"Anavatosz főterén, a Szeretet Iskolájában gyűltünk össze tanítványaimmal. Kérték hallgassam meg őket, hogy magam is megbizonyosodjam tudásuk felől.
Először Florakész kezdett történetébe.
- Egy napon megtudtam, hogy feleségem, ki a Nap fényénél is ragyogóbb, már nem engem szeret. Korábban tértem haza közös hajlékunkba, és asszonyomat, a világszép Szkrímiát a távoli szomszéd, Klimész karjaiban találtam. Megbocsátottam neki, mert szeretem őt.
- Boldog vagy? - kérdeztem tőle.
Nem válaszolt, lehorgasztotta a fejét.
- Úgy látom, szomorú vagy, ha tényleg megbocsátottál volna, most boldog lennél. A bánatnak semmi köze sincs a megbocsátáshoz. A feloldozás számodra csupán egy szó volt, amikor kimondtad: megbocsátottam. A szavak kívül vannak, mert a világnak szólnak. De mit érzel belül?
Florakész nem válaszolt. Ekkor Iliádész lépett a tér közepén álló nagykőre, hogy elmesélje történetét.
- Engem is becsaptak: furfanggal elvették a házam. Most se ház, se pénz, nincs mit ennem, és nincs hol aludnom. A szabad ég a tető, mely házunkat fedi, és én mégis megbocsátottam - mondta keserű mosollyal.
- Boldog vagy? - kérdeztem tőle.
- Boldog? - csodálkozott Iliádész. - Hát nem te tanítottad, hogy a boldogság belül van? Hogyan lehetnék boldog, amikor nem tudom kitépni a szívemből: bíztam valakiben, de az becsapott.
- A túlzott bizalom előítélet, éppúgy, mint a bizalmatlanság. Ha mindent elhiszel, túl jóhiszemű vagy; ha semmit sem hiszel el, túl gyanakvó vagy. Ezek végletek. Egyiknek sincs köze a megfontoltsághoz. Aki gondolkodik, egy kicsit előre lát. A gondolkodás legyen támaszod az ilyen esetekben.
- Ha mostantól gondolkodni fogok, boldog leszek? Ígéred? - kérdezte.
- Ígérni nem tudok neked semmit, mert nem én élem a te életedet. Ez az egyetlen, ami a tulajdonod, a te életed senki másé, csakis a tiéd. Mindenért te felelsz, ami történik veled. Azt ígérhetem, ha gondolkodni fogsz, megnő az esélye annak, hogy többé nem csapnak be.
Iliádész a gondolataiba mélyedt, majd váratlanul felkiáltott:
- De azt elhiszed, hogy megbocsátottam a csalónak?
- A megbocsátás nem hit kérdése. Te elhiszed magadnak, hogy megbocsátottál?
- Jól mondod, Tatiosz, ha nekem hinnem kell abban, ami velem történt, akkor az nem is történt meg.
- A megbocsátás éppúgy belül van, mint a szeretet, vagy a boldogság. Szíved legmélyebb üregeiben születik meg. De ha már megszületett, akkor a világra jött, bárki láthatja, tudhatja, érezheti.
- Ilyen egyszerű volna?
- Nem olyan egyszerű - válaszoltam. - Akit sérelem és bántódás ért, nagyon sajnálja magát. Arra gondol, amivel épp most csapták be, ez a sajnálat jár neki. Gyermekként tanultad meg a sajnálatot. Amikor fájt a torkod, és lázas voltál, édes gyümölcsöt kaptál, vagy egy apró, színes követ, hogy vele enyhítsék fájdalmadat. Csakhogy akkor mindenki érted bánkódott, ezért nem volt szükséged önsajnálatra. Időközben felnőttél, s most, ha bántalom ér, már nem ajándékoznak meg efféle kedvességgel, ezért te jutalmazod meg magad egy kis önsajnálattal. Vajon másokat is tudsz ilyen mélyen sajnálni?
Ekkor Philippidész lépett a kőre. A két tanítvány, Iliádész és Florakész a tér közepén maradtak. Figyelték társuk történetét, hátha okulnak belőle.
