A "MI" megnyilvánulási fajtái a párkapcsolatban

Feldmár Andrásnak egy előadás anyagát szeretném most megosztani veletek, ami a Budapesti Műszaki Egyetemen hangzott el 2005.11.27-én Szeretet, vágy, akarat és szex címmel. Az előadás elég sokféle témát érint, amelyek mind fontosak egy ember életben... Ez csak egy lehetőség, hogy kapjunk egy kis betekintőt megint Feldmár András őszinte és felszabadító gondolataiba és esetleg egy kicsit többet megtudjunk magunkról... ha esetleg magunkra ismerünk itt-ott, talán egy-egy tanácsa a hasznunkra válik...:

Itt olvashatjátok el (jó hosszú, így érdemes akkor neki kezdeni, amikor több időtök van):

http://www.daath.hu/showText.php?id=124

Az alábbi részt kiemelném, mert jól elmagyarázza, hogy egy párkapcsolatban milyen lehet a "MI". Lehet olyan, hogy a nő a "kutya farka" és követi a férfit mindenhová. Ez csak egy hasonlat, nem elítélendő (ez sem, mint ahogyan semmi mást sem), csupán az van, hogy ezzel lehet jól szemléltetni ezt a dolgot (Feldmár is ezért használja). Van aki erre vágyik, ha a nő és a párja is egyaránt, akkor ez esetben teljesen jól van ez így, és tudjuk fordítva is előfordul, olyan kapcsolati felállás, amikor a nő a "kutya", ő diktál, a férfi pedig engedelmeskedik és ez mindkettejüknek jó. És van a másikfajta "MI", az amikor ketten együtt hozunk létre valamit, beadjuk a közösbe amit tudunk... vigyük bele a saját elképzeléseinket, a munkánkat, és nézzük meg tudna-e ebből születni valami ami jó, valami új, tudunk-e ily módon is eggyé válni a közös munkával egy olyan térben, ami közös, ami nem benned és nem bennem születik, hanem kettőnk között, de amiben te is és én is benne vagyunk szöröstül-böröstül:

"...Volt egy nagyon jó film, nekem nagyon tetszett. Egy angol nő írta, rendezte, játszott benne. Azt hiszem, hogy úgy hívták, The tango lesson, A tangó lecke. Amiben ő elmegy Argentínába, hogy megtanuljon tangót táncolni. És egy ilyen nagyon macsó férfivel áll össze, aki gyönyörűen tud táncolni, de azt mondja neki – teljesen őszintén és nyíltan –, hogy azt kell neki megtanulnia – a nőnek –, hogy úgy kell vele táncolni, mint hogyha ő nem is létezne. Tehát a férfi úgy akar táncolni a nővel, mintha egyedül táncolna. Tehát a nőnek meg kellett tanulni úgy követni a férfit, hogy ne legyen az útjába. Ez volt a cél. S a nő megtanulta és gyönyörűen tudtak táncolni.

S akkor itt a... az a befektetés vagy az a beszélgetés, amit el lehet kerülni, de jó, hogy ha az ember nem kerüli el. Amikor már ez jól ment, akkor azt mondta a nő a férfinek: „Na jó, hát ez érdekes és most már tudjuk is csinálni, de miért nem nézzük meg, hogy mi lenne a mi táncunk? Nem a te táncod, a mi táncunk!” És akkor persze a férfi – mint általában a férfiak így gondolnák, hogyha egy nő ilyesmit mondana – az mondja, hogy „Na hát akkor te akarsz vezetni és azt akarod, hogy én legyek láthatatlan.” – ami persze hülyeség, mert az nem más, hanem ugyanaz. Amit a nő akar, az az, hogy mi van akkor, ha a férfi úgy táncol, ahogy akar, de a nő úgy táncol, ahogy akar és abból milyen tánc lenne? Lenne-e egy új tánc, ami eddig nem volt, ami az ő táncuk lenne?

Hát először a férfi nagyon nem akar ebbe belemenni, aztán belemegy, és nagyon érdekes, ha megnézitek a filmet, hogy milyen más az a tánc, ami ebből kiderül. Lehet egy egész életet élni úgy, hogy csak az egyik táncol és a másik eltűri. És lehet azért küzdeni, hogy meglássuk, hogy mi a mi táncunk..."
/Feldmár András: Szeretet, vágy, akarat és szex/

(Még máshol is részletezi Feldmár András a "MI"-t ebben az előadásában.)

Amikor a másodikfajta "MI"-ről beszélünk, akkor az embereknek (ha jól belegondolnak) a gyermeknemzés jut talán először az eszébe, ami való igaz, hogy ide tartozik, sőt ez egy tökéletes megtestesülése ennek a fajta "MI"-nek, hiszen ténylegesen, kétségtelenül valami új és jó dolgot hoztak létre közösen... Szerintem ugyanezt meg lehet csinálni az élet más területein is, a legapróbb dolgokon át a legnagyobb döntésekig (persze lehet az ember rugalmas, el tudom képzelni, hogy lehet néha olyan is, hogy a kutya és farka példa működik jobban, helyzettől és személyiség típustól, a nő és a férfi erősségeitől és gyengeségeitől függően, amelyeknek meg van a lehetőségük, hogy folyamatosan változzanak).  

Mindenkinek meg kéne fogalmazni a saját igényeit, hogy ő milyen életet szeretne élni, hogy őt mi tenné boldoggá. Nem mondom, hogy ez mindig olyan egyszerű vagy könnyű lenne, de mindenesetre ez egy igen fontos lépés, a következő pedig az igények egyeztetése, ha szükséges kompromisszumok hozatala, s ha így is boldog mindkét fél, akkor az egy sikeres párkapcsolatnak mondható, amelyben egy békés, örömteli életet le lehet élni.

