol. Az embereknek van egy közös tulajdonsága: együtt alkotják az emberiséget (ezt nevezzük a világ nagykörének). Nevük, külsejük, szokásaik révén minden ember különbözik egymástól, ekképpen a szerepük is eltérő. (Az ember körét nevezd kiskörnek.) A nagykör törvényei mindenkire egyformán vonatkoznak, ám te szabod meg, hogyan alkalmazod őket a saját életedben.

- Milyen törvényekre gondolsz? - kérdezte Iliádész.

- Emberi törvényekre, azokra, amelyeket az élethez kaptál útmutatóul. A törvények adottak, te azonban szabadon választhatsz: mikor melyiket használod életed adott feladatához.

- Azt hiszem, ez világos a számomra...

- Most nézz fel a csillagokra, azután fordulj a tenger felé. A csillagszikrák s a tenger parányi vízcseppjei is ugyanannak a körnek részei. Ezt a kört mi világnak nevezzük. Bármelyik része elválaszthatatlan egymástól, mivel ugyanabban a körben keringenek, de a szerepük más és más.

- Talán ezt is értem... Minden összefügg egymással.

- Most hunyd be a szemed, képzeld azt, hogy egy fényes palota kapuja előtt állsz. Szeretnél bejutni a palotába, csakhogy a kapuja zárva van. Ne hidd, hogy nehezen nyílik, ahogy azt se hidd, hogy könnyen nyílik, neked kell átjutnod rajta. Amint belépsz a Szeretet Palotájába, annak törvényei szerint kell élned. Kívülről fényes és ragyogó. Vajon belül mit találsz? Kivel találkozol, és mi fogad téged, a kíváncsi érkezőt a Szeretet Palotájában? Ezt mind neked kell megtapasztalnod.

- Azt gondolom, belül is épp olyan tökéletes, mint kívülről nézve, hiszen a szeretet köveiből épült - mondta Iliádész, és tovább álmodott. - Belül épp olyannak képzelem, amilyen maga az épület: fényes, selymes, igézetes... Már látom is...

- Mit látsz? - kérdeztem.

- Embereket, akik egymásra mosolyognak, dalolnak és táncolnak összekarolva.

- Ha jobban megfigyeled őket, mást nem látsz?

Iliádész hirtelen kinyitotta a szemét, visszatért közénk:

- Csak nem azt akarod mondani, hogy mást is kéne látnom?

- Ez a világ, amelyben élsz, ez a Szeretet Palotája."

/Tatiosz: Az élet szép ajándékai/

A szeretet mindig, mindenütt, mindenben és mindenkiben ott van a világban, csak rajtad áll, hogy meglátod-e és mennyit látsz meg belőle. Mert te magad is szeretet vagy. "A szeretet létezéséhez nincs szükséged szemre, fülre, kézre, színekre, hangokra, mozgásra; ahhoz, hogy élni tudj vele, nincs szükséged semmire magadon kívül. A szeretetnek azonban szüksége van rád: te vagy a szeretet küldötte." /Tatiosz/

Az "óperencián" túlra megyek

New York City

Mostanában, lehet érzékelni is, kicsit elfoglaltabb vagyok a szokásosnál. 

Azon kívül, hogy vannak elmaradások amiket be kell hozni, teljesen átmentem utazásszervezőbe. Most megint utazni fogok, hivatalos ügyintézésben kell segítsek. Sok vele az előkészület, pedig még az előző utazás miatti elmaradásokat sem hoztam be... de majd az is meglesz.

Nagy valószínűség szerint október közepén indulunk, a szülinapomat már Clevelandben töltöm és október végén már itthon leszek. Ez a terv.

Ha már úgy alakult, hogy menni kell, akkor azt egy nagy lehetőségként fogom fel, állok elébe bátran, hogy megtanuljam belőle amit kell, és mindent megteszek, hogy jól érezzem magam. Ki tudja lesz-e még lehetőség az életemben, hogy láthassam Amerikát, vagy hogy ilyen messzire utazhassak. Szeretnék sok-sok képet készíteni. Kezdek kissé izgatott lenni, bár még nem fogtam fel igazán...

A hátralévő időben még asszem nem ártana ráállni az angol tanulásra.

Természetesen utána olvasok amennyire csak tudok, de ha valakinek van tapasztalata, vagy bármi infója arról, hogy mire kell nagyon figyelni, vagy vigyázni New York városban és Clevelandben, akkor azt nagy örömmel venném.

Elmegyek egy nagyon kicsit világot látni. Ez az út és az utána következő időszak akár egy "vízválasztó" is lehet az életemben.
Ha valamiért nem jönnék vissza ( persze mindenképpen visszajövök), de hát olyan nagyon messzire megyek, hogy... akkor üzenem mindenkinek, hogy nagyon szeretem!!! És legyen mindenki olyan boldog, amennyire csak tud! :)

Cleveland

Amid van, azzal tudni kell bánnod... a tudatos választás lehetősége

Amid van - legyen az bármi, bármennyi és bármilyen - azzal tudni kell bánnod. 

Amikor néhány évvel ezelőtt jobb lett az anyagi helyzetünk, örültem, hogy megtehetem, hogy bármilyen fajta ételt megvehetek magamnak amiket soha azelőtt, ezért meg is tettem. Nem kellett hozzá sok idő és túlsúlyos lettem. Nem tudtam kezelni azt a lehetőséget, hogy bármilyen ételt megvehetek, és ez a karomra vált, mert az egészségtelen ételek csábításának nem tudtam ellenállni, azokat tömtem magamba merthogy egyre csak éhesebb és éhesebb lettem tőlük. Ördögi kör. Csapdába estem. 

A lehetőség számomra nem azt kellett volna jelentse, hogy bármilyen ételt megvehetek, hanem azt, hogy hozzájuthatok végre ahhoz, amihez addig nem tudtam, az egészséges ételekhez. Itt nem csak a mértéktartásról van szó. Nem tudtam élni a lehetőséggel, a választás lehetőségével. Ha tudtam volna egyáltalán, hogy választanom kell, (hogy én most valami mellett döntöttem)... és ha (jobb esetben) az egészséges ételeket választottam volna, akkor a mértéktartás szóba sem kellett volna kerüljön, mert az egészséges ételektől nem alakul ki folytonos eszem - éhes vagyok - eszem ördögi kör. (Nem azt mondom, hogy nem fontos, nagyon is lényeges dolog a mértéktartás is.)

