Tatiosz tanításai - Az Idő Tanítása

Tatiosz soron következő tanítása az idővel kapcsolatos. Időszerű.  

Mindig próbálkoztam megérteni miért ünnepelünk Szilveszterkor és Új Évkor. Mert elment egy év és kezdődik egy új...? Vagy hálásak vagyunk amiért még mindig itt vagyunk és van lehetőségünk egy új évet elkezdeni? Vagy egyszerűen csak azért mert egy ünnep? 

Talán most megtaláltam hogy én magam miért tudom ünnepelni az időt. Azt gondoltam, hogy esetleg másképp kellene az időre tekintenem mint eddig. Valami oka csak van annak hogy itt létezik. 
Az élet folyamatos változás, mozgás. Az idő segít érzékelni ezt a változást (egy biztos, folyamatos, állandó viszonyítási pontot jelent az élethez). 
A változás most azt jelenti nekem emberi lényként hogy élek, hogy van lehetőségem ebben a létformában tanulni, növekedni, gazdagodni tapasztalatokkal, tudással, ami előbbre visz (az itteni életemben és azon túl is). Ebből a szempontból lényegtelen, hogy a változás jó vagy rossz, mind előbbre visz. A rossznak gondolt változás ugyanúgy azt jelenti hogy élek... és hogy ezen életemben van lehetőségem továbbra is...

A változás, az idő nagy segítségünkre van Tatiosz következő tanítása szerint, még pedig abban hogy tanuljunk meg egy igen fontos dolgot (szerintem talán a legfontosabbat)...

Az előző tanítás befejező mondatai:

"...Nincs olyan helyzet, amelyben megértés és együttérzés nélkül járhatsz el. Ha gyötörsz valakit, magad is kínlódni fogsz; ha megsértesz valakit, téged is bántalom fog érni. Egyszer, valamikor. Már tudod, hogy az idő nem számít. Lehet, hogy a mostaninál sokkal nehezebb pillanatban." 
http://nesszi.blogspot.hu/2014/07/tatiosz-tanitasai-valasztas-tanitasa.html

És íme Az Idő Tanítása:

"- Azt mondod, az idő nem számít, Tatiosz. Miért van szükség mégis az időre, ha semmi jelentősége sincs? - kérdezte Iliádész.

- Az idő csupán egy elnevezés. Ezt a szót használod arra, hogy kifejezd: ma nem ugyanaz az ember vagy, mint aki tegnap voltál. Tudsz rá jobb kifejezést?

- Változás... folyamat... hullámzás...

- Jól mondod - helyeseltem -, ez mind benne van az időben, ahogy a fák, a tengerek, a helyek, az élőlények és az emberi kapcsolatok is mind átélik a változásokat. A fák virágba borulnak, majd lombjukat hullajtják, újraélednek, és megint elhervadnak, majd az egész kezdődik elölről. Ugyanez történik a tengerekkel, hegyekkel, élőlényekkel és az emberi kapcsolatokkal - mindennel, ami a földön és azon kívül része lett a teremtésnek.

- Értem...

- Minden megtörtént már veled, ami szerinted emberrel megtörténhet?

- Nem hiszem.

- Látod, Iliádész, ez az idő szerepe, hogy minden megtörténjen - válaszoltam.

- Ez lehetetlen... Hogyan történhetne meg minden, amikor ebbe beletartozik az is, amit nem ismerek... Még ha azt kívánnám, hogy részem is legyen mindenben, honnan tudnám, hogy ez volt a minden, hogy rajta kívül nincs más?

- Mivel a teljességet soha nem ismerheted meg, mindig újabb tapasztalatokra, felfedezésekre lesz szükséged, ugyanis a végtelent sehol nem lehet lezárni, ezért van a folytatás. Amit megismertél, örökre a tiéd marad, senki nem veheti el tőled. (Minden megismerésed a te tapasztalatod, senki nem veheti el tőled. Igaz, senki nem akarja elragadni, hiszen neki is megvan a saját tudása, mely önmagára vonatkozik - ezért nincs szüksége a tiédre. Gazdagíthatja ugyan a tiédet, ahogy te is hozzátehetsz az övéhez. De mindkettőtök tudása saját tudás marad.)

Éppúgy miként a királytól sem vehetik el a koronáját, ha megérdemelten viselte. 

- Azt mondod, ha letelt az ideje, a koronáját magával viszi?

- Ha a koronáját nem is, de a fényét igen. Ha innen nézed, mindenki király a saját életében. A korona fénye a tettekben rejlik, és a gondolatokban, hiszen azt váltod valóra, amit elgondoltál. Így mindenkinek van saját koronája, míg az egyik látható, a másik csupán érzékelhető.

- Ez azt jelenti, nincs különbség király és ember között? - kérdezte Iliádész csodálkozva.

- Diogenész azt mondta Alexandrosznak: légy előbb ember, s csak azután király. Én meg azt mondom Iliádésznak: már látom, hogy ember vagy, most arra kérlek, legyél király.

- Az nehéz lesz, nincs országom, palotám és koronám.

- Van családod, házad és fejed. Mindenből kaptál, ami királyhoz illik, csak éppen más a színük, ezáltal a nevük is, de attól még ugyanazt jelentik. 

Iliádész nem szólt, csak mosolygott.

- Ám Alexandrosznak valami mégis hiányzott a boldogsághoz, amit a tanítótól kívánt megszerezni - fűztem hozzá.

- Mi is volt az? - kérdezte Iliádész -, elfelejtettem.

- Gondolkozz, hátha eszedbe jut - bátorítottam.

- Hiába töröm a fejem, már nem emlékszem...

- Gondolkozz, ami igazán fontos, az mindig nálad marad, neked csak le kell nyúlnod érte, és a felszínre kell hoznod...

Ekkor Iliádész belső szeme előtt lepergett a király és a tanító beszélgetése. Szinte hallotta, mit mondott Diogenész a királynak, mikor az rosszat gondolt róla.

- Alexandrosz nem ismerte az embereket, hiszen saját magát sem ismerte... Azt várta a mestertől, tanítsa meg az élet finomságaira, végül pedig elégedetlenkedett, hogy a vendéglátásért semmit nem kapott cserébe...

- Vajon mit akart Diogenésztől megszerezni? - tettem fel ismét a kérdést.

- A tudását? Az élettapasztalatát? - kérdezett vissza Iliádész, de amint kiejtette a szavakat, máris tudta, hogy rosszat mondott.

- Szerinted elvehetik tőled a tudásodat?

- Azt mondtad, nem, és én hiszek neked, Tatiosz... Egyszer biztosan magam is megtapasztalom.

- Ebben bizonyos lehetsz, és akkor ismét gyere el hozzám, hogy beszélhessünk erről - válaszoltam.

Iliádésznak végül felrémlett a Szeretet Tanítása:

- Már emlékszem... Alexandrosz látni akart megtanulni. Szüksége lett volna a belső szemére, amelyik jól lát, mert középen van.

- Látod, ez a különbség közted és a világhódító között. Ő király létére sem tudta az embereket a szeretet szemével nézni, azzal, amelyikkel te már látni tudsz. Ezért gazdagabb vagy, mint ő.

- Ez az idő szerepe mindannyiunk életében, Iliádész - fordult Kalimonasz a barátjához. - Amikor tudod már, mit jelent embernek lenni, s akként élsz, akként cselekszel, elnyered az emberség fénylő koronáját.