Én nem azt mondom, hogy itt nagy okoskodásom közepette én pl. képes vagyok részt venni teljességgel a második fajta "Mi"-ben, de affelé hajlok, hogy ezt szeretném... ez még nem jelenti azt, hogy jól is tudnám csinálni, vagy ilyesmi... amíg nem csináltam, nem tudhatom, csak miután kipróbáltam magam. Apa nélkül nőttem fel, így egyikre sincs példám... csak arra van példám, hogy egy ember (nő és férfi) önálló tud lenni, hogy nem kell ahhoz egy másik ember, hogy én nekem reggel-délben-este étel legyen a tányéromban, vasalt ruha legyen a szekrényemben... stb. Egy ideig (nem túl sokáig) a bátyámmal együtt növögettem, és bizony ő is ugyanúgy minden házimunkát megcsinált ahogyan én később, mint már nagyobbacska lány. Nálunk volt értéke a tiszta, mosott ruhának, a párizsinak a fél szelet kenyéren, a vasárnapi süteménynek... stb. mert együtt dolgoztunk meg érte. (Ezt most nem felvágásként mondom, hanem érzékeltetni szeretném, hogy ezek mennyire fontos dolgok, értékelni egymás munkáját... észrevenni, mégha annak nincs is mindig közvetlen látszatja, például mert már megszoktuk és természetesnek véljük.) Szóval én például nem tudom olyan könnyen elképzelni azt, hogy egy férfi ki van szolgáltatva egy nőnek, például, hogy nem tud mit enni, mert nincs egy nő aki oda tegye elé az ételt (mi hányszor ettünk gyermekkoromban "csak" kenyeret margarinnal... nem kell ehhez különösebb tudomány szerintem).
Mindenki tudna valamiféle gyermekkori élményeket mondani, hogy mit hoz magával, hogy mit látott, tapasztalt... amiket vagy le kell építeni vagy fel kell használni.

A nevelésnek a "MI" kérdésében rendkívül fontos szerepe van... Mondok egy példát. Ha egy apa azt mondja a serdülő fiának, hogy 

"a lány akit majd választasz, ha tényleg szeret téged akkor majd úgyis mindig olyanra vágatja a haját amilyenre te szeretnéd és úgy fog öltözködni ahogyan neked tetszik"... és végsősoron általam folytatva ezt... "azt fogja csinálni, amit te szeretnél"... akkor az egy hazugság, akkor tulajdonképpen hazudik neki (mégha nincs is ennek tudatában). Az apa nem tudhatja, hogy a fia milyen gondolkodású lányt fog majd választani, s a fiú mégha a kutya-farka példát látta is otthon, lehet pont ezért (vagy lehet másért) fogja vonzani majd egy másképpen gondokodó lány, de mégis a kutya-farka példától talán nem tud majd elszakadni, mert nem ismert, nem hallott más példát, csak azt tudja kezelni amit mindennap látott, vagy még lát is.
Ez a kérdés rendkívül fontos a férfiaknál szempontjából főleg, hiszen nekik nagyon fontos ösztönük a fészek és a szükséges háttér biztosítása az utódaik felneveléséhez, így nem mindegy, hogy ezt a késztetést hogyan tudják majd megvalósítani, hogy boldogok lehessenek a párjukkal.

Kapcsolódó bejegyzés:

http://nesszi.blogspot.hu/2011/12/hol-vegzodik-az-en-es-hol-kezdodik-mi.html

Kapcsolat 10. - Kapcsolat élmény egy emberi lélekkel és az elismerés, tisztelet iránti vágy

Bizonyos szempontból kétféle életstílusú ember van. Az egyik az, aki kitűz maga elé célt vagy célokat és azért él, hogy azt mihamarabb elérje, addig nem törődik az élet más dolgaival igazán vagy csak ritkán. A másik fajta ember pedig vagy kitűz maga elé szintén célt vagy célokat, de az életét másképpen éli, nem erre teszi fel, még pedig úgy, hogy számára a cél nem "élet-halál" kérdése, és ha az út végén máshova jut el mint amire számított, akkor esetleg meglepődik egy kicsit de nem fogja azon törni a fejét, hogy most vége az életének, mert élete egyetlen értelme semmivé foszlott. Ez utóbbi fajta embernek az út számít, nem a cél, és az út minden egyes percét igyekszik megélni, az út adja az élete értelmét, azok a pillanatok amelyekből az felépül.

Szerintem sokaknak semmi újat nem mondtam ezzel. Viszont jó tudatosítani magunkban néha, hogy hogyan is akarjuk élni az életünket. A ránk nehezedő gazdasági és társadalmi nyomás miatt sokszor elfelejtjük. És bizonyára vannak olyanok is, akiknek "még nem volt idejük ezen elgondolkodni" csak úgy sodorja őket az élet. Vagy olyan is lehet, aki már választott is, de ez és ennek következményei eddig még nem tudatosultak benne.

Tapasztalataim szerint a célorientált emberek (csak így nevezem most, az általam inkább az első csoportba illő embereket) először akarják elérni a célt, hogy bebiztosítsák a jövőjüket, nem számít ha közben a lelki és testi szintű tönkremenés kockázatai fennállnak, és néha más dolgok sem, például ha emberi kapcsolataik mennek tönkre. Nekem is van a közvetlen környezetemben ehhez hasonló gondolkodású ember és megmondom őszintén kicsit aggódom miatta. Mi van akkor, ha ezek az emberek mire odajutnának, hogy élnék, vagy élveznék az életet és kicsit lelassítanának, akkor már lehet nem tudják élvezni ahogy szeretnék, nem egy ember van, akinek végül több szenvedés marad, mint amennyi egyébként szükségeltetne (én tudom például hogy az egészség milyen drága kincs, ezért tudom is értékelni, és az ember csak egyszer 20 meg 30 éves...)... vagy mi van, ha akkor jönnek rá, hogy mindez amiért eddig dolgoztak tulajdonképpen nem ér semmit, nem adott nekik semmit (azon túl, hogy talán sikerült tényleg anyagi biztonságot teremteni, ami azért nyilván nem elhanyagolható dolog a mai világban) de ami igazán számít, azt sosem élték, tapasztalták meg, a pillanatot vagy az emberi kapcsolatokat a maguk teljességében... Persze nem kell ennek feltétlenül így lennie. El tudom képzelni, hogy valakinek tényleg bejön és összejön ez az életforma és ettől ő tényleg boldognak érzi magát.