Bármit csinálsz, az azt jelenti, hogy választottál valamely lehetőségek közül. Mindig választunk valamit, mindig döntünk valami mellett, akkor is ha az nem tudatosul bennünk. 

Bármid van az életben (amihez hozzájutsz, vagy amit teremtesz), azt tudnod kell kezelni tudatosan, ésszel, és akkor már nem a környezet és az események, hanem (még ha nem minden szinten is, de a lehetőségekhez mérten) te irányítod a veled történteket. Így van ez pl. a pénzzel, a párkapcsolattal, a munkával, az étel alapanyagokkal, a sporttal,  a testeddel, az érzelmeiddel, hangulataiddal, stb... és mindenfajta lehetőséggel is, amiket eléd dob az élet.

Ellenkező esetben csak megtörténnek veled a dolgok anélkül, hogy bármi beleszólásod lenne, csak sodródsz az eseményekkel, az élettel. 

Bár van, amit csak hagyni kell, hogy megtörténjen az agy beleszólása nélkül, gondolkodás nélkül csupán az érzések által, de akkor is tudatában lehetsz annak, hogy az a te választásodból történik, a te akaratodból.

Vannak, akik szándékosan előre tudják, sejtik, de nem érdekli őket a végeredmény. Pl. akiknek egyetlen életcéljuk, hogy az élvezeteket hajkurásszák. Ha csak az úton tapasztalt cseppnyi élvezet érdekel, hamar az utad végére érhetsz, ami még jóval előtte "rémálommá" válhat. Az a cseppnyi élvezet megér egy folytonos szenvedést? Több kárt csinál, mint hasznot. 

"Azt hiszem, túl nagy árat kell fizetnünk néhány felejthetetlen pillanatért."
/Kurt Cobain/

Olyan is van, hogy életünk során nagy válaszutak elé érkezünk és tényleg tudatosan kell döntsünk valamiről. Nagy dolgokról is. Választásaink, döntéseink másokra is hatással vannak, sőt befolyásolhatják sorsukat, boldogságukat. Felelőtlenül nem szabad ígérni semmit. Főleg nem a szerelemben. Például, ha biztos vagy abban, amit érzel, de semmi más nem biztos még, ha érzed, hogy mit súg a szíved, de még nem mozdultál felé (nem számít milyen okok miatt), akkor lehet több időre van még szükség és addig jobb, ha nem is hitegetsz senkit semmivel bármennyire is csábító a közös ígéret öröme, boldogsága. Az idő relatív, egy perc is végtelennek tűnhet, főleg annak aki vár, de ha felelőtlenül ígérgetsz nagy fájdalmat okozhatsz! Az ígéret azt az illúziót kelti, hogy valami állandó, pedig ebben a világban minden folyton változik, csakis a változás állandó.
Én már ezt megtanultam, ezért próbálok nem ígérgetni akármiről is van szó. Például nem ígérem, hogy megyek valahová, csak akkor ha már ott vagyok, de akkor meg már nincs szükség ígéretre. Ha már ott vagyok az a biztos... csak nem válok láthatatlanná. :)

Így kell mosolyogni

Forrás: http://www.life.hu/tested-lelked/20110914-katie-piper-arcat-leontottek-savval-most-mar-tud-mosolyogni.html

Olvasd el a fenti cikket! Magáért beszél, nincs mit hozzátennem.

    ***

"Nincs vagyonod? Nincs házad, telked, értékes tárgyaid? Nincs pénzed? A rigónak sincsen. Mégis ő a legvidámabb teremtés.

Igaz, neki nem kell cipő és nem kell ruha. Ételért sem fizet, csak füttyel.

Lakásért sem fizet. Fiait ingyen tanítja az erdő. A rigónak könnyű, mondod, és igazad van. A rigónak valóban könnyű. Ő ma is úgy él, ahogy Isten annak idején elindította az első rigót. 

Mi nem úgy élünk. Az első ember nem tudta még, mi a vagyon. És hiszem, hogy boldog volt mégis.

Pedig az első ember nehezen élt. Gondold csak el. Bunkóval védekezett a vadállatok ellen. Bőrüket maga húzta le, maga készített ruhát és lábbelit belőlük.

Barlangban lakott és mohán aludt. Nem volt villanyvilágítása. Semmije sem volt.

Mégis, azt hiszem, szerette az életet.

Örvendett a szélnek és a napnak. A levegőnek. Annak, hogy egészséges, és ha fáradt volt, annak, hogy lefekhet a mohára pihenni. Örvendett az izmainak és mosolygott, ha pillangó szállt előtte. Ha gyümölcsökkel megrakodva tért haza összkomfort nélküli barlangjába, ha bunkója egy vadat leütött: gazdagnak érezte magát. És mert gazdagnak érezte magát, gazdag is volt.

Erről eszembe jut, hogy ismertem embereket, akik palotában laktak, naponta új ruhát vehettek magukra, azt ettek, ami eszükbe jutott, halomban állt körülöttük a vagyon, gyáraik voltak és bankbetétjeik és mégis folyamatosan töprengtek, törték a fejüket, beleőszültek a gondba, mert mindenáron azt akarták, hogy még többjük legyen. Voltak ugyanis emberek, akiknek még több gyáruk volt és még több bankbetétjük. Szegényeknek érezték magukat azok mellett, és mivel szegényeknek érezték magukat, szegények is voltak.