- És akik soha nem tudják meg, mit jelent embernek lenni, azokkal mi történik? - kérdezte Iliádész.

Erre már én válaszoltam:

- Azok ismételnek.

*

Az eset, amit most elmesélek, szintén Alexandrosz királlyal történt.

Lükosznak fájt a lába, nem akart hadba menni a többiekkel.

- Te megtagadod a király parancsát? - vonta felelősségre Alexandrosz -, vigyétek és vegyétek a fejét - intett őreinek.

- Ezt nem teheted velem - mondta végtelen nyugalommal Lükosz, hangja nem remegett.

- Nem te fogod megmondani, mit tegyen a király! - harsogta Alexandrosz. 

- Mégis azt mondom, nem teheted... Van egy kedvenc lovad, igaz? Adj egy évet, és én megtanítom a lovadat repülni. Mégiscsak illik ez egy királyi lóhoz. Ha nem sikerül, akkor a fejem veheted.

- Az én lovam a leggyorsabb!

- De mégsem tud repülni...

A király megvetően nézett a harcosra:

- Ha volna egy kis eszed, te is tudnád, hogy szárny nélkül nem lehet repülni.

- Hogyne tudnám, de kérlek, ne hagyd ki életed legnagyobb lehetőségét, amikor felajánlom neked, hogy megtanítom a lovadat repülni. Ez majd emeli dicsőséged fényét... Csak adj hozzá egy évet.

Eltelt egy év, és a derék állat nem tanult meg repülni, bárhogy igyekezett...

Alexandrosz magához kérette Lükoszt:

- Tud már a lovam repülni? - kérdezte gúnyosan.

- Inkább holnap, a csata után beszéljük ezt meg. Most ne foglalkozz ilyenekkel, a lónak sem használna, ha a harc előtt kifárasztaná magát a repüléssel.

Másnap a csatában a király megsérült, eltört a válla, és egy nyílvessző a bokáját is megsebezte. Lükosz bement a királyi sátorba. Szomorúan nézte, amint gyógyító kezek füvekkel enyhítik a király nagy fájdalmait.

- Most én kérek tőled egy kis időt - szólalt meg Alexandrosz erőt véve magán.

- Ígérem amint meggyógyulok, én is megtanítom a te lovadat repülni. Majd együtt nézzük, milyen szépen szállnak. Kérlek, légy türelemmel, és mondd meg a lovamnak, ne felejtse el a tudományát. Ügyes tanárnak bizonyultál, én is tanultam tőled valamit: akik nehezen tanulnak, azok ismételnek."

/Tatiosz: Az élet szép ajándékai/

SZÍNEK a feladatban, FORMÁK az időben...

"Kell, hogy az embernek megadassék a képesség a szép felismerésére, a gyönyörűségre.
Ezt elérheti, ha tisztán vannak tartva az érzései, ha szerényebben, kevesebb munkával megél s ráér a pihenésre s a pihenésben a bölcseletre, az isteni természet ismeretére.

Ebben a kialakulásban él a mai ember, keresi az igazat, a szépet s önmagát... .
Keresi önmagát és az Istenbe vetett bizalmát.
Az Isten megközelítésére feltétlenül szükséges, hogy az embernek tiszta legyen az érzése, befolyástalan a gondolatmenete."

‪/Csontváry Kosztka Tivadar/

Az idővel néha nem vagyok barátságban. Többször érzek sürgetést a legapróbb hétköznapi feladatok kapcsán is. Ez valahol jó is, mert amikor erre hallgatok több rend van körülöttem, ami valamiféle elégedettséget megnyugvást is ad, ugyanakkor ára is van... ilyenkor néha nem eszik, nem iszik, nem vesz levegőt rendesen az ember. Van hogy vissza kell lassítani a saját ütemünkre. Túl sok mindent kell ma már csinálnia az embernek. Ezzel nyerek erőt néha:

"Az örökkévalóságon átvezető, végtelen utat járom, rengeteg időm van. A szívemmel kommunikálok. Minden rendben." /Louise L. Hay, Mona Lisa Schulz: Minden rendben/

Nemrég láttam a Lucy című filmet (http://hu.wikipedia.org/wiki/Lucy_%28film%29) ami azt állítja, hogy az idő le van lassítva számunkra, vagy valami ilyesmit... érdekes.

Az emberbe manapság idővel könnyen épül bele, hogy mindent azonnal kell. Ezt már talán sikerült levetkőznöm, de ezentúl tudomásul kell vegyem, hogy nem biztos hogy mindenre jut idő és alkalom... akár egy élet alatt is. Ezt el kell fogadni. Ide jöttem egy csomó feladattal... hogy tetszenek vagy sem ezek a feladatok az már egy másik kérdés, de valószínűleg én választottam őket magamnak. Vannak amiket nem tudok időzíteni kicsit sem, így azok kell legyenek az elsődlegesek az biztos, aztán nem tudom a többit... és lesznek olyanok amikre nem lesz idő most, vagy fogalmazhatok inkább úgy, hogy túl sok lenne. Felesleges agyalni ezek miatt, valamely következő életben amikor úgy állnak össze a feltételek, akkor tudunk rájuk megfelelően figyelni. Minden feladatra, megélésre, tapasztalatra sor kerül egyszer aminek meg kell lennie. (Az ember megfigyelheti magán, hogy még itt is, földi tudatával is néha mindenféle feladatot összevállal, ráadásul túl akar lenni gyorsan a legnehezebbeken... csakhogy az idő relatív, pont a nehezebb feladatoknál érezzük ezt leginkább.)

Valahogy úgy érzem, hogy ez életem három nagy szakaszra tagolódik, három nagy feladattal és több valamivel kisebbel és kisebbekkel. Az első szakasz már nagyjából elcsitult a maga legnagyobb feladatával, most zajlik a második a maga legnagyobb feladatával, azt még nem tudhatom, hogy lesz-e egy harmadik is, és ha lesz miről fog szólni, de érzem hogy megvan ez a lehetőség is az "éterben". Bízom benne hogy ha lesz, még jobban fogom tudni majd menedzselni.

(Én aki azt hiszem magamról hogy egy csomó mindent el tudok fogadni és nem ítélkezem) nehéz elfogadnom, hogy mindennek ami létrejött, megvan a helye és létjogosultsága (oka) ebben a világban... a nehézségeknek, a feladatoknak, a történéseknek, az embereknek (akármennyire nem tetszik vagy félünk tőle). Emellett hiszek abban, hogy a jövőt minden percben alakítjuk is.

Minden egyes nap, minden tudatosan átélt perc egy vízválasztó. Tudom és mégsem csinálom. Talán egyszer majd menni fog. Hasznos tudatában lenni mindig, hogy minek tulajdonítunk figyelmet és hogy milyen értékek vannak az életünkben, valamint magunkban. Nem vagyunk egyformák, így az életünk sem lehet egyforma. Van akinek pörögni kell mert most azért jött ide hogy azt megélje, van akinek meg inkább a nyugi kell... minden adott olyan módon hogy a feladatcsomagunkból az éppen legnagyobb feladatot meg tudjuk oldani amit az adott időszakra bevállaltunk, amihez éppen megvannak a feltételek. Minden okkal van úgy ahogy van.

