A tisztánlátásról

 

Azt hiszem egy kicsit tényleg naiv vagyok. Többek között például ezt is nagyon rossz beismerni magamnak.

Az emberek sokszor nem olyanok, amilyennek én látom őket. Illetve az is bennük van, a potencialitásuk a jóra, ami sokszor meg is nyilvánul, csak hát amellett még vannak más dolgok is, mert hát mégiscsak emberek vagyunk és próbálgatjuk itt magunkat. Kaptunk érzéseket, lehetőséget arra, hogy érezzünk, és hogy szabadon „játszadozzunk” ezzel, tegyünk dolgokat, amiket csak így lehet, emberként. Próbálgatjuk magunkat. Néha úgy érzem, hogy nem akarok érezni semmit... néha úgy tud fájni a létezés... Az élet adta azt az ajándékot, hogy tudok érezni jót, rosszat, kellemeset, kellemetlen, néha elég intenzíven is. Én akartam ezt, én akartam tudni milyen ez, de már nem akarom sokszor. És most néha képtelen vagyok elfogadni ezeket a dolgokat, nem tudok elfogadni bizonyos érzéseket... és azt sem, hogy nem vagyok olyan jó, mint szeretnék lenni, hogy én is csak egy gyarló ember vagyok valahol. Hadakozok ezek ellen. Én ahhoz a másik, a feltétlenül jobbik felemhez szeretnék inkább hasonlítani, ahhoz igyekszem közeledni... akinek nincsenek bizonyos emberi érzései, és tartok attól, hogy ez nem mindig sikerül. Ezért is kerülök bizonyos szituációkat, helyzeteket. Az emberi részemet szeretném távol tartani másoktól, és magamtól is néha... embernek lenni fáj, érezni fáj.

Én sem vagyok olyan és mások sem amilyennek én látom... és ez fáj nekem. Azért, mert ha én másnak látom az embereket, mint amik akkor nem azt kapom tőlük, amit gondolok, amit logikusnak tartok, hogy reagálni fognak és akkor csalódott leszek. És ez nem az emberek hibája, hanem az enyém. És azért is fáj, mert nem tudok úgy reagálni dolgokra, ahogyan mások elvárnák, és ahogy tényleg kellene itt, és ahogy én magam elvárnám magamtól. Én valami egész más világban élek szerintem. Talán még mindig nem élem igazán az életem, csak hagyom hogy megtörténjenek a dolgok... próbálok több befolyással lenni rájuk, de úgy látom, ez még mindig édes kevés ahogy ez most megy nekem.

Egyszerre kellene látni az emberekben a potencialitásukat, az isteni természetüket és az emberi természetüket... és akkor ugyanúgy lehet őket szeretni ahogy eddig. Ez biztosan menni fog. Aztán magamhoz is valahogy így kéne viszonyulni...

Nyár végén drága reiki mesterem néhányszor adott nekem teljes testkezelést. Kellemes meditatív állapotba kerültem minden alkalommal. Az első alkalommal egy igen csodálatos élményben volt részem. Végig fehér színű fényben áramlott a testem, másként mozgott és hajlott mint a megszokott, és szinte folytonos lágy mozgásban volt, mintha táncolt volna. Nagyon érdekes volt. Amikor a fájós hátam következett soron, "láttam" ahogy felettünk megnyílik egy másik valamiféle térszerűség, egy vastag fehér átláthatatlan fal felett egy másik világ látszódott. Voltak ott valakik, akik élték a mindennapjaikat... nem tudtam kivenni pontosan a részleteket, nem lehetett. Ott is minden fehér színű volt és kellemes érzés áradt onnan. Aztán a következőkben azt láttam hogy a mesteremnek fehér szárnyai vannak majd azt, hogy nekem nincsenek, mert elvesztettem őket. Voltak valamikor, de most csak a helyük van meg, és valahonnan az „jött”, hogy azért fáj a hátam, mert hiányzik onnan egy testrészem. Majd azt láttam hogy abból a fenti világból jövő valamiféle közvetítés és felhatalmazás által a mesterem gyógyítja a hátamon a hegeket és ideiglenes szárnyakat ad nekem. Nagyon kellemes érzés volt! :)

Gondolom milyen furcsán hangzik ez a történet... :) nem is nagyon mondtam eddig senkinek. Amiért most mégis leírtam ide az az, hogy végül még egy megérzés jött akkor ennek az élménynek a végefelé, még pedig az, hogy mindenki akinek fáj a háta, azért fáj, mert elvesztette a szárnyait.