Pedig mondom, palotában laktak. Sokkal több szobában, mint amennyit egyáltalán használni tudtak volna. Villanyvilágításuk volt és fürdőszobájuk, nem is is egy. Nem zárták le soha a villanyukat és a fürdőszobában bármikor folyt a melegvíz, csak meg kellett nyitni egy csapot. Télen központi fűtés őrizte az egyforma meleget és nem volt soha szénhiány. Rádiójuk volt és gramofonjuk, rengeteg sok lemezzel. Ebédlőben ettek, finom porcelánon, ezüst evőeszközzel. Cselédek szolgálták ki őket. Nem kellett se fát vágjanak, se vizet hordjanak, se edényt mosogassanak, se főzzenek, se seperjenek, se cipőt takarítsanak: mindezt megcsinálták helyettük mások. Olyan ruhába öltöztek, amilyenbe jólesett. Az utcákon, ahol jártak, tele voltak a boltok kirakatai mindenféle szép holmival és minden eladó volt. Minden boltba bemehettek és mindent megvásárolhattak, ami csak szemüknek megtetszett. Amikor eszükbe jutott, elmehettek a színházakba és a hangversenyekre. Kényelmes autók röpítették őket és utazhattak és nem kellett soha, sehol sorba álljanak.

Mégis szegények voltak. Nem értek rá örvendeni a napfénynek, a víznek, a levegőnek, a virágoknak, az ételnek. Nem értek rá egyszerűen, mert éjjel-nappal gondok között futkostak, hogy miképpen szerezhetnének még több pénzt. Mert ami volt, azt kevésnek érezték. És amit az ember kevésnek érez, az valóban kevés is.

Gazdag akarsz lenni? Gondolj a rigóra és az ősemberre. Gondolj arra, hogy meztelenül jöttél erre a világra és meztelenül térsz belőle vissza. Vendég vagy ezen a földön. Csak az a Tied, amit a bőröd alatt hoztál és elviszel. Gazdag, aki egészséges. Aki erős. Aki nem szorul másra. Aki föl tudja vágni a fáját, meg tudja főzni ételét, meg tudja vetni ágyát és jól alszik benne. Aki dolgozni tud, hogy legyen mit egyék, legyen ruhája, cipője és egy szobája, amit otthonának érez. Fája, amit fölapríthasson. Aki el tudja tartani a családját, étellel, ruhával, cipővel, s mindezt maga szerzi meg: az gazdag. Örvendhet a napfénynek, a víznek, a szélnek, a virágoknak, örvendhet a családjának, a gyermekeinek és annak, hogy az ember él. Ha van öröme az életben: gazdag. Ha nincsen öröme benne: szegény.

Tanulj meg tehát örvendeni. És ismerd meg a vagyonodat, amit a bőröd alatt hordasz. Élj vele és általa, és főképpen: tanulj meg örvendeni!

Vendég vagy a világban és ez a világ szép vendégfogadó. Van napsugara, vize, pillangója, madara. Van virága, rengeteg sok. Tanulj meg örvendeni nekik.

Sajnos, embere is van. Igyekezz kevesebbet törődni velük és többet azzal, ami még a világ szépségéből csodálatosképpen megmaradt, az emberiség minden pusztításai mellett is.

Nem győzöm eleget mondani: tanulj meg örvendeni. Annak, hogy élsz. S mert élsz: gazdag lehetsz.

/Wass Albert: Gazdagság és szegénység/

Bonsai

Az állatokkal sokkal jobb a kapcsolatom, mint a növényekkel. Miután több növény is rosszul lett vagy életét vesztette a kezeim között, úgy döntöttem nem tartok több cserepes növényt. Egyébként sem vonzottak igazán. Szépnek tartottam őket, és tudtam, hogy némelyik jót tesz a szoba levegőjének. Ennyi. Tudom a nőknek illik szeretni és jól tartani a cserepes növényeket, virágokat... hát, no komment.

Kb. 3 hónapja megláttam egy gyönyörűséges, életerős bonsai fát az egyik Tesco áruházban. Olyan volt, mint egy igazi fa, csak kicsiben. Beleszerettem. Egyből kialakult köztünk valami különleges vonzalom. Nem tudtam levenni róla a szemem. Hát hazavittem. Később kiderült, hogy egy Ulmus parvifolia fajtájú bonsairól van szó. Az egyik legkitartóbb típus, sok mindent kibír. Tökéletes választás volt számomra mindenféle szempontból.:) Jól érezte magát nálam, hozta serényen az új kis hajtásait és az aranyos piciny leveleit. Hatalmas dús lombja volt.

Néhány héttel ezelőtt egyszer csak a szép kis levelei elkezdtek sárgulni, és folyamatosan hullani. Egy hét múlva már kopasz volt szegény. Már korábban (amikor még jól volt) elvittem őt megmutatni a körúti bonsai-oshoz (ahol nagyon szakszerűen és kedvesen beszéltek ezekről a kis fákról), hogy tanácsokat kérjek a gondozásához. Nem volt mit tenni, hát újra elvittem a kicsi fát a bonsai üzletbe, ahol rögtön ott is fogták "megfigyelésre és vizsgálatra". Mire visszakaptam már újra lombba borult a kis drága. :) Sápadt zöld levelecskékkel, de dús lombokkal, életerősen kaptam vissza. Szerencsére élt a fa gyökere, csak valamiért ledobálta a kis leveleit. Ha valami nem jó neki, akkor megijed és akkor egyből elkezdi hullatni őket. Lehet, hogy huzatot kapott, vagy a 40 fokos meleget nem bírta jól. Nagyon féltettem, már hozzánőtt a szívemhez. A lényeg, hogy most már jól van, megmenekült és nagyon vigyázok rá. :)
Tudom, hogy a fákkal kell kezdenem a növényekkel való megbarátkozást. Egyébként is különös vonzalmat érzek a fák iránt. Néha megérintem egy fa törzsét, és ha tudom át is ölelem. Nagyon barátságosak. :) Kedves, odaadó, szerető, óvó érzéseket sugároznak felém. :) Egyébként is van közöm a fákhoz, a nevem (Szilvia) jelentése: erdő. :)

Szóval ez a bonsai egy jó lehetőség arra, hogy ne csak az állatokkal, de végre a növényekkel is jó kapcsolatot alakíthassak ki.