A nehézségek között is meglátni a szépet, az értelmet és megtalálni a békét... ez igazi művészet és a legnagyszerűbb tanítómódszer lehet a számunkra (ha nem is ismerjük fel egyből). Az élet értelme részben, hogy gyönyörködtessen bennünket. Akkor vagyunk képesek művelni az életet úgy hogy ne a feldolgozatlan elnyomott emlékek, traumák, a már nem hasznos gondolatminták kísérjenek bennünket 20-30-40 év múlva dolgunk végezetlenül a köztes létbe, ha képesek vagyunk meglátni a szépet. Akkor mindig lesz erőnk tovább lépni. (Szerintem.) Ez elcsépeltül hangzik talán, de megvan a maga értelme. Amikor éppen sötéten látjuk vagy érezzük a dolgokat és képesek vagyunk kihozni magunkat ebből, akkor új lehetőségek, új remények, megoldások születnek... mindig egy picit előrébb jutunk és egy picit mélyebben süllyedünk a feladatba. Pontosan annyi terhet kapunk amennyit még elbírunk viselni... van amikor több erőnk van, aztán újra nyomást gyakorol ránk a feladat, de így van több esélyünk megoldani és hamarabb megoldani. Néha fel is tudunk lélegezni kicsit közben. A feladat marad amíg meg nem oldjuk. Ne féljünk mindettől. 

A "szép" persze relatív fogalom... bármi lehet szép számunkra, a lényeg hogy ne ártsunk általa! A velünk történtek, a feladatok hatással vannak arra hogy hogyan látjuk a világot. Az élet értelme részben, hogy gyönyörködtessen bennünket... az én világképemben most ez azt jelenti, hogy megtalálni a szépet abban amit mások teremtettek, alkottak és magunk teremteni, alkotni szép dolgokat, amelyekben gyönyörködhetünk, amelyekre rácsodálkozhatunk, amik miatt meghatódhatunk, mosolyoghatunk, megbékélhetünk, amikért hálásak lehetünk, szeretetet tiszteletet érezhetünk, amik megmaradnak az emlékezetünkben.

Formák, színek, hangok, stb... alkotják e világot... megannyi végtelen kombinációban ugyanakkor valamiféle rend szerint. A természet ezt megadja nekünk. (Akik a természettel nem tartanak kapcsolatot, és nincs lehetőségük vagy nem akarják meglátni az ott rejlő szépségeket, talán nem csoda, hogy mindenféle póttevékenységben keresik ezt az élményt. Ezek egy részével nincs is baj, amennyiben nem okoznak kárt másoknak.) Sokszor ezek a dolgok életmentőek. Az embernek ma szüksége van a kreativitásra, jobban mint bármikor azt hiszem. Ha nincs lehetősége a természettel való kapcsolatában megélni a teremtés szépségét, akkor nagy eséllyel érezni fogja, hogy valamit magának is csinálnia kell, részt kell vegyen az Alkotó munkájában, teremteni valamit ami gyönyörködteti és amivel persze nem okoz kárt senkinek és a természetnek sem. Ennek fényében egész másképp lehet nézni például a lábbal vagy szájjal való festést. Ezeknek az embereknek ez jelenti az életet... teremteni valamit szeretettel, hogy közben az Alkotóval összhangba kerülhessenek...

... Ami gyönyörködtet bennünket, és akár másokat is... Sokszor érzem ezt most nagyon fontosnak a világban, a formák és a színek csodás tárházát, rendszerét, harmóniáját, szépségét felfedezni amiben csak tudom.
(Valószínűleg minden leírható több módon, ennek megmondhatói azon emberek (szinesztéták) akik valamilyen okból kifolyólag képesek érzeteket társítani egymáshoz, pl. zenéhez színeket stb.)

Színek és formák, és más érzetek... ezekből épül fel minden e világon... mert így „látjuk”, részben így érzékeljük mi emberek az itt lévő rezgéseket... képesek vagyunk automatikusan ráhangolódni ezen rezgésekből azokra amelyekre éppen abban a pillanatban, állapotban fogékony a szépérzékünk, aztán egyre több mindenben fogjuk majd meglátni a szépséget, s ezek társaságául a szeretet, tisztelet, csodálat, egység és más hasonló érzések jelennek meg bennünk... így idővel tudatosan is könnyebben megy a ráhangolódás ezekre a magasabb érzelmi állapotokra. Ez is lehet egy módszer.

Szakítsunk időt a szép megtalálására és alkotásában való részvételre.

Ha van olyan tevékenység amibe szeretetet tudsz adni, akkor később másba is és egyre több mindenbe bele fogod tudni tenni ezt az érzést... A lényeg hogy örömmel csináld azt a valamit... Egyszóval csinálj olyan dolgokat amiket örömmel teszel (és nem okozol vele kárt) és tegyél bele sok-sok szeretetet. Így sokkal könnyebb lesz majd a későbbiekben, amikor a gondolataink egyből valósággá válnak.

A tanítványoknak, akik azt akarták tudni a Mestertől, hogy miféle meditációt végez reggelenként a kertben, így válaszolt:
- Amikor figyelmesen nézem a rózsabokrot, akkor teljes virágzásban látom.
- Miért kell valakinek figyelmesen néznie, hogy lássa a rózsabokrot? - kérdezték.
- Mert máskülönben nem a rózsabokrot látja az ember, hanem a saját előre gyártott gondolatát a bokorról.
/Anthony de Mello/

/Az idézetek forrása: https://www.facebook.com/aquariuskincsei/photos_stream/

Ajánló - "Szepes Mária: Szibilla"... és az álmok

Szepes Máriáról már régebben is hallottam, néhány gondolatait olvastam, hallottam, amelyeket szimpatikusnak találtam, és ő maga, a lénye, kisugárzása is az volt a monitoron keresztül, de igazából nem ismertem, vajmi keveset tudtam eddig róla. Évekkel ezelőtt egy könyvesboltban megpillantottam a könyveit... kissé idegennek tűntek, ugyanakkor azt is éreztem, hogy talán egyszer majd el fogom olvasni őket, amikor annak eljön az ideje. Idegenek voltak számomra, mégis éreztem valami "vonzódást" irántuk, és akkor rátaláltam az írónő naplójára, ami Szibilla néven könyvbe lett öntve... és arra gondoltam, hogy akkor jó, megveszem ezt, legalább így megismerem, hogy ki volt ő, miféle ember, hogy tényleg érdekel-e, nekem is szól-e az amivel ő foglalkozott... és egyébként is mi lehet annál érdekesebb, mint egy napló, egy lelki békéjét elért bölcs ember élete és gondolatai. Szóval megvettem ezt a könyvet, de nem tudtam elolvasni. Képtelen voltam rá. Valahogy annyira szomorúnak tűnt itt-ott... (két világháborút is megélt, több szerettét is elveszítette az írónő, és úgy tudom maga is volt nagyon beteg), hiába fogtam bele az olvasásba többször is, egyszerűen nem vitt rá a lélek, hogy én ezt a könyvet olvassam. Azután most pár hete újra elővettem és most teljesen más érzéseim vannak a könyvvel kapcsolatban. Most nem értem, hogy miért találtam annyira szomorúnak, persze nem egy megnevettetős történetről van szó, de nem is feltétlenül olyan szomorú mint ahogyan eddig éreztem... Szóval most elkezdtem olvasni, és annyira érdekfeszítőnek, tanúlságosnak és elgondolkodtatónak találom, hogy "le sem tudom tenni". Alig várom, hogy egy-egy újabb bejegyzést elolvassak belőle, ugyanakkor nem akarok gyorsan sem haladni vele, nehogy túl gyorsan a végére érjek. :) Némely gondolatát még mindig távolinak érzem, némelyeket viszont olyan ismerősnek, mintha az én fejemből pattantak volna ki.