- Engem szavakkal üldöznek és háborgatnak. A feleségem mindig dühös, ordítozik velem, és gyakran szidalmaz. A gyermekeim folyvást sírnak, ezzel jelzik, hogy rossz apjuk vagyok. Apám korhol, hogy mindent másképp csinálok, mint ő, márpedig ahogy ő teszi, úgy a célszerű. Amikor egyedül vagyok, a szomszéd gyakran betér hozzám, és dícsér. Néhány nap múlva azonban megtudom, mit is gondol rólam valójában. Önző, hazug és gyarló embernek tart, miként anyósom is, aki gyakran mondogatja: a magam köré emelt kőfalakkal tönkreteszem az egész családot. Nem tudom megvédeni magam, annyi gondoszságot feltételeznek s híresztelnek rólam.
- És a szamarad mit gondol rólad? - kérdeztem tőle.
- Nem gondol rólam semmit. Hallgat, miközben legelget.
- Akkor neki higgy, az ő szavának adj hitelt.
- Nem értem - mondta Philippidész elhűlve -, egy szamárnak higgyek, akinél nincs ostobább a földön?
- Akkor higgy azoknak, akiket okos embereknek tartasz: a feleségednek, az apádnak, a szomszédodnak és az anyósodnak.
- Van még tanulnivalónk bőven, Tatiosz - kapott észbe Philippidész. - Barátom, Florakész a feloldozással bánik szűkmarkúan, ezért bánattal sújtja magát. Iliádész sem bocsátott meg a vétkesnek, és sértettségében oly messzire ment, hogy az önsajnálat hálójába gabalyodott. Mindkettőjüknek ugyanaz a baja: mást mutatnak kívül, mint amit belül éreznek. Nem menti fel őket, hogy nem tudnak erről.
Kis szünet után folytatta:
- Mégis nekem kell a legtöbbet tanulnom tőled, Tatiosz. Belőlem több hiányzik mindabból, ami a szép élethez kell: a türelemből, a nyugalomból, a megértésből, az együttérzésből, a belátásból és az elfogadásból. Önbecsülésemmel együtt bizalmam is elszállt: már nem bízom az emberekben. Hogyan is bízhatnék bárkiben, amikor a családom, a barátaim, a hozzám legközelebb állók sértegetnek, és rossz híremet keltik mindenfelé.
- Mindhármótoknak egyet kell megtanulni: a felelősséget. Minden ember felelős a saját sorsáért: azért, amit tesz, amit mond, amit gondol, és azért, ami történik vele. A felelősség tőletek indul, és visszaszáll rátok: ha megcsalnak, ha meglopnak, ha megaláznak titeket, az okot belül keressétek.
- Hogyan felelhetnék azért, amit a szomszédom tesz velem? - kérdezte Philippidész. - Ha ő hiábzik, az az ő tévedése, és ekképpen az ő életének része marad, nemde?
- Abban a pillanatban, amint világra hozta, már téged is érint, így a te életednek is részévé vált - magyaráztam. - Eképpen nem csak a saját sorsodért felelsz, hanem azokért is felelősséggel tartozol, akikkel együtt élsz, akikkel közös feladataid vannak. Hogy jobban megértsd, elmesélek egy történetet - ekkor leültem a tér közepén lévő nagykőre, tanítványaim pedig körben elhelyezkedtek a földön. Belekezdtem a király és a tanító meséjébe.
A nagy Alexandrosz sehogy sem tudott belenyugodni abba, hogy a híres tanító mindig visszautasítja meghívását. Kémeket bérelt fel, hogy tudják meg, miért ilyen rideg vele. Kémei sorra azt jelentették, hogy a tanító szent életet él. Egy ideig Arisztotelész házában lakott, majd egy barlangban rendezte be otthonát. Furcsa szokásain kívül, semmi kivetnivalót nem találtak benne a király emberei.
- Hogy lehetséges ez? - kérdezte tőlük a király. - Ha ilyen szegény és nyomorult, miért nem akar a palotámba jönni?
