Tatiosz tanításai - A Szeretet Palotája

Tatiosz következő tanítása a Szem tanítása után (http://nesszi.blogspot.hu/2013/06/tatiosz-tanitasai-szem-tanitasa.html) a Szeretet palotájának működéséről szól. Nem biztos, hogy olyan egyszerű megérteni ezeket az elgondolkodtató írásokat mint első olvasásra gondolnánk. Szeretettel ajánlom mindenkinek!

"Gügész belépett a Szeretet Palotájába. Amikor elérkezett az idő, bölcsen kormányozta Lüdiát.

Egyszer a kiváló harcos hírében álló Klütiosz kereste fel Lüdia nagy királyát a szomszédos városállamból. Panaszkodott, hogy egyre kevesebb ellenfelet tud lemészárolni a csatatéren.

- Mit csinálsz, amikor megfújják a csatakürtöt? - kérdezte a király.

- Rohanok, és levágom a fejét annak, aki elém kerül - válaszolta Klütiosz.

- És utána mit csinálsz?

A katona, bár legyőzhetetlennek tartotta magát, most megtorpant, mivel erre a kérdésre nem tudott válaszolni.

- Úgy gondolom, ha levágtad, vissza is tudod ragasztani - mondta az uralkodó.

- Visszaragasztani! - kiáltotta elképedve Klütiosz. - Ugyan minek ragasztanám vissza, amikor épp most vágtam le?

- Ha majd vissza tudod ragasztani, akkor gyere el hozzám, hogy tovább beszélgessünk - mondta Gügész.

- Ez képtelenség - utasította el a katona, és sarkon fordult.

Nem jutott messzire. Furdalta a kíváncsiság, hogyan lehet visszaragasztani egy emberi fejet a törzsre, amit épp az imént vágott le. Visszament Gügészhez.

- Ha olyan okos vagy, tőled kérdezem: te vissza tudod ragasztani?

- Én sem tudom visszaragasztani, ezért nem is vágom le. Soha nem teszek olyat, amit később nem lehet helyrehozni, vagy meggyógyítani.

- Hogy éred ezt el? - kérdezte a királytól Klütiosz.

- Mielőtt megtenném, gondolkodom.

*

Egy asszony pénz ügyében kért tanácsot Gügésztől. Elpanaszolta a királynak, hogy minden pénze elfogyott, és ebbe nem tud belenyugodni.

- Mit kezdenél a pénzzel, ha egy jótevő bőséggel árasztana el?

- Elajándékoznám - vágta rá az asszony gondolkodás nélkül. 

- Miért?

- Mert csak adni szeretek, számomra ez a legfontosabb.

- És kinek adnád?

- A fiamnak és a lányomnak. Nekem nem kell, nincs semmire szükségem.

- Hogyne volna - mondta a bölcs király -, neked szeretetre van szükséged. Azt hiszed, megvásárolhatod a szeretetüket?

- Nem hiszek semmi ilyesmit, kérlek, ne gondolj rosszat a gyerekeimről - mondta az asszony -, csak pénzt akarok adni nekik.

- A szeretet vagy van, vagy nincs. Azt neked kell felismerned, szeretnek-e a gyerekeid. A szeretetet pénzzel megvásárolni nem lehet, ahogy akarattal sem tudod megszerezni mások szeretetét. Menj, és szeresd őket. Nekik nincs szükségük a pénzedre, annál nagyobb szükségük van a szeretetedre.

*

Másnap egy csúnya asszony kért bebocsátást a palotába. Hekalé azzal állt Gügész elé, hogy a férfi, akit szeret, elhagyta. Kérte a nagy királyt, irányítsa vissza hozzá. Amikor megismerte, könnyűszerrel magához édesgette egy kis kedvességgel, mert értett a varázslattal bódítás tudományához. Elhitette vele, ő többet tud adni neki bárki másnál. A férfi pedig hitt a mézes-mázos szavaknak, és elhagyta feleségét, a szépséges Helénét és fiát, a bátor Miltiádészt. Akasztosz (így hívták a hűtlent) még a disznókat is otthagyta egy kis időre Hekalé kedvéért, pedig ez már nagy áldozat volt a részéről. Az sem zavarta, hogy Hekalénak semmi nem jutott Aphrodité bájaiból. Évek teltek el édes-mézességben. Gyakran meglátogatta az asszonyt, és megölelte. Egy idő után Hekalé már a sokat is kevesellte, ezért így szólt Akasztoszhoz:

- Semmi a kedves szó, semmi a futó ölelés, többet akarok.

A férfi nem válaszolt. Ettől fogva együttlétük minden perce akarattá változott.

Hekalé megkérte a nagy királyt parancsolja meg Akasztosznak, hogy térjen vissza hozzá.

- Miért akarod erőszakkal magadnál tartani? - kérdezte tőle Gügész -, hiszen ő ezt nem akarja.

- Dehogynem! - vágta rá az asszony kegyetlen keménységgel. - Tudom, hogy akarja, csak még nem tud róla. Neked kell erről felvilágosítanod.

- A lélek szabad - mondta a bölcs Gügész -, engedd útjára. Ha valóban hozzád tartozik, vissza fog térni; ha pedig nem, megbizonyosodhatsz arról, hogy tévedtél.

- Nem tévedtem - makacskodott a csúnya nő -, vissza akarom kapni!

- Nem segíthetek rajtad... Nem is értem, miért jöttél hozzám, mikor mindent jobban tudsz nálam - válaszolta a király, és intett kezével, hogy távozzon. 

- Te okos vagy, és igazságos - ütötte tovább a vasat Hekalé -, jó király hírében állsz, aki mindig tudja, mire van szüksége az alattvalóinak. Gondoltam, megérted, mennyire szeretem, és segítesz őt visszakapnom.

- Szereted? Ha tényleg szeretnéd, elengednéd, és most nem lennél itt.

- Megható történet, te nem úgy találod? - vonta kérdőre a királyt Hekalé. - Ráadásul nekem van igazam. Ezért kell, hogy segíts: utasítsd, hogy jöjjön vissza hozzám a gyalázatos.

- Akarattal embereket összetartani nem lehet - mondta Gügész, és ismét intett a kezével.

A nő azonban nem tágított:

- Azt várom tőled, hogy igazságot tégy.

- Elvárással embereket összetartani nem lehet, hiszen az elvárás sem több egy önző akaratnál. Ha a két szívet nem köti össze a fénylő ezüstszál, a két lélek továbbra is kettő marad. A te szereteted inkább gyűlölet.

- Szeretet és gyűlölet nem ugyanannak az apának gyermekei? - vonta kérdőre a királyt a csúnya asszony. - Nem te mondtad régebben, hogy dobjuk ki a gyűlöletet a szívünkből, és adjunk helyet a szeretetnek?

- Valóban ezt mondtam - mosolygott Gügész, és már nem bánta, hogy az asszony maradt. - Erről szívesen beszélgetek veled.

- Te csak ne beszélgess, tégy igazságot, hiszen király vagy, ez a dolgod, nem pedig a beszélgetés.