Most nem azt mondom, hogy minden ember angyal volt (bár ki tudja... akár mindannyiunk lehetett már egy angyal is egy előző életében (a buddhizmus szerint pl. ők is még a szamszára részei)), de valamikor volt szárnyunk, az tuti, és nem volt semmi ami leragasszon, akadályozzon, visszafogjon minket. Lehet ezt az egészet szimbólikusan is értelmezni. Valami leköt, visszafog minket és nem vagyunk szabadok.

Én még mindig hiszek az emberekben, és nem is tudok másképp viszonyulni hozzájuk, akár naivság ez, akár nem. Persze megpróbálom látni emberi arcukat még inkább és ezek tudatában bölcsen szeretni őket. Ezt pedig csak úgy lehet Müller Péter szerint, ha az ember résztvevőként IS és egy bizonyos távolságról IS megnézi őket és a világot, sőt saját helyzeteinek szereplőit is. Mint egy drámában. Átérzem a szereplők életét, érzéseit, gondolatait, de ha én lennék az író látnám az egészet kívülről is. A figyelem mindig egótlan. Néha személytelenül, előítélet mentesen meg kell nézni a dolgokat, úgy mintha nem velünk történne. Vajon ugyanúgy látod a dolgokat amik veled történnek, mintha úgy szemlélnéd, hogy azok más valakivel történnek? Ehhez az kell, hogy ne azonosulj semmivel, csak figyeld meg, kint és bent.

"Buddha reinkarnációját (Avalokiteshvara) úgy hívták: KUAN JIN. Azt jelenti: "FIGYELI A HANGOT." A meditáció - tanította - semmi egyéb, mint figyelni a külső-belső hangot.... Figyelem a lélegzetemet. Figyelem az energiák áramlását. Figyelem a gondolataimat. Figyelem a lelkemet. Figyelem az életemet...

... a tisztánlátás azt jelenti, hogy nem vagy belekeveredve a világba. Nem azonosulsz semmivel: csak látod. Nézed, mint magasról egy tájat, mint utazásod térképét. Látod, hol vannak az ösvények, hol az akadályok, fölismered sorsod rejtett összefüggéseit, s innentől kezdve nem fordulhat elő, hogy azt mondod majd: „Bocsáss meg, Uram, nem tudtam, mit cselekszem!”

/Müller Péter/

Egy ideig megy is ez a látásmód, aztán végül mindig "belevonódok", feljönnek újra a szemüvegek.

„...Mindig valamilyen „szemüvegen” át nézünk. Önzésünk, vágyaink, reményeink, félelmeink, gátlásaink, elvárásaink, szubjektív előítéleteink, de főleg hazugságaink, önáltatásaink „szemüvegén”... Lásd önmagadat, másokat és sorsod alakulását úgy, ahogy valóban van – nézz úgy, mintha Isten szemével látnál... A tisztánlátó ember... jó úton jár... „Belülről” néz, s ez a tekintet nemcsak tiszta, de roppan erős is. Nem gyengíti semmiféle önző érzelem vagy gondolat. Bárkire néz: látja a gyengéit is.” /Müller Péter/

(Aki tisztán lát, EGYSZERRE látja a másik gyengéit és erősségeit is.)

Azt hittem pikk-pakk meg lehet oldani ezt a szemüveg kérdést, pedig nem. Szeretném, ha bármikor le tudnám venni ezeket a szemüvegeket, hogy bármikor meg tudjam szemlélni a dolgokat a maguk valójában is. Jó lenne ha ezek a szemüvegek nem élnének bennem önálló életet...

"Egy életproblémán rendszeresen dolgozni kell! Mindennap csak egy kicsit kell győzni. Egészen kicsit, szinte észrevehetetlenül. A gond is idővel állt elő-csakis idővel lehet legyőzni."

/Müller Péter/ 

 

Talán az a megoldás, hogy belülről kell látni mindent, onnan ahol a „vihar szeme” van, csak ott is kéne tudni maradni...

„Ha ránézel egy kiszáradt folyómederre, döbbenten látod, hogy a víz valaha miféle köveken, sziklákon... fatönkök és karmos ágak fölött és között száguldott végig, anélkül, hogy ez gátolta vagy „lehangolta” volna – anélkül, hogy bármivel „azonosult” volna!... Ne engedd, hogy eluraljon az a tudat, hogy itt bármi is a tiéd – se a fájdalom, se a baj, se a félelem..., de a csalóka remény és a reszkető elvárás sem a „tiéd”! „Belül szabad vagyok!” - ez a Víz titka... Légy víz! Szeretettel, lágysággal teli – és legyőzhetetlen.” /Müller Péter/

Sokat kérdezem mostanában a Ji-kinget (Müller Péter: Jóskönyvét). Valahogy mindig tudja, hogy éppen mire van szükségem, amikor én még nem tudom, ő már akkor is tudja... ez valami eszméletlen dolog... Nagyszerűen lehet általa beszélgetni a felsőbb énünkkel (persze csak a megfelelő előkészítés - tiszta tudatállapot, védelem felépítése - után). Eddig még mindig előrébb vitt.