- Egyetlen kopott és rongyos köpenye van, azt hordja télen-nyáron - jelentette az egyik kém.
- Lábbelit nem hord, nem bántja őt sem a nyári forróság, sem a téli hóesés - szólt a másik.
- Az emberek tisztelik és szeretik, mindenfelé jó hírét keltik. Ő egy igaz ember - mondta a harmadik.
- Nem értem - mondta a király -, valami mégis lehet e mögött, derítsétek ki.
A kémek ismét a tanító nyomába eredtek. Mikor visszatértek, így szóltak a királyhoz:
- Semmi újat nem tudtunk meg róla. A tanító feddhetetlen jellemű, szent ember. Mindenütt tisztelik, amerre jártunk.
- Jól van, akkor magam megyek el hozzá, hogy kiderítsem titkát - mondta Alexandrosz, és így is tett.
Pompás hintón érkezett Athén külvárosába. A tengerparton rátalált a tanító barlanglakására. Éppen szegény gyerekeket tanított.
- Milyen kár, hogy a hegy ereszkedik le a tengerhez, mikor fordítva sokkal egyszerűbb - köszöntötte a filozófust.
- Nem hívtalak, ne tégy szemrehányást - hangzott a válasz.
- Király vagyok, és királyhoz méltóan kell élnem. Ezért okoz némi kavarodást, hogy én jöttem el hozzád, s nem te hozzám, pedig hívtalak.
- Még a király szava sem hangzik el ilyen messzire.
- Ha már itt vagyok, arra kérlek, gyere velem a palotámba, és taníts meg a tudományodra. Úgy hallottam, az élet nagy ismerője vagy.
- Rendben - válaszolta a tanító a király döbbenetére.
Rendben? - korholta magában a tanítót Alexandrosz. - A kémeim mind becsaptak, vagy ő szedte rá őket. De a fél világot csak nem tudta lóvá tenni, majd meglátjuk...
A tanító hintóba ült. Alexandrosz kísérte. Az emberek ámulására a pazar fogat a király palotája felé tartott. Amikor megérkeztek, ruhát cserélt, és elfoglalta a számára berendezett fényűző lakosztályt.
Nem tiltakozik - szörnyülködött magában a király -, hazugság minden!
A tanító együtt ült asztalhoz a királlyal, az ő aranyserlegéből ivott, és páratlan csemegéket evett, oly természetességgel, mintha mindig így tett volna. Alexandrosz pedig az ellenkezőjét látta mindannak, amiről az emberek beszéltek.
Így telt ez minden áldott nap: a mester evett és pihent, sétált és lovagolt, fürdött és napozott, nem dolgozott. Közben a királyt harci ügyei elszólították. Mikor hazatért, arca egyre inkább elkomorult.
Bolonddá tett mindenkit, engem is...
Most legalább megbizonyosodtam erről - gondolta ismét magában.
- Valami bajod van? - kérdezte tőle a vendég. - Mintha fekete felhők telepedtek volna a szívedre.
- A királynak is lehetnek gondjai - fedte el gondolatait Alexandrosz.
- Tudom, mi gyötör. Már akkor tudtam, amikor a barlangból kiráncigáltál.
- Valóban? - kérdezte a király fölényesen.
- Mivel egyáltalán nem ismered magad, előítéletek gyötörnek: azt hiszed, sem ismeri önmagát.
- Előítélet? - ütközött meg a király. - Te valóban furcsa szerzet vagy! És egyáltalán nem tanítottál meg semmire.
- Amire szükséged van, megtanítottalak: semmi sincs fontosabb annál, ami te magad vagy. Azt pedig megismerheted abból, ahogyan gondolkodsz, amiként cselekszel, amilyennek a világot s a benne élő embereket látod, végül: ahogyan megítéled magadat és szerepedet.
- Nem értem, hiszen nem is találkoztunk, legfeljebb vacsoránál. Mikor tanítottál erre? - kérdezte a király.
