Tatiosz tanításai - Kívül és belül

"Eljött hozzám egyszer Kripiádész, az emberek bírája. Sokszor ült a nagytanácsban, és ítélkezett mások vitás ügyei felett. Szomorú volt és meggyötört. Rögtön panaszkodni kezdett.

- Nem tudok aludni, Tatiosz. Kérlek gyógyítsd meg a testem, hogy aludni tudjak.

- Sajnálom – válaszoltam -, nem tudok segíteni neked.

- Nem értem – csodálkozott Kripiádész -, azt beszélik rólad, jó szívvel segítesz bárkin, aki kéri.

- Jól mondod – helyeseltem -, de te olyat kérsz tőlem, ami nem áll hatalmamban.

- Akkor kihez forduljak?

- Menj orvoshoz, ha csak aludni akarsz, és nem akarsz többet.

Néhány hét múlva látszólag boldogan tért vissza hozzám.

- Arisztidésztől teafüvet kaptam, most már tudok aludni – mondta zihálva.

- Mégsem tűnsz felhőtlenül boldognak – feleltem.

- Az éjszakáim ugyan rendben telnek, most inkább a nappalokkal van bajom – nyögte ki nagy nehezen.

- Az más – válaszoltam -, akkor tudok neked segíteni. Eddig csak aludni akartál, most már szeretnél végre felébredni.

*

Van Valaki, aki a világokat teremtette. Nevezd Nagyon Nagynak, Szeretetnek, Szemnek, Uranosznak – mindegy, hogyan nevezed. Ő valamennyi élet ura. Te egyetlen élet ura vagy – a sajátodé. Szemet is kaptál hozzá, abból a sok szemből, ami Neki van. A szemet, amelyik a tiéd lett, elárasztotta fénnyel, amit az Ő fényéből adott neked. Ezzel az ajándékba kapott fénylő szemmel nézheted a világot, s láthatod meg benne mindazt, ami feléd tart, mert Ő neked szánta.

Ez a szem a visszatekintő, a mélyen gondolkodó szemed. Általa látod s értékeled, általa álmodod meg magad. Van egy másik szemed is, ezt földi szemként szoktuk emlegetni. Amikor egy embert látsz, földi szemeddel nézed meg először. Kémleled arcát, alakját, ruházatát, s ha jól figyelsz, mosolyát is megpillanthatod. De ennél többre van szükséged. Ha közelebbről meg akarod ismerni őt, szükséged van a fénylő szemedre is. Szeretnéd tudni, hogy érez irántad, mit gondol rólad s önmagáról, a kapcsolatról, mely hozzád fűzi. Ha megállsz a külső pillantásnál – soha nem fogod ezeket megtudni. Ahhoz, hogy a lényeget észrevedd, belső szemed türelmével s figyelmével kell látnod őt.

Nem akképpen nézel egy embert, miként a folyóra tekintesz. A folyóról, ha jól figyelsz, megtudhatod, honnan ered, s merre tart. A folyó útja megállíthatatlan, akár az élet – valahonnan valahová vezet. Ha hajóra szállsz, te leszel a hajó kormányosa. Aki ráeszmél, hogy ő irányítja a hajót, az megértette a leglényegesebbet – életednek egyedül te szabhatsz irányt, senki más.

Feladatot is kaptál ajándékba. Az Ajándékozó azt várja tőled, hogy gazdagabb légy. Ne világi gazdagságra gondolj, ez a gazdagság kívülről nem látható, nincs alakja, színe, mérete – csupán fénye van. Ezt a belső fényt, bár erősebb minden földi fénynél, testi szemeddel mégsem láthatod. Ugyan senki nem látja, de mindenki tudja, hogy van – benne él, s egy vele.

*

Megkérdeztem Kripiádésztől, melyik szemével nézi az embereket. Azt válaszolta, kívülről nézi őket. Majd hozzátette, jó ítéletet csak az a bíró hozhat, aki mindvégig kívül marad a peres ügyeken.

- Értem – válaszoltam -, ezért nem tudtál aludni éjjel, s most ezért vagy bajban a nappalokkal. Úgy nézd az embereket kívülről, hogy belülről is lásd őket, és úgy maradj belül a saját életedben, hogy kívül is vagy. Akkor majd fogsz tudni aludni, és a nappalokkal sem lesz bajod.

- Lehet, hogy te érted, csakhogy számomra ez nem világos... Azt mondod, kívül lenni és belül maradni ugyanazt jelenti?

- Csak a személetmód változik – igazítottam helyre -, egyszer te vagy a bíró, másszor te vagy a vádlott, megint máskor te vagy az, aki igazságot akar hallani sérelmes ügyében. Vajon ugyanúgy ítélkeznél, ha a másik kettőt is te alakítanád?

- Ahhoz, hogy tisztán lássak, mindig kívül kell maradnom – mondta határozottan.

- Téged soha nem ért sérelem? - fordultam kérdőn Kripiádész felé. - Soha nem csaptak be? Sosem vettek el tőled semmit? Semmikor nem vágytál arra, bárcsak kiderülne az igazság, hiszen vétlen vagy, s igazságtalanul vádoltak?

- A bíró nem kér tanácsot, sem igazságot a saját ügyében, mert ő maga a végső tanács, ő maga az igazság.

- Kár, hogy így gondolod. Mit szólnál ahhoz, ha téged, a világi bírót éppúgy megítélnének, ahogy te ítélkezel mások felett?

- Ez lehetetlen! - csattant fel Kripiádész haragosan. - Te nem segíteni akarsz, Tatiosz, te a hatalmamat akarod megingatni! Előbb csak arra kértelek, adj füvet álmatlanság ellen, aztán azt kértem, adj füvet rossz közérzet ellen, ami nappal gyötör. Azt mondtad, a nappali nyavalyára van orvosságod. Úgy látom, te egyáltalán nem tudsz gyógyítani, csak beszélgetni tudsz – majd kis szünet után hozzátette -, és megszégyeníteni – ezzel sarkon fordult, és otthagyott.

Másnap mégis visszatért hozzám.

- Hallottam egy mesét a belőlünk induló, majd hozzánk visszatérő ösvényről, ezt az utat mutasd meg nekem, Tatiosz, ha valóban olyan nagy tudós vagy, aminek hírében állsz – kérte tőlem. - Magammal semmi bajom, csupán a testem rendetlenkedik. Mesélj az ösvényekről, hátha bennük lesz a csodaszer.

- A gyógyírt ne kívül keresd, gyógyulásod csak tőled függ. Az ösvény te magad vagy, miért hiszed, hogy te és a te utad függetlenek vagytok egymástól? El tudod képzelni, hogy levágod a karod, és azt kéred tőle, hogy nélküled éljen? Nem gyógyíthatod meg a tested, ha zavaros gondolatok gyötörnek