szabadIDŐ

Most kicsit többet koncentrálok magamra. Úgy tűnik ez még szükséges lesz egy jó ideig.
Csak addig vagyok ott ahol és addig, ameddig nekem jól esik... (meg persze néha egy kicsit tovább... ahogyan mindenki más). Ha úgy akarom szabad az időm a munkán túl, azt csinálok vele, ami nekem tetszik. Semmi sem kötelező. Ez jó. Ott vagyok és olyan emberrel, emberekkel, ahol és akikkel én szeretnék lenni. Én alkottam ezt az állapotot és azon vagyok, hogy ez a kicsit szabadabb életformám fenn is maradjon. Ez tetszik nekem.

Nemrég hallottam buddhista gyakorlóktól, hogy nem érdemes 6 hónapnál hosszabbra tervezni, mert annyira nem lehet tudni, hogy mikor mi változik... érdekes volt, hogy ez már nem tűnt számomra újnak. Furcsa, régen még teljesen másképp reagáltam volna erre a dologra. Azt mondták 6 hónap... mit nekem 6 hónap... most maximum 1 hétre tervezek előre, de azt is csak akkor, ha nagyon muszáj. Megszoktam ezt az állapotot, és nem zavar (legalábbis mostanában nem), hogy nem tudom mi lesz holnap, holnapután, vagy azután... Régebben frusztrált az idő, és hajtottam magam, merthogy már ennyi éves vagyok és még csak itt tartok ahol... most már nem zavar annyira ez az egész. Sokkal szabadabbnak érzem magam így a lelkemben... nem érdekelnek az idők, az átmeneti állapotok, a jövő. Persze vannak terveim, amik apró ötletecskék, de nem vagyok úgy besózva, hogy akkor ezekből valaminek mindenképp meg kell valósulnia... Most már az a fura, ha megkérdezik, hogy mi lesz így a jövőddel, mi lesz így veled? Az emberek nem ilyesmihez vannak szokva. Az emberek úgy élnek, hogy suli-karrier-egzisztencia-család-nyugdíj-unokák-halál. Napról napra építgetik ezt az élettervet. Azt hiszik ettől vannak biztonságban, hogy ezeket szépen megszerzik és végigjárják és amikor ezekből esetleg valamelyiket elveszítik, akkor lehet sokkal nagyobbat zuhannak, mint kéne, mert azt hiszik az életük múlik rajta, hogy minden szépen meglegyen. Azt hiszik kötelező, hogy így legyen, hogy csak így lehet minden, el sem tudják képzelni, hogy lehet máshogy is. 
Az idős házaspárok attól érzik elégedettnek magukat, ha a megvalósított élettervükre visszagondolnak és tudják, hogy ezek és ezek mind megvoltak, ezeket megteremtették. 
Szóval valamit mindenképpen csinálni kell, hasznossá kell tennünk magunkat, hogy ne érezzük majd elvesztegetettnek az életünket. Az emberek nagy részének csak a kézzel fogható dolgok (gyerekek, ház, betétszámla) tudják megadni ezt az érzést. 
Jó lenne valami maradandót is alkotni tényleg...

Kicsit lenyugodván úgy érzem, hogy most egy dolog motivál igazán... közelebb kerülni és megtapasztalni a tudat valódi természetét... És majd szeretnék valamit alkotni... még nem tudom mit. 

Heltai Jenő: Szabadság

A tisztaság a lélek tisztasága, az igazi erő a lélek ereje, a mélyről jövő jóság a lélek együttérzése,  szabad az aki a lelkében szabad...

A szabadságot életünk többféle kontextusában lehet értelmezni, egyéni és mindenféle fajta társas szinten. Ugyanabban a helyzetben az egyik ember rabnak, a másik szabadnak érzi magát. Ez utóbbi emberek talán nemcsak abban az adott szituációban, de talán bármilyen másban is szabadnak éreznék magukat, míg mások egész életükben rabnak érzik magukat, valami rabjának...

Az alábbi vers igen keményen megmondja a dolgokat, nem hallottam még ehhez hasonlót, ami ennyire alaposan körülírja azt a sokrétű fogalmat, hogy mi a szabadság. Valahogy időről időre időszerűvé válik, ahogy az ember tapasztalatokat szerez és újra elolvassa, azt mondja "igen, tényleg", és talál benne új dolgokat is, amikre addig annyira talán nem figyelt fel... mindig lehet tanulni valamit belőle.