Több téves elképzelés él a köztudatban a bonsai-okról, például az, hogy drágák és hamar elpusztulnak. Vagy, hogy kis helyen kell őket tartani, ritkán locsolni (hogy ne tudjanak megnőni), vagy speciális magot kell elültetni, amiből csak kis fák nőnek. Ez mind tévhit. Ők ugyanolyan "rendes" fák, mint a nagyok, csak valamiért (az életkörülményeik miatt) az eredeti élőhelyükön nem tudtak megnőni. Őket gyűjtik be és alakítják formára kíméletes módszerekkel. Az alábbi oldalon található írás minden tévhitet eloszlat:

http://www.bonsaihungary.hu/bonsai_rejtely

Ha neked is megjött a kedved a bonsai tartáshoz, őszinte szívvel ajánlom Fehér Imre bonsai-ait. Fehér Imre és munkatársai igazán szeretik ezeket a növényeket. Megtalálhatod őket az alábbi honlapon látható elérhetőségeken:

http://www.bonsaihungary.hu/

KáoszDzsungelVáros

A társadalom nemi sztereotípiái elvárják a férfiaktól, hogy eltartsák családtagjaikat, hogy teremtsenek hajlékot és anyagi hátteret a család élelmezéséhez, ruházkodásához, egészségi ellátásához és biztosítsak a gyerekek jövőjét. A mai világban ezt sokszor szinte lehetetlen megvalósítani. Ha a férfiak ezzel a sztereotípiával azonosítják magukat, férfias identitásuk ebből táplálkozik, önbecsülésük szenvedhet nagy kárt. Ez pedig súlyos esetekben más embereken csattanhat.

Némely férfiak önérzetes nagy arcúsága mögött részben az a tudatalatti frusztráció áll, hogy szinte a csodával határos módon kell helyt állniuk ebben a világban. Akinek ez sikerül, arra irigykedve tekintenek, ahelyett, hogy egymást segítenék. Mivel némelyikük (tévesen) a hatalom birtoklásától érzi magát igazán férfinak, ezért az ilyen emberek eltiporják társaikat és plusz farkastörvényeket állítanak fel a már amúgy is meglévők mellé (melyeket a pénz és a hatalom már amúgy is megteremtett).  "Ha már mindenkinek szar és amúgy is szar a világ, legalább nekik legyen jó." Ez is egyfajta hozzáállás a világhoz. Nem ítélem el, mert nem ítélkezek, csak felmerül bennem a kérdés, hogy mindez hova vezet... Mert hát tényleg nem túl rózsás a helyzet, de még rátenni egy lapáttal... mindenki hozzá teszi a magáét... és a sok kicsi sokra megy...

Tulajdonképpen most is egy dzsungelben élünk. Ma már ebben a dzsungelben nem tűnik úgy, hogy könnyebb lenne a túlélés egy természetbelihez képest. A civilizált városi körülmények egyes fertőző betegségektől, veszélyes állatoktól megvédenek bennünket. Könnyebb előállítanunk a táplálékunkat, lakásunk kényelmes tisztálkodási lehetőséget, alvást, életvitelt biztosít. Azonban idővel kicsit átestünk a ló túloldalára és nem értékeljük a könnyebb életvitel lehetőségét. Már nem elégszünk meg a legszükségesebb dolgokkal. A fogyasztói társadalom magasabbra helyezte a létszükséglet alapjait. Az emberek már nem tudják mik az igazán fontosak számukra. Egy ördögi kör alakult ki, az egyre nehezebb életkörülmények miatt még inkább a fogyasztási cikkek okozta hamis örömökbe menekülünk az emberi kapcsolatok és az egészségünk rovására. Ember legyen a talpán, aki ebben a káoszban el tud még igazodni. A város már talán több nehézséget okoz nekünk, mint amennyi előnye van. A városi élet veszélyeitől ki véd meg bennünket? Újra egy dzsungelben vagyunk, ahol a táplálék levadászása és a hajlék keresése, megteremtése sokszor csak csodával határos módon lehetséges. Régen sem volt könnyű a férfiaknak, erőt és bátorságot kellett mutatniuk, hogy mindezeket biztosíthassák családjuknak. Most az erőn és bátorságon kívül még kell nekik valami nem tudom mi, valami extraszuper képesség és szerencse, (valami rajtuk kívüli plusz pozitív tényező), ha ugyanezeket meg akarják teremteni párjuknak és gyerekeiknek. Mára odajutottunk, hogy nemi szerepek és sztereotípiák ide vagy oda, a férfiak családfenntartó szerepe újra elengedhetetlenül fontos lesz, mivel egyre kevesebb esély van arra, hogy a nők egy keresetből ellássák gyermeküket (főleg amíg kicsi a gyermek). 

A férfiak (és nők) versengenek a vadászati területekért. Ha találnak egy jól jövedelmezőt, annyira félnek annak elvesztésétől, hogy mindenki mást elüldöznek onnan, vagy maguk alá kényszerítik a többieket, hogy nekik bőségesen jusson a javakból és fel tudjanak  belőlük halmozni. A többieknek csak csurran-cseppen valami és nem tudják, hogy holnap még ennyi is lesz-e egyáltalán. Egy részük nem dolgozik rendesen, mert azt látja, hogy hiába töri magát, nem kap érte több pénzt, helyzete ugyanolyan bizonytalan marad. Így aztán nem végez rendes munkát, esze ágában sincs belerokkanni, végülis így is talál olyan munkát, amiből csurran-cseppen valami... "Beleszarik" mindenbe, szeretne minél könnyebben, minél kevesebb munkával megélni. Valahol érthető is (meg nem is). Mindenesetre megvan az oka. Minden következik valamiből.

A természet dzsungelében nem volt könnyű és kényelmes az élet, de minden sokkal egyszerűbb és kiszámíthatóbb volt. Nagyobb biztonságot adott, mint az eredetileg védelmet biztosító város, ami most már a káosz dzsungele... Lássuk meg a valódi arcát, azt amivé tettük...

Ha tönkre tesszük a természetet, hova megyünk vissza? Amikor még a városra sem tudunk vigyázni...