Az eddigiekből már látszik, hogy én kb. melyik utat választanám és választottam is. Anyukám nehezen érti ezt. Szerintem ő még most is várná, hogy elkezdődjön az élete, de mivel úgy látja, hogy számára egyre kevesebb lehetőséget tartogat számára a jövő, már nem élteti a várakozás, így az életének is egyre kevesebb értelmet lát, mert nem tudja hogyan kell élni, azaz hogyan kell megélni a pillanatot, a jelent, nem tudja hogy csak az számít ami most van és szerintem talán nem is tudja, hogy így is lehetne élni. Én nem tudok sokat segíteni neki ebben mert én sem tudom hogyan kell így élni. Szeretném majd megtanulni. (Na, ugye itt a "majd" :) hát ezt így nem lehet megtanulni. Úgy tűnik, hogy még mindig az van, hogy várom, hogy elkezdődjön "majd" az életem (azt hittem már nem), vajon meddig lesz még ez az állapot?)
Régen egy ideig karrierorientált voltam, de már nagyon régóta egyáltalán nem érdekel az életemnek ez a része, lehetősége. Próbáltam megértetni anyukámmal többször is az évek alatt, hogy megváltoztam e tekintetben. Talán jobban el kellene magyaráznom, hogy miért választottam a másik utat. Nem tudom, hogy valaha is el tudja-e majd fogadni, hiszen úgy tűnik csak ez éltette. És az élete értelme általam semmivé foszlott. Még az tartja benne a lelket, hogy én megtaláljam a helyem, ő is érzi, hogy még nem vertem gyökeret. Tudom, én csak a saját érzéseimért és gondolataimért vagyok felelős, de azért remélem el tudja majd fogadni a választásomat. Lehet sosem fogok gyökeret ereszteni semmiben és senkivel, de azért attól még megtalálhatom a helyem odabent és azzal együtt odakint is a világban. Biztosan nem vagyok egyedül ilyesmi dolgokkal, nem egy olyan szülő van, aki a gyerekeiben, általuk szeretné látni megvalósulni a saját vágyait, azt, amire neki nem volt lehetősége elérni, megvalósítani.

Egyébként az való igaz, hogy az egyetemet egy ideig legfőképp azért szeretttem volna elkezdeni és lehet tényleg csak azért tudtam végigcsinálni, mert az a cél is lebegett a szemem előtt, hogy én egy olyan ember szeretnék lenni, akire tisztelettel néznek az emberek. Azt hittem ettől leszek jó és értékes ember mások számára. Nem az okosságom, hanem a kitartásom segített végig csinálni az egészet, az hogy ez volt életem célja, és nem szó szerint, de valahogy én tényleg azt élet-halál kérdésnek tartottam, hogy megcsináljam. Aztán meg is lett, de én ebbe akkor nagyon beleuntam, belefáradtam ebbe az életformába. És nem is passzol az én testi-lelki beállítottságomhoz ez a fajta rohanásmód és könyöklés amire a további karrierépítésben talán nagy szükség lenne. Továbbá a tapasztalataim megtanítottak arra, hogy az a tisztelet, amit esetleg kaptam volna egy esetleges jól fizető, jó karriert ígérő pozíció betöltése után, az csak egy álszent őszintétlen tisztelet lett volna az emberek nagy részétől, hiszen a pozíciónak szólt volna és nem nekem, és nem is annak amit elértem (maximum csak évtizedek munkája után, de még akkor sem tudhatja az ember biztosan, hogy valaki a munkáját tiszteli, vagy csak a pozíciója kelt benne tartózkodást, félelmet stb.). Kicsit szégyenlem is, hogy engem ez valamikor is érdekelt. Nekem nem kell az ilyen tisztelet. Nem mondom, hogy nem vágyom még mindig tiszteletre az önbecsülés tipró gyermekkorom után (majd kinövöm :), de már nem úgy mint azelőtt. Egyrészt rájöttem mennyivel értékesebb ha valaki azért tisztel engem amilyen ember vagyok. Mondtam is anyukámnak nemrég, hogy:
"Nézd anya, jó ember lettem, ezt neked köszönhetem, ez miért nem tesz téged boldoggá és elégedetté?"

Másrészt rájöttem arra is, hogy nem attól érzek elégedettséget, ha valaki tisztel engem, hiszen például az hogy én elvégeztem egy nehéz szakot az egyetemen az annyira egy viszonylagos valami, ez lehet egy óriási dolog is és ugyanakkor lehet egy aprócska kis semmiség is mint egy porszem (ettől még nem biztos hogy bárkinek is jobb lett), attól függ, hogy mihez viszonyítom, és mivel minden csak viszonyítás kérdése, ebből következik az, hogy MINDEN ember VALAMIÉRT tisztelhető... és ezt nem hiszem, hogy grammra le lehet mérni... vagy hogy számítana a mennyiség, az is annyira, de annyira relatív lenne. Ilyenkor mindig eszembe jut az is, hogy amennyiben a reinkarnáció igaz, akkor nincs olyan lény a Földön aki ne lett volna már az anyánk, az apánk, vagy a testvérünk és ez alól talán még az állatok sem kivételek. Már csak ezért is kijár a tisztelet Mindenkinek. Néha elnézem az embereket az utcán, így ezzel a gondolattal. És ilyenkor annyira jól át lehet érezni azt, hogy mind egyek vagyunk.

Azután egy ideig már csak azt szerettem volna, hogy azok az emberek akik nekem fontosak valamiért vagy akikre felnézek ők tiszteljenek engem. Nagyon vágytam erre. De most már szerencsére ez sem érdekel. Néhány kisebb pofon is elég volt ezektől az emberektől, akiket szeretek és tisztelek, hogy ráébredjek, hogy nekem azzal nincs dolgom, hogy ők mit gondolnak rólam, vagy hogyan viszonyulnak hozzám, nekem csakis azzal van dolgom, hogy én hogyan viszonyulok hozzájuk és hogy én mit tudok tenni értük... (ugyanez érvényes mindenki mással szemben is). Lehet, hogy ez néha még fáj, de gondolom idővel ez a fajta reakcióm is alábbhagy. Talán azért vannak még ezek, mert még mindig kell tanulnom az alázatról... Az alázatról nem lehet eleget tanulni azt hiszem.