Tudd meg: szabad csak az, akit
Szó nem butít, fény nem vakít,
Se rang, se kincs nem veszteget meg,
Az, aki nyíltan gyűlölhet, szerethet,
A látszatot lenézi, meg nem óvja,
Nincs letagadni, titkolnivalója.

Tudd meg: szabad csak az, kinek
Ajkát hazugság nem fertőzi meg,
Aki üres jelszókat nem visít,
Nem áltat, nem ígér, nem hamisít.
Nem alkuszik meg, hű becsületéhez,
Bátran kimondja, mit gondol, mit érez.
Nem nézi azt, hogy tetszetős-e,
Sem azt, kinek ki volt, és volt-e őse,
Nem bámul görnyedőn a kutyabőrre
S embernek nézi azt is, aki pőre.

Tudd meg: szabad csak az, aki
Ha neve nincs is, mégis valaki,
Vagy forró, vagy hideg, de sose langyos,
Tüzet fölöslegesen nem harangoz,
Van mindene, ha nincs is semmije,
Mert nem szorul rá soha senkire.
Nem áll szemébe húzott vaskalappal,
Mindég kevélyen szembe néz a Nappal,
Vállalja azt, amit jó társa vállal,
És győzi szívvel, győzi vállal.
Helyét megállja mindég, mindenütt,
Többször cirógat, mint ahányszor üt,
De megmutatja olykor, hogy van ökle...
Szabad akar maradni mindörökre.

Szabadság! Ezt a megszentelt nevet
Könnyelműen, ingyen ajkadra ne vedd!
Tudd meg: szabad csak az,
Aki oly áhítattal mondja ki,
Mint istenének szent nevét a jó pap.
Szabad csak az, kit nem rettent a holnap.
Ínség, veszély, kín meg nem tántorít
És lelki béklyó többé nem szorít.
Hiába őrzi porkoláb s lakat,
Az sose rab, ki lélekben szabad.
Az akkor is, ha koldus, nincstelen,
Gazdag, hatalmas, mert bilincstelen.

Ez nem ajándék. Ingyen ezt nem adják,
Hol áldozat nincs, nincs szabadság.
Ott van csupán, ahol szavát megértve
Meghalni tudnak, és élni mernek érte.

De nem azért dúlt érte harc,
Hogy azt csináld, amit akarsz,
S mindazt, miért más robotolt,
Magad javára letarold,
Mert szabadabb akarsz lenni másnál.
A szabadság nem perzsavásár.
Nem a te árud. Milliók kincse az,
Mint a reménység, napsugár, tavasz,
Mint a virág, mely dús kelyhét kitárva
Ráönti illatát a szomjazó világra,
Hogy abból jótestvéri jusson
Minden szegénynek ugyanannyi jusson.
Míg több jut egynek, másnak kevesebb,
Nincs még szabadság, éget még a seb.
Amíg te is csak másnál szabadabb vagy,
Te sem vagy még szabad, te is csak...
Gyáva rab vagy.

/Heltai Jenő: Szabadság/

Szabad az aki a lelkében szabad... azaz mindenki az, ugyanakkor mégsem... ez is attól függ  éppen kihez viszonyítjuk magunkat... vannak egyéni különbségek attól függően, hogy magunkat és másokat mennyire korlátozunk közvetlen, vagy közvetetten, szándékosan, vagy tudat alatt.

A kérdés tehát az, hogy te magad a lelkedben szabadnak érzed-e magad, függetlennek bármitől, bárkitől... csak ez számít! Akkor fog ez bekövetkezni, amikor önmagadtól sem függsz... a megrögzött gondolatmintáidtól, tanult elégedetlenségeidtől, szenvedésmintáidtól... stb!

A szabadság nem azt jelenti, hogy mindig azt csinálod amit akarsz... ezt talán rosszul gondoltam eddig. Néha a többség érdekét kell elsősorban szem előtt tartani (bár mindig lehetne tudni mi az) és néha a többség nem törődik a te érdekeiddel... ez már csak így van... mindennek ellenére szabad akkor vagy, ha belül annak érzed magad függetlenül minden mástól. Ez pedig csakis rajtad múlik, neked kell dolgoznod magadon, hogy ezt elérd!

Lehet sokkal szabadabb az, aki élete nagy részét rabságban tölti, mint az, aki világ életében azt teheti amit csak akar. A szabadság nem csak azon múlik, hogy hol vagy és kikkel, nagy részt tőled függ, attól, hogy miként éled meg az adott helyzetet és, hogy hű maradsz-e önmagadhoz, a szíved szavához, a lelkedhez, a szeretethez... azt hiszem... 
Valahogy, valamilyen szinten köze van az önmagunkba vetett hithez, az önbizalomhoz.