- Távozz - váltott hangot Gügész -, ha nem akarod, hogy kidobassalak.

Hekalé másnap visszament a palotához. Mivel nem engedték be, harmadnap, negyednap ugyanígy tett. Mikor a kapu elől is elkergették, a palota mögötti dombon ácsorgott naphosszat, hátha megpillantja a királyt kerti sétáján. Gügészt sem hagyta nyugodni a dolog, talán mégis tud segíteni a szerencsétlen asszonynak.

- Látod, mennyit ér az akarat? Legyőzött még téged is, pedig te hatalmas vagy - vágott oda Hekalé gúnyosan a királynak, mikor az magához engedte. - Ez bizony megint engem, és nem téged igazol.

A király nem válaszolt.

- Hallgatsz? - kérdezte szemrehányóan az asszony. - Akkor ismét nekem engedelmeskedsz. Hát nem azt mondtam néhány napja, hogy ne beszélgess, inkább cselekedj? Félig már meg is volnánk. Már csak meg kell tenned, amit kértem tőled: tégy igazságot.

Az asszony addig szónokolt, míg végül szóra bírta a királyt:

- Meghallgatom Akasztoszt, mert annyira vágyol rá. Csak előbb felelj egyetlen kérdésemre, ez a feltétele minden továbbinak. Ha válaszolni tudsz, idehívom, ha nem, menj Isten hírével.

- Mire vagy kíváncsi? - ragyogott fel Hekalé gonosz arca.

- Milyen nap van ma? - hangzott Gügész kérdése királyi nyugalommal.

- Kit érdekel! - csattant fel az asszony -, ki törődik a napokkal, mikor a szerelem a tét!

- Menj, és élj! Felejtsd el, hogy valaha is ismertél! Az igazgyöngyöt senkitől sem veheted el, ha magától oda nem adja.

Az asszony azonban kitartott, és a király nem szabadult meg tőle.

- Nem ismered Kadmosz és Harmónia történetét? - kérdezte Gügész.

- Nem ismerem. Ha elmondod, esetleg meghallgatom - gúnyolódott Hekalé sátáni hangon, gondolván, most jól megleckézteti a királyt, bármit mesél, a maga hasznára fordítja azt.

- Harmónia, a szépség Istennőjének leánya a thébai királyhoz, Kadmoszhoz ment feleségül - kezdett történetébe Gügész. - Szép élet előtt álltak, így akarták az istenek. Fényes lakodalmukon velük együtt ünnepelték a kivételes pár boldogságát. Amikor Kadmosz társaival Théba vára felé tartott, egy tűzokádó kígyó állta útjukat az erdőben. Lángnyelve mérföldekig elért. Kadmosz társait mind bekebelezte, a királyt azonban sértetlenül hagyta. Ekkor Kadmosz véres bosszút állt a kígyón: fejét levágta, testét miszlikekre szabdalta, maradványait a tengerbe dobta.

- És mi köze ennek az én bajomhoz? - ripakodott a királyra az asszony.

Gügész végtelen nyugalommal folytatta tovább:

- Kadmoszt és Harmóniát sok csapás érte egymásután. Napjaik bánatban és szenvedésben teltek: előbb unokájukat, Aktaiónt vették el az istenek, majd két lányukat, Szemelét és Iónt is elveszítették. Árvíz sújtotta Thébát, tűzvész pusztította falait, földrengés döntötte porba Kadmosz egész birodalmát. Ekkor gondolkodni kezdett a király: vajon miért sújtják őt és családját az istenek ennyi sorscsapással? Ekkor eszébe jutott a kígyó, akin bosszút állt társai elvesztése miatt. Így fohászkodott az istenekhez: "Inkább változzam kígyóvá, csak ne érje ennyi szenvedés a családomat és a népemet." Abban a pillanatban kígyóvá változott. Harmónia nagyon szerette férjét, látva átváltozását, rémülten kiáltott fel: "Inkább velem tegyétek ezt, csak az ő életét kíméljétek meg!"

Kis szünetet tartott Gügész, majd megkérdezte Hekalétól:

- Szerinted mit tettek Harmóniával az istenek?

Hekalé, aki egyébként kiválóan szórakozott a tragédián, most acsarkodva vágta rá:

- Teljesítették a kérését, és az asszony visszakapta szerelmét... Te akarsz engem tanítani, mikor az istenek sokkal igazságosabbak nálad!

*

Ne felejtsd el, hogy a Szeretet Palotájának kapujában állsz. Amikor belépsz az épületbe, rajtad múlik: boldog napokat, vagy szenvedést találsz-e ott. Ebben a palotában a Szeretet Törvényei szerint kell élned. Amikor bekopogtattál, még tudtál erről. Idővel megkoptak az emlékeid, és új törvényeket alkottál magadnak. Ebben befolyásolt mindaz, amit a többiektől láttál, s amit magad megtapasztaltál.

Ahogy teltek az évek, új jelentést kaptak számodra a Szeretet Tanításai. Saját törvényeket alkottál, mert azt láttad, a világnak és az abban élő embereknek is megvannak a saját törvényei. Ekkor létrehoztad az ént és annak törvényeit. Akarat került szembe akarattal - csakhogy ezeknek már semmi közük nem volt a Szeretet Tanításaihoz.

Amit adni tudsz, azt add jószívvel; amit adnak, fogadd megértő kedvességgel; ne kérj, és ne követelj többet. Ha adsz, ne várj hálát érte, mert annak, aki kapta, semmit nem fog érni; és te, aki adtad, keserves árat fizetsz érte.

Nagy titokba avatlak be: csak azt add másnak, aminek te is örülnél, ha kapnád. Ugye nem akarsz ártani magadnak? Vagy még nem gondolkodtál el ezen? Amit mással teszel, valójában önmagaddal teszed - egy napon veled is meg fog történni. Nem hallottál a legfőbb Isten lányáról, Thallóról, aki a virágok úrnőjének képzelte magát? Oly sokáig hitette el magával boldogságát, hogy a végén nem tudta elfogadni, mikor a káprázat véget ért."

/Tatiosz: Az élet szép ajándékai/

Hát ezért érdemes a Szeretet Törvényei szerint próbálni megtanulni élni inkább (és nem a magunk által alkotottak alapján)... 

Ennek tükrében érdemes olvasgatni a fenti példákat. Szerintem.

Mindenszentekre és Halottak napjára

Egyre inkább érzem a felelősségét annak, hogy milyen fontos, hogy mit írok ide... nem tudhatom milyen hatással van, lesz akár egyetlen lélekre is...  Megsejtettem valamit abból, hogy miért nem jó mindig mindent kimondani, akkor is ha jót akarunk... miközben ki nem állhatom az információk elhallgatását. Egy újabb ellentmondás amiben lehet gyakorolni a határokat, vagy a végletek kiegyensúlyozását, összhangba hozását, meglátni mögöttük az egységet... vagy ki minek látja ezt.

