Tatiosz tanításai - Az Idő Tanítása

Tatiosz soron következő tanítása az idővel kapcsolatos. Időszerű.  

Mindig próbálkoztam megérteni miért ünnepelünk Szilveszterkor és Új Évkor. Mert elment egy év és kezdődik egy új...? Vagy hálásak vagyunk amiért még mindig itt vagyunk és van lehetőségünk egy új évet elkezdeni? Vagy egyszerűen csak azért mert egy ünnep? 

Talán most megtaláltam hogy én magam miért tudom ünnepelni az időt. Azt gondoltam, hogy esetleg másképp kellene az időre tekintenem mint eddig. Valami oka csak van annak hogy itt létezik. 
Az élet folyamatos változás, mozgás. Az idő segít érzékelni ezt a változást (egy biztos, folyamatos, állandó viszonyítási pontot jelent az élethez). 
A változás most azt jelenti nekem emberi lényként hogy élek, hogy van lehetőségem ebben a létformában tanulni, növekedni, gazdagodni tapasztalatokkal, tudással, ami előbbre visz (az itteni életemben és azon túl is). Ebből a szempontból lényegtelen, hogy a változás jó vagy rossz, mind előbbre visz. A rossznak gondolt változás ugyanúgy azt jelenti hogy élek... és hogy ezen életemben van lehetőségem továbbra is...

A változás, az idő nagy segítségünkre van Tatiosz következő tanítása szerint, még pedig abban hogy tanuljunk meg egy igen fontos dolgot (szerintem talán a legfontosabbat)...

Az előző tanítás befejező mondatai:

"...Nincs olyan helyzet, amelyben megértés és együttérzés nélkül járhatsz el. Ha gyötörsz valakit, magad is kínlódni fogsz; ha megsértesz valakit, téged is bántalom fog érni. Egyszer, valamikor. Már tudod, hogy az idő nem számít. Lehet, hogy a mostaninál sokkal nehezebb pillanatban." 
http://nesszi.blogspot.hu/2014/07/tatiosz-tanitasai-valasztas-tanitasa.html

És íme Az Idő Tanítása:

"- Azt mondod, az idő nem számít, Tatiosz. Miért van szükség mégis az időre, ha semmi jelentősége sincs? - kérdezte Iliádész.

- Az idő csupán egy elnevezés. Ezt a szót használod arra, hogy kifejezd: ma nem ugyanaz az ember vagy, mint aki tegnap voltál. Tudsz rá jobb kifejezést?

- Változás... folyamat... hullámzás...

- Jól mondod - helyeseltem -, ez mind benne van az időben, ahogy a fák, a tengerek, a helyek, az élőlények és az emberi kapcsolatok is mind átélik a változásokat. A fák virágba borulnak, majd lombjukat hullajtják, újraélednek, és megint elhervadnak, majd az egész kezdődik elölről. Ugyanez történik a tengerekkel, hegyekkel, élőlényekkel és az emberi kapcsolatokkal - mindennel, ami a földön és azon kívül része lett a teremtésnek.

- Értem...

- Minden megtörtént már veled, ami szerinted emberrel megtörténhet?

- Nem hiszem.

- Látod, Iliádész, ez az idő szerepe, hogy minden megtörténjen - válaszoltam.

- Ez lehetetlen... Hogyan történhetne meg minden, amikor ebbe beletartozik az is, amit nem ismerek... Még ha azt kívánnám, hogy részem is legyen mindenben, honnan tudnám, hogy ez volt a minden, hogy rajta kívül nincs más?

- Mivel a teljességet soha nem ismerheted meg, mindig újabb tapasztalatokra, felfedezésekre lesz szükséged, ugyanis a végtelent sehol nem lehet lezárni, ezért van a folytatás. Amit megismertél, örökre a tiéd marad, senki nem veheti el tőled. (Minden megismerésed a te tapasztalatod, senki nem veheti el tőled. Igaz, senki nem akarja elragadni, hiszen neki is megvan a saját tudása, mely önmagára vonatkozik - ezért nincs szüksége a tiédre. Gazdagíthatja ugyan a tiédet, ahogy te is hozzátehetsz az övéhez. De mindkettőtök tudása saját tudás marad.)

Éppúgy miként a királytól sem vehetik el a koronáját, ha megérdemelten viselte. 

- Azt mondod, ha letelt az ideje, a koronáját magával viszi?

- Ha a koronáját nem is, de a fényét igen. Ha innen nézed, mindenki király a saját életében. A korona fénye a tettekben rejlik, és a gondolatokban, hiszen azt váltod valóra, amit elgondoltál. Így mindenkinek van saját koronája, míg az egyik látható, a másik csupán érzékelhető.

- Ez azt jelenti, nincs különbség király és ember között? - kérdezte Iliádész csodálkozva.

- Diogenész azt mondta Alexandrosznak: légy előbb ember, s csak azután király. Én meg azt mondom Iliádésznak: már látom, hogy ember vagy, most arra kérlek, legyél király.

- Az nehéz lesz, nincs országom, palotám és koronám.

