A tisztánlátásról

 

Azt hiszem egy kicsit tényleg naiv vagyok. Többek között például ezt is nagyon rossz beismerni magamnak.

Az emberek sokszor nem olyanok, amilyennek én látom őket. Illetve az is bennük van, a potencialitásuk a jóra, ami sokszor meg is nyilvánul, csak hát amellett még vannak más dolgok is, mert hát mégiscsak emberek vagyunk és próbálgatjuk itt magunkat. Kaptunk érzéseket, lehetőséget arra, hogy érezzünk, és hogy szabadon „játszadozzunk” ezzel, tegyünk dolgokat, amiket csak így lehet, emberként. Próbálgatjuk magunkat. Néha úgy érzem, hogy nem akarok érezni semmit... néha úgy tud fájni a létezés... Az élet adta azt az ajándékot, hogy tudok érezni jót, rosszat, kellemeset, kellemetlen, néha elég intenzíven is. Én akartam ezt, én akartam tudni milyen ez, de már nem akarom sokszor. És most néha képtelen vagyok elfogadni ezeket a dolgokat, nem tudok elfogadni bizonyos érzéseket... és azt sem, hogy nem vagyok olyan jó, mint szeretnék lenni, hogy én is csak egy gyarló ember vagyok valahol. Hadakozok ezek ellen. Én ahhoz a másik, a feltétlenül jobbik felemhez szeretnék inkább hasonlítani, ahhoz igyekszem közeledni... akinek nincsenek bizonyos emberi érzései, és tartok attól, hogy ez nem mindig sikerül. Ezért is kerülök bizonyos szituációkat, helyzeteket. Az emberi részemet szeretném távol tartani másoktól, és magamtól is néha... embernek lenni fáj, érezni fáj.

Én sem vagyok olyan és mások sem amilyennek én látom... és ez fáj nekem. Azért, mert ha én másnak látom az embereket, mint amik akkor nem azt kapom tőlük, amit gondolok, amit logikusnak tartok, hogy reagálni fognak és akkor csalódott leszek. És ez nem az emberek hibája, hanem az enyém. És azért is fáj, mert nem tudok úgy reagálni dolgokra, ahogyan mások elvárnák, és ahogy tényleg kellene itt, és ahogy én magam elvárnám magamtól. Én valami egész más világban élek szerintem. Talán még mindig nem élem igazán az életem, csak hagyom hogy megtörténjenek a dolgok... próbálok több befolyással lenni rájuk, de úgy látom, ez még mindig édes kevés ahogy ez most megy nekem.

Egyszerre kellene látni az emberekben a potencialitásukat, az isteni természetüket és az emberi természetüket... és akkor ugyanúgy lehet őket szeretni ahogy eddig. Ez biztosan menni fog. Aztán magamhoz is valahogy így kéne viszonyulni...

Nyár végén drága reiki mesterem néhányszor adott nekem teljes testkezelést. Kellemes meditatív állapotba kerültem minden alkalommal. Az első alkalommal egy igen csodálatos élményben volt részem. Végig fehér színű fényben áramlott a testem, másként mozgott és hajlott mint a megszokott, és szinte folytonos lágy mozgásban volt, mintha táncolt volna. Nagyon érdekes volt. Amikor a fájós hátam következett soron, "láttam" ahogy felettünk megnyílik egy másik valamiféle térszerűség, egy vastag fehér átláthatatlan fal felett egy másik világ látszódott. Voltak ott valakik, akik élték a mindennapjaikat... nem tudtam kivenni pontosan a részleteket, nem lehetett. Ott is minden fehér színű volt és kellemes érzés áradt onnan. Aztán a következőkben azt láttam hogy a mesteremnek fehér szárnyai vannak majd azt, hogy nekem nincsenek, mert elvesztettem őket. Voltak valamikor, de most csak a helyük van meg, és valahonnan az „jött”, hogy azért fáj a hátam, mert hiányzik onnan egy testrészem. Majd azt láttam hogy abból a fenti világból jövő valamiféle közvetítés és felhatalmazás által a mesterem gyógyítja a hátamon a hegeket és ideiglenes szárnyakat ad nekem. Nagyon kellemes érzés volt! :)

Gondolom milyen furcsán hangzik ez a történet... :) nem is nagyon mondtam eddig senkinek. Amiért most mégis leírtam ide az az, hogy végül még egy megérzés jött akkor ennek az élménynek a végefelé, még pedig az, hogy mindenki akinek fáj a háta, azért fáj, mert elvesztette a szárnyait.

Most nem azt mondom, hogy minden ember angyal volt (bár ki tudja... akár mindannyiunk lehetett már egy angyal is egy előző életében (a buddhizmus szerint pl. ők is még a szamszára részei)), de valamikor volt szárnyunk, az tuti, és nem volt semmi ami leragasszon, akadályozzon, visszafogjon minket. Lehet ezt az egészet szimbólikusan is értelmezni. Valami leköt, visszafog minket és nem vagyunk szabadok.