Nem tudom meddig tud a helyzet fajulni. Azt mondták nekem, hogy ha ez a dolog "robban" egy nagyot (merthogy a történelem ismétli önmagát, periódikusan ismétlődik, mint minden idővel ebben a világban), akkor azt is túl fogjuk élni, mint ahogy a világháborúkat is. Bennem meg felvetődött, hogy igen valószínűleg lesznek akik túlélik, de az esélyek valamivel rosszabbnak tűnnek, mint a világháborúk idején. A városi kényelemben, műkaján, hamis értékeken nevelkedett emberek milyen eséllyel indulnak a túlélésre? Akik elvesztették a természettel való kapcsolatukat hogyan fognak visszatérni a természethez, ha eltűnik a városi kényelem? Befogadja-e majd őket a természet, vagy (kissé durván fogalmazva) folytatja a szelektálást? Minden esetre az emberi élet értéke újra kisebb lesz, ahogy az ilyenkor lenni szokott.

Mindez most csak egy egyszerű véleménynyilvánítás volt, függetlenül attól, hogy féltem-e a "tyúkszaros" életemet vagy sem. Ha szelektálódni és újrarendeződni kell, akkor azt kell. Ha egy ház nagyon romossá, rozogává válik az idők folyamán, néha nem lehet már rendbehozni csak úgy, ha leromboljuk földig és építünk egy másikat a helyébe.

Azért ez durván hangzik... 
Bízom benne, hogy még minden rendbe hozható békés úton.

Ha ki kell szelektálódni, akkor ki kell, ha nem akkor nem. Nem tudom, hogy mi lesz hogy lesz, nem tudhatjuk, de ha tényleg ilyesmi történne nyilván (jogosan) csak a legerősebbek maradnak majd életben. Ha nem érezzük magunkat ebbe a csoportba tartozónak, attól még megtehetnénk ami tőlünk telik. Ha úgy adódik szívesen adnám az életem egy erősebb emberért, egy olyanért, akiről bizton tudom, hogy megmaradó társaival újraépíthetné a világot. (Néha, valahonnan beugrik egy ilyen kép.) De ehhez is erősnek kell lenni... hogy jókor, jó helyen legyek, hogy a hasznomat vegyék... ha így tudnék csak tenni valamit, akkor majd így teszem (nagy a szám, az más kérdés, hogy meg is tudnám-e tenni, de egyszer úgyis legyőzöm a gyávaságot).

Egyébként nem gondolkodok igazán ilyen dolgokon, csakis a béke jár a fejemben. A békéért imádkozom és azért, hogy megtörténjen a csoda és az emberek még időben észhez térjenek, hogy rájöjjenek mi igazán fontos az életben, legfőképp azok, akiket fogva tart a pénz és a hatalom hamis szörnyetege. Küldöm az Univerzumba a pozitív gondolatokat ezerrel. Emellett készülhetnék is. Mondjuk szerezhetnék egy földet, termelhetnék  rajta egészséges ételeket, amitől kicserélődhetnének a sejtjeim teherbíróbbakra. Visszatérnék a természethez, minden mesterséges anyagtól megkímélném a szervzetem, amitől csak tudom. Közben sportolhatnék, erősíthetném magam, tanulhatnék harcolni... meg még nem tudom... Szülhetnék gyereket is, ha akarnék (mondjuk nem lenne túl logikus az "építkezés" időszaka előtt, de) megtehetném. És eldönthetném, hogy harcolnék-e, vagy elmenekülnék biztonságos helyet keresve a túléléshez. Ahogy ismerem magam, mire neki kezdenék bárminek is... aztán meg mire eljutnék valamivel valameddig ebben a káoszdzsungelváros-világban... Pedig egyszer mindenről dönteni kell. És ha nem teszünk semmit, azzal is döntöttünk valami mellett. Sok mindenről dönteni kell.

Valahogy, valamennyire, valamilyen szinten vissza kéne menni a természethez, (nem tudom) csak érzem, hogy ott idővel minden egyszerűbb lenne. Az az ahová talán mindig visszamehetünk. A természet mindenütt ott van, akár egy fa, egy virág, vagy egy pár fűszál képében, hogy emlékeztessen  minket arra, hogy ez igazából az ő világa, amibe mi, ha akarjuk beilleszkedhetünk és akkor együtt élhetünk egymással közösségben, békében, egymást segítve, harmóniában. Ez a "természet rendje" szerint való. Ha bántottuk is olyannyiszor, vár minket... érzem...

 

A témához kapcsolódóan ajánlom az alábbi blogbejegyzést:

http://vilaghelyzete.blogspot.com/2011/09/egy-12-eves-lany-6percre-megallitotta.html

Lehet ezt még fokozni?

 
Mostanában többet foglalkoztam nőgyógyászati kérdésekkel, így természetes, ha belebotlok ezzel kapcsolatos pozitív és negatív információkba egyaránt.
Egy nő nőgyógyászati kálváriája olvasható alább. Megdöbbentő történet. Nincs vele egyedül. Nem csak a nőgyógyászatban léteznek ilyen esetek.
Férjek, apukák nőgyógyászatra fel! Női családtagjaitoknak a ti segítségetekre is szüksége lehet! Sosem lehet tudni...

"Kedves Olvasók!

Előre szólok... hosszú lesz.

2011. április végén teherbe estem. Boldogok voltunk férjemmel, mert mindketten gondolkodtunk már a gyermekvállalásban. Kb. 8 hetes terhes lehettem, mikor kiderült egy nőgyógyászati vizsgálat alkalmával. Igyekeztem körültekintő lenni és kérdezni, amit csak lehetett, de “ki”választott nőgyógyászom (sokéves tapasztalatából kiindulva) nem volt bőbeszédű, mondván, hogy majd mindent megtudok szép sorjában, mire hogyan kell figyelnem.