Én csak mindent jól szeretnék csinálni. Ez még megvan bennem, nagyon is. Az, hogy szeretnék megfelelni, szeretném ha az emberek látnák, hogy igyekszem, hogy érezzék azt, hogy nem értelmetlen amit csinálnak, tesznek értem, például ha tanítanak... meg hogy lássák, hogy engem tényleg érdekel (csak olyat csinálok ugyanis ami tényleg érdekel). Néha nem látszik rajtam, hogy én tényleg úgy csinálom amit csinálok amennyire csak tudom, hogy én tényleg küzdök hogy jól csináljam. Én meg szeretném ha látnák mások, hogy én tényleg tisztelem őket annyira, meg komolyan veszem amit csinálok, hogy én tényleg a legjobb tudásom szerint igyekszem azt csinálni. Ha én valamit nem akarok csinálni az sajnos úgyis meglátszik rajtam elég látványosan, azt úgysem tudnám eltitkolni. 
(Hasonló a helyzet például a hangulatommal is, néha azt hiszik hogy szomorú vagyok, pedig ez sokszor nem is van így, csak egyszerűen ilyen az arc berendezésem, hogy másoknak ez jön le róla. És ez elég rossz nekem amúgy néha. Régebben amikor flamencot tanultam, vagy amikor még zumbázni jártam, mindkét helyről kaptam olyan visszajelzést az oktatóktól, hogy mosolyogjak, hogy nem látnak mosolyogni, annak ellenére, hogy a zumbánál például mindig egyfolytában fülig ért a szám... Persze amikor koncentrál az ember, hogy valamit le tudjon utánozni, akkor nyilván más az arckifejezése, de amikor ismerős dolgokat csinál akkor már simán tud önfeledt lenni. Szerintem ha én egyfolytában vigyorognék, akkor sem azt látnák talán az arcomon amit érzek... Ez egy kicsit elszomorít, hiszen akkor hogyan tudom feléjük közvetíteni azt hogy én mennyire értekelem amit csinálnak. Max. leírni tudom ide, vagy máshová, amit majd ki tudja ki olvas el, élő szavakban elmondani sokszor csak ritkán van lehetőség... és nekem a beszéd nem az erősségem amúgy sem. Egyébként meg biztos van olyan is, hogy más jobban látja rajtam amit még én magam sem, vagy csak egyszerűen szeretne felvidítani és erről van csak szó...)

Mondom, csak azzal foglalkozz, hogy te hogyan viszonyulsz másokhoz, és mások reakcióit csak mint egy visszajelzést értékeld, vizsgáld meg, hogy ténylegesen van-e vele dolgod, ha nincs akkor, nem kell vele tovább foglalkoznod. Ezért rendkívül fontos, hogy kik tartanak neked tükröt. Igyekezz az olyan emberek társaságát keresni, akik akár testvérükként is tudnak rád tekinteni. Ennél jobb érzés nincs és ennél jobb érzésre nincs is szükségünk mások irányából, mert ez az amit keresünk... valamit, ami igaz... ebből lesz igazi, valódi KAPCSOLAT EGY MÁSIK LÉLEKKEL, olyan amit külső dolgok nem befolyásolnak, ami lélektől-lélekig tart és nem a társadalom által felállított mércék között feszül.

Néha úgy érzem, hogy csak annyit szeretnék, hogy ne kelljen gondolni a holnapra, hogy lehessek néha úgy mindazokkal akik fontosak nekem, hogy szabadon önmagam lehessek anélkül, hogy aggódnom kelljen a holnap miatt, hogy legalább láthassak mindenkit aki fontos nekem... 

Ha nem olyan gondolkodású emberekkel veszed körül magad, akik szeretnének fejlődni, akkor nem kapod meg a KAPCSOLAT élményét és ezt pótolni vágyod például a mások általi elismeréssel vagy valami mással. De mások elismerése által nem kapod meg a vágyott kapcsolat élményét. Ismerek olyan embereket is akik pénzt költenek, és más anyagiakhoz kapcsolódó áldozatokat hoznak és így sem kapják meg ezt a vágyott élményt, hogy szeretetteljes kapcsolatba kerülhessenek egy másik lélekkel és azt ápolhassák. Vannak nagyon de nagyon magányos emberek is. Sokan vannak köztük olyanok is, akik nehezen megközelíthetőek, vagy nehezen kezelhetőek, nehezen érthetőek, és nem a megfelelő embereket keresik...
De nem csak ők, bármelyikünk, mindannyiunk ismeri azt az érzést, amikor néha nagyon is felértékelődik egy-egy kapcsolat iránti vágynak az élménye, főleg ha az fizikailag nem része az életünknek. Hiányzik! Így mondjuk röviden és tömören...

Szóval mi emberek valójában és alapvetően arra vágyunk, hogy tartsanak bennünket eléggé érdemesnek arra, hogy kapcsolatot teremtsenek és tartsanak fent velünk. Ez az alap, aztán, hogy ez kinél hogyan nyilvánul meg az már sok tényezőtől függ. Egy számodra fontos kapcsolatban figyeld meg, lásd meg a másik lelkét és a saját lelkedet ahogyan találkoznak, és zárj ki minden külső tényezőt... aztán ezt ki lehet próbálni kevésbé ismert emberekkel vagy idegenekkel is. Lásd meg ami igaz lelki szemeiddel. Talán kevés valós dolog van ebben a világban, két lélek közötti kapcsolat az legyen bármilyen is, de az valódi. 
Szerencsére úgy érzem, hogy nincs szükségem mások tiszteletére, elismerésére, és nem is akarom, hogy így érezzenek irántam (persze jól esik, ha megadják az alap tiszteletet, kedvességet, ami azért elvárható szerintem mindenkitől a lelkek egymás iránti alázatából és szeretetéből adódóan ez magától értetődő). A tisztelet kijár Mindenkinek. Viszont nem érzem úgy hogy valaha is, bármivel is kiérdemelhetnék bármiféle külön figyelmet bárkitől is... bármit is tennék... mivel mindennek jelentősége van, nem létezik olyan e világban, ami külön figyelmet érdemelhetne. Azt hiszem idővel mindenkit fogok tudni majd így látni, és akkor nemhogy nem lesz aki külön figyelmet érdemelhetne számomra, de egyszercsak mindenki egytől-egyik, kivétel nélkül nagyon-nagyon különleges lesz a szememben... ha sikerül magamat is beleértve... talán ez lesz az utolsó lépés valamihez...

Mivel mindenki szeretne világmegváltó lenni (valahol mélyen), üzenem azoknak, akik mindezen túl arra vágynak, hogy megbecsüljék őket VALAMIÉRT az emberek, hogy.... ezt odabent, önmagunkban kell elrendezni. Csak az számít, hogy milyen ember vagy és hogy milyenné szeretnéd formálni magad. Az elismerés utáni vágyak és ezek kielégítése nem fognak senkit sem boldoggá és elégedetté tenni. Csak a saját gondolatainkért és érzéseinkért vagyunk felelősek, ezért csak ezek számítanak, és csakis ezek azok, amik boldoggá tudnak bennünket tenni. Ha ezeket rendbe tesszük és karbantartjuk, akkor egyre közelebb kerülünk ahhoz, hogy jó emberek legyünk, és ha jó emberek vagyunk, akkor a szavaink és tetteink is nagyobb eséllyel lesznek olyanok, amiket nem kell majd megbánnunk, vagy szenvedni miattuk. És akkor az életünk is más lehet, olyan emberekkel körülvéve, akik hasonlóan szeretnének jó emberek lenni, mint mi.