Ha szabad akarsz lenni, elsősorban önmagadon kell változtatnod! Ezt biztosan tudom mondani.
Az abszolút szabadságot (a megvilágosodást) nem igazán lehet máról holnapra elérni.  Dolgozzunk rajta együtt! :)

Függőség - Szeretetfüggőség

Tulajdonképpen bármi csodásat tapasztalok az életben, ahhoz ragaszkodom, nem akarom elveszíteni! Mintha begyűjtögetném ezeket, mindenkit és mindent, ami jó, embereket, barátokat, könyveket, információkat, zenéket, stb.... tudatosan és nem tudatosan egyaránt. Tudom értékelni a jó dolgokat, olyannyira, hogy nem akarom elveszíteni őket. Néhány éve elkezdődött az életem, jöttek jó emberek, jó dolgok. Végre találtam csodás embert/embereket, akik szeretnek, akiket szerethetek én is, és attól boldogok ők is meg én is... Nemcsak szeretetben, de abban is, hogy én szerethessek igazán... azelőtt nem túl sok részem és lehetőségem volt. Mintha attól félnék, hogy egyszer majd csak megint nem jönnek ezek... Hát persze, hogy a jó dolgokat szeretném az életemben, ahogy mindenki más is.

Mert hát azért nem mindenkinek van jó élete. Aki már megvilágosodott valamilyen szinten, azt nyilván nem zavarja a külső környezete, de aki még nem szabad...
Nem csak hit kérdése, hogy mit hoz az élet, hanem pl. a karmáé is.

Te megtudnád tenni azt, hogy például gondolsz egyet és másnap ott hagysz mindenkit és mindent, jót és rosszat egyaránt, hogy a világ másik végén elkezdj egy teljesen új életet? ... Megcsinálnál egy ilyen extrém dolgot? Te is ragaszkodnál ahhoz amitől kaptál valami jót, nem? A jó miatt.

Szóval ezeket mondja az elmém, közben meg tudom, hogy amit nem tudok elengedni, amihez görcsösen ragaszkodom, az könnyen visszatartó erővé válhat a fejlődésemben, ha nem veszem észre a kétségbeesett belekapaszkodás miatt a lehetőségeket, ráadásul így sem lehet örökké részem benne bármit is tennék ezért.

Néha úgy érzem nem tudok anélkül élni, hogy ne szeressen valaki teljes szívéből és hogy én ne szerethessek valakit ugyanígy. (Már az, hogy állatok nélkül kell élnem is nehéz nekem.) Néha a fejembe ötlik, hogy lehet egyszer ez lesz majd a vesztem. Hülyeség ilyen gondolatnak figyelmet szentelni, tudom, ezért nem is tudom mit jelent ez, konkrétan nem merültem bele.
Az biztos, hogy amikor még nem tudtam milyen egy kedves, normális, szerető férfi karjai által átölelve lenni, jól megvoltam egyedül is (bár zárkózottabb, magányosabb volt a személyiségem)... most már, hogy tudom milyen... most már nem tudok enélkül az érzés nélkül meglenni. :( Kell, hogy valaki szeressen akit én is viszont szerethetek!

Ez már függőség? Megmagyarázhatom, ha akarom, úgy, hogy ez egy természetes emberi szükséglet, vagy azzal, hogy nő és férfi csak egymás által tapasztalhatja meg az egységet, stb. stb..., de ezen nem változtat az, hogy bármennyit fejlődtem is mostanáig, sosem tudtam elszakadni attól, miután tartós kapcsolatom lett, hogy valaki (főleg egy valaki) általi viszonyban is ne határoztam volna meg magamat. Ez valahol érthető, mert minden embert részben a másokkal való viszonya határoz meg, azt hogy kicsoda ő. Tehát ez nem feltétlenül rossz, csak itt is a határok a kérdésesek... hiszen szó szerint függeni... egyik félnek sem jó.

Egy társfüggőségi teszten elért eredményem:

"A társfüggőség rengeteg gyötrelem és boldogtalanság forrása. A társfüggőség oka az életünk első hat hónapjában történt eseményekben keresendő, és a szüleinkhez, elsősorban az édesanyjához való biztonságos kötődés kialakulásával áll összefüggésben. A te esetedben a kötődés sérülése egészen kicsi lehetett, ezért kis mértékben vagy hajlamos társfüggő kapcsolatot keresni. Képes vagy autonóm (önálló), egyenrangú párkapcsolatban élni, de megvan benned a vágy arra is, hogy „egyek” legyetek a pároddal. Még nem döntötted el, hogy a saját szabad akaratod vagy inkább a társad szabad akarata szerint való élet a kielégítőbb a számodra. Ha viszonylag szabadnak érzed magad, akkor boldognak ítéled a párkapcsolatodat. Ha nem figyelsz, akkor könnyen belecsúszhatsz egy társfüggő kapcsolatba, mert először nagyon csábító tud lenni a másik fél gondoskodása, kényelmes, ha döntenek helyettünk, és azzal, ahogyan a párunkra odafigyelünk, ahogy kitaláljuk a gondolatát, megéljük a saját ügyességünket, nagyszerűségünket is. Éld az életedet tudatosan, gondolkodj okosan, és elkerülheted a társfüggőség csapdáját."

http://www.lelkititkaink.hu/tarsfuggoseg_teszt.html

"a saját szabad akaratod, vagy inkább a társad szabad akarata szerint..." Nem lehet mindkettő egy kapcsolatban? Miért nem?