Én még mindig hiszek az emberekben, és nem is tudok másképp viszonyulni hozzájuk, akár naivság ez, akár nem. Persze megpróbálom látni emberi arcukat még inkább és ezek tudatában bölcsen szeretni őket. Ezt pedig csak úgy lehet Müller Péter szerint, ha az ember résztvevőként IS és egy bizonyos távolságról IS megnézi őket és a világot, sőt saját helyzeteinek szereplőit is. Mint egy drámában. Átérzem a szereplők életét, érzéseit, gondolatait, de ha én lennék az író látnám az egészet kívülről is. A figyelem mindig egótlan. Néha személytelenül, előítélet mentesen meg kell nézni a dolgokat, úgy mintha nem velünk történne. Vajon ugyanúgy látod a dolgokat amik veled történnek, mintha úgy szemlélnéd, hogy azok más valakivel történnek? Ehhez az kell, hogy ne azonosulj semmivel, csak figyeld meg, kint és bent.

"Buddha reinkarnációját (Avalokiteshvara) úgy hívták: KUAN JIN. Azt jelenti: "FIGYELI A HANGOT." A meditáció - tanította - semmi egyéb, mint figyelni a külső-belső hangot.... Figyelem a lélegzetemet. Figyelem az energiák áramlását. Figyelem a gondolataimat. Figyelem a lelkemet. Figyelem az életemet...

... a tisztánlátás azt jelenti, hogy nem vagy belekeveredve a világba. Nem azonosulsz semmivel: csak látod. Nézed, mint magasról egy tájat, mint utazásod térképét. Látod, hol vannak az ösvények, hol az akadályok, fölismered sorsod rejtett összefüggéseit, s innentől kezdve nem fordulhat elő, hogy azt mondod majd: „Bocsáss meg, Uram, nem tudtam, mit cselekszem!”

/Müller Péter/

Egy ideig megy is ez a látásmód, aztán végül mindig "belevonódok", feljönnek újra a szemüvegek.

„...Mindig valamilyen „szemüvegen” át nézünk. Önzésünk, vágyaink, reményeink, félelmeink, gátlásaink, elvárásaink, szubjektív előítéleteink, de főleg hazugságaink, önáltatásaink „szemüvegén”... Lásd önmagadat, másokat és sorsod alakulását úgy, ahogy valóban van – nézz úgy, mintha Isten szemével látnál... A tisztánlátó ember... jó úton jár... „Belülről” néz, s ez a tekintet nemcsak tiszta, de roppan erős is. Nem gyengíti semmiféle önző érzelem vagy gondolat. Bárkire néz: látja a gyengéit is.” /Müller Péter/

(Aki tisztán lát, EGYSZERRE látja a másik gyengéit és erősségeit is.)

Azt hittem pikk-pakk meg lehet oldani ezt a szemüveg kérdést, pedig nem. Szeretném, ha bármikor le tudnám venni ezeket a szemüvegeket, hogy bármikor meg tudjam szemlélni a dolgokat a maguk valójában is. Jó lenne ha ezek a szemüvegek nem élnének bennem önálló életet...

"Egy életproblémán rendszeresen dolgozni kell! Mindennap csak egy kicsit kell győzni. Egészen kicsit, szinte észrevehetetlenül. A gond is idővel állt elő-csakis idővel lehet legyőzni."

/Müller Péter/ 

 

Talán az a megoldás, hogy belülről kell látni mindent, onnan ahol a „vihar szeme” van, csak ott is kéne tudni maradni...

„Ha ránézel egy kiszáradt folyómederre, döbbenten látod, hogy a víz valaha miféle köveken, sziklákon... fatönkök és karmos ágak fölött és között száguldott végig, anélkül, hogy ez gátolta vagy „lehangolta” volna – anélkül, hogy bármivel „azonosult” volna!... Ne engedd, hogy eluraljon az a tudat, hogy itt bármi is a tiéd – se a fájdalom, se a baj, se a félelem..., de a csalóka remény és a reszkető elvárás sem a „tiéd”! „Belül szabad vagyok!” - ez a Víz titka... Légy víz! Szeretettel, lágysággal teli – és legyőzhetetlen.” /Müller Péter/

Sokat kérdezem mostanában a Ji-kinget (Müller Péter: Jóskönyvét). Valahogy mindig tudja, hogy éppen mire van szükségem, amikor én még nem tudom, ő már akkor is tudja... ez valami eszméletlen dolog... Nagyszerűen lehet általa beszélgetni a felsőbb énünkkel (persze csak a megfelelő előkészítés - tiszta tudatállapot, védelem felépítése - után). Eddig még mindig előrébb vitt.