Szepes Máriának az élete bővelkedett mindenféle történésekben, bőven volt tapasztalata a világ dolgairól, így sokat tanulhat tőle minden olyan ember, akihez közel áll az ő gondolatvilága. Az életrajza nem semmi, a wikipédiás leírásból egy rész, ahogyan megmenekültek, igencsak csodálatra méltó számomra:

"...A háborút Viktor bátyjával leányfalui nyaralójukban vészelte át. Ide is csak úgy tudtak lekerülni, hogy bátyja, aki jógagyakorlatainak köszönhetően irányítani tudta szívműködését, „rosszul lett”, és azután kalandos körülmények között egy mentőautón menekültek vidéki elszigeteltségükbe..."

/http://hu.wikipedia.org/wiki/Szepes_M%C3%A1ria/

Rengeteg érdekes gondolatot találtam Szepes Mária naplójában amit nagyon szeretnék leírnék ide, és lehet fogok is még idézni belőle, most egyenlőre csak az alábbi bejegyzést választottam, amit 46 éves korában írt naplójába:

"1954. szeptember 20.

...Évek óta egyre erősebb meggyőződésem és élményem, hogy minden jelentősebb mozzanatot, levelet, fordulatot egy-két nappal előbb biztosan megálmodok! És ez alól most már nincs is kivétel. Tudom, hogy amíg nem jelez valamit az álom, nem történik semmi. Persze a rengeteg "megálmodás" között - amikor valóban levelet, ajánlatot, szerződést kaptam, könyvsikerem volt - a legtöbbje csak mozzanatot, és nem beteljesedést vagy teljes sikert jelentett. A levelet, szerződést, megbízást megkaptam az álom szerint: napra. De végül nem lett belőle semmi. Gürcöltem és becsaptak. Vagy révetegen lekonyult a dolog. Hála Szaturnusz apónak. Gondolom a többi bolygó is utálja a képletemben. Egyik sem tart fenn vele kapcsolatot. Magányosan trónol jeges barlangjában. Anyám, Sahibka is ilyen "álmodós" volt. Akkor jöttünk rá, hogy a bennünk élő hűséges álomkrónikás néha csak gépiesen jelzi a felénk tartó dolgokat, s azok nem is jelentenek többet önmaguknál. Berlinben például megálmodta, hogy levelet fog kapni, sorsjeggyel bélelve. A sorsjegy számát is látta álmában. A sorsjegy valóban megérkezett két nap múlva, s a szám is egyezett. Nagy izgalommal fogadtuk, de egy vasat se nyertünk vele. S ha jól meggondoltuk, semmi okunk vagy jogunk nem volt csalódást érezni, hiszen az álom nem nyereményről, csak érkező sorsjegyről szólt."

Szepes Mária olyan ember volt, aki rendszeresen előre megálmodott bizonyos dolgokat. Tudom, az emberek nagy része nem rendelkezik ezzel a "szokással", én sem (igaz voltam már különös álmaim). Amiért mégis érdekesnek találom ezt a napló bejegyzést az az, hogy szerintem a mondanivalója, végkövetkeztetése nemcsak a szó szerint vett álomra, álmodásra értelmezhető. Azt mondja el nekem, hogy hogyan lenne jó nézni az életet, a jelent és a jövőt. 

Bármilyen megérzésünk, ötletünk, sugallatunk, vágyunk vagy álmunk van, az a jelenről szól elsősorban és nem vagy nem feltétlenül a végkimenetelről is. Hiszen a jövő még nyitott és végtelen. Habár (ha hiszünk a karmikus törvényekben akkor) vannak a karmánk által meghatározott történések, életünk alakulásai (a nincsenek véletlenek című rész, vagy a magunk által előre megírt forgatókönyvek, vagy mindegy hogy hívjuk) azonban ezek is csak "támpontok", állomások az életünkben és akkor érünk oda egyik-másikhoz és nyilvánulnak meg, amikor a feltételek úgy állnak össze, ettől eltekintve a történések másik része végtelen számú lehetőséget és végkimenetelt tartogat. Ez azt "tanítja" nekem, hogy ha van egy álmom, és nagyon szeretném hogy megvalósuljon, akkor annak megtörténésének módjába, eredményébe ne éljem bele magam nagyon, hiszen nagyjából alig van olyan dolog az életben ami tényleg szinte pont ugyanúgy történik ahogyan azt mi elképzeljük, lejátszuk magunkban. Tehát ne legyenek irreális elvárásaink... ilyen értelemben ugyanis minden elvárás irreális, tehát az lenne az ideális, ha egyáltalán nem lennének elvárásaink. Csak csináljuk amit kell és hogy az élet mit hoz minduntalan az egymást követő pillanatokban azt figyeljük, azt sosem nem tudni előre, meglepetés... ez benne a szép és izgalmas...

Ugyanakkor azt is eszembe juttatja a naplóbejegyzés hogy legyenek bizonyos "kézzel fogható", konkrét, határozott elképzeléseink, álmaink a jövőről, mégpedig csakis általunk ( azaz minden addigi tudásunk szerint) jónak vélt és pontos elképzelések... hiszen végülis amit kértem azt megkaptam az élettől. Nem tudom igazán jól visszakövetni az életem elmúlt történéseit (főleg azért is mivel valamilyen oknál fogva nem igazán jó a memóriám) de azt bizton tudom, hogy néhányszor "megcsapott" annak a ráeszmélésnek a szele, hogy "tényleg... ezt én akartam és megkaptam"... igaz hogy sokszor nem úgy, nem olyan formában ahogyan én azt "kértem" vagy szerettem volna, de megkaptam. "Ezt kérted, akkor tessék, itt van." Ez a tapasztalat azt "tanítja" számomra, hogy valamilyen szinten tényleg valahogyan van valami az "az vagy amit gondolsz" és "a gondolataiddal teremtesz" című teóriákban, amik a legkülönfélébb vallási, filozófiai és más alapokon nyugvó világnézeti irányzatokban egyaránt fellelhetőek (lásd pl. a buddhista Dalai láma és az alap buddhista tanok, a filozófus Tatiosz,"a titok" stb. elméleteiben).