Lehet ezt társfüggőségnek is nevezni (mármint saját esetemet)... én talán inkább szeretetfüggőségnek gondolnám. (Valamikor biztos volt ez társfüggőség is valamilyen szinten, és az is nyilvánvaló, ha valaki belegondol, hogy ennek oka mire vezethető vissza a múltamban.) Úgy érzem van némi különbség a társfüggőség és szeretetfüggőség között. A köldökzsinórt amikor kellett gond nélkül el tudtam vágni eddig is az életemben... csak hát emellett azért ott van az, hogy mindig "kell" legyen valaki, akit igazán közel tudhatok magamhoz.

"Boldog életre vágyik minden ember. Ha élni akarsz, hagyj másokat is élni. Boldogságodat soha ne tedd függővé másoktól, így nem állod útját sem mások, sem a magad boldogságának."  

/Tatiosz/

Ezt megértem és egyetértek vele, mégsem tudom igazán elképzelni a gyakorlatban... ha egyszer minden ember szeretni vágyik és arra, hogy szeressék... mindez teljesen másoktól függ, mert ha mások nem akarnák, hogy szeresd, vagy nem akarnának téged szeretni, akkor nem mutathatnád ki a szeretetedet senki felé, plusz nem szeretne téged senki és baromira nem lennél boldog szerintem... maximum, ha aszkéta lennél, de a legtöbbünk még egyenlőre messze áll ettől az emelkedett állapottól, szóval szerintem egyenlőre még függünk másoktól valamilyen szinten.

Szeretni és szeretve lenni... erre vágyik mindenki azt hiszem.

"...Add, hogy inkább én szerethessek, 

mint hogy engem szeressenek...!"

/Assziszi Szent Ferenc imája/

Amit az ima mond, teljesen egyértelmű... és nem szól arról, hogy ne vágyj arra, hogy mások szeressenek, hanem azt mondja, szeress jobban annál, mint amennyire mások szeretetére vágysz!

"Egyedül az átható szeretet és a bizalom tud hatástalanítani ... függőségi viszonyokat, melyek erősen korlátozzák a lények potencialitását, a félelem és a remény állapotaiba kényszerítik őket, s így a jövőben és a múltban élik le az életüket."

/Láma Ole Nydahl/

Na ezt magyarázza el nekem valaki... hogy a szeretet és bizalom mi által, hogyan hatástalanítja a függőségi viszonyokat? 

Ha jól értelmezem az idézetet, akkor az alábbinál lyukadok ki:

"Nos tehát, ti: szülők, házastársak, szeretők és szeretettek, ne arra törekedjetek, hogy ragasztót csináljatok a szeretetetekből, legyen az inkább mágnes, mely először vonz, aztán megfordul, és taszít.

Felszabadítja mindazokat, akiket vonzottál, és akik már kezdték azt hinni, hogy az életben maradásuk érdekében hozzád vannak láncolva. Semmi nem áll távolabb az igazságtól: mert ez a legkártékonyabb másokra nézve.

Hagyd, hogy a szereteted előrelendítse őket a világba, és annak a teljes megtapasztalásába, hogy Kik Valójában.

Ebben a szándékban mutatkozik meg igazán a szeretet."

/Forrás: Neale Donald Walsch: Beszélgetések Istennel/

Alapjában véve ezt is értem, csak egy dolgot nem: ha például két ember szereti egymást, akkor miért akarná taszítani egyikük a másikat és fordítva? Hogyan kell ezt érteni és elképzelni egy párkapcsolatban? Hogyan kell úgy szeretni egymást, hogy ne legyünk függőek egymástól?

A buddhizmus szerint minden a függőség viszonylatában áll ebben az anyagi világban és ezt lenne jó feloldanunk, hogy szabadok lehessünk. Mikao Usui szenszei (http://usui.usuireikiryoho.hu/index.php) amikor a megvilágosodást szerette volna elérni, ez volt életcélja: "Szellemed legyen a teljes béke állapotában, tudván mit kell tenned az életeddel, semmi által sem megzavarva." Zen mestere segítségét kérve az alábbi tanácsot kapta: "Halj meg egyszer." Ez a javaslat a böjt irányába motiválta őt, hogy abban meghaljon vagy megvilágosodjon. Ő végül elérte a megvilágosodást, 21 nap alatt.