Történt egy délután a 11. hétben, hogy egy erős vérzésem lett, minek következtében egy tárgyalás kellős közepén vérben úszva a férjem vitt el orvoshoz. Akivel már történt ilyen, tudja, hogy... szó szerint "megállíthatalan"a folyamat... az orvos megnézett, megnyugtatott, hogy hematómám van, szerinte feküdnöm kellene, mert a terhesség veszélyes lesz így, viszont táppénz nem sok lesz, mit akarok, döntsem el. Szerinte írassam ki magam, szigorú fekvés és pihenés javasolt, egyéként minden rendben van a picivel. A legnagyobb örömünk az volt, hogy aznap kaptam egy kis képet a babáról és hallhattam első szívverését élőben is. Volt kézzel fogható bizonyítéka babóca létezésének.

1 hétig feküdtem otthon, mikor visszarendeltek kontrollra, akkor már kezdett csillapodni a vérzés is. Aznap ért az első sokk, miszerint kiderült, a magzatom már kb. 1 hete halott! Elvetélt, ez van! Nyugodjon meg, másokkal is történt már ilyen! - közölte az orvos szenvtelenül.

Még aznap beutalt a MÁV kórházba, hogy ki kell venni a magzatot, nehogy fennálljon a fertőzés veszélye. 1 órán belül összepakoltam és a férjemmel bementem a kórházba, hogy akkor itt vagyok, jöttem, tessék szíves segíteni. A nőgyógyászom szerint kb. 15 perces az egész műtét és mehetek is haza.

Aznap közölték, hogy nincs szabad hely legalább 1 hétig, és különben is, ez nem így megy. Mondjam meg, hogy kinek a kije vagyok, miért ide jöttem, ki küldött ide, és miért pont ide. Mondtam, hogy ide tartozom területileg, ide utaltak be, ez és ez az orvos. Nézegették a papíromat, aztán hosszas fintorgás és csapkodás után közölték, hogy akkor sincs itt helyem, menjek haza, jöjjek vissza éhgyomorra másnap reggel. Férjem másnap reggel visszavitt, közel 2 órát várakoztunk türelmesen, mikor az aznapi orvos megkérdezte, hogy: Mondjam meg, hogy kinek a kije vagyok, és miért ide jöttem, és ki küldött ide, és miért pont ide? Ugyanaz a válasz, mint előző nap. Hely nincs, menjek haza, talán jövő héten jöjjek vissza, monjuk hétfőn, addigra talán az idő is mindent “elintéz”. Így mentem haza 2. nap is, teljes feszültséggel, idegeskedéssel, hogy mit kell(ene) csinálnom, és mit nem, de arról senki nem tájékoztat, hiába kérdezek, csak várjak türelemmel.

3. nap a nagynéném (aki a Bajcsy-ban dolgozik) intézett az egyik kollégájával egy befekvést 7:00-re, menjek éhgyomorra, és mindjárt túl is esek az egészen. Jó. 3. nap reggel bejelentkeztünk a recepción, vártunk türelemmel. Kb. 3 óra várakozás és éhezés után próbáltuk megkeresni az orvost, mire közölték a nővérek, hogy a doktor úr ma nem is dolgozik, de felhívják, beszéljek vele. A doktor úr közölte, hogy ő éppen a telkén van, legyek szíves keresni valaki mást az osztályról, mondjuk dr. XY-t, ő biztos tud segíteni. Meg is találtuk a folyosón, férjem illedelmesen bemutatkozott, elmondta, hogy jártunk és, hogy őt ajánlották, hogy segítsen nekünk. Dr. XY fennhangon elkezdett velünk ordibálni, hogy mit képzelünk mi, kinek a kije vagyunk és miért pont őt zaklatjuk ilyenekkel, és nem ér rá más betegeivel foglalkozni, és különben is neki annyi munkája van, üljünk le, majd ha valaki ráér, ránk fog nézni!

Meg mondom őszintén, életemben nem szégyelltem még magam annyira, mint akkor reggel. Minden szempár minket nézett, majd elsüllyedtem szégyenemben. Hazamentem, és annyit mondtam a férjemnek, hogy elmegyek dolgozni, talán az idő majd mindent megold. Még aznap éjszaka megindult a spontán vetélés (szerintem az elmúlt 4 nap idege gyűlt össze), kb. 3 óra szülési vajúdás után (amit ismételten senki nem mondott, hogy milyen lesz és mit kell ilyenkor tenni!), felhívta a férjem a mentőket, akik kétszeri telefonálásra sem jöttek ki, mondván, hogy oldjuk meg a bejutást valamelyik kórházba, mert ez nem sürgős eset. Értem én, de a férjem meg nem egészségügyi szakember, hogy tudná, mit kell egy össze-vissza vérző, a görcstől földön fetrengő felességgel csinálni ilyen helyzetben. A válasz, vigye be valahova gyorsan, mert ez vetélés lesz. Köszönjük.
Beestünk éjszaka fél 12-kor a MÁV kórházba, ahol a recepción kb. fél óráig várakoztattak egy általunk kért tolószékben (mert nem gondolták, hogy szükségem van rá! – pedig látható jelei voltak annak, hogy a görcsöktől lábra állni nem tudtam, négykézláb másztam ki az autóból), mivel ügyeletes orvos valahol éppen valakit ápolt. Ok. Azalatt faggatták a férjemet, hogy miért ide jöttünk, ki küldött minket ide... no comment.

Felvittek a nőgyógyászatra, ahol újabb jó fél órát ültem a saját “piszkomban”, mivel nem tudnak velem most mit kezdeni. Majd betoltak egy szobába, ahol az orvos egyből azzal kezdte, hogy ettem-e mostanában valamit. Igen. Miért? Mert nem gondoltam, hogy most azonnal vetélni fogok. Ezért.

Férjem vetkőztetett le és tett tisztába, úgy kellett “betétet” kérnem magam alá, mert ugye a természet nem foglalkozik a körülményekkel. Egy nővér nem jött be segíteni, mindent a férjem tett rendbe körülöttem, ezúton is ezerszer köszönöm neki, hogy férfi létére olyan dolgokat tett, amit már én nőként szégyelltem.