Óvatos vagyok ilyen szempontból, ami nekem jó, nem biztos hogy másnak is. Ezer dolog van, amit úgy leírnék néha ide... sokszor inkább marad a napló. Most írok ide pár sort, lehet némelyőtöknek "nyálas" vagy "gagyisztikus" lesz picit, szándékosan.

Rituálékra szüksége van az embereknek. Ez kétségtelen. Erre van most itt a Mindenszentek és a Halottak napja. Ezek valók arra, hogy jó szándékkal tegyünk, ha erre érzünk hajlandóságot eltávozottainkkal kapcsolatban. És ha szeretnénk tenni valami jót, arra a legjobb imát mondani. A Legfelsőbbtől, Istentől és a fény angyalaitól kérni segítséget ("amennyiben az lehetséges és megengedhető"), hálát adni nekik... ezzel nem tudunk kárt okozni.

Amire a figyelmünket fókuszáljuk, annak adunk erőt és energiát. Szóval én amikor gyertyát gyújtok imádkozom (mindig) a Legfelsőbbhöz.  

Amikor alázattal meggyújtunk egy gyertyát, azzal megkérünk egy tárgyat, hogy hozzon ő fényt elő önmagából... ettől még lesz is fény és meleg körülötte... de mi magunk még nem csináltunk semmit (még csak nem is mi csináltuk a gyertyát, és a gyertya adja a fényt, mi pedig alig tettünk hozzá valamit)... szükség van a bennünk gyúlt fényre is. Felelős vagyok a gyertyáért amit meggyújtok és felelős vagyok a bennem meggyújtott fényért is. A jó szándékunk, fényünk, az imádság (kérés, jókívánság Istenhez)  révén nyilvánul meg.Ezekben a napokban is imádkozzunk, meditáljunk, töltekezzünk szeretettel, hogy több és több legyen a fény.

Amikor azt mondjuk egyek vagyunk, ezt nem könnyű megérteni, értelemmel elég nehéz is, csak érezni lehet. Nekem úgy könnyebb megérteni, hogy belegondolok, hogy van egy kollektív tudattalan aminek mind a részei vagyunk. Így mindannyiunk tudatának egy része (ki tudja mekkora része) egy térben van, kapcsolatban áll egymással, és hatással vannak a részek egymásra. A hooponopono ezen az elven alapul, ezért mondja azt, hogy ha magamban kijavítok valamit (Szeretetre, és/vagy Szeretettel mindegy), akkor az az egészben is ki lesz javítva egyidejűleg. És amivel én kapcsolatba kerülök, amiről hallok, amit látok, amiről tudomást szerzek, ahhoz közöm van, azt ki is tudom javítani magamban (akkor is ha "úgy érzem" nem is én okoztam).

Ezt nem könnyű megértenünk, hogy az embernek magával kell dolgoznia (így tud hatni az egészre), és ezzel tud a legtöbbet segíteni másokon.
A hooponopono a megbocsátásról és elengedésről is szól, Isten szeretete és bennünk az ő fénye, feltétel nélküli.
Nem kell erőltetni semmit, ha valami ezekből nem megy, pl. ha nem tudunk megbocsátani, akkor bocsássunk meg magunknak azért hogy nem tudunk megbocsátani és a többi majd jön magától.

Elsődlegesen a képzeletbeli gyertyát kell odabent "meggyújtani" a szívünkben, a szeretetet, önmagunk és minden létező iránt és ennek szimbólikus megnyilvánulása a látható 3 dimenziós térben a gyertya és a lángja.   

Ez a két nap jó alkalom arra, hogy tanuljuk hogyan árasszuk a fényt a világba. Növeld a fényed (aminek forrása benned végtelen) és a világ fényesebb lesz... általad. A szívből jövő szeretet, hála, lélektestvéreink tisztelete értékelése, öröm, jószándék, segítőkészség... ezekkel növelheted a fényed. Légy tudatos, tudatosan hangolódj ezekre az érzésekre. 

Te vagy az "Isten"?

Jöjjön néhány titok a női gondolkodásmódról, bár ha elolvassátok talán rájöttök, hogy ezek nem ismeretlen dolgok, és lehet nem is minden nőre jellemzőek.

---*---

"Te vagy az "Isten?"
A nő gondolatban (sokszor inkább tudat alatt, vagy más megfogalmazásban) megkérdezi a férfit, s a válasz is így jön majd gondolatban... azt semmiképpen sem a férfitól várja, hanem a saját belső hangjától.

Az édesapjától "ideális" esetben van lehetősége ennek az érzésnek egy formáját először megtapasztalni... amit talán nem formálódik szavakká... sem akkor, sem később.

Ez nem szó szerinti kérdés, ez egy keresés. Istent keresi a férfiban, azt a részét, ami Istennel kapcsolatban áll. Ilyenkor más szemmel tekint a férfira, s tudat alatt megkérdi tőle, "te vagy-e a biztonság, a nyugalom szigete, a támasz, az a jóság, aminek vakon neki dölhetek, akinek teljesen át és oda tudom adni magam, mindenem"...  s a belső énje válaszol.

S ha a válasz igen, mivel a bizalom számunkra oly értékes, arra az emberre tisztelettel felnézünk, aki képes erre, mintha ő lenne az "Isten", a "Minden"... s persze nem mondjuk ki, de kb. a lábai előtt heverünk.
Azt érezzük valahol mélyen, hogy ez egy kicsit önző dolog talán és reméljük, hogy a férfi nem bánja ezt a "terhet" s mi cserébe tényleg mindent odaadunk (többé-kevésbé, amennyire sikerül).
Volt amikor nem értettem hogyan lehet így felnézni valakire... jobban mint ahogy talán az "jogos" lenne egy külső szemlélő számára, és felmagasztalni őt,  hogy az a férfi legyen a Minden... hát így.
Mindez ritkán tudatosul így, néha csak akkor, amikor egy kapcsolat véget ér, és nem egy nő mondja azt ilyenkor: "Ő volt Minden!"... (akármilyen is volt az a kapcsolat).

A nők (nem számolva a változással) mindig ezt szeretnék érezni sokszor ugyanazzal a személlyel kapcsolatban, akivel már megtapasztalták.

Mikor kérdezzük ezt?... Amikor aktuális. És választ mikor adunk magunknak?... Amikor lehetőségeink szerint van értelme, mert előrébb visz. 
A férfiaknál vajon hogy van ez?
Szükségünk van egy konkrét, kézzel fogható személyre, egy olyan támaszra, aki nyilván nem tökéletes, mint Isten, de próbál jó ember lenni hozzánk, s így megbízva benne néha kis időre megoszthatjuk vele az életünk nehézségeit, örömeit, csak egy picit... egy férfi minőségre, hogy bátran kinyílhassunk a külvilágnak... és hogy több szeretet áramoljon kettőnk által a világba.