Az első ilyen ráeszmélés, amire konkrétan vissza tudok emlékezni az életemben, még azt hiszem nagyobbacska általános iskolás, vagy középiskolás koromban történt, amikor is valami miatt dühös voltam valakire, akinek hosszú idő után megelégeltem a velem való rossz bánásmódját és azt kívántam, miközben segítettem neki egy asztalt cipelni, hogy bárcsak lenne valami baja a kezemnek, talán tudat alatt éreztem, hogy ezáltal büntetném az illetőt, hiszen rossz lenne neki, ha én beteg lennék, meg igazából a fene se tudja hogy valójában miért csináltam, azt tudom csak biztosan, hogy dühös voltam és elkeseredett, és befelé fordítottam az aggressziót. És rá néhány napra sínbe tett kézzel mentem haza egy ártatlan kis "pattanó ujj"-nak nevezett problémával. Manapság már nem csinálok ilyet (bár persze ki tudja, hogy a tudatalattiban milyen programok futnak)... ha ilyesmire való hajlamot vennék észre magamon, akkor azt még időben leállítom, még azelőtt mielőtt a gondolat megszületne a fejemben és megpróbálom másképp levezetni a dühöt, a csalódottságot, elkeseredettséget. Lehet másnak meg más "hülyesége" van, ami ugyanígy a gondolatok teremtő erején nyugszik, és nem hasznos... akkor azt le kell építeni, vagy át kell alakítani valahogy. A lényeg hogy vigyázzunk kinek és mit kívánunk, mondunk, gondolunk... az mind egyfajta "kérés"-nek méltóztatik lenni, ami ha elég energiát kap és/vagy a feltételek úgy állnak össze, akkor meg is képes nyilvánulni valamilyen formában. Önmagaddal szemben is figyelni kell erre, azt meg nem is kell mondjam, hogy másokkal kapcsolatban mennyire óvatosnak kell lennünk, hogy milyen felelősségünk van ebben. Ezért is fontos a gondolataink rendben tartása, időnkénti kitakarítása a "szemétnek", a nem hasznos dolgoknak, valamilyen jó hatású módszerrel, hogy még véletlenül se forduljon elő, hogy nem vagyunk tudatosak valamely gondolatunkról és főleg arról amit beszélünk.

Akárhogyan is szemléljük az életünket, a jelen, a múlt, vagy a jövő tükréből, csakis a jelennel tudunk foglalkozni, mindig ide lyukadunk ki. Habár a jelen előrevetíthet egyfatja jövőt, de mivel a jelen folyamatosan változik, így a jövő is végtelen lehetőségeket tartogat, amit ha megpróbálnánk megfogni, bejósolni, az megint egy plusz befolyásoló tényező lehet benne (lásd pl. önbeteljesító jóslat). Csak a folyamatos jelent lehet alakítani. A múltról pedig az jut eszembe, hogy bármi is történt, már megtörtént, ha akartuk, ha nem... ha jó, ha nem... ezért kár neki bővebb energiát és időt szentelni, amennyiben általa valami módon nem tudunk a jelenben hatákonyabban JELEN lenni.

Mennyit tudok okoskodni erről, pedig én most is úgy élem az életem, hogy nekem megállt az idő, nem a következő pillanatot várom folyamatosan, hogy vajon milyen érdekesség várhat rám pillanatról pillanatra, hanem itt ülök, írom ezt és aztán csinálom a dolgom, mert muszáj, mert rávettem magam, hogy csináljak valamit aminek értelme van... mosok, teregetek, vasalok. Csak egy picit, már három hónapja nem vasaltam (mosni mostam :) nem para...), aztán ráveszem magam valahogy, hogy csináljak valamit ebéd gyanánt, mert enni kell, azt muszáj. És dolgozni is kell majd, mert van most munka, icipicike, de van... még mindig jobb mint amikor csak nézek ki a fejemből és agyalok mindenféle dolgokon, vagy a monitort bámulom... Nem akarod te is így élni az életed ugye? Akkor változtass most! Én is azon igyekszem amúgy, bár kívülről nem látszik talán. Megállt az idő, közben meg érzem hogy ott zakatol el mellettem. Hangosan csattog, hogy emlékeztessen arra, hogy ő bizony soha nem áll meg, nem teheti, egy percre sem, s hív ha akarok menjek vele, menjünk együtt, csak rajtam áll, de nekem kell menni, ő nem jön vissza értem, visszafele nem jöhet. És én nem áramlok vele, csak néha, rövid időre... mindig pörögni kell valamin, egy percre sem lehet megállni, annyi minden van amivel foglalkozni kell, ha csak a körülöttem lévő és a velem kapcsolatos dolgokat akarom elrendezni már azzal is elmegy az életem nagy része... és akkor még nem csináltam semmi olyat aminek igazán lenne értelme... Olyan mint egy futószalag, vagy egy óriás körhinta. Félek a körhintától és mindentől ami velem együtt mozog. Régen féltem a mozgólépcsőtől is. Egyiket sem lehet megállítani, nem amikor én akarom. Akkor hogy jövök le róla ha le akarok, vagy ha baj van? Ha nem figyelek eléggé leeshetek vagy beszorulhat egy ruhadarabom és... Nem lehet mindig figyelni megállás nélkül, vagy igen? Néha meg kell állítsam az időt magamban, főként olyankor amikor megbetegszem (olyankor aztán tényleg mindent meg kell állítsak, hogy át tudjam vészelni). Talán ezt nem kéne, vagy legalábbis nem kellene mindig. Igen, már látom. 

Néha ki kell "kapcsolni", pl. mint a meditációnál amikor arra figyelünk, hogy "nem figyelünk semmire". Szóval néha "meg lehet állítani az időt" (bár ez nem a szó szerinti "megállítás", azért tűnik úgy hogy áll, mert "együtt megyünk"), csak én már nagyon megállítottam, odabent valahol magamban, szó szerint, azaz én álltam meg, egy részem... és ez közel sem olyan mint egy meditáció sajnos, mint egy folyamatos meditáció (merthogy lehetne ilyen is az életem, ha a jelenben lennék, akkor az egy folyamatos változás lenne).

Szegény Bonsai-om is az időre emlékeztet. Lehullatta már a leveleit nagyon régen (még jóval az ősz előtt, nem tudom miért, talán kevés itt neki a fény, nem tudok már másra gondolni), azt sem tudom él-e még amúgy... és furcsa, figyelgettem és néhány ágacskája még mindig megmaradt rajta elszáradtan a levelekkel együtt és nem akarja, vagy nem tudja eldobni őket azóta sem (kit pici ágacska, nagyon elbújva)... mintha neki is megállt volna az idő. :) 

(Talán nekem kéne levágnom, vissza kéne metszenem, akkor kihajtana újra... bakker ennyire nem értek a növényekhez. Azt hiszem tényleg vissza kéne metszeni, vagy már kellett is volna... csak én nem szívesen vagdosom a növényeket, bár azt mondják ebben is a szándék a lényeg, hogy ha én jót akarok neki és azért csinálom, akkor én ezzel nem bántom, hanem épp ellenkezőleg, jót teszek vele... akkor már csak kell valami amivel le tudom vágni ami már nem kell neki.)

Nagyon sajnálom, ha úgy tűnik, hogy kicsit szomorkás lett most itt a vége, nem vagyok szomorú. Ígérem el fogok jutni oda, hogy nem "nyavalygok" többet... itt és most teszek egy ilyen komoly ígéretet... egyszer el fogok jutni idáig. Most még muszáj néha tudatosítani magamban néhány dolgot, hogy tudjak változtatni rajta. Az ember sok mindent képes megszokni és arról nem tudatossá válni. Észre sem veszi aztán már, csak mások mondják, és amikor már többen is mondják... akkor már nem azt hiszi az ember, hogy kötekednek vele (azok akik amúgy tényleg elégedetlenek vele), hanem most azért mondják mert valamit tényleg látnak, amit az ember maga már nem... csak akkor kezd már el tényleg figyelni hogy mi van... és az van, hogy az ember úgy megszokta az adott, "nem hasznos", "nem jó" dolgot, hogy észre sem veszi annyira beépült már az életébe.

szabadIDŐ

Most kicsit többet koncentrálok magamra. Úgy tűnik ez még szükséges lesz egy jó ideig.
Csak addig vagyok ott ahol és addig, ameddig nekem jól esik... (meg persze néha egy kicsit tovább... ahogyan mindenki más). Ha úgy akarom szabad az időm a munkán túl, azt csinálok vele, ami nekem tetszik. Semmi sem kötelező. Ez jó. Ott vagyok és olyan emberrel, emberekkel, ahol és akikkel én szeretnék lenni. Én alkottam ezt az állapotot és azon vagyok, hogy ez a kicsit szabadabb életformám fenn is maradjon. Ez tetszik nekem.