Miután “kiürültem”, amit mint mondta az orvos, meg kellett várni, kitisztítottak és befektettek egy terembe (fogalmam nem volt, hogy hol vagyok, mivel toligáltak össze-vissza és mindenhol sötét volt), infúzióra kötöttek és otthagytak. Kb. másfél óra múlva azt vettem észre, hogy az infúziós tasakban a vérem folydogál vissza, és sehol senki a három ágyas szobában (ennyit arról, hogy helyhiány van). Úgy ahogy voltam, infúzióval a kezemben felkeltem és meztelenül kimentem a folyosóra, hogy nővért keressek, mert nem gondoltam, hogy ennek így kellene maradnia. Szó szerint senkit nem találtam a nővérpultnál, a konyhában, a szobájukban, sehol. Valószínű, hogy volt valahol hívógomb, de gratulálok annak, aki ilyen helyzetben ezt észreveszi... bementem a szobámba, kihúztam a branült, elmentem wc-re, és remegve vártam a reggelt, hogy minél előbb hazamehessek.

Az orvos, aki ellenőrzött, meg is sértődött, hogy miért nem vagyok hajlandó legalább 1 napot bent feküdni, mert akkor ők most ezt nem tudják hogy elszámolni! Köszönöm, tényleg jól esnek ezek a szavak. Délután bementem az orvosomhoz és közöltem, hogy adja ki a táppénzes papíromat, holnap vissza akarok menni dolgozni. Ott meg az asszisztens förmedt rám, hogy ez nem így működik. Miért nem telefonáltam, hogy én időközben elvetéltem (éjszaka 1:00-kor??), mert most neki erre a kórházi napra egy másik papírt kell kitöltenie és most akkor neki ez plusz munka...

Ezek után annyit szeretnék megkérdezni, hogy miért és mire is fizetek TB-t? Miért is kell eltartanom ezt az egész bandát közpénzből? Miért kell hallgatnom minden egyes alkalommal, hogy kinek a kije vagyok és miért ide jöttem??? Miért is akarnak ezek az emberek, ilyen mentalitással ebben a szakmában dolgozni?

Megjegyezném, ha én így viselkednék egyszer is a munkahelyemen vagy az ügyfelekkel, már rég ki lennék rúgva... nem közös megegyezéssel... fegyelmivel.

Eny"

Forrás: http://praxis.blog.hu/2011/09/14/eletemben_nem_szegyelltem_meg_magam_annyira

Vajon lehet ezt még fokozni? Igen sok évet tanultam az egészségügyben, az a tapasztalatom, hogy sajnos igen. 

És ha így nézzük, szerencsések vagyunk, nagyon szerencsések... a történet főszereplője, és mindenki más, aki élve túlél bármi ehhez hasonlót.

Nem tudom mi lenne a megoldás...

Vér szerinti elkötelezettség, kötelesség, mely lehetne örömteli is, de nem az...

Igazságtalanság, szándékos provokáció, önzés támad rád. 
A másik aprócska kis frusztrációjából születtek. 
Pedig te segíteni akartál.

Voltál már dühös, szomorú és csalódott és tehetetlen... ?
Voltál már úgy, hogy azt mondtad "Haza akarok menni!" miközben otthon vagy, vagy mondtad már, hogy "Valaki vigyen innen el messzire!" nem mintha itt lenne az akivel a gondod van, vagy hogy "Valaki mentsen meg", nem mintha bárki más megoldhatna bármit is helyetted?!
Érezted már azt hogy valaki annyira feldühített, hogy ott belül mélyen nem tudtál igazán lenyugodni és olyan csalódott voltál, hogy nem tudtad abbahagyni a sírást... főleg mivel tudod, hogy felelősséggel tartozol azért a valakiért, tehát mindig törődnöd kell vele és akárhányszor megcsinálhatja veled ezeket dolgokat... Annyira fáj... de nem tudod lecserélni, nem szakíthatod meg vele a kapcsolatot, mert élete végéig gondoskodni fogsz róla. Az ember nem választhatja meg a legközelebbi családtagjait.
Hogyan tudnak emberek ilyen fájdalmat okozni? Hogyan?
.
.
.
Azt hittem sosem fog már többet kiváltani belőlem ilyen érzéseket, hogy már nincs rám hatással... Már nagyon régóta  hittem ezt... hát most sikerült neki megint, nem tudom hogy, mert már nem engedek utat ezeknek a hatásoknak...
Nem akarom ezt az érzést többször átélni. Nekem nincs szükségem erre az érzésre, és most úgy érzem, hogy soha többet nem akarom látni az illetőt, még a létezéséről sem akarok tudni. Persze nyilván nem teszek így. De legszívesebben ezt tenném. Most ezt érzem. Tévedés azt hinni, hogy holnapra szépen elfelejtek mindent.  Azzal csak azt erősíteném meg benne, hogy újra bármikor megteheti ezt velem (ahogyan néhány évvel ezelőttig ezt hagytam). Egyszerűen muszáj majd megmondanom neki, hogy mit tesz rosszul és amíg ezt nem látja be, addig nem segíthetek neki... Volt már, hogy ez működött. Most egy kicsit komolyabb dolgokról van szó, komolyabb segítségre van szüksége tőlem, de hogy igazán tudjak segíteni úgy hogy én épségben maradjak, muszáj megint megmondanom amit meg kell, aztán türelmesen várni. Na persze tudom ez sem lesz garancia, ha működik is, csak egy darabig... de már az is jó, másképp már nem bírnám ezt csinálni.
.
.
.
Arra gondoltam, hogy újra megtanulok kötni, de most rendesen. Nem tudom honnan, csak úgy jött ez az ötlet.  :) Amikor már fáradt vagyok boksz zsákot püfölni (ami amúgy sincs), de mindenképp muszáj csinálnom valamit, ami elvonja a figyelmem és lenyugtat, akkor a kötést azt lehet ülve is... az egy tevékeny dolog végül is, meg kreatív és hasznos. A rossz érzéseket simán át lehetne fordítani kreativitásba és akkor átváltoznának. Kipróbálhatnám mondjuk például a Mackókötést és társait :)
Szóval ha nagy ritkán lesz időm leülni kötni, akkor az lehet azt fogja jelenteni, hogy valami nagy baj van. :)
Már csak az a kérdés, hogy mit kössek ilyenkor?