---*---

Erő és gyengédség egyszerre. Ezt keresi egy nő a férfiban, és a férfi is a nőben.
A férfi, akiről érezzük, hogy erősebb nálunk, hisz akár egy mozdulattal véget vethetne az életünknek is, de nem teszi, és soha nem is tenné bármi történjék is, erejét jóra használja, s irántunk érzékeny és gyengéd. Tudatában van a saját erejének, de azt nem fitogtatja, a jót választja, a szeretetteljes bánásmódot velünk és másokkal...
Ha ez a gyengéd hozzáállás őszinte, az tiszteli a nőben megbújó erőt és gyengédséget is. (Gyengédség nem létezik tisztelet nélkül.) Azt a férfit keressük, aki támogatja bennünk az erőt, még akkor is ha a sajátjában néha nem biztos eléggé, még akkor is, ha mi magunk nem mindig hiszünk eléggé a sajátunkban. Azt hiszem ez oda-vissza van.
A nők, akik saját mély és megrázó érzéseik mellett sokszor érzik mások gondolatait és érzelmeit is... és mégis képesek ezt túlélni... (néha hatalmas erő kell ehhez), nagy túlélők (egyébként sem tehetik meg, hogy ne azok legyenek, gyerekeiket nem hagyhatják magukra, életük árán sem). Ezt a nőt keresi a férfi, azt hiszem.
A férfi, aki kompetens az életbenmaradáshoz, bölcsességre törekszik, s a jót választja, a nő aki erős tud lenni és hordozza magában a napfényt, a "tűzhely melegét", azaz a szeretetet. Ők a túlélők.

Az erő mindig belülről jön, és külsődlegesen megnyilvánul valahogyan.
Az erő jó, ha kapcsolódik a férfihoz valamilyen módon, és "leolvasható" tudat alatt. Ez lehet bármi, pl. akinek jó testfelépítést adott az Isten, akkor az (azt tudni kell "viselni"), a szabadidős vagy a hivatalos foglalkozása révén pl. sportoló, üzletember, vagy autószerelő, kőmüves, stb, illetve személyiségbeli jegyek alapján... oly sok lehetőség van, mindegy, lehet bármi amitől úgy tűnik kompetens az életbenmaradáshoz és nem csak úgy  teng-leng a világban. Tulajdonképpen van amikor elég csak egy tekintet, vagy egy belső kisugárzás is, amiből a nők a férfiban lévő belső erőt, gyengédséget és ezek lehetőségét kódolják le. Ezek a folyamatok tudat alatt is zajlanak, igen sokrétűek, és több mindentől függenek, bonyolultak. Ezért is felesleges bővebben írnom erről.
Az erő ha (nem a jó védelmében való, elkerülhetetlen) erőszakban mutatkozik meg, akkor átváltozik, elveszti a vonzERŐben játszott szerepét (a legtöbb nőnél). Csak az az erőt viselő férfi vonzó, aki kedves, tiszteletteljes tud lenni és maradni... (és mindezt őszintén). 
Aki e kettőt birtokolja és jól, ezen ellentmondásnak tűnő momentumokat a leginkább képes adni, sugározni magából , az a legsikeresebb a nőknél. Ezért vannak oda eszmeileg a nők pl. a segítőkész tűzoltókért, a mesebeli lovagokért, királyfikért, az udvarias munkájukban sikeres férfiakért, a határozott kitartó alázatosnak tűnő udvarolni tudó kaszanovákért...stb. Ők az eszmei világban mindig képviselnek erőt  és kedvességet is valamilyen módon.

---*---

Kéretik nem visszaélni az itt olvasott dolgokkal, csak őszintén önmagunkat adni, szerencsére mindenkinek más jön be! A nők mindig abban reménykednek, hogy amit a férfi mutat magából az legalább megközelíti a valóságot. A nők így is sokszor (ha tudják ha nem) a saját kis álomvilágukban élnek, (hála a mai társadalomnak és szokásainak), ami miatt már eleve néha csalódás nekik a való világ (plusz amiatt amit látnak benne), de ha emellett személyesen tapasztalnak meg őszintétlenséget, durvaságot, az nagyon összetörheti őket.

---*---

Fontos cél "a legjobbat kihozni egymásból." Talán több férfi is így gondolja.
Szerintem ehhez egy nagyon jól működő, összehangolt kapcsolat kell, néha nem csak közös erények vagy hibák, hanem egyéni tényezők is befolyással vannak (pl. egészségi állapot).

Hát most ennyit a női gondolkodásról. Persze sok volt, de csak ennyi.
Még egy pár dolog, ami nagyon elcsépelten hangzik majd, de hogy kerek legyen az egész muszáj ideírnom: a nők azt hiszem egyhangúan azt szeretnék, hogy, bánjanak jól, finoman, tisztelettel, egyenlően velük a férfiak. Ezalatt nem azt a sokszor őszintétlen megnyilvánulást értem, hogy ki kell nyitni az ajtót, hanem pl. azt, hogy a férfi cipelje a nehezebbik csomagot, ne a nő, továbbá az őket érintő dolgokban kérjék ki a véleményüket, néha halgassák meg őket a férfiak, próbáljanak meg picit együttérezni velük (amennyire sikerül), és néha fordítsanak időt rájuk (együtt tölteni valahogyan az időt a szexen kívül értve). Persze leginkább azt érdemes mindebből megvalósítani, amit őszintén sikerül. Vagyunk amilyenek vagyunk.

Minden nő "varázslatos tündér" és minden férfi "csodás lovag" (akik erejüknek köszönhetően "bármit" megtehetnének) képesek arra, hogy életükben mégis a jót, a szeretet válasszák és védelmezzék. Szerintem ez valamiféle "Isteni evolúció".

Mit mond nekem Isten?

Az évek múlásával picivel többet és többet érzek abból és jobban bízom abban az érzésben, hogy "Istenem rád bízom magam, legyen úgy, ahogyan te akarod" - foglaljon magába bármit is ez a név, hogy Isten. Hiszen egyedül ő az, aki képes átlátni ezt az egész szövevényes kapcsolatrendszert ami az érző lényeket időben és térben összekapcsolja. Azt is mondják, hogy jót akar nekünk, mert szeret bennünket. 

Most olyan, mintha ezzel a mondatommal azt sugallnám, hogy ebben én magam nem vagyok biztos, de ez nem így van. Ha szeret bennünket, akkor nem kétség, hogy jót akar nekünk. És ő szeret bennünket.

Álmodtam egy álmot, amelyben éreztem egy olyanfajta csodálatos szeretetet, amit még azelőtt nem éreztem, nem láttam, sehogyan sem tapasztaltam. Azóta is igyekszem nem elfelejteni... :) Ez a szeretet jött valahonnan, ami nem emberi... nem tudom szavakkal leírni, nem is akarom körülírni, a szavakkal csak bekorlátoznám ezt a határtalan dolgot valami skatulyába, amit mind igyekeznénk leutánozni, általa elvárásokat állítanánk magunk elé. Pedig erre nincs szükség, az igazság az, hogy álmomban rajtunk embereken keresztül nyilvánult meg ez a szeretet. 