Nem azt mondom, hogy akkor most azonnal én is meg akarok világosodni, viszont néha úgy érzem akkor haladnék jó irányba, ha "meghalnék" bizonyos értelemben... nem szó szerint, hanem le kell bontanom azt az énem, akinek hiszem magam, hogy valaki más lehessek, egy olyan ember, aminek a lehetősége bennem van (mindenkiben van egy ilyen "lehetőség" ember). Ez iszonyúan fájdalmas dolog... nekem legalábbis. Amikor megérzem a sugallatát, már az is kb. olyan, mintha kést forgatnék a saját szívemben... Valószínűleg ez az érzés csak egy illúzió (mint egy csomó minden más), de valóságosnak érzem, emiatt pedig nehéznek tűnik.

Usui szenszeinek úgy sikerült a függőségektől mentesülnie, hogy egész életében folyamatosan rengeteget dolgozott ezért, gyakorolt, kicsi gyerek kora óta elsajátított egy csomó olyan technikát, ami ebben előrevitte... és 57 évesen végül sikerült neki...

Eleve egy jó alappal indult, és rengeteg energiát, időt fektetett bele, így volt elég neki 21 nap amikor is konkrétan rágyúrt erre. 

Magától nem jön sült galamb módjára, az biztos.

Függök a szeretettől, gondolatoktól, a vágyaimtól, az érzéseimtől, az ételektől is (még mindig sajnos), az időtől, a múlttól, sokszor a történésektől is, a függőségektől való megszabadulás iránti vágyaimtól, és még ki tudja mitől...

Mit is nem tudok inkább elengedni, azt hogy én szerethessek valakit, vagy azt, hogy engem szeressenek... hát nem tudom megmondani... Igazán kemény dió ez!

"Végül elértem - 

nincs többé határ, kötés,

nincs már függőség.

Mily nyugodt az óceán!

Mily szép a végtelenség!

Teszo: Megvilágosodás"

/Forrás: Gyémánt és lótusz. Zen tanmesék és versek/

Vajon meddig tart amíg ennek a szabadságnak legalább egy aprócska fuvallatát megérezhetem :( hogy szellemem a béke teljes állapotában lehessen, tudván mit kell tennem az életemmel, semmi által sem megzavarva...?

Kapcsolat

"Ha énekelnél, de a hangod nem bír szárnyalni, mindig jön valaki,

akinek a hangja már szabadabban szól és veled énekel. És ekkor a

te hangod is szárnyalni kezd. Ez a lelkek közötti kapcsolat

titka."

/haszid mondás/

Szórakozottságod szabaddá tehet!

A szórakozottságod átvitt értelemben kedvenc tevékenységeddé, hivatásoddá válhat, ha komolyan veszed azt. Paradoxonnak tűnik, de nem az. Néha ne állj ellen, ha elterelődik a figyelmed, inkább gondold végig hogyan és hol tudnád hasznosítani azt.

Szabadok vagyunk. Ezt sokan nem tudják. Azt meg végképp nem, hogy ez mi mindent foglalhat magában. Sok olyan ember van, aki a figyelmét megköti, bebörtönözi. Igazából van rá mód, hogy szabadon gondolj bármit, szabadon figyelhess arra, amire csak szeretnél.

Mi az amire szívesen figyelsz? Figyeld meg merre jár a figyelmed amikor szabadon ereszted! Lehet ez lesz életed célja, mozgatórugója, és akár az is, ami biztosítja megélhetésedet. Tedd szabaddá magad például a figyelmed által, ha van rá lehetőséged! 

"...mi a szórakozottság! Ehhez a témához tartozik az a kérdés is, hogy miért veszítjük el az éberségünket. Mi a szórakozottság, hogy lehet leszokni róla, s a szórakozottság megváltozott tudatállapot-e? E kérdés másik része a következő volt: miért törekszünk arra, hogy hasznosan töltsük az időt, s miért van lelkiismeret-furdalásunk, ha nem így teszünk. Számomra a szórakozottság azt jelenti, hogy valaki azt akarja, tegyek olyat, amit nem akarok. Nem merem megmondani, hogy nem akarom megtenni, de azért azzal foglalkozom, amit valóban csinálni akarok. Tehát nem egy, hanem kettő vagyok, kettéválok. Akkor vagyok szórakozott, amikor a figyelmem ott van, ahol akarom, hogy legyen, de azt is akarom csinálni, amiről valaki azt mondta, hogy csináljam meg, és amit nem akarok megtenni. Mert ha az ember úgy gondolkozik a szórakozottságról, mintha egyfajta agybaj lenne, ami ellen orvosságot kellene szedni, akkor nagy baj van, mert olyankor az ember elmegy az orvoshoz, s az orvosokat rá lehet beszélni, hogy adjanak orvosságot a szórakozottság ellen.

