Az élet folytonos küzdelem...

Lehet, hogy te nem látod mindig, de a világon minden és mindenki a túlélésért küzd, hogy tartósan aktív teret foglalhasson el az anyagi világból. "Az erősebb kutya ba...." Örök igazság.

Az állatvilágban, a növényvilágban, az emberi genetika szintjén is, még a legapróbb fűszál is a forró kopár sziklák között küzd az életéért, az életben maradásért. Az emberek csoportja sem kivétel ez alól. Tulajdonképpen minden nap ezt csinálod, amikor felkelsz, de még álmodban is a testedet alkotó sejtek folyamatosan dolgoznak, küzdenek. Minden szinten minden élőnek megvannak a maga feladatai, amiket meg kell csinálni, s ha nem tenné, talán valamilyen nagyobb, erősebb egység (amelynek része) látná annak kárát. Tulajdonképpen, ha akarod ha nem a túlélésért folyton küzdeni kell. Küzdesz kívül, belül, életed minden szintjén és területén. Van, ahol néha megpihenhetsz, de hamar újra folytatni kell.

Úgy látszik ez az élet rendje. Meg kell szokni. El kell fogadni. 
Nem mindig az az erősebb, akit te annak hinnél. A látszat néha csalóka. A hullámok és a part (kő, homok) is folytonos harcban állnak egymással, de mindig a víz győz. A víz lágy, kitartóan simogató hullámai hosszú távon erősebbek, mint egy sziklaszilárdan álló kemény part. A szikla az idő során kopik, a víz alakítja kedve szerint.

Bámulatos, amikor egy kis virággal a legkietlenebb helyen találkozol, vagy egy fával amely egyes egyedül áll egy szikla tetején. Ez hatalmas tiszteletet ébreszt bennem irántuk. Példát is lehet venni róluk.  

Néha úgy érzem nincs bennem ennyire erős életösztön (bár ki tudja mi lapul bennem mélyen). Vagy inkább úgy mondom, mindennek van határa. Sosem tudnék könyökölve, mindenkit letarolva törni az élre. Tudom ez szélsőséges forma, de a harc, a küzdelem  tényleg magában foglalja azt is, hogy valakinek, vagy valaminek a kárán szerzel előnyt, vagy jutsz előbbre, valakinek mindenképpen rossz lesz. Nekem alapvetően ezzel van a bajom.  Az a kis virág és fa azért lehet ott egyes egyedül a sziklán, mert a többitől, a társaitól elvette a helyet, a táplálékot, a vizet, az életet. Az is igaz, ha nem teszi meg, akkor most ő nem lenne, élne helyette más. Nem lehetne úgy harcolni, hogy az végül mindenkinek optimálisan jó eredménnyel záruljon? Ez sajnos ellentmondana az élet, az anyagi világ törvényeinek. Mert például nem juthat célba minden egyes hím ivarsejt, amelyek egyszerre indulnak útnak, akkor sem, ha mindegyik számára lenne megtermékenyítendő petesejt. Ez képtelenség! Még ha mind meg is tudnánk szülni, nincs annyi hely a Földön!
Ilyen mentalitással, mint ami nekem van, nem könnyű a talpon maradás ebben a mai világban, tudom, de nem tudok más lenni, mint ami vagyok. Az is igaz, hogy nem vagyok teljesen küzdelem ellenes (életképtelen), hiszen megszülettem és még mindig itt vagyok ebben a farkastörvények uralta világban.

Van egy határ ami után, ha tudok azért már én is neki állok küzdeni a saját vagy mások érdekeiért, amikor úgy látom már nem lenne jobb attól, ha továbbra is passzív maradnék (azoknak akik hátrányban vannak).  (Hogy az ellenfélnek mi lenne a jobb, az már egy másik kérdés, azt nem mindig van lehetőséged mérlegelni sajnos.)

Ameddig tehetem észrevétlen maradok, nem szeretem felhívni magamra a figyelmet. Nem azért, mert ha valaki ezt tenné azt alapból rossz dolognak tartanám, hanem azért, mert én ilyen vagyok... egy csendes megfigyelő a háttérből. Nem is tudnék másmilyen lenni. Csak egy szürke kis veréb, aki néha tudatán kívül és mindenféle erre irányuló szándék nélkül kicsit neki áll ragyogni, aztán újra láthatatlanná válva beleolvad a környezetébe.

“Élj úgy, hogy ne vegyenek észre ott, ahol vagy, de nagyon hiányozzál onnan, ahonnan elmész.”
(Victor Hugo)

Van egy elképzelésem arról, hogy ha megtámadnának és a támadó erősebb lenne nálam, ha valamiért nem tudnám kivédeni, hogy sérülést okozzon nekem, szeretném azt mondani neki, hogy "Nem haragszom, megbocsájtok neked!" Ide szeretnék eljutni, hogy képes legyek ezt mondani, ha netalántán úgy adódna.
Ez úgy hangzik, mintha áldozat akarnék lenni. Néha tényleg én is úgy érzem, hogy "áldozatszagú" vagyok, de őszintén mondom, hogy eszem ágában sincs áldozattá válni. Ez nálam önbecsületbeli és elvi kérdés, hogy soha ne váljak azzá. Áldozat abból lesz, aki megadja magát, aki nem küzd. Aki küzdött (bármennyi legyen is ami erejéből, tudásából kitellett), de vesztett az már nem lehet áldozat, az vesztes. A vesztes bátor. Gyáva, vagy bátor akarsz  inkább lenni? Csak mert, ha bátor vagy túlélheted, ha gyáva vagy talán esélyed sincs.

Az életben sok területen kell és lehet küzdeni. Nyilván nem mindegy, hogy mikor és kiért, meg miért kell küzdeni. Azért vagy itt, mert megvan a létjogosultsága annak, hogy itt legyél. Ha nem lenne rá létjogosultságot akkor már rég nem élnél, ebben biztos lehetsz. Nem a véletlen sodort el egészen idáig. Amíg megvan a létjogosultságod, jogosult vagy az életre és mindenre ami vele jár, jóra és rosszra egyaránt. Nyilván mindenki a jót szeretné, de a rossz  is hozzátartozik az élethez, előle nem mindig menekülhetünk el. Az a lényeg hogyan állunk hozzá, hogyan értékeljük, hogyan gondolkodunk róla.

Amíg élsz, az a dolgod, hogy küzdjél.

Tanulj meg küzdeni!