- Dobd el az előítéleteidet, és gondolkozz. Ha nem gondolkodsz, nem is élsz, csupán létezel. Ha bajban vagy, fordulj a gondolataidhoz, ők mindig veled vannak. Az vagy, amit magadról gondolsz. Sorsod magad irányítod a gondolataid által, így azzá válhatsz, amivé csak akarsz.
- A király vagyok, nincs szükségem új szerepekre - mondta kurtán Alexandrosz.
- A király szerepét csak akkor alakíthatod, ha már tudod, mit jelent embernek lenni. Légy előbb ember, s csak azután király. Ha majd ezt megérted, nem lesz szükséged a tanításaimra.
Alexandrosz a gondolataiba mélyedt, s hagyta hazatérni a tanítót barlangjába. Nem kereste többé, mert megkapta, amire vágyott.
- Te voltál az a tanító - szólalt meg áhítattal Florakész.
Mosolyogtam. Nem kell mindent kimondani. Nem kell mindent megkérdezni. Nem kell mindenre válaszolni."
/Tatiosz: Az élet szép ajándékai/
Az alábbiak a legtanulságosabbak számomra Tatiosz ezen tanításából:
A sajnálattal kapcsolatban:
Ha valami sérelem, vagy bántódás ér bennünket, akkor sokkal könnyebb nekünk, ha mások sajnálnak minket, mint amikor önmagunkat sajnáljuk, mert akkor mások átveszik a bánatunkat, mint kiskorunkban, amikor például betegek voltunk. Ezt tanultuk meg. Mivel manapság már nem vállalja át senki a sajnálkozást helyettünk (kivéve az igazán tehetséges engergiavámpírok áldozatait), kénytelen vagyunk magunkat sajnálni, mert úgy érezzük mindenképp szükségünk van a sajnálatra. Ezt mindig megkaptuk, úgy érezzük jár nekünk. Azt hisszük tudat alatt, hogy ez így a normális. Gyerekkorunkban mindig kaptunk valami fájdalomdíjat. Felnőttként, amikor nehéz a saját bánatunk és sajnálkozásunk terhe, megint csak valami fájdalomdíjhoz fordulunk. Édességekhez, nassoláshoz, vagy egyéb más dologhoz, ami örömet okoz, sok esetben a semmittevésben való dagonyázáshoz. Néha olyannyira "jól sikerül ez", hogy a semmittevéstől szinte lebénulunk rövidebb-hosszabb időre. A bánat-önsajnálat keverékében dagonyázunk. Ilyenkor képesek lehetünk átmenetileg önsorsrontó eszközökhöz is nyúlni, hogy fájdalmunkat ezzel csökkentsük. Bár tudjuk, hogy ezek károsak ránk nézve, ilyenkor úgy érezzük, hogy ez sem számít, vagy az, hogy utána még rosszabbul fogjuk érezni magunkat, nem gondolkodunk, ilyenkor csak az azonnali öröm érzet megtapasztalása érdekel bennünket, hogy ne érezzük a fájdalmat. Ha folyton ilyen eszközökhöz nyúlunk komolyabb problémák is kialakulhatnak. Pl. evés zavarok, alkoholizmus, szerencsejáték- vagy drog függőség.
"...gondolkozz. Ha nem gondolkodsz, nem is élsz, csupán létezel." "Aki gondolkodik, egy kicsit előre lát."
Felelős vagy mindenazon emberekért, akikkel bámilyen összefüggésben dolgod, feladatod van, akikkel bármilyen módon kapcsolatba kerültél.
"Minden ember felelős a saját sorsáért: azért, amit tesz, amit mond, amit gondol, és azért, ami történik vele. A felelősség tőletek indul, és visszaszáll rátok: ha megcsalnak, ha meglopnak, ha megaláznak titeket, az okot belül keressétek."
"A megbocsátás éppúgy belül van, mint a szeretet, vagy a boldogság. Szíved legmélyebb üregeiben születik meg. De ha már megszületett, akkor a világra jött, bárki láthatja, tudhatja, érezheti."
"Az vagy, amit magadról gondolsz. Sorsod magad irányítod a gondolataid által, így azzá válhatsz, amivé csak akarsz."
