Inspiráló előzmény:
http://harciszerzi.hu/archives/2011/08/30/Csak_egy_vagy_a_sok_kozul/
http://harciszerzi.hu/archives/2011/08/30/Csak_egy_vagy_a_sok_kozul/
Szeretek beleolvadni a környezetembe, és általában mindent meg is teszek annak érdekében, hogy ez minél jobban sikerüljön (külsőmmel, viselkedésemmel, mindennel). Ez néha előnyös, máskor meg hátrányt jelent, ha olyan helyzet van, ami azt igényli, hogy előjöjjek a biztonságot adó csigaházamból.
Voltam másmilyen is régen, nagyon régen, már alig emlékszem rá. 4 és fél éves koromig más volt a helyzet. Azelőtt a mostani önmagam totál ellenkezője voltam. Határozott voltam, és a társaság középpontja szerep jól megfelelt nekem. Az önbizalom cseppet sem hiányzott belőlem. Sajnos olyannyira el voltam szállva magamtól, hogy mindenki úgy ugrált, ahogy én akartam. A családom, az óvodában a fiúk, mindenki. Elkényeztetett kislány voltam, na. Azt hittem minden szép és jó mindenkinek, ahogyan nekem is rózsaszín volt a világ. Nem tudtam, semmit nem érzékeltem abból, hogy létezne bármiféle gond, baj, probléma a világban. Aztán egyszer csak minden megváltozott. Egy haláleset, és a családban történt negatív változások engem is megváltoztattak. 180 fokot változtam, az ellentétemre, a másik véglet lettem. Azt most nem írnám le, hogy ez hogy történt. A lényeg, hogy egy 4 és fél éves kislány még nem igen tudja kivédeni, vagy egyáltalán tudatosan lereagálni egy ilyen élmény hatásait. (Persze a környezeten is sok múlik, de abból is csak kevésre emlékszem, hogy ők hogyan reagálták le felém és magukban. Csak az elmondásaikra tudok hagyatkozni.) Csak néhány dologra emlékszem abból az időből. Például emlékszem arra, hogy megváltoztam az óvodában. Befelé forduló lettem, szégyelltem magam az óvodatársaim előtt (nem tudom miért) és akikkel azelőtt játszottam csak értetlenül, tehetetlenül, sajnálkozva, ijedten és bambán ácsorogtak előttem. Hívtak játszani, de hiába, nem mentem. Aztán egy idő után már nem hívtak többet. Én pedig elvoltam a magam alkotta kis világomban... jó sokáig elvoltam ott.
Voltam másmilyen is régen, nagyon régen, már alig emlékszem rá. 4 és fél éves koromig más volt a helyzet. Azelőtt a mostani önmagam totál ellenkezője voltam. Határozott voltam, és a társaság középpontja szerep jól megfelelt nekem. Az önbizalom cseppet sem hiányzott belőlem. Sajnos olyannyira el voltam szállva magamtól, hogy mindenki úgy ugrált, ahogy én akartam. A családom, az óvodában a fiúk, mindenki. Elkényeztetett kislány voltam, na. Azt hittem minden szép és jó mindenkinek, ahogyan nekem is rózsaszín volt a világ. Nem tudtam, semmit nem érzékeltem abból, hogy létezne bármiféle gond, baj, probléma a világban. Aztán egyszer csak minden megváltozott. Egy haláleset, és a családban történt negatív változások engem is megváltoztattak. 180 fokot változtam, az ellentétemre, a másik véglet lettem. Azt most nem írnám le, hogy ez hogy történt. A lényeg, hogy egy 4 és fél éves kislány még nem igen tudja kivédeni, vagy egyáltalán tudatosan lereagálni egy ilyen élmény hatásait. (Persze a környezeten is sok múlik, de abból is csak kevésre emlékszem, hogy ők hogyan reagálták le felém és magukban. Csak az elmondásaikra tudok hagyatkozni.) Csak néhány dologra emlékszem abból az időből. Például emlékszem arra, hogy megváltoztam az óvodában. Befelé forduló lettem, szégyelltem magam az óvodatársaim előtt (nem tudom miért) és akikkel azelőtt játszottam csak értetlenül, tehetetlenül, sajnálkozva, ijedten és bambán ácsorogtak előttem. Hívtak játszani, de hiába, nem mentem. Aztán egy idő után már nem hívtak többet. Én pedig elvoltam a magam alkotta kis világomban... jó sokáig elvoltam ott.