És most lehet innentől gondolnátok azt hogy kissé talán hibbant vagyok, hogy akkor Istent is beleveszem ebbe az egész álom dologba. Ez érthető lenne, hiszen az élmény, a tapasztalat az mindig egyedi, személyes, a hatása csak közvetett tud lenni másokra. Egyszerűen nem tudom elmagyarázni, hogy miért érzem azt, hogy Istentől, valamilyen felsőbbtől származó. Van amit az ember csak tud és kész. Akárhogy is, biztos vagyok benne, hogy megvan bennünk is ez a fajta szeretet (az már egy más kérdés, hogy mennyire tud rajtunk keresztül itt megnyilvánulni az egyéni és környezeti tényezők befolyása közepette).

Isten, illetve az amit képvisel e név, ha néha rajtunk keresztül is szól... ettől még nem biztos, hogy biztosan fogom tudni melyik az ő hangja. A szeretetet adta ehhez segítségnek... ezen kívül támpontnak, mindent vezérlő elvnek, útnak, módnak, célnak... Ezzel még lehet nem tudok élni, mert mégis még mindig felmerül bennem a kérdés makacsul:

Hogyan hallhatnám, hogy Isten mit mond nekem?

A szeretetet adta nekünk lámpásként, hogy az utunkon ne kelljen sötétben tapogatóznunk, ettől még engem frusztrálni fog, hogy időről-időre nem mindig tudom merre kell menjek, hogy mi a célja velem. 

Talán többet kellene kérdeznem?...hogy válaszolhasson?

És talán nem fogja mindig megmondani hogy mikor mitévő legyek... Senki sem fogja megmondani, nekem kell kitalálni minden egyes pillanatban. Azért én szeretném tudni, hogy Isten mit szeretne, hogy mindent ezzel összhangban tehessek. Ez része minden pillanatban a tudatos választásnak. Minden pillanatban kapcsolatban kell legyünk a legfelsőbbel is.

A saját tapasztalatok mindenkinek a neki pont megfelelőek és mind nagyon fontosak. Fontos a pillanatban élni, és néha megállni összegezni, ha kell útmutatást kérni...

Testbe zárt lélek

Van egy ilyen része is az embernek:

/https://www.facebook.com/photo.php?fbid=424297400957392&set=a.419798324740633.102444.152707124783089&type=1&theater/

Van egy részünk, amelyik száguldana, tombolna, zúzna, perzselne maga körül mindent... néha, csak egy picikét (csak úgy, hogy ne nagyon bántson senkit)... 

Sajnos nem mindig adatik meg (ideig-óráig, vagy akár egy élethosszig) némely embereknek ehhez egy olyan test is, ami ezt lehetővé teszi.

Ha nincs egészség, semmi sincs.  Illetve ez így nem teljesen igaz... inkább azt mondanám, hogy minél egészségesebb vagy, annál teljesebb lehet az életed...

EGÉSZségesnek lenni annyi mint egészségesnek lenni... élni az életünket, a mindennapokat, végezni a napi rutint, tervezgetni, pihenni, azaz néha kellemes és kevésbé kellemes dolgokat csinálni, mindenféle olyan dolgot amik az élethez tartoznak. Tehát amikor egészségesek vagyunk, akkor annak nem vagyunk tudatában, mert ez az alapállapotunk, amilyenre alapvetően mindannyian programozva vagyunk.

Csak akkor leszünk tudatosak a testünk egészségéről, ha ezzel gondjaink adódnak, s minél nagyobb vele a gondunk, annál inkább kerül előre prioritás tekintetében az életünkben szereplő (fontos és kevésbé fontos) dolgok között, amikre figyelmet, energiát és időt tudunk fordítani.

Tetszik az alábbi kép? Szeretnél te lenni a képen szereplő lény, aki amerre jár szeretetet, örömöt, jó dolgokat hagy maga után? Ehhez is EGÉSZség kell. 

/https://www.facebook.com/photo.php?fbid=344977702267430&set=a.224577160974152.46119.224568300975038&type=1&relevant_count=1/

Szeretni persze mindig lehet, bármit, bármikor, bárhol... ahhoz nem kell semmilyen feltétel :) 

Ha nem vagy egészséges, akkor is tudod magadban fejleszteni a mások iránti szeretetteli érzéseidet (pl. az együttérzést, önzetlenséget is) a saját ütemedben.

/https://www.facebook.com/photo.php?fbid=344979318933935&set=a.224577160974152.46119.224568300975038&type=1&relevant_count=1/

A forma, amiben megéled, a tested, nagyon is fontos, a lélek mellett vele is ugyanúgy törődni kell, gondozni kell, ha pedig beteg gyógyítani kell... mert attól még, hogy nem a tested vagy, a testednek komoly része van abban, hogy megnyilvánulhatsz, nagyrészt rajta keresztül nyilvánulsz meg, létezel, teremtesz amíg itt vagy. 

Szóval az egészségnél nincs fontosabb... a lélek és a test egészségénél.

Szeretet a szerelemben...

A szerelemről azt mondtam nem írok többet, hát most mégis... de akkor most gyorsan leírok mindent egyben... :) Nem biztos, hogy az a jó, ha leírom, de lehet az sem jó, ha nem... úgyhogy leírom. Egy nagyon hosszú bejegyzés következik.

 - *** -

Csalódottság érzés... másban, magamban... Néha ilyenkor nem látom az élet értelmét, kilátástalannak érzem. Ilyenkor az első kérdésem: "Mi a fenének vagyunk itt?"

Van, hogy megbántanak minket, de az a másik ezt nem látja, az ő szempontjából ez nem az, a mi szempontunkból nézve meg az. S ha számunkra ez az állapot és következményei hosszabb ideig fennállnak, akkor nem mindig sikerül megállni az embernek hogy ő is ne bántsa vissza a másikat. S ha valami nem OK valamelyik vagy mindkét résztvevőnek a kapcsolatban akkor tényleg a kisebb csalódások halmaza gyűlik ide és oda.... Nem értem hogy tudok ennyire csalódott lenni néha... előfordul hogy dühössé is tesz...

Én tudom, hogy senki sem tökéletes, mások sem, én sem, és nyilván hibázunk (valakinek a nézőpontjából)... de ami az emberi kapcsolatokkal tud történni ezáltal... az szomorú, nagyon szomorú... van ennek így értelme?

Egyszerre szeretni és nem szeretni egy embert? Hogy tudsz olyan csalódott lenni valakiben akit szeretsz? Ha egyszer szereted hogyan lehetsz benne csalódott? Milyen szeretet az ilyen? És hogyan tudsz megbántottságot érezni bármely cselekedete miatt, ha szereted, ha önzetlenül szereted? Ha meg nem vagyunk képesek így szeretni akkor meg minek tartunk egymással kapcsolatot mi emberek? Gyakorolni, gyakorolni persze... de hány ezer évig...?

Azt szeretném ha egyszer lenne annyi pénzem hogy elmehetnék a "világ végére" amikor csak akarok... oda ahol nincs senki... inkább vagyok ott 500 ezer évig, mint 1000 évig ezt az egymástól tanulósdit csinálom... A szomorú és dühös csalódottság mindig azt hozza ki belőlem, hogy átmenetileg ezeket gondolom.