Dreammaker

"Az álomkészítő egy öregember, aki hajdanán megalkotta a legszebb álmokat az emberek számára. Munkáját a világtól félrevonulva, a laboratóriumában végzi. A magányos öregember elhatározza, hogy egy igazán különleges álmot készít - önmaga számára."

/forrás: http://port.hu/alomkeszito_dreammaker/pls/fi/films.film_page?i_topic_id=2&i_film_id=118903&i_city_id=3372&i_county_id=-1/

Hiába alkotott szebbnél szebb álmokat, nem volt boldog az öregember. Végül rájött, hogy nincs szüksége az álomra, csakis a valóságra, mert csakis az teszi igazán boldoggá... A valóságot választotta az álom helyett.

Nem tudom hogyan lehet ide eljutni, talán egyfajta érettség kell hozzá, vagy nem tudom...

Kicsit öreg volt már mire megért erre (de azt mondják sohasem késő)... felismerte, ez a lényeg... Végül is egy folyamat végeredményeként jutott el ide, amikor meglett a saját álma, és szembe került vele. Amikor már látta szemtől-szemben az álmot és a valóságot is, akkor tudott csak választani. Ezt a folyamatot nem lehet átugrani. Ha nem tapasztalta volna meg az álmot, nem tudta volna értékelni a valóságot. A helyes választásához szükség volt arra, hogy mindkettőt megismerje.

Mindig azt mondom legyenek álmaink, de az egy kicsit más mikor azt mondom jó álmodozni. Ez utóbbi egy kicsit becsapós dolog, mert ilyenkor talán nem teszünk azért, hogy az álmaink megvalósuljanak. Tinédzserként sokszor csalódtam a valóságban, mert nem azt kaptam, amit vártam, mert (nem tudom miért, de) azt hittem olyannak kellene lennie a valóságnak, amilyenek az álmaimban gondolom. Már régóta kinőttem ebből, tudom, hogy az álomvilágot nem szabad a valósághoz hasonlítani, a kettő egymástól független világ. Ebből kifolyólag már nem is okoznak csalódást az álmaim. Ezután már tudtam miért megyek az álomvilágba, az illúziók illuzórikus világába.

"Tedd meg végre, indulj el és valósítsd meg a bizonytalannak tűnő utakon a biztos, senki és semmi mástól nem függő szabad életedet."

/forrás: http://tudatosan.hu/nyuszi_vagy//

Sokszor én is azt gondolom, hogy a valóságban meg nem valósított álmokról való álmodozás a gyávák és/vagy a tehetetlenek menedéke. Néha felbátorodom és azt mondom jöjjön bármi nem számít majd lesz valahogy, máskor meg... más téren van szükség a bátorságomra, amikor olyan dolgok kötik le az energiámat, hogy örülök, hogy egyáltalán élek... és úgy megy el egy napom, hogy egyedül azon tudok csak dolgozni, hogy valahogy túléljem azt a napot.
Tök gáz.
Azért vannak még olyan álmaim, amiket szeretnék megvalósítani. Nem sok, és igaz kicsit gondolkodni kell néha, hogy eszembe jussanak mik is azok... néha elbújnak, egyik-másik... de vannak... mint minden embernek a Földön. Mindenkinek vannak álmai, akkor is ha azt mondja, hogy már nincsenek. Álmok, célok nélkül nem hiszem, hogy volna értelme az életnek.

"I'm waiting for the night, drifting away
on the waves of my dreams to another day
I'm standing on a hill and beyond the clouds
the wind's blowing still and catching my doubts
I'm hunting all the night, the slave to my dream
An illustrated scene ascends in the steam
We're playing full of vice, emotional games
I'm turning off my eyes and hiding my shame..."

/Cascada: A never ending dream/ 

Nagyon szeretem a felhőket felülről nézni (repcsiből). Fura módon a szilárd talaj illúzióját keltik számomra. Annyira kilépnék rájuk! :) Olyan barátságosnak tűnnek... csak hát persze tudom, lezuhannék. :(

Baromira lassú vagyok, egy csiga-nyúl és ezért a gyávaságom, problémáim mögé rejtőzöm. :(  "Bújkálok", meghúzom magam, ez jól működő túlélő stratégia volt eddig is... :( túlélni, átélni a napokat, egyiket a másik után... ahogy csak tudom... meg ahogy sikerül...

Álomban és valóságban egyaránt létezhetnek érzések, gondolatok. Teljesen mindegy, hogy melyik világban élnek leginkább és miért, mert amelyik mindkettőben életképes az nem csak egy álom. Mert az téren és időn túli világokban létezik.
Nem kell őket kimondani, attól ők még vannak, és néha meg is nyilvánulnak... egy szóban, egy képben, egy hangban... "véletlenül", csak úgy, valahonnan a semmiből, néha még azelőtt, hogy kimondták volna őket már van hogy lehet hallani, vagy érezni...

Léteznek akkor is, ha nem veszünk tudomást róluk. Akkor is, ha nincs létjogosultságuk.
De ha már megszülettek? Akkor mit lehet kezdeni velük? Én nem tudom megölni őket, mert nem vagyok "gyilkos".
Most csak ezt tudom biztosan. 

Na jó, nem lógatom az orrom sokáig.
Mit is tanultam nemrég... hogy ne vegyem komolyan, ha lent vagyok. Ok, akkor most ilyen szitu van, tudomásul veszem és azon vagyok, hogy elengedjem. Keresek gyorsan egy boldogság pillangót :) mielőtt még megnyúlna az orrom :) Itt vannak valahol (mert mindig itt vannak), csak nem látom merre... de majd mindjárt egy kis mosollyal előcsalogatom őket. :)

" Mosolyogni tessék! Persze nem szüntelenül, nem reggeltől
   estig, de bujkáljon bennünk a mosoly minden lehetősége, hogy
   bármikor felragyoghasson. Mert a mosoly-meggyőződésem
   szerint- mindig egy kis fényt hoz az életünkbe,meg a máséba
   is. Kicsike fényt, de mint tudjuk, sok kicsi sokra megy."

  /Janikovszky Éva/