Nemrég hallottam buddhista gyakorlóktól, hogy nem érdemes 6 hónapnál hosszabbra tervezni, mert annyira nem lehet tudni, hogy mikor mi változik... érdekes volt, hogy ez már nem tűnt számomra újnak. Furcsa, régen még teljesen másképp reagáltam volna erre a dologra. Azt mondták 6 hónap... mit nekem 6 hónap... most maximum 1 hétre tervezek előre, de azt is csak akkor, ha nagyon muszáj. Megszoktam ezt az állapotot, és nem zavar (legalábbis mostanában nem), hogy nem tudom mi lesz holnap, holnapután, vagy azután... Régebben frusztrált az idő, és hajtottam magam, merthogy már ennyi éves vagyok és még csak itt tartok ahol... most már nem zavar annyira ez az egész. Sokkal szabadabbnak érzem magam így a lelkemben... nem érdekelnek az idők, az átmeneti állapotok, a jövő. Persze vannak terveim, amik apró ötletecskék, de nem vagyok úgy besózva, hogy akkor ezekből valaminek mindenképp meg kell valósulnia... Most már az a fura, ha megkérdezik, hogy mi lesz így a jövőddel, mi lesz így veled? Az emberek nem ilyesmihez vannak szokva. Az emberek úgy élnek, hogy suli-karrier-egzisztencia-család-nyugdíj-unokák-halál. Napról napra építgetik ezt az élettervet. Azt hiszik ettől vannak biztonságban, hogy ezeket szépen megszerzik és végigjárják és amikor ezekből esetleg valamelyiket elveszítik, akkor lehet sokkal nagyobbat zuhannak, mint kéne, mert azt hiszik az életük múlik rajta, hogy minden szépen meglegyen. Azt hiszik kötelező, hogy így legyen, hogy csak így lehet minden, el sem tudják képzelni, hogy lehet máshogy is. 
Az idős házaspárok attól érzik elégedettnek magukat, ha a megvalósított élettervükre visszagondolnak és tudják, hogy ezek és ezek mind megvoltak, ezeket megteremtették. 
Szóval valamit mindenképpen csinálni kell, hasznossá kell tennünk magunkat, hogy ne érezzük majd elvesztegetettnek az életünket. Az emberek nagy részének csak a kézzel fogható dolgok (gyerekek, ház, betétszámla) tudják megadni ezt az érzést. 
Jó lenne valami maradandót is alkotni tényleg...

Kicsit lenyugodván úgy érzem, hogy most egy dolog motivál igazán... közelebb kerülni és megtapasztalni a tudat valódi természetét... És majd szeretnék valamit alkotni... még nem tudom mit. 

Csak a hitem van

Semmi másom nincs. 

Jó ha tudod, igazából egyedül vagy, ugyanakkor nem is vagy egyedül.

Egyedül vagy, mert senki nem tudhatja mi van igazából a fejedben és a szívedben, senki nem érezheti úgy azt amit odabent érzel, csak te magad. És nem vagy egyedül, mert mások is érezték már azt amit te érzel, mindenki ugyanazoktól szenved, vagy ugyanazon érzések teszik boldoggá, csak nem feltétlenül egyszerre vagy ugyanúgy.

Megérteni ezért bárki megtud téged, ha már érezte valaha azt amit te, mégis egyedül vagy az érzéseiddel, mert téged befolyásolnak, neked kell megküzdeni velük, nem másnak.

Ha mások nem tudják mi zajlik benned, akkor nem fognak tudni megérteni. Ezért fontos, hogy világos és egyértelmű kommunikáció legyen egymás között.

Tegyük fel, hogy változtatni akarok az életemen. Akkor minden egyes nap újra fel kell építenem azt az önmagamat amivel már eddig eljutottam és azt az utat, amit magam előtt vélek látni, amit elképzelek, ami felé haladok, ami egy irányt mutat nekem.

Ha azonnal akarok tenni valamit, akkor vagy kiköltözök az utcára (de nem vagyok öngyilkos hajlamú), vagy el kell költözzek 150 km-re, ahonnan még nehezebb lesz intézni a dolgokat, ahhoz, hogy visszajöhessek. Tehát ennek az ideje=YxX+kurva sok pénz

Ha nem utazom, akkor az ügyintézés ideje még ugyanúgy bizonytalan=ZxX, ahol Z=néhány nehezítő tényező.

Kérdés melyik ujjamat harapjam. X mindenhol ismeretlen változó, azt hittem behatárolható (megint csak naiv voltam), de nem az, mert mások is játszanak azért a labdáért, amiért én futok. Nyilván többért is futok egyszerre... és azon dolgozom, hogy mihamarabb elkapjak egyet, de nem látok a jövőbe, tehát ennek ideje bármit is csinálok X.

Attól még elmondanám amit érzek... ha volna rá alkalmam, ha meg lennék hallgatva...

Mindig mindenki egyedül van valamilyen szinten, ezért nincs más számára csak a hite, az önmagába vetett hite. Másoktól nem várhatod el, hogy higgyenek benned, vagy biztassanak, ha nem tudják mi van benned.

Mindez nem is számítana itt, mit számít mivel vagyok elfoglalva, nem is érdemelne sorokat, ha csak engem befolyásolna, ha csak rám lenne mindez hatással.

Mindegy, veszem a páncélomat (kicsit elbújok mögé; olyan, mint a napszemüveg, takar, véd és mögüle bármit lehet csinálni), és folytatom amit nemrég elkezdtem. Ezt tudom tenni. Lesz ahogy lesz... úgyis jó... ahogy lesz majd, úgy jó lesz és szeretek tovább ahogy eddig.

Idegen falak

Ezért kell kitartani!

...és mit kezdjek azokkal a falakkal, amiket nem én állítottam fel? Mert nem minden csak rajtam múlik...

És ilyenkor tud előfordulni az, hogy egyet lépünk előre, kettőt hátra. Tessék, ez a heti eredmény... "fantasztikus". :(

Ez tök gáz, baromi nagy csalódás. Legszívesebben mindenbe belesza...k és világgá mennék... de sajnos tudom, hogy mindez normálisan része az életnek. Mert még felnőttként is azt tanuljuk amit gyerekkorunkban, hogy nem kaphatunk meg mindent amit akarunk. Hiszen semmi sem úgy történik, ahogyan azt az ember elképzeli. Lehet, hogy az eredmény hasonló lesz (akár ugyanaz is), de másként fog lezajlani a dolog és semmiképpen sem úgy, ahogyan elképzeltük. Aztán azt is tanuljuk még mindig, hogy nem kaphatunk meg mindent azonnal. De kérdés, hogy akkor mikor? Az élet hogyan méri az időt? Mihez viszonyítva? Jó, jó nem most... ez teljesen érthető. De ha már olyan nagyon régóta van ez a "nem most"...? Bizony elő tudnak fordulni ilyen dolgok is.