Nem akarok bántani senkit és azt sem akarom, hogy engem bántsanak... amíg emberek között vagyok addig ez talán mindig így lesz, ha meg elvonulok, akkor meg jöhetek vissza ismételni ugyanazt... egyik sem jobb a másiknál...

-***-

Simán lehet valakit úgy szeretni, ahogy Müller Péter írja az alábbiakban:

http://www.life.hu/sztarszerzok/20121119-muller-peter-heti-utravalo-48-resz.html

De ahhoz, hogy így szerethess valakit a gyakorlatban, ahhoz több minden kell. Ha mindenféle "szememmel" nézem is a másikat és valamelyikben amit látok nekem nem okés, attól én még szeretem azt a valakit, egyszerűen csak szeretek, csak úgy, a szívemmel... 

Egy párkapcsolathoz azért nagyjából stimmelni kéne a többi dolognak is... Egyszer azt mondják, hogy ha szeretet van, akkor mindent meg lehet oldani, akkor a többit nem látod, meg ilyenek... máskor meg azt mondják a bölcsességek, hogy a szeretet, szerelem még önmagában kevés.

Van az ahogy mások szeretnék, hogy szeresd őket és van az ahogyan te tudsz szeretni. Ezek tudnak változni... a szeretet nem múlik el, csak a kifejezés módja, igénye tud változni.

Az annyira szerencsés dolog, hogy ha szeretsz valakit és ő engedi, hogy törődj vele és úgy, ahogyan te szeretnéd!!! 
Az igaz, hogy úgy kell a másikat szeretni, ahogyan ő szeretné, hogy szeressék... ezért nagyon fontos kérdés az is, hogy te hogyan tudsz szeretni, hogy te tudod-e úgy szeretni őt, ahogyan szeretné ...

-***-

http://www.tarrdaniel.com/documents/Ezoteria/szeretet.html

Hiába akarok én szeretni valakit úgy ahogy Müller Péter és Tarr Bence László mondja, ha az illető nem engedi, hogy szeressem, az nekem fáj. Ha én szabad akarok lenni, azaz szabadon azt érezni, ami bennem van, akkor abból és úgy egyik-másik ember lehet, hogy nem kér... és azt mondja, hogy akkor egyáltalán nem szerethetem sehogy sem... nekem pedig ez fájdalmas... Próbálok én és szeretnék úgy szeretni mindenkit mint egy isteni lényt, a hibáitól függetlenül tisztán csak szeretni, de minden hiába, ha az akit én így szeretnék szeretni, az nem akarja, illetve akarja, de még emellett mást is, testem, lelkem, bizonyos dolgok elfogadását, együttműködést, feltételeket, amik nekem nem jók...

Úgyhogy szerintem lehetséges boldogtalannak lenni akkor is, ha szeretünk, mert ha az ahogyan mi szeretünk nem elfogadható a másiknak, az nekünk fájdalmas tud lenni. S akkor nyilván nem jó helyen vagyunk, és ezen változtatni kell... Attól még a fájdalom ott van, az hogy "ha így nem, akkor sehogy sem" szerethetsz valakit.

-***-

Most akkor a szerelem korlát vagy nem?

Az alábbi videóban egy nagyon érdekes interjú látható, hallható ebben a kérdésben...:

http://www.youtube.com/watch?v=NApiF4ZJa8w

Ebből az interjúból a számomra most legfontosabb részletet leírtam ide:

"Szűcs Károly: ...Mikor arról beszélsz, hogy birtoklás, mindig arról van szó, hogy a másikat szeretem és inkább mindig a másikkal... szeretnék egy szeretetteljes kapcsolatba lenni, vajon ez a szeretetteljes kapcsolat, ha igazi szeretet van bennem, az korlátos? Nem! Megjelenik egy másik ember, egy harmadik, egy negyedik és azt is tudom szeretni. Na most, hogy szeretetről van-e szó a te esetedben, az a vizsga ott dől el, hogy a másik hogy viszonyul ahhoz, hogy én más embereket is szeretek. Hiszen a szeretet az korlátlan és feltétlen... ha egésznek érzi magát akkor nem éri veszteség, sőt, örül neki, ha meglát téged egy másik nővel amint a szeretet fizikai megnyilvánulását gyakoroljátok, akkor örvendezik és gratulál... hiszen a szeretet az nem kizárólagos, az nem kizárás. Nem az a szeretet, hogy szeretlek, feltéve, meg ne lássalak egy másik emberrel összebújni... elfogadja a másikat, és hogyha én szeretek valakit és az éppen egy kellemes élményt él át valakivel, akkor örülni fogok neki, hiszen hogy ha én szeretek valakit, az örömének örülök. Ez a szeretet. Nem az a szeretet, amikor azt mondom, hogy megláttalak valakivel hozom a puskát és lelőlek.

Jakab István: És nem félsz, hogy elveszted, még hogy ha egyenrangú felek is vagytok? De én nagyon szeretem annak az embernek a társaságát és nem fáj nekem az a dolog, hogy látom egy másik emberrel, viszont eszembe jut, hogy esetleg azzal jobban kiteljesíti a saját szellemi fejlődését és engem esetleg mellőzni fog... ?

Szűcs Károly: Rendkívül fontos kérdés... hogy ha ő jobban ki tudja teljesíteni a szellemi fejlődését valaki mással és én szeretem, akkor ennek nem örülök? Nem az a célom, hogy azzal legyen akivel a leginkább ki tudja teljesíteni a szellemi fejlődését? És ha ez nem én vagyok, akkor örülök neki. És itt utalok vissza, egyek vagyunk, nem különbözöm tőle... ha ő örül, akkor én is örülök automatikusan... Tehát én nem kívánhatok neki olyat, ami nem az optimális, nem a legnagyobb örömét szolgálja. Ha igazából szeretem. A szeretet azt jelenti egyek vagyunk. Egyek vagyunk, de úgy vagyunk egyek, hogy én is Idessza egyik aspektusa vagyok, megnyilvánulása, egy egész, az egész nem veszíthet semmit, hát ha én önmagamban az egész vagyok, nem ér veszteség...”

Hát elég érdekes amit Szűcs Károly állít. Valahol ismerős és valahol teljesen új, egyszerre. Amikor először meghallgattam a videót a riportról akkor az a benyomásom támadt, hogy én ezek nagy részét már tudom, elméletben én is hasonlóan gondolom (azon túl, hogy egy-két dologban nem értek egyet vele)... aztán meghallgattam még egyszer, belehallgattam többször és most meg már egyre inkább úgy érzem, hogy ez valami szinte teljesen új dolog nekem. Eddig egyértelműnek tűnt, most meg egyszer csak elméletnek tűnik az egész, amit nem tudom hogy teljesen meg lehet-e valósítani (attól függetlenül, hogy persze törekszünk rá). Eddig sem gondoltam egyszerűnek, de most meg még inkább nem gondolom annak.

Osho szerint amikor párt keresünk magunknak, akkor azért keressük, hogy a bennünk lévő másik felünket ő általa megismerhessük, felismerhessük és segítsen abban, hogy odabent integrálhassuk magunban a két megismert női és férfi részünket. Ehhez az emberek többségének szüksége van arra a másikra, hogy ez megtörténhessen, hogy felismerhessük hogy egészek vagyunk. Osho szerint. (Nem tudom a pontos megfogalmazását erről ide beidézni, de ez a lényege.)