Ha valaki azt mondja, hogy oda akar figyelni valamire, de nem tud, akkor megkérdezem hol jár az esze. Olyankor elmondja, hogy hol jár. Akkor azt mondom, hogy hazudik önmagának. Mert valójában nem oda akar figyelni, ahová mondja, hanem oda, ahol az esze jár. Csak ezt nem meri bevallani magának, s nem mer veszekedni s megvívni azokkal, akik azt akarják, hogy másra figyeljen. Ez arra emlékeztet, hogy szerintem mindannyian nem csak húsból és csontból állunk, van valami más is bennünk. Nemcsak profán dolgok vagyunk, van valami szentség is bennünk. Hogyan tudok magammal bánni úgy, mint egy lelki, vagy spirituális lénnyel? Vedd észre, hogy mire figyelsz akkor, amikor nem "lovagolsz" a figyelmeden, tehát amikor a figyelmedet "legelni" hagyod! Menjen oda a figyelmed, ahová menni akar, tehát ne irányítsd a figyelmedet, s vedd észre, hogy mire figyelsz akkor, amikor arra figyelsz, amire akarsz! Tehát vedd észre, hogy mire figyelsz, s mikor azt már észrevetted, akkor vedd komolyan, amit észreveszel! Szerintem aki ezt a tanácsot megfogadja, az soha nem lesz szórakozott. Egy ilyen ember nem tud szórakozott lenni.

Szerintem mindannyian hamisak vagyunk annyira, amennyire ezt elfelejtettük, amennyire beadtuk a derekunkat mindazoknak a tanároknak, szülőknek vagy másoknak, akik állandóan megmondták nekünk, hogy hová kell figyelnünk.

Volt egy páciensem, egy fiatalember, aki - mikor erről beszélgettünk - azt mondta, "áh, ez nem lehet, ez hülyeség". Megkérdeztem: "miért?". "Mert ha elengedem a figyelmemet, akkor állandóan csak a nőkre figyelek - válaszolta - , állandóan a nőket nézem, a mellüket meg a fenenüket, hát hogy vegyem ezt komolyan?" Mondtam neki, hogy "ha nem hülyéskedsz s a figyelmed állandóan a nők melle és a feneke körül forog, akkor azért van egy-két olyan dolog a világban, aminek szentelheted magad, s akkor majd az egész életedet azzal töltheted, hogy a nők melleit és fenekét nézd." Először nem hitte el, és megkérdezte, hogy vajon mi lehetne az? Mondtam, lehetne fényképész, ruhatervező, nőgyógyász, egész sok dolog van, ami lehetne, ha ez a dolog számára valóban fontos. Nagyon megörült s elgondolkozott ezen. Most ő Kanada egyik legjobb fényképésze.

Egy másik fiatalember, aki nagyon lehangolt volt, amikor erről beszélgettünk, azt mondta, hogy az egyetlen dolog, ami őt érdekli, az a bridzs, a "Duplicate Bridge". Ez az egyetlen dolog, amire szívesen figyelne. Csak kártyázni akar, de a szülei utálják emiatt. Azt mondják neki: "nőj föl, meddig fogsz még kártyázni?" Én azt mondtam neki, hogy ha ez a dolog tényleg annyira érdekli, akkor miért nem veszi magát komolyan? Versenyezhetne, és ha nagyon odafigyel, akkor valószínűleg ő lesz az egyik legjobb a világon, s ha nagyon jó s nyer egy-két nemzetközi versenyt, akkor iskolákat alapíthat s taníthat másokat bridzselni, s abból nagyon jól meg lehet élni. Két éven belül ő képviselte Kanadát egy nemzetközi bridzsversenyen, a világon a második helyezett lett, s elég jó volt ahhoz, hogy most Kanadában majdnem minden nagyvárosban legyen egy ilyen iskolája. Boldogan él, kártyázik, s nem érdekli, hogy a szülei mit gondolnak. Ez két konkrét példa.

Tehát vegyétek komolyan azt, hogy mire szerettek figyelni, amiről azt gondoljátok, hogy abból biztosan nem lehet megélni! Ha az ember ezt nem teszi meg, akkor szerintem kidobja az életét, akkor egy hamis életet él."

/Feldmár András: A Tudatállapotok Szivárványa/

  

Kapcsolódó és a témát tovább tárgyaló link: 
http://www.barthcoaching.hu/szenvedelyem-megtalalasa/