(Nem azt mondom, hogy mások életéért nem vagyunk felelősek, az más kérdés. Bizonyos emberek életéért igenis felelősek vagyunk egy bizonyos szintig, mégha nem is tudunk mindig befolyással lenni a saját és mások életének történéseire, de a saját gondolataink és érzéseink (ezek következményeként pedig szavaink, cselekedeteink) által hatással vagyunk, teremtünk... minden pillanattal. Ezt sose felejtsük el.)

A bátyám kedvenc mondása, hogy "az embert nem a szavai, hanem a tettei és a cselekedetei határozzák meg". Tudom sokaknak nem könnyű így élni, úgy hogy a tetteid de a szavaid is mindig azt tükrözzék, hogy te odabent mit gondolsz és mit érzel.
Mindenesetre a megfelelő gyermekkori neveltetéssel hatalmasat lehet tenni annak érdekében, hogy ezzel minél kevesebb gondja legyen egy embernek. A gyerekeknek kijár a tisztelet, akárcsak úgy mint bármely más embertársunknak. Ezt olyan sokan elfelejtik. Érezniük kell a tiszteletet, egy erős, következetes, feltétel nélkül szerető és elfogadó tiszteletet. Ők életkoruknál, termetüknél és tapasztalatlanságuknál fogva kiszolgáltatott helyzetben vannak, de ezzel pont nem kéne visszaélni, hatalmat gyakorolni felettük. Ők nem az alattvalóink, és nem is mini felnőttek, ők már teljes emberek, csupán az van, hogy még "csíra" formájában vannak jelen, olyan formában amely minden tudást magában hordoz és várja, hogy fokozatosan kibontakozhasson, ők teljes, önálló, megismételhetetlen egyedi lelkek. Mindezt tiszteletben tartva irányt lehet csak mutatni nekik, hogy e világ törvényeiből mit sajátítsanak el, de nem nyomhatjuk el azt a tudást ami bennük van, amit hoztak magukkal. Hagyjuk, hogy ők válasszanak. Segítsük őket tapasztalatainkkal, mondjuk el véleményünket, de ne válasszunk helyettük, csak ha erre ők kérnek bennünket, vagy ha erre ők nem képesek éppen. Szeressük következetesen és legyünk a támaszuk, vezessük őket bölcsen, terelgessük őket a legjobb tudásunk szerint, és mindig hagyjuk meg számukra a választás szabadságát, amikor csak lehetséges. Különben ezzel felnőttkorában később gondjaik lehetnek, elveszítik ösztönös belsőjükkel a kapcsolatot, ami tudná az irányt, hogy merre menjenek, talán mindig mástól várnák majd az útmutatást, a döntést miközben pedig azt éreznék majd, hogy nem akarják hogy mások döntsenek az életükről. Meg kell tanulniuk hallgatni a bennük lévő ösztönös tudásra, a szívük hangjára, és meg kell tanulniuk meghallani és felismerni azt.

(Mondom én mindezt úgy, hogy nincs is gyerekem... viszont én magam voltam már gyerek, amire még elég jól emlékszem... e tekintetből tudom most nézni ezt a témát.)

"Tanítsd meg a gyerekeket!

Tanítsd meg a gyerekeket!
Tanítsd meg a gyerekeket!
Tanítsd meg a gyerekeket!
Tanítsd, tanítsd őket mindig!

Lépni tanítsd a lépteddel!
Nézni taníts a szemeddel!
Adni taníts a kezeddel
Minden percben ezerszer.

Látni tanítsd a sötétben.
Járni tanítsd az éjben.
Kérni taníts szavaddal.
Élni taníts magaddal

Ápold, mint szép kerteket,
Örülj nagyon, hogyha szeret.
És ha felnőtt: engedd el!
És ha elhagy: szenvedd el!

Tanítsd meg a gyerekeket!
Mondd el, az élet miről szól!
Tanítsd meg a gyerekeket!

Fogd a kezét, ha fáradt.
Gyógyítsd meg őt, ha lázas.
Hinni tanítsd magában.
Segíts rajta bajában!

Védd meg mindig karoddal
Útját mutasd az utaddal.
És ha felnőtt: engedd el!
És ha elhagy: szenvedd el!

Tanítsd meg a gyerekeket!
Tanítsd meg a gyerekeket!
Tanítsd meg a gyerekeket! ..."

/Kovács Kati: Tanítsd meg a gyerekeket!/

Kapcsolódó bejegyzések:

http://nesszi.blogspot.hu/2011/06/tatiosz-tanitasai-felismeres-tanitasa.html

Kapcsolat 9 - Kapcsolat az ismeretlen személyiségrészeinkkel

Egy szakember azt mondta nekem a minap, hogy egy álomfelhőben, vagy valami ilyesmiben élek... mert hogy ez biztosan nem a valóság ahogy én látom és kezelem a dolgokat az életem főbb területein semmilyen téren, senkivel kapcsolatosan... legalábbis nem úgy néz ki, mintha az lenne...

Ezzel igazából nem mondott nekem semmi újat... talán a megszokás miatt de azért mégis, egy picit meg tud lepődni az ember, amikor így konkrétan, őszintén egy idegen az arcába tolja ezt. (Na meg persze segíteni sem segít... azért szerencsére ártani sem árt...)

Hát ha ez tényleg így van... gondoltam én, hogy akkor nekem ez jól van így. Először persze a szokásos reakció jött, azaz baromi rosszul esett, hogy már megint van valami amiben nem felelek meg és megint magamat kezdtem el "ostorozni"... aztán nem sokkal pedig eszembe jutott, hogy ez a fenéket sem érdekli. Miért kéne nekem olyannak lennem, amilyennek mások engem megfelelőnek gondolnak (azontúl, hogy persze én is tudom, hogy nem jól csinálom a dolgokat az életemben). Igaz, hogy ez az ember 20 perc ismeretség után érezte azt a kényszert, hogy mindenképpen véleményt kell alkotnia rólam (a rendszer szabályainak nyomására, amiben dolgozik), de ha mondjuk egy Feldmár Andráshoz hasonló szakemberrel találtam volna szembe magam és a találkozásunk nem egyszeri, majdhogynem véletlen alkalom lett volna, akkor ő minden bizonnyal azt mondta volna, hogy először is nézzük meg mik az erősségeid és mik a gyengeségeid és induljunk ki ebből, nézzük meg mit lehet ebből kihozni, hogy ne az legyél, akinek én és mások szeretnének látni, hanem az, akinek a csírája benned van, hogy ki tudd bontakoztatni magad, azt, aki te vagy, akivé te tudnál és szeretnél lenni. És egy ilyen szakember minden alkalommal megengedné hogy más lehessek, sosem viszonyítana az előző napi önmagamhoz, mert már azzal is beskatulyázna engem, így minden alkalommal úgy találkozna velem, "mintha most látna először"...