-***-

Nemrég ezt találtam, ami megint kérdéseket vetett fel bennem:

"Tartozom Neked egy vallomással. Indonéziában az édesanyám a következőt mondta, amikor észrevette, hogy a fiúk udvarolni kezdtek nekem:

„Kicsi lányom,
jegyezd meg jól, amit most mondok Neked.
Figyeld meg jól a fiúkat és később a férfiakat.

Ha boldog akarsz lenni, csak olyan férfit válassz, aki nem húzza el a fejét, ha mások előtt hosszan megcsókolod, és a strandon is megengedi, hogy megmasszírozd a lábát.
Mert a boldogságodhoz szükséged lesz arra,
hogy a férjed hagyja, hogy szeresd
– és úgy, ahogyan Te tudsz szeretni.”

Máskor azt mondta:

„Tartsd távol magad azoktól a férfiaktól,
akikkel nem tudsz bármiről beszélgetni.
Mert a házasság egy olyan oázis,
amelyet a beszélgetés patakja éltet.
Te bírni fogod a szárazságot,
de egyedül maradsz, ha a férfi kiszárad.”

Még ma is hallom a hangját, és hálás vagyok Neki ezekért a szavakért. Sosem felejtettem el őket.

Ő nem engedte meg nekünk, hogy összekeverjük a vonzalmat a szeretettel. Egyszer készített nekem egy bőr könyvjelzőt, amire ez volt írva:

„Olyan férfit SZERESS,
akihez VONZÓDSZ, és akivel ÖSSZEILLESZ.”

Aláhúzta nekem a három szót, nehogy elfelejtsem, hogy ezek különböző dolgok.

Paeli Suutari: A Suutari-hagyaték
Titkos levelek a párválasztásról és a szerelemről
(részlet)"

/https://www.facebook.com/photo.php?fbid=515941338423705&set=a.345944042090103.91830.345923328758841&type=1&theater/

Ebből az idézetből szerintem az utolsóként kiemelt három szó a lényeg (Szeress, Vonzódsz, Összeillesz). Talán tényleg olyan párt kell magunknak találni, akivel teljesen összeillünk? Hát ha tényleg ez volna az érdekes, hogy teljesen összeillenek-e a párok, és ezek a feltételek mind így mindig össze tudnának állni, akkor lehet elég sokan lennének egyedül... Hát ha tényleg mindenki ezt nézné, hogy mennyire illenek össze, akkor lehet sosem lenne elégedett az ember azzal a kapcsolattal amiben éppen van, aztán meg végül lehet egyedül maradna, ha senki nem elég jó neki. Hol van a határ az összeillésben, amíg még jól érzi magát mindkét ember a kapcsolatban? Nem, tudom, nem értem ezt. Igaz ebben nincs összehasonlítási alapom (egy hosszú távú kapcsolattal), így nem is érthetem. 

-***-

Jó leírni dolgokat bármilyen formában, bármilyen életkorban. Biztassuk erre a gyerekeket is, hogy a legféltetebb gondolataikat, amiket talán senkinek sem mernek elmondani (ha netán vannak ilyenek), ha semmiképpen nem akarják elmondani, legalább írják le valahogy. Később nagyon gáz érzés lehet ezeket visszaolvasni az embernek, viszont nagyon tanulságosak amellett, hogy a személyiségfejlődést nagyban segítik.

Visszaolvasva a saját gyerekkori verseimet kiderül belőlük, hogy hogyan gondolkodtam a szerelemről. Arra vágytam, hogy legyen valaki akinek fontos vagyok, annyira, hogy vár rám, szüksége van rám, aki emberileg értékel engem, nem akarja, hogy bármikor is elmenjek tőle, aki csakis értem él... Megtalálni egy ilyen embert, egy ilyen szerelmet azt hiszem egy életcél volt nekem...  egy olyan szerelmet, ami viszonzásra talál, kizárólagos és örök... és ha nem, hát halálos, mert ugye akkor belehal az ember. Én ezt hittem, ezt láttam a TV-ben, meg még ki tudja hol... Azt hittem a szerelem a mennyország, a boldogság és a béke egyetlen forrása. Az élet értelmét kerestem, de nagyon. Azt hittem, nekem ez lehet az egyetlen értelme... meg hát sok időt töltöttem tanulással, hátha az... Nagyon sokat agyaltam a szerelemről, és amennyire csak tudtam felmagasztaltam, és mindig amikor szerelmes lettem valakibe, akkor előfordult hogy írtam az érzéseimről meg a szerelemről, és ezek a leírások eléggé hasonlítottak egymásra. Volt, hogy tárgy nélkül is tudtam írni szerelmes verset... nem kellett hozzá, hogy éppen valakibe is szerelmes legyek. A szentimentalizmus egyáltalán nem esett nehezemre... ez van amikor az ember a fejében él csak. Évekig nagyon szerelmes voltam egy elérhetetlen férfiba, akkor azt éreztem, hogy a szerelem egy misztikum, egy különleges, ismeretlen varázslat és hogy egy nagyon fájdalmas valami, ami csak elhomályosítja az ember látását. :) Meg amúgy is ezt mondták az idézetek is, amiket akkor erről olvastam... Áááááá szörnyű :))) Azt is leírtam, hogy mindenki rossz véleménnyel van a környezetemben a szerelemről, de engem még ez sem érdekelt, úgy éreztem, hogy sorsszerű az, hogy az emberek szerelmesek legyenek és nagyon vágytam rá.
Furcsa volt így visszaolvasni ezeket a verseket... furcsa volt ez a hozzáállásom, az éltetett, hogy majd egy ilyen igaz szerelem fog engem megmenteni... a magánytól, a boldogtalanságtól, az élet értelmetlenségétől... Szerintem sok tinédzsernél fordulhat elő hasonló jelenség... ez azonban nem szabad, hogy így maradjon, mivel ez egy csapda, a valóság nem ez. Nálam pl. csak a gyermekkorom végtelen magánya és a valóságtól távol álló romantikus gyereklánymesék hatásaként alakulhatott ki egy ilyen fajta jövőkép. (Pedig azért olyan sok mesét nem olvastam, sokkal inkább TV-ztem.)

Aztán találtam egy ilyenfajta szerelmet, és úgy éreztem végre elkezdődött az életem, mégsem voltam maradéktalanul boldog. Mert nem tudtam, hogy a valóságban mindenki csak saját magát mentheti meg és a valóságban sokkal fontosabb az, hogy te szeress, mint az, hogy téged szeressenek. A másik nem tehet téged boldoggá, illetve ideig-óráig biztosan, de tartósan csak te magad teheted magad boldoggá és aztán ez az amit megoszthatsz a másikkal. Sajnos még mindig élnek bennem ezekből a hasztalan romantikus álmokból (amik tulajdonképpen láncok, mert odaláncolják a másikat hozzád és téged ő hozzá) ugyanakkor szeretnék lélekben szabad is lenni. 