Ebből a kis belső világból már jól kitörtem, de egy-két dolog még megmaradt belőle és a részemmé vált. Például az, hogy ha lehet a háttérbe húzódok, vagy amennyit szükséges és jónak látok annyit előrébb jövök, de legelől, vagy a középpontban tutira nem leszek sosem, ha rajtam múlik. Ha ez a veszély fenyeget és megtehetem, akkor inkább köddé válok amíg még lehet. (Megjegyzem néha a köddé váláshoz is kell egy nagy adag bátorság :)
Tudatosan próbáltam tenni ez ellen. Például, hogy szokjam a figyelmet, esküvőkön mondtam verseket 4 éven át sok ember és videó kamerák vizslató szeme előtt, de a diák éveim is megkövetelték igen sokszor (főleg a pszichológia szakon) hogy keményen odategyem magam "közszemlére". Mára sokat javult a helyzet. Nem egyszer éreztem úgy életem során, hogy na én akkor mostantól kezdve már egy teljesen új ember vagyok, mert már olyan sokat sikerült változnom... de sajnos idővel mindig rá kellett jöjjek, hogy vannak mélyen gyökerező dolgok, amik nem változnak, amelyekben nem tud az ember igazán úgy változni, ahogyan szeretne. Ahhoz kb. újra kéne születni... valahol nagyon mélyen. (Nem mondom, hogy lehetetlen, mert már egyszer, ha nem is saját akaratból, de sikerült. Csak baromi nehéz.)
Egyik embernek ez való, a másiknak meg más dolgok. Nem azt mondom, hogy belenyugodtam, inkább úgy fogalmaznék, hogy elfogadtam ezt. Nekem most már nagyon jó lenne így (ez van, ilyenné lett a személyiségem), de hát valamennyire alkalmazkodni kell ehhez a világhoz, ha életben akarok maradni benne. Egy kicsit sem vagyok hajlandó többet változni ezen a téren, mint amennyit nagyon muszáj. Ha lesz újra kapacitásom erre, majd talán megint dolgozok rajta, egyébként meg ha akarom ha nem, az élet rákényszerít (ahogy szokott) valamilyen szinten. Ezért amikor csak tehetem a háttérben maradást választom. Legalább addig is nyugi van és béke. Tudom, hogy ez hülyeség, de hát nálam ez így alakult ki, így működik.
"A hajó nagyobb biztonságban van a kikötőben, de a hajókat nem ezért építik." /Paulo Coelho/
Igen, tudom, tudom... de már olyan lett a személyiségem amilyen. Nem tudtam megváltoztatni.
Mondja meg valaki, hogy mit kell kicseréljek magamban, melyik alkotórészt? Kicserélik azt valahol? Ennyi idő után már nem garanciás. És senki nem tudja megjavítani. Csak én. Vagy marad ilyen. (Mindig mindenben csak magadra számíthatsz, de legalább te ott vagy magadnak. Ezért van az, hogy ha teljesen meg tudnál bízni magadban, akkor másokban is tudnál úgy igaziból bízni.)
Rájöttem, hogy miért keresem folyton másoknál jobban azt a fránya biztonságot mindenben, amivel csak kapcsolatba kerülök az életem során... rájöttem, hogy mikor fészkelte be magát belém először a félelem és hogyan vált részemmé észrevétlenül... Ezeket most itt nem írom már le, jó?! :)
Rossz érzés, nagyon rossz érzés ám ilyen dolgokra ráeszmélni!!! :(((
Ezeket igazából mindig is éreztem tudtam, végig gondoltam már, csak amikor összeáll a kép... :(
Minden mindennel összefügg. Kiba...tt puzzle.