(Most aztán úgy tűnik, mintha nekem is lennének elvárásaim... nyilván tudom, nem lehet mindenki olyan, mint Feldmár András, és nem is kell mindenkinek olyannak lennie...)

Pont azért imádkozom minden este, hogy legyenek újra álmaim, amiket követhetek, amik értelmet adnak az életemnek. És akkor egyszer csak jön valaki és azt mondja, hogy én álomfelhőben élek... :) vicces. Na mindegy, tudom, hogy a kettő nem ugyanazt jelenti, de azért vicces. Az is vicces volt kicsit (bár tuti nem olvassa mindezt, de azért elnézést kérek tőle, nem bántásból mondom mindezt), ahogy hányszor de hányszor nyíltak hatalmasra a szemei, miközben életem legutóbbi elég eseménytelen 10 évét próbáltam 20 percben eldarálni neki. Nem értettem mire a nagy szemek, hiszen semmi nem volt neki újdonság, mivel végül egy hasonló sorsú nő történetét mesélte el nekem röviden, akinek történetesen ugyanaz a neve mint nekem és még a korunk is közel hasonló, csak a lakóhelyünk más (még ez is belefért a 20 percbe :)

Szóval egy nem valóságos valamiben élek... Hát ha én tényleg ilyen vagyok, akkor elfogadom. Vagyok, aki vagyok. Mert ilyen vagyok... most ez a valóságom, ezzel együtt vagyok most az aki, és nem fogok úgy tenni, mintha a szívemben másképp éreznék az emberekkel, a világgal és a körülöttem lévő dolgokkal kapcsolatosan. Nem fogom elnyomni magamban az érzéseimet... tudniillik az általában nem segít senkinek és nem old meg semmit (tapasztalatból mondom). Ezt most csak azért mondom, mert megoldást ezen kívül aztán senki sem tudna mondani, javasolni, legalábbis eddig még nem volt rá példa. 

Ezentúl azt is el kell mondjam, hogy van olyan kis "álomfelhőm", amit egyfajta büszkeséggel tartok immáron, s ez nem biztos, hogy feltétlenül jó, de hát ez megint csak egy olyan dolog, ami valahol a részem, és én meg megvagyok ezzel is barátkozva. Arra vagyok büszke, hogy nem érdekel, ha pl. valaki nagy szemekkel néz rám, amikor egy ilyenről beszélek. Szóval őszinte vagyok, még ha valami nem is valóságos, ha csak az én fejemben létezik, és én azt a szívemben érzem, akkor azt fel merem vállalni, még akkor is, ha az általános értelemben vett valósághoz egyáltalán semmi köze, s így csak egy álomfelhő kategóriába sorolható be a tudomány korlátozott nyelve szerint. Nem tagadom le az ilyeneket, mint ahogy sokan mások teszik. Nem mondom, hogy ez majd vezet valahová, hogy célravezető lesz, vagy ilyesmi, csak azt mondom, hogy nem vagyok hajlandó többet elnyomni magamban egy érzést, ha arról biztosra tudom, hogy ez nem jelent megoldást.

 

Szóval ez vagyok én részben, relatív szinten... (ebből legalább ki lehet indulni valahová, valamerre). Ez se nem jó, se nem rossz (így önmagában nézve az esetleges hatásai ismerete nélkül pedig pláne nem lehet felette ítélkezni). Az, hogy én ezt így el tudom fogadni magamban annyira felszabadító érzés tud lenni! Kis szabadság morzsácskák az ilyen dolgok! :)

El kell, hogy mondjam, hogy igazából szinte már egyáltalán nem érdekel, hogy ki mit gondol rólam... ha én még mindig azzal foglalkoznék, hogy ki milyen véleménnyel van irántam... hát akkor én már rég a béka segge alá lennék szorulva :) Na persze a jó kis betanult, a társadalomnak való megfelelési kényszer, ezek a mélyen gyökerező automatikus reakciók amikkel reagálok másokra még mindig működnek bennem, de ez részben jó is, hiszen az embernek mindig önmagába kell néznie, és bármiről is legyen szó, mindig előbb önmagában kell keresnie az okokat, a válaszokat, a megoldást. Szerintem.

És ha már itt tartunk... én nem vagyok jó. Talán egyáltalán nem vagyok olyan amilyen lenni szeretnék. És talán ez nem is baj, inkább ez a fajta megközelítés a haszontalan. 

Vagyunk amilyenek vagyunk, először ezzel meg kell barátkozni, aztán lehet törekedni arra, hogy jobbak legyünk. Én nem vagyok olyan jó mint amilyen szeretnék lenni, talán még fele annyira sem, mint amennyire jónak szeretném látni magam. Hát aztán...? Ha a teljességemet meg szeretném tapasztalni, akkor egyetlen egy részemet sem hagyhatom figyelmen kívül, akkor mindet magamhoz kell ölelnem és szeretnem, azt is ami nem tetszik, azt is ami fájdalmat okoz, azt is ami sajnos talán még pusztítani képes. Ez is hozzám tartozik, úgy ahogy a teljességhez is hozzá tartozik élet és halál, fény és árnyék... Ebben a relatív világban bármennyire is szeretném nem élhetek én sem csakis a jó részeimmel, a kevésbé jónak hitteket elnyomva. Lehet ezeket a részeket alakítani, formálni, de ahhoz előbb meg kell ismerni őket, találkozni velük, kapcsolatot teremteni velük... nem pedig elhallgattatni, gyorsan elzárni, elnyomni nehogy valami váratlan eseményt váltsanak ki, ki tudja milyen következményekkel. Én azt hittem, hogy baromira erkölcsös és jó ember vagyok, ha én elnyomom, elhallgatom ezeket a részeimet... de mi van ott a felszín alatt... azt senki más nem tudja, csakis én, sőt sokszor én magam sem... 