És mindjárt itt a karácsony. Én most nem szeretném karácsonyt, nagyon nem szeretném!!!!! Nem lehetne, hogy gyorsan átugorjam valahogy? Bár megtehetném, hogy átaludjam, vagy olyan napok legyenek mint bármely más hétköznapok!

És tényleg mindenkit csak a pénz érdekel? Ez sem lenne mindig olyan iszonyat nagy baj, ha attól még korrektek lennének az emberek. De nem azok, ezért nem tudnak őszinték sem lenni. És akkor emiatt megy el egy csomó időnk... stb., stb., amit meg lehetne spórolni és hasznos dolgokkal eltölteni. Na, ezt a falat hogy lehet lebontani?

...nem adhatom fel... végig gondoltam... ha fel adnám, akkor minek minden... akkor akár élnem is tök felesleges lenne. Nem volna értelme úgy élni. Már nem tudnék úgy élni. Szóval nincs más választásom, mint folytatni. Igazából szerencsére van kedvem csinálni ezt a játékot, amit életnek hívnak. (Azt az életet, amit élni lehet és nem csak túlélni.) Egyszer biztos ráérzek majd az ízére és tetszeni fog... tudom.

És érdekes, mindenki azt érzi, hogy szívatják, le akarják húzni, be akarják csapni, stb...

Akkor nem lehetne, hogy mind normálisak legyünk egymással? Nem kell hozzá semmiféle extra, természetfeletti képesség. Szerencsére vannak olyanok, akik nem másra várnak, nem arra, hogy valaki elkezdje a normálisnak levést, mernek másmilyenek lenni. Valakik alapból normálisak és nem is tudnak másmilyenek lenni.

Mindenki, aki normális, vagy elkezd normális lenni másokkal, függetlenül attól, hogy vele hogyan bánnak, az számomra egy hős, egy igazi HŐS ragyogóan fénylő tiszta szívvel!!! :) Ezt nem lehet eltitkolni, a fényed úgyis leleplez! :) Ennyi! :) 

Mert vannak ilyen emberek, van értelme élni... bárhol a világban, akár az északi sarkon is, a fényük oda is elér, hogy bevilágítson mindent és megtisztítson minket!!! Vigyázni kell rájuk nagyon! :) Ez a feladat(om)! :)))
Óvom a bennük élő fényt. Így tartom életben az "otthoni tüzet", így őrzöm a "családi tűz(hely) melegét". (otthon=világ, család=emberek, tűz és meleg=fény).
"Vigyáznom kell a tűzre." Ezért kell kitartanom mindig... ezért nem adhatom fel soha! 

(A tűzről: http://www.noralap.eoldal.hu/cikkek/hogy-jo-legyen/osz--es-szent-mihaly-idoszak-a-nepi-hagyomanyban.html)

A paradox nők - a gyermekvállalás kérdése

A nők sok szempontból tűnhetnek ellentmondásosnak. Ezért is nehéz sokszor megérteni őket. Az ellentmondásosság azonban néha csak látszat, ami eltűnik, ha ténylegesen megpróbáljuk megérteni őket.

Kedves szeretni tudó nő vagy, aki aranyosnak találja a gyerekeket, rájuk mosolyog utcán, odavan az állatokért, "babusgatós" ösztönökkel, igényekkel rendelkezik,  ...stb., de mégsem szeretnél gyereket? "Paradox nő" vagy? Közvetlen és tágabb környezeted nem értett meg?

Már rég szerettem volna megírni ezt a bejegyzést. Jelenleg (már) nem aktuális az életemben ez a kérdés, de ugyanakkor mindig is aktuális lesz addig amíg reproduktív korban vagyok. Az alábbiak (valószínűleg nem kizárólagosan) a személyes véleményemet tükrözik. 

Az alábbi cikk jól tükrözi mennyire leegyszerűsítve kezelik, magyarázzák azt, hogy manapság egyre több nő nem igazán, vagy egyáltalán nem motivált abban, hogy legyen gyereke. Furcsálnak dolgokat, mert főleg a társadalom és nem a nők szemszögéből nézve keresik a válaszokat:
http://www.babanet.hu/hetrol-hetre.php?content=articles-2706

Nem csak az áll a nők gyermekvállalással szembeni attitűdjeik hátterében, hogy a társadalom alapvető értékei megváltoztak, hogy az anyagi lét sokkal bizonytalanabb lett és a párkapcsolatok kevésbé tartósabbak, mint régen, hanem arról is, hogy az élet kitárult a nők előtt, a nők végre érezhetik azt, hogy szabadon dönthetnek arról miként szeretnének élni, életük nem függ a másik nemtől. Mindig is voltak olyan nők, akik nem akartak gyereket, csak a társadalmi nyomás miatt elkerülhetetlen volt számukra az anyává válás. Ez mostanában megváltozott. Ez is oka annak, hogy statisztikailag egyre több nő nem igazán, vagy egyáltalán nem szeretne gyereket vállalni. A nők egy része bizonytalan vagy összezavarodott ebben a kérdésben, mert bár legtöbbször szabadon dönthetnek, nem olyan könnyű összeegyeztetni az ösztöneiket a valódi vágyaikkal úgy, hogy közben még hatnak rájuk a társadalmi elvárások (enélkül is van épp elég tényező, ami befolyásolja a döntésüket).
Néha ezek a nők negatívan ítéltetnek meg, a társadalom elvárásai szerint nem igazi nők.

Mitől igazi nő egy nő? Ez relatív fogalom mindenkinek, ezért talán inkább arról kéne beszéljünk milyen lehet egy nő, amikor igazán megéli a nőiségét. Az én értelmezésemben mint ember megvalósítja önmagát, és mint nő pedig harmóniában van a testével és a lelkével. Ez azt jelenti, hogy meghallja a teste üzeneteit és jól is értelmezi azokat, megéli az érzelmeit, tudatában van lelke szépségének, értékeinek és nem előnyös vonásainak is, melyeket kész felismerni, elfogadni,  és ha lehet, akkor változtatni rajtuk. Mindig kész tanulni és fejlődni. Nem nyomja el ösztöneit, vágyait, hanem kiegyensúlyozza azokat. Próbál összhangban élni a természettel és annak ciklusaival. Így testének szüksége van a rendszerességre, egyfajta rutinra, s ez lelkének is biztonságot nyújt. Néha megfigyeli önmagát, máskor (térről és időről megfeledkezve) belevész a pillanatokba. Mindkettőhöz belső érzékeit használja. Megérzései nem csak ösztönösen, de tudatosan is működnek... stb.

Megy az idő, a nőnek mindenki más szerint gyereket kéne szülnie. Az idő gyors haladása is ezt mondja. Némely nő azonban harmóniában testével és lelkével érzi, tudja, hogy nem kell gyereket szülnie. Nem akar és/vagy még nem jött el az ideje. Akkor sem, ha az idő nem vár, nemsokára elsüvít mellette, akkor sem, ha lehet soha nem lesz gyereke. Oka lehet ezer. Boncolgatni nem érdemes. Ő tudja és kész. "Anya vagyok" ez a két szó így együtt lehet megmocorogtat benne valamit, de csak egy szikra nélküli parázs, a természetes gondoskodó ösztön, mely veleszületett.