- Van családod, házad és fejed. Mindenből kaptál, ami királyhoz illik, csak éppen más a színük, ezáltal a nevük is, de attól még ugyanazt jelentik. 

Iliádész nem szólt, csak mosolygott.

- Ám Alexandrosznak valami mégis hiányzott a boldogsághoz, amit a tanítótól kívánt megszerezni - fűztem hozzá.

- Mi is volt az? - kérdezte Iliádész -, elfelejtettem.

- Gondolkozz, hátha eszedbe jut - bátorítottam.

- Hiába töröm a fejem, már nem emlékszem...

- Gondolkozz, ami igazán fontos, az mindig nálad marad, neked csak le kell nyúlnod érte, és a felszínre kell hoznod...

Ekkor Iliádész belső szeme előtt lepergett a király és a tanító beszélgetése. Szinte hallotta, mit mondott Diogenész a királynak, mikor az rosszat gondolt róla.

- Alexandrosz nem ismerte az embereket, hiszen saját magát sem ismerte... Azt várta a mestertől, tanítsa meg az élet finomságaira, végül pedig elégedetlenkedett, hogy a vendéglátásért semmit nem kapott cserébe...

- Vajon mit akart Diogenésztől megszerezni? - tettem fel ismét a kérdést.

- A tudását? Az élettapasztalatát? - kérdezett vissza Iliádész, de amint kiejtette a szavakat, máris tudta, hogy rosszat mondott.

- Szerinted elvehetik tőled a tudásodat?

- Azt mondtad, nem, és én hiszek neked, Tatiosz... Egyszer biztosan magam is megtapasztalom.

- Ebben bizonyos lehetsz, és akkor ismét gyere el hozzám, hogy beszélhessünk erről - válaszoltam.

Iliádésznak végül felrémlett a Szeretet Tanítása:

- Már emlékszem... Alexandrosz látni akart megtanulni. Szüksége lett volna a belső szemére, amelyik jól lát, mert középen van.

- Látod, ez a különbség közted és a világhódító között. Ő király létére sem tudta az embereket a szeretet szemével nézni, azzal, amelyikkel te már látni tudsz. Ezért gazdagabb vagy, mint ő.

- Ez az idő szerepe mindannyiunk életében, Iliádész - fordult Kalimonasz a barátjához. - Amikor tudod már, mit jelent embernek lenni, s akként élsz, akként cselekszel, elnyered az emberség fénylő koronáját.

- És akik soha nem tudják meg, mit jelent embernek lenni, azokkal mi történik? - kérdezte Iliádész.

Erre már én válaszoltam:

- Azok ismételnek.

*

Az eset, amit most elmesélek, szintén Alexandrosz királlyal történt.

Lükosznak fájt a lába, nem akart hadba menni a többiekkel.

- Te megtagadod a király parancsát? - vonta felelősségre Alexandrosz -, vigyétek és vegyétek a fejét - intett őreinek.

- Ezt nem teheted velem - mondta végtelen nyugalommal Lükosz, hangja nem remegett.

- Nem te fogod megmondani, mit tegyen a király! - harsogta Alexandrosz. 

- Mégis azt mondom, nem teheted... Van egy kedvenc lovad, igaz? Adj egy évet, és én megtanítom a lovadat repülni. Mégiscsak illik ez egy királyi lóhoz. Ha nem sikerül, akkor a fejem veheted.

- Az én lovam a leggyorsabb!

- De mégsem tud repülni...

A király megvetően nézett a harcosra:

- Ha volna egy kis eszed, te is tudnád, hogy szárny nélkül nem lehet repülni.

- Hogyne tudnám, de kérlek, ne hagyd ki életed legnagyobb lehetőségét, amikor felajánlom neked, hogy megtanítom a lovadat repülni. Ez majd emeli dicsőséged fényét... Csak adj hozzá egy évet.

Eltelt egy év, és a derék állat nem tanult meg repülni, bárhogy igyekezett...

Alexandrosz magához kérette Lükoszt:

- Tud már a lovam repülni? - kérdezte gúnyosan.

- Inkább holnap, a csata után beszéljük ezt meg. Most ne foglalkozz ilyenekkel, a lónak sem használna, ha a harc előtt kifárasztaná magát a repüléssel.

Másnap a csatában a király megsérült, eltört a válla, és egy nyílvessző a bokáját is megsebezte. Lükosz bement a királyi sátorba. Szomorúan nézte, amint gyógyító kezek füvekkel enyhítik a király nagy fájdalmait.

- Most én kérek tőled egy kis időt - szólalt meg Alexandrosz erőt véve magán.

- Ígérem amint meggyógyulok, én is megtanítom a te lovadat repülni. Majd együtt nézzük, milyen szépen szállnak. Kérlek, légy türelemmel, és mondd meg a lovamnak, ne felejtse el a tudományát. Ügyes tanárnak bizonyultál, én is tanultam tőled valamit: akik nehezen tanulnak, azok ismételnek."

/Tatiosz: Az élet szép ajándékai/