Ezeket a részeinket jó korán megtanítják nekünk, hogy el kell nyomni, mert az emberi társadalomba csak így illeszkedhetünk bele... egy részük talán nem is lenne káros hatással (főleg ha megtanulnánk őket kezelni), de biztos ami biztos, a társadalom nem vállalja a kockázatot. Normák vannak, amiknek meg kell felelni, és aki megszegi ezeket, megítéltetik, megbélyegeztetik még az egyén saját maga által is. Amit a társadalom szemszögéből nézünk az azonban egészen más lehet az egyén szemszögéből nézve. Ha a társadalom tudatszintjének emelése cél, akkor azt viszont csakis az egyes egyének szintjén, az ő fejlődésükkel lehet elérni. Tehát ilyen nincs, hogy egyik oldal nem veszi figyelembe a másikat és fordítva. Ebben a társadalomban azonban nem létezik egyéni megítélés alá esés. Ugyan kinek van arra ideje, hogy a pozitívan, vagy negatívan "megítélendő" egyénről minden releváns és adekvát információt beszerezzen, még ha célzottan ez a munkája is, még akkor sincs ennyi ideje. 

Végtelen potenciális lehetőségekből állunk, azontúl, hogy vannak a relatív világban magunkra szedett szokások, viselkedés-gondolati és érzelmi mintáink, amik egy része ráadásul nem is tudatos. Tehát egyáltalán nem meglepő, hogy van több-kevesebb olyan részünk, ami számunkra ismeretlen. Amit nem ismerünk attól pedig nem egyszer félünk, mert nem tudjuk milyen következményekkel járna, ha a megnyilvánulásra törekvőeket a felszínre hoznánk, megismernénk őket, pláne hogy jól megtanították nekünk, hogy a társadalmi normák sokkal fontosabbak mint az, hogy a szívünk által vezetve éljünk. A társadalmi normák igen nagyrészben gazdasági érdekeket szolgálnak. A kettő tehát nem fér össze, de mi mégis jól összekevertük ezeket a dolgokat és azt gondoljuk, hogy a normák szerinti életnek egyenlőnek kell lenni a szívünk szerintivel, és ha nem az, már pedig előbb-utóbb kijön valahol, hogy bizony nem feltétlenül az, akkor máris lelkiismeretfurdalásunk van, amit megint csak jól megtanultunk a nevelőinktől, hogy amikor ők már nincsenek velünk, akkor is legyen valami, ami felügyel bennünket... Az emberi természetet pontosan a végtelen megnyilvánulási potencialitása miatt lehetetlenség teljes mértékben a normák szabályozása alá vonni, "valahol úgyis kilóg a lóláb"... lehet bármekkora az a takaró, az bizony mindig kicsi lesz ahhoz, hogy eltakarja azt amit el akarunk takarni vele.

A legtöbb dolog, amitől félünk, miután megismertük már egyáltalán nem félelmetes, és nem is esik számunkra negatív megítélés alá, csak addig amíg nincsen róla elég információnk, amíg nem ismertük meg eléggé. (Ezzel kapcsolatban nem egy pszichológiai kísérlet született már.) Ugyanez a helyzet önmagunk megismerésével is, amely mivel végtelenek vagyunk sohasem fejeződhet be, de a hozzánk legközelebb álló, életünket leginkább meghatározó személyiségrészeink megismerése nem hogy nem hiábavaló, de igen fontos feladat lenne Mindenkinek. Ebben néha mások is segítségünkre vannak, tehát a különböző mélységű és típusú emberi kapcsolatoknak mind nagyon fontos szerepe van ebben. 

Az egyes emberek kisebb-nagyobb hatást gyakorolnak ránk, más-más személyiség részeinkre. Nem mindig értjük ezeknek a találkozásoknak az okát, az értelmét, néha nem is tudjuk megmagyarázni, hogy miért vágyunk valakinek sokkal inkább a társaságára mint valaki máséra. Az elsőként említett emberekre különösen érdemes odafigyelni, mert velük minden valószínűséggel nagyon fontos dolgot vagy dolgokat tudunk egymástól megtanulni. Ha találkozol egy ilyen emberrel, ő bizonyára, valamilyen úton-módon megszólította, megérintette egy számodra ismeretlen, vagy kevésbé ismert részedet és szeretnél kapcsolatot teremteni vele. Ha esetleg kerülted a találkozást, féltél és mégis vágysz a vele való kapcsolatteremtésre, az is esetleg ennek a jele, ekkor valójában nem a másiktól félsz, hanem magadtól, attól, amit esetleg a másik által ismerhetnél meg önmagadról. Ha egyszer egy ilyen találkozásnál tudatosulna benned mindez és a következő szavakkal fordulnál az illetőhöz, hogy 

"szeretnélek megismerni Téged ahhoz, hogy megismerhessem magamban néhány ismeretlen részemet, szükségem van rád, kérlek segíts nekem, hogy össze tudjam rakni a darabkáimat", akkor egy ilyen kijelentésre az emberek nagy része gondolom igen furcsán nézne rád, de a természet ezt általában jól megoldja nekünk és más úton-módon, más indokkal, más eszközökkel igyekszik elérni, hogy ezek az emberek találkozzanak, kapcsolatba kerülhessenek és tanulhassanak egymástól valamit önmagukról.

A bizalom, mint segítő eszköz

Tudom néha nem könnyű az élet senkinek sem, mindenki cipeli a maga keresztjét és mindenki csak annyi terhet kap amennyit még elbír, nagyobbat semmiképpen sem. Lehet, hogy valakinek egy számunkra apróságnak tűnő gondocska annak az illetőnek, az ő életében, az ő szemszögéből, az ő bőrében egy hatalmas nagy gond... de mint mondtam mindenki cipeli a maga keresztjét, és az mindenkinek ugyanolyan nehéz. Néha könnyebb, nem is érezzük, néha nehezebb... néha szúr, néha nyom :) mindig az jön ami még nem volt :)

Tudom nem mondtam semmi újat és ezután se fogok, csak emlékeztetlek, ha kéred, néha... mint ahogy engem is emlékeztetnek néha. Ne lepődj meg ha időnként újra találkozol egy vagy többféle emlékeztetővel. Ez egy jó jel a jövő szempontjából.

 

Kérlek próbálj meg nem aggódni semmi miatt sem! A dolgokon nem mindig lehet változtatni, azon viszont sokkal nagyobb eséllyel lehet, hogy hogyan állunk a dolgokhoz, hogy hogyan éljük meg a nehezebb pillanatokat (szándékosan nem átvészelésről beszélek, mert ha jól csináljuk, akkor nincs szükség át"vész"elésre, akkor csak döcög egy kicsit a szekér). 

Én azt szoktam mondani magamban, és ez ha csak egy kicsit is, de többször segített már, hogy

"Istenem rád bízom magam." 

Ez azt jelenti bővebben, hogy Istenem, mindent rád bízok, neked adok, átadom neked a terheimet is és legyen minden úgy ahogyan jónak látod!"
És próbálom ezt így is érezni. Még azt is szoktam mondani, hogy

"Teljesen egy vagyok a természettel."

Ezeket egymás után mondom, mintha imádkoznék, azaz végülis imádkozok, és ilyenkor szinte mindig sikerül megkönnyebbülnöm, legalább egy picit még úgy is, hogy Isten nekem valami mást jelent mint az emberek nagy részének, akkor is jó érzés rábízni magam valami nagyobbra, méghozzá a legbölcsebb valamire... annyira felszabadító érzés, még azt is érzem, ahogy az izmaim kicsit kiengednek a feszülésből. :)  Ez kb. olyan lesz majd, ha sokat gyakorolom, mintha mondjuk előre megbeszélnénk, azt játszanánk, hogy én eldőlök, és hagynám, hogy elkapj és nem félnék egy cseppet sem, mert tudom, hogy elkapsz és semmi bajom nem eshet... azaz megnyugszom, mert tudom, hogy minden jól van, bízom abban, hogy minden ami történik velem, az én javamat szolgálja még akkor is ha én ezt nem látom át és mondjuk aktuálisan pont az ellenkezőjét érzem ennek.
Ehhez kell ez a fajta bizalom és az, hogy újra egynek érezzük magunkat Istennel és az őt alkotó lényekkel, a Mindenséggel.

Ez a fajta bizalom egy olyan kiinduló pont az élethez, ami eszköz is egyben, segít.

Kapcsolat 8 - A cica, aki meghódította a szívemet...

Végre rászántam magam, hogy megosszam ezt a rég megírt bejegyzést. :)

Bár szeretek általánosságban mindenfajta állatot, azért van amelyekért kifejezetten rajongok, míg másokért egy picit kevésbé. Például a kutyák közelebb állnak a szívemhez, mint mondjuk a cicák... azaz álltak eddig, de aztán találkoztam egy olyan kiscicával, aki változtatott ezen. 

Első találkozásunk nem éppen idilli körülmények között történt... egyik családtagunk szeme láttára szörnyű dolgokon ment keresztül és majdnem meghalt (családtagunk mentette meg, zavarta el az őt megölni készülő férfit).

Volt szerencsém egy rövid ideig a kezeimben tartani... akkor még nem tudtam, hogy ezek milyen fontos pillanatok, azt hiszem azonnal megszerettem ott, akkor. Aztán hamar el kellett válnunk, ott kellett hagyjuk egy olyan helyen, ahol tudnak gondoskodni róla és segíteni neki. Az ezután következő napokban többször előfordult, hogy vele álmodtam, és bármilyen hihetetlenül is hangzik, volt, hogy éreztem amit ő érez... mint később kiderült tényleg nem is volt jól azokban a napokban, a vele történtek és az ivartalanítási műtéte sokként érték.

Ez a cica valami csoda cica egyébként. Annyira okos, szerintem még annál is okosabb, mint ahogy bármelyikünk gondolná... hatással van az emberekre, nagyon komoly hatással. 
Egyszer elmentünk meglátogatni az otthonba, és ő valami eszméletlen kitartó módon elkezdett "bohóckodni" nekünk és fáradhatatlanul játszani a neki vitt játékokkal. :) Amikor látta, hogy már ott állunk az ajtóban és készülünk elmenni, akkor abbahagyta minden tevékenységét és csak nézett utánunk, míg ki nem léptünk a szobából. 

Tudni kell azt is, hogy ez a cica olyan, de olyan példaértékű... Nem sokkal azután, hogy meg akarták ölni, betettük az autóba, odajött és hozzám bújt, hiába tettem vissza nem egyszer a neki odakészített kis szállítóeszközbe, ő nem akart egyedül lenni, mindig visszajött a kezeim közé egy kis szeretetért, megnyugtatásért... meg nem harapott volna, meg nem karmolt volna. Képes volt megbízni bennem, és némi biztonságot találni nálam, egy vad idegennél (pedig mégcsak nem is én voltam aki megmentette, szóval először látott)! Az állatotthonban az őt ért megrázkódtatások és a műtét már sok volt neki, nem reagált jól a külvilág közeledésére, vad lett (ezért is kapta ott a Cunami nevet)... de aztán néhány nap elteltével újra ugyanolyan kedves, vidám és szeretetteljes cica lett, mint amilyen velem volt, mindenki kedvencévé vált, imádják a gondozók... sőt még az ott lévő cicáknak is segít állítólag. :) 

Csodálatra méltó számomra, ahogy ez a cica újra és újra képes megbízni az emberekben és elfogadni tőlük azt amit ők tudnak neki adni, pedig el akarták venni az életét és ki tudja még mi minden történt vele azelőtt...

Sajnos sokan nincsenek tisztában vele, de az állatoktól annyi mindent lehet tanulni...!!!

Szerettem volna gondoskodni róla. Erre azonban nem látok túl sok esélyt. Nem tudom, hogy jól érzi-e ott magát ahol most van, nem tudhatom mi a jó neki, de ha egy igazi otthonra találna szerintem talán boldogabb lenne.

Fáj a szívem érte, de mivel tényleg azt szeretném, hogy boldog legyen, és szerintem tényleg jobb lesz neki egy olyan helyen, ahol mindent megkap amire szüksége van és még értenek is a cicák nyelvén... remélem mihamarabb jó gazdira talál! Nagyon szurkolok neki, hogy jó helyre kerüljön!!!
Felejthetetlen és szép élményeket köszönhetek neki! :)

Ő lenne ez a csoda cica:

http://www.noeallatotthon.hu/macskamentes/index.php?pid=1&aid=2655
A weboldalon már egy frissebb kép van fent róla...
Istenem, mekkorát nőtt már azóta... :)