Azért soha nem mondja, hogy soha. Bármikor bármi történhet. Mindig minden változásban van. Ő is. Most így is teljesnek érzi magát... azaz nem az anyaság által érezné magát igazán teljesnek, igazi nőnek... bármennyire is megbotránkoztató vagy érthetetlen lehet ez némely emberek számára.

A nő elsősorban ember, és csak másodsorban nő. Nyilván a nőiességét is meg kell élnie, amihez az anyai ösztönök is hozzátartoznak. Ezek megélésére azonban több ezer mód kínálkozik. Ezek révén is hasznára válhat a társadalomnak.

A gyerek felnevelésénél felelősségteljesebb, nehezebb megoldandó feladatot el sem tudok képzelni az életben. Életet teremteni kétségkívül egy csoda.

Életet adni ilyen formán utánozhatatlan, nem pótolható mással, ez is adhat értelmet az ember életének. Ugyanakkor ez nem egy olyan dolog, amiből szabadságra lehet menni, amit félre lehet tenni, ha fáradtak vagyunk, vagy elfogyott az időnk, a pénzünk, a kedvünk, vagy betegek vagyunk. Folytatni kell akkor is, ha az ember már "kibabázta" magát. Ez egy 24 órás munka.  Aki szereti csinálni annak egy maximálisan örömteli tevékenység minden nehézségével együtt, nem teher. Ezért csak annak kellene elvállalnia, aki 200%-ban ezt szeretné, hogy amikor néha elfogy az ereje vagy a lelkesedése, még akkor is tudja tovább csinálni legalább 99,9%-kos gőzerővel.

Tényleg kell minden nőnek gyereket szülnie csak azért mert képes rá?

Nem akar minden nő gyereket szülni. Ha a férfiak szülhetnének, akkor ők mind akarnának is szülni? És kellene mindnek szülni?

A gyerekszülés és gyereknevelés nem is való minden nőnek. Ez nem hátrány vagy negatívum, csak egy tény. A nők egy része nem hallja testének, lelkének üzeneteit, vagy más emberek miatt nyomja el, vagy hallja, de mégis ezen üzenetek ellenére zajlik az élete. A nők, akik valójában nem szerettek volna igazán gyereket, de mégis úgy alakult, hogy anyák lettek, egy részük nem tudja 100%-ban odaadni magát a gyerekének. Ennek aztán mindenféle következményei lehetnek a gyermekre nézve a kisebb (egyébként kivédhető) szülői hibáktól  kezdve a módosult tudatállapotban elkövetett hihetetlen csecsemőgyilkosságokig.

Az anya testéről és lelkéről nem is beszélve. A test tükör. Legfőképp a tudatalattié. Ha a nőiesség megélésében akadályok, problémák jelentkeznek, jöhet a nőgyógyász. A női nemi szervek hihetetlen érzékeny jelzőrendszerek. A megmagyarázhatatlan méhszájelváltozások, fájdalmak, vérzészavarok, stb. újra és újra nőgyógyászhoz kényszerítik az embert. Esetleg újabb és újabb nőgyógyászhoz (a nők értik miről beszélek), míg nem, ha szerencsés a nő talál egy olyat, aki ha szintén nő (de férfi is lehet ilyen természetesen) megérti, átérzi a nőiséget, annak mivoltát, és hozzáállásával segít feloldani a blokkokat amellett, hogy jó szakember is. Nem erőszakos meggyőzéssel vagy eszközökkel (pl. nem nyúl azonnal a késhez), hanem a nőiség szabad megélésével biztatja, megérti, megnyugtatja a pácienst. Az egész embert gyógyítja.

És sok esetben műtétek, gyógyszernek nevezett vegyi anyagok, kezelések tömkelege után (ugye tudjuk mekkora üzlet van a nőgyógyászatban) a nő elengedi az elvárásokat, nem "görcsöl" többé azon (van épp elég amin "görcsölhet" amúgy is), hogy gyereket kéne szülnie mindenki másnak. Nem számít mit mondanak mások.
S lám a nő újra egészséges. Nem kell kéthetente-havonta nőgyógyászhoz járnia. És bátran kiteljesedhet mint nő... blokkok nélkül szabadon...

Ha nem szeretnénk, hogy egyre inkább elöregedő társadalom legyünk, akkor nem a gyermeket nem akaró nők értékítéletével kellene foglalkozni, vagy mézes madzag módszerrel (pl. pénz) rávenni őket a reprodukálódásra, hanem tényleges, valódi támogató háttér rendszerrel és attitűddel a nők kedvét kellene meghozni az anyasághoz. És akkor talán több nő vállalja majd el ezt az élethosszig tartó munkát.
Támogatni kellene őket többek között abban is, hogy ha gyereket vállalnak életük többi területe ne szűnjön meg létezni. De egyenlőre a többi, alapvető támogatás sem igazán működik, elég ha csak a bölcsődei férőhelyekre gondolunk.
A társadalom érdekeit szem előtt tartva sem tekinthetjük a nőket reprodukciós "gépeknek"... amennyiben testileg-lelkileg egészséges gyerekeket szeretne a társadalom felnevelni. (Ehhez ugyanis egészséges anyákra van szükség.)

Ha a gyerekvállalás mindannyiunk közös ügye lenne (merthogy most csak országunk gazdasági jövője szempontjából az), nemcsak a nők "gondja", és megoszlanának a terhek, akkor az ilyen szörnyűségekből is kevesebb történne meg:
http://www.youtube.com/watch?v=t_3COaK2_V0&feature=related
(Részlet a Néma sikoly című filmből, ha valaki még nem látta volna. Csak erős idegzetűeknek!)

A társadalom egyáltalán nem segíti hozzá a nőket ahhoz, hogy rájöjjenek mit is szeretnének valójában, ezért aztán vannak olyan nők, akik úgy lesznek anyák, hogy valójában nem szerettek volna azok lenni és olyan nők is vannak, akik sajnálják, hogy végül nem lettek azok. Így végül lehet nem azok a nők lesznek anyák, akik a legalkalmasabbak lennének erre a szerepre.
Változik a világ, vele együtt változnak az emberek, így a nők is.  Mindig minden változásban van, ezt nekünk is követnünk kell. Valójában mi is folyton változunk, csak némely  társadalmilag berögzült elképzelés marad a régi. Ezek azonban már nem funkcionálnak megfelelően a megváltozott feltételek között. A nőiséggel és anyasággal kapcsolatos elgondolásainkat lehet újra kellene értelmezni. Kollektíven.
Ha elvárások és értékítéletek nélkül elfogadjuk a nők döntését arra vonatkozóan, hogy akar gyereket és arra vonatkozóan is, ha nem akar, ha megváltoztatjuk az anyaságról való gondolkodást, ha a társadalom nem "görcsöl" azon, hogy ki tart majd el bennünket, ha megöregszünk, hanem inkább a megfelelő háttér rendszerrel segíti a nőket a teherviselésben, akkor van a legnagyobb esély arra, hogy a nők nőiségüket előbb-utóbb a gyermekvállalásban is szeretnék majd megélni.