A várakozás a nagy változásra, arra, hogy végre megtaláljam magam, megtaláljam és összerakjam a részeimet... ez volt benne a verseimben még 10 évvel ezelőtt is... azt hiszem közben lemaradtam az életről, hogy élni is kell azt, mert nem tudtam hogyan kell... Tudtam én, hogy ez van, hogy csak pocsékolom az időmet, az évek meg elrohannak... mégis vártam a csodát, amikor majd "megvilágosodom" és csak a fény jön árnyék nélkül, a saját árnyékom nélkül, s amiből majd akkor végre ki tudok lépni. Ami ugye ilyen formán megint csak nem lehetséges, hiszen ahol fény van, ott árnyék is van... és ahol az én fényem ott van, ott az én árnyékom is ott van... 

És még ekkor is azt hittem az igaz szerelem lesz az, ami elhozza majd nekem a vigaszt minden szenvedésért és boldogtalanságért. (Micsoda butaság :) És 8 hónap múlva jött is a nagy szerelem (amit már említettem)... úgy éreztem csoda történt velem, hogy velem is megtörténhet ilyesmi. És mindig nagyon-nagyon hálás voltam ezért.

Azt hiszem semmit sem tudtam a szerelemről, és most sem tudok róla semmit még így 10 év kapcsolat hosszúság után sem... Most legalábbis ezt érzem. Csak egyet tudok, hogy a "tapasztalatlanság" nem feltétlenül építő jellegű egy hosszú távú kapcsolat jövőjét tekintve... ezt mások úgy szokták megfogalmazni, hogy "túl fiatalok voltunk"... Azt egyáltalán nem tudtam például, hogy ha szerelmes leszel mindent meg kell próbálnod elfelejtened arról, akinek azelőtt hitted magad, hogy megtudhasd, felfedezhesd ki vagy, hogy milyen ember lehetsz azzal a másik emberrel való kapcsolatodban... mintha most születtél volna meg (rendelkezve "előző életed emlékeivel"). Azt sem tudtam, hogy a szerelem lehet két egész ember találkozása is, akik ugyan még mindig tudnak boldogtalanok lenni saját maguktól, és még mindig találgatnak magukhoz újabb és újabb részeket (életük végéig), stb... de tudják magukról, hogy valójában ők egészek. Szóval nem a másiktól várják a megváltást, hogy életük végéig lesz kihez odabújjanak, mert akkor elfelejtik azt, hogy ők maguk is egy egészek, akiknek a kapcsolattól függetlenül is létezik egy életük, saját életük, ami nem szűnik meg létezni, azért mert valakivel együtt élnek, és nem áll meg attól, ha ez a kapcsolat megszűnik, mindettől függetlenül felelősek önmagukért. Ehhez kell egyfajta érettség, és tapasztalat, ezek nekem csak néhány éve kezdtek el tudatosulni. 

Én nem akartam tudatosan, hogy valaki más legyen a megváltóm (tudtam, hogy a mesék és az álmodozások "hülyesége" ez, tudtam, hogy a világ nem ilyen), én akartam megváltani magam a szerelem által... persze ez sem jobb... mindenesetre sokáig megfeledkeztem magamról, arról, hogy ki vagyok és kiderítsem ki akarok lenni, a szerelem, a párkapcsolat töltötte ki az életem, csak az létezett számomra nagyon sokáig. Nagyon fontos volt nekem, hiszen azon túl, hogy tudat alatt nem kellett tovább felelősnek érezzem magam önmagam "megmentéséért", oly sokáig vártam és vágytam a szerelemre, hogy nem akartam a nélküle való életet. Pedig azt hiszem nekem elsősorban szeretetre lett volna szükségem, valójában szeretetre vágytam. A korábbi rövid életű ismerkedéseim is így visszagondolva talán arról szóltak, hogy olyan valakit kerestem, aki tényleg érdeklődik irántam, hogy ki vagy mi vagyok én, és nemcsak ideig-óráig lenne velem, hanem érdekli más is a testi kapcsolaton kívül és akkor talán tudna szeretni engem hosszú távon... Most már tudom és érzem, hogy ahhoz, hogy kaphassak először nekem kell adni és amit adok az százszorosan jön vissza... de tényleg, és a szeretetnek megszámlálhatatlan megnyilvánulási formája létezik, ami boldoggá tud tenni minket.

Egy ember annyira összetett, és amit régen elmondtunk, leírtunk, gondoltunk, az valamilyen módon lehet, hogy hatással tud lenni a jövőnkre... Időről-időre vissza kell olvasni, amiket leírtunk és ha megváltozott (amire igen nagy esély van) akkor az új információk birtokában felülírni a fejünkben. Visszaolvasva, hogy miket gondoltam én a szerelemről tinédzserként, hát nagyon gáznak érzem... nem az, hogy misztikus, meg varázslat, meg ilyenek, mert az tényleg létezik, de a többi elég gáz volt és kissé önző... csak nem tudtam, hogy az. Igazából any..ám csalódottságát látom bennük, azt, hogy őt soha nem szerette senki igazán... nekem pedig ő volt az egyetlen családtagom, a közvetlen környezetem. Hányszor de hányszor elismételte már nekem, hogy én az ő példáját fogom követni, hogy ugyanaz lesz a sorsom mint az övé a párkapcsolat és az egészég terén is... szerencsére ez az elmélete már az elmúlt 10 év alatt többszörösen is megcáfolódott és szerencsére már nem is mondogatja ezeket egy ideje. :)

Az elmúlt 10 évben óriásit fordult az életem, és fordulgat idővel egyre gyorsabban. Egyszerűen felfoghatatlan, hogy a gyermekkorom évekig tartó "mozdulatlansága", magánya és üressége után ennyi minden tud történni az életemben és ennyi minden meg tud bennem változni, hogy én magam ennyit tudok változni... és úgy érzem jó irányba... egy teljesen más környezetben, mint amiben gyermekkoromban voltam. Mindig azt gondoltam, hogy az én életem akkor kezdődött el, amikor elmentem egy másik városba tanulni, 1998-ban. Azonban az építő változások és ezek üteme több más dologtól is függ. Az ember környezete leginkább attól függ, hogy milyen emberekkel áll kapcsolatban!!! Imádom az embereket! Nagyon szeretem őket attól függetlenül, hogy valamelyest magamnak való vagyok. :)

Jó ideje nem írtam már verset, nem vagyok benne egy őstehetség, viszont néhány éve megtudtam, hogy az én drága apukám is írt verseket anno és azóta olyan örömet okoz nekem az, hogy ebben hasonlítunk. :) Mivel nem ismertem, így nem tudom miben hasonlíthatunk még, de mások szerint az életről való "folytonos" elmélkedést is tőle "örököltem" a visszafogottsággal együtt. :) 

-***-

Azért nem szoktam ennyit agyalni ilyen dolgokon, mint amennyit most írtam, nem ez tölti ki a napjaimat :) csak most így összegyűlt a téma...