Na, megint meg van egy aprócska kép a kirakós játékból. Köszi Szenszi! :)
Tudatosan próbáltam tenni ez ellen. Például, hogy szokjam a figyelmet, esküvőkön mondtam verseket 4 éven át sok ember és videó kamerák vizslató szeme előtt, de a diák éveim is megkövetelték igen sokszor (főleg a pszichológia szakon) hogy keményen odategyem magam "közszemlére". Mára sokat javult a helyzet. Nem egyszer éreztem úgy életem során, hogy na én akkor mostantól kezdve már egy teljesen új ember vagyok, mert már olyan sokat sikerült változnom... de sajnos idővel mindig rá kellett jöjjek, hogy vannak mélyen gyökerező dolgok, amik nem változnak, amelyekben nem tud az ember igazán úgy változni, ahogyan szeretne. Ahhoz kb. újra kéne születni... valahol nagyon mélyen. (Nem mondom, hogy lehetetlen, mert már egyszer, ha nem is saját akaratból, de sikerült. Csak baromi nehéz.)
Egyik embernek ez való, a másiknak meg más dolgok. Nem azt mondom, hogy belenyugodtam, inkább úgy fogalmaznék, hogy elfogadtam ezt. Nekem most már nagyon jó lenne így (ez van, ilyenné lett a személyiségem), de hát valamennyire alkalmazkodni kell ehhez a világhoz, ha életben akarok maradni benne. Egy kicsit sem vagyok hajlandó többet változni ezen a téren, mint amennyit nagyon muszáj. Ha lesz újra kapacitásom erre, majd talán megint dolgozok rajta, egyébként meg ha akarom ha nem, az élet rákényszerít (ahogy szokott) valamilyen szinten. Ezért amikor csak tehetem a háttérben maradást választom. Legalább addig is nyugi van és béke. Tudom, hogy ez hülyeség, de hát nálam ez így alakult ki, így működik.
"A hajó nagyobb biztonságban van a kikötőben, de a hajókat nem ezért építik." /Paulo Coelho/
Igen, tudom, tudom... de már olyan lett a személyiségem amilyen. Nem tudtam megváltoztatni.
Mondja meg valaki, hogy mit kell kicseréljek magamban, melyik alkotórészt? Kicserélik azt valahol? Ennyi idő után már nem garanciás. És senki nem tudja megjavítani. Csak én. Vagy marad ilyen. (Mindig mindenben csak magadra számíthatsz, de legalább te ott vagy magadnak. Ezért van az, hogy ha teljesen meg tudnál bízni magadban, akkor másokban is tudnál úgy igaziból bízni.)
Rájöttem, hogy miért keresem folyton másoknál jobban azt a fránya biztonságot mindenben, amivel csak kapcsolatba kerülök az életem során... rájöttem, hogy mikor fészkelte be magát belém először a félelem és hogyan vált részemmé észrevétlenül... Ezeket most itt nem írom már le, jó?! :)
Rossz érzés, nagyon rossz érzés ám ilyen dolgokra ráeszmélni!!! :(((
Ezeket igazából mindig is éreztem tudtam, végig gondoltam már, csak amikor összeáll a kép... :(
Minden mindennel összefügg. Kiba...tt puzzle.
Na, megint meg van egy aprócska kép a kirakós játékból. Köszi Szenszi! :)
Olyan jól megfogalmaztad... No, akkor ez lesz a cél:
"Ha figyelsz és csendben magad is csak szemléled azt a csodát ami Te vagy, akkor e hullámok közt meglelheted a békét és harmóniát, hiszen ugyan annyit kapsz jóból, s rosszból egyaránt. A titok csupán annyi, egyiket sem szabad elhinned.
Sem azt mikor fent, sem azt mikor lent érzed magad... :)""Ha figyelsz és csendben magad is csak szemléled azt a csodát ami Te vagy, akkor e hullámok közt meglelheted a békét és harmóniát, hiszen ugyan annyit kapsz jóból, s rosszból egyaránt. A titok csupán annyi, egyiket sem szabad elhinned.
/http://harciszerzi.hu/archives/2011/08/30/Csak_egy_vagy_a_sok_kozul//
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése