Kapcsolat 9 - Kapcsolat az ismeretlen személyiségrészeinkkel

Egy szakember azt mondta nekem a minap, hogy egy álomfelhőben, vagy valami ilyesmiben élek... mert hogy ez biztosan nem a valóság ahogy én látom és kezelem a dolgokat az életem főbb területein semmilyen téren, senkivel kapcsolatosan... legalábbis nem úgy néz ki, mintha az lenne...

Ezzel igazából nem mondott nekem semmi újat... talán a megszokás miatt de azért mégis, egy picit meg tud lepődni az ember, amikor így konkrétan, őszintén egy idegen az arcába tolja ezt. (Na meg persze segíteni sem segít... azért szerencsére ártani sem árt...)

Hát ha ez tényleg így van... gondoltam én, hogy akkor nekem ez jól van így. Először persze a szokásos reakció jött, azaz baromi rosszul esett, hogy már megint van valami amiben nem felelek meg és megint magamat kezdtem el "ostorozni"... aztán nem sokkal pedig eszembe jutott, hogy ez a fenéket sem érdekli. Miért kéne nekem olyannak lennem, amilyennek mások engem megfelelőnek gondolnak (azontúl, hogy persze én is tudom, hogy nem jól csinálom a dolgokat az életemben). Igaz, hogy ez az ember 20 perc ismeretség után érezte azt a kényszert, hogy mindenképpen véleményt kell alkotnia rólam (a rendszer szabályainak nyomására, amiben dolgozik), de ha mondjuk egy Feldmár Andráshoz hasonló szakemberrel találtam volna szembe magam és a találkozásunk nem egyszeri, majdhogynem véletlen alkalom lett volna, akkor ő minden bizonnyal azt mondta volna, hogy először is nézzük meg mik az erősségeid és mik a gyengeségeid és induljunk ki ebből, nézzük meg mit lehet ebből kihozni, hogy ne az legyél, akinek én és mások szeretnének látni, hanem az, akinek a csírája benned van, hogy ki tudd bontakoztatni magad, azt, aki te vagy, akivé te tudnál és szeretnél lenni. És egy ilyen szakember minden alkalommal megengedné hogy más lehessek, sosem viszonyítana az előző napi önmagamhoz, mert már azzal is beskatulyázna engem, így minden alkalommal úgy találkozna velem, "mintha most látna először"...

(Most aztán úgy tűnik, mintha nekem is lennének elvárásaim... nyilván tudom, nem lehet mindenki olyan, mint Feldmár András, és nem is kell mindenkinek olyannak lennie...)

Pont azért imádkozom minden este, hogy legyenek újra álmaim, amiket követhetek, amik értelmet adnak az életemnek. És akkor egyszer csak jön valaki és azt mondja, hogy én álomfelhőben élek... :) vicces. Na mindegy, tudom, hogy a kettő nem ugyanazt jelenti, de azért vicces. Az is vicces volt kicsit (bár tuti nem olvassa mindezt, de azért elnézést kérek tőle, nem bántásból mondom mindezt), ahogy hányszor de hányszor nyíltak hatalmasra a szemei, miközben életem legutóbbi elég eseménytelen 10 évét próbáltam 20 percben eldarálni neki. Nem értettem mire a nagy szemek, hiszen semmi nem volt neki újdonság, mivel végül egy hasonló sorsú nő történetét mesélte el nekem röviden, akinek történetesen ugyanaz a neve mint nekem és még a korunk is közel hasonló, csak a lakóhelyünk más (még ez is belefért a 20 percbe :)

Szóval egy nem valóságos valamiben élek... Hát ha én tényleg ilyen vagyok, akkor elfogadom. Vagyok, aki vagyok. Mert ilyen vagyok... most ez a valóságom, ezzel együtt vagyok most az aki, és nem fogok úgy tenni, mintha a szívemben másképp éreznék az emberekkel, a világgal és a körülöttem lévő dolgokkal kapcsolatosan. Nem fogom elnyomni magamban az érzéseimet... tudniillik az általában nem segít senkinek és nem old meg semmit (tapasztalatból mondom). Ezt most csak azért mondom, mert megoldást ezen kívül aztán senki sem tudna mondani, javasolni, legalábbis eddig még nem volt rá példa. 

Ezentúl azt is el kell mondjam, hogy van olyan kis "álomfelhőm", amit egyfajta büszkeséggel tartok immáron, s ez nem biztos, hogy feltétlenül jó, de hát ez megint csak egy olyan dolog, ami valahol a részem, és én meg megvagyok ezzel is barátkozva. Arra vagyok büszke, hogy nem érdekel, ha pl. valaki nagy szemekkel néz rám, amikor egy ilyenről beszélek. Szóval őszinte vagyok, még ha valami nem is valóságos, ha csak az én fejemben létezik, és én azt a szívemben érzem, akkor azt fel merem vállalni, még akkor is, ha az általános értelemben vett valósághoz egyáltalán semmi köze, s így csak egy álomfelhő kategóriába sorolható be a tudomány korlátozott nyelve szerint. Nem tagadom le az ilyeneket, mint ahogy sokan mások teszik. Nem mondom, hogy ez majd vezet valahová, hogy célravezető lesz, vagy ilyesmi, csak azt mondom, hogy nem vagyok hajlandó többet elnyomni magamban egy érzést, ha arról biztosra tudom, hogy ez nem jelent megoldást.

 

Szóval ez vagyok én részben, relatív szinten... (ebből legalább ki lehet indulni valahová, valamerre). Ez se nem jó, se nem rossz (így önmagában nézve az esetleges hatásai ismerete nélkül pedig pláne nem lehet felette ítélkezni). Az, hogy én ezt így el tudom fogadni magamban annyira felszabadító érzés tud lenni! Kis szabadság morzsácskák az ilyen dolgok! :)

El kell, hogy mondjam, hogy igazából szinte már egyáltalán nem érdekel, hogy ki mit gondol rólam... ha én még mindig azzal foglalkoznék, hogy ki milyen véleménnyel van irántam... hát akkor én már rég a béka segge alá lennék szorulva :) Na persze a jó kis betanult, a társadalomnak való megfelelési kényszer, ezek a mélyen gyökerező automatikus reakciók amikkel reagálok másokra még mindig működnek bennem, de ez részben jó is, hiszen az embernek mindig önmagába kell néznie, és bármiről is legyen szó, mindig előbb önmagában kell keresnie az okokat, a válaszokat, a megoldást. Szerintem.

És ha már itt tartunk... én nem vagyok jó. Talán egyáltalán nem vagyok olyan amilyen lenni szeretnék. És talán ez nem is baj, inkább ez a fajta megközelítés a haszontalan. 

Vagyunk amilyenek vagyunk, először ezzel meg kell barátkozni, aztán lehet törekedni arra, hogy jobbak legyünk. Én nem vagyok olyan jó mint amilyen szeretnék lenni, talán még fele annyira sem, mint amennyire jónak szeretném látni magam. Hát aztán...? Ha a teljességemet meg szeretném tapasztalni, akkor egyetlen egy részemet sem hagyhatom figyelmen kívül, akkor mindet magamhoz kell ölelnem és szeretnem, azt is ami nem tetszik, azt is ami fájdalmat okoz, azt is ami sajnos talán még pusztítani képes. Ez is hozzám tartozik, úgy ahogy a teljességhez is hozzá tartozik élet és halál, fény és árnyék... Ebben a relatív világban bármennyire is szeretném nem élhetek én sem csakis a jó részeimmel, a kevésbé jónak hitteket elnyomva. Lehet ezeket a részeket alakítani, formálni, de ahhoz előbb meg kell ismerni őket, találkozni velük, kapcsolatot teremteni velük... nem pedig elhallgattatni, gyorsan elzárni, elnyomni nehogy valami váratlan eseményt váltsanak ki, ki tudja milyen következményekkel. Én azt hittem, hogy baromira erkölcsös és jó ember vagyok, ha én elnyomom, elhallgatom ezeket a részeimet... de mi van ott a felszín alatt... azt senki más nem tudja, csakis én, sőt sokszor én magam sem... 

Ezeket a részeinket jó korán megtanítják nekünk, hogy el kell nyomni, mert az emberi társadalomba csak így illeszkedhetünk bele... egy részük talán nem is lenne káros hatással (főleg ha megtanulnánk őket kezelni), de biztos ami biztos, a társadalom nem vállalja a kockázatot. Normák vannak, amiknek meg kell felelni, és aki megszegi ezeket, megítéltetik, megbélyegeztetik még az egyén saját maga által is. Amit a társadalom szemszögéből nézünk az azonban egészen más lehet az egyén szemszögéből nézve. Ha a társadalom tudatszintjének emelése cél, akkor azt viszont csakis az egyes egyének szintjén, az ő fejlődésükkel lehet elérni. Tehát ilyen nincs, hogy egyik oldal nem veszi figyelembe a másikat és fordítva. Ebben a társadalomban azonban nem létezik egyéni megítélés alá esés. Ugyan kinek van arra ideje, hogy a pozitívan, vagy negatívan "megítélendő" egyénről minden releváns és adekvát információt beszerezzen, még ha célzottan ez a munkája is, még akkor sincs ennyi ideje. 

Végtelen potenciális lehetőségekből állunk, azontúl, hogy vannak a relatív világban magunkra szedett szokások, viselkedés-gondolati és érzelmi mintáink, amik egy része ráadásul nem is tudatos. Tehát egyáltalán nem meglepő, hogy van több-kevesebb olyan részünk, ami számunkra ismeretlen. Amit nem ismerünk attól pedig nem egyszer félünk, mert nem tudjuk milyen következményekkel járna, ha a megnyilvánulásra törekvőeket a felszínre hoznánk, megismernénk őket, pláne hogy jól megtanították nekünk, hogy a társadalmi normák sokkal fontosabbak mint az, hogy a szívünk által vezetve éljünk. A társadalmi normák igen nagyrészben gazdasági érdekeket szolgálnak. A kettő tehát nem fér össze, de mi mégis jól összekevertük ezeket a dolgokat és azt gondoljuk, hogy a normák szerinti életnek egyenlőnek kell lenni a szívünk szerintivel, és ha nem az, már pedig előbb-utóbb kijön valahol, hogy bizony nem feltétlenül az, akkor máris lelkiismeretfurdalásunk van, amit megint csak jól megtanultunk a nevelőinktől, hogy amikor ők már nincsenek velünk, akkor is legyen valami, ami felügyel bennünket... Az emberi természetet pontosan a végtelen megnyilvánulási potencialitása miatt lehetetlenség teljes mértékben a normák szabályozása alá vonni, "valahol úgyis kilóg a lóláb"... lehet bármekkora az a takaró, az bizony mindig kicsi lesz ahhoz, hogy eltakarja azt amit el akarunk takarni vele.

A legtöbb dolog, amitől félünk, miután megismertük már egyáltalán nem félelmetes, és nem is esik számunkra negatív megítélés alá, csak addig amíg nincsen róla elég információnk, amíg nem ismertük meg eléggé. (Ezzel kapcsolatban nem egy pszichológiai kísérlet született már.) Ugyanez a helyzet önmagunk megismerésével is, amely mivel végtelenek vagyunk sohasem fejeződhet be, de a hozzánk legközelebb álló, életünket leginkább meghatározó személyiségrészeink megismerése nem hogy nem hiábavaló, de igen fontos feladat lenne Mindenkinek. Ebben néha mások is segítségünkre vannak, tehát a különböző mélységű és típusú emberi kapcsolatoknak mind nagyon fontos szerepe van ebben. 

Az egyes emberek kisebb-nagyobb hatást gyakorolnak ránk, más-más személyiség részeinkre. Nem mindig értjük ezeknek a találkozásoknak az okát, az értelmét, néha nem is tudjuk megmagyarázni, hogy miért vágyunk valakinek sokkal inkább a társaságára mint valaki máséra. Az elsőként említett emberekre különösen érdemes odafigyelni, mert velük minden valószínűséggel nagyon fontos dolgot vagy dolgokat tudunk egymástól megtanulni. Ha találkozol egy ilyen emberrel, ő bizonyára, valamilyen úton-módon megszólította, megérintette egy számodra ismeretlen, vagy kevésbé ismert részedet és szeretnél kapcsolatot teremteni vele. Ha esetleg kerülted a találkozást, féltél és mégis vágysz a vele való kapcsolatteremtésre, az is esetleg ennek a jele, ekkor valójában nem a másiktól félsz, hanem magadtól, attól, amit esetleg a másik által ismerhetnél meg önmagadról. Ha egyszer egy ilyen találkozásnál tudatosulna benned mindez és a következő szavakkal fordulnál az illetőhöz, hogy 

"szeretnélek megismerni Téged ahhoz, hogy megismerhessem magamban néhány ismeretlen részemet, szükségem van rád, kérlek segíts nekem, hogy össze tudjam rakni a darabkáimat", akkor egy ilyen kijelentésre az emberek nagy része gondolom igen furcsán nézne rád, de a természet ezt általában jól megoldja nekünk és más úton-módon, más indokkal, más eszközökkel igyekszik elérni, hogy ezek az emberek találkozzanak, kapcsolatba kerülhessenek és tanulhassanak egymástól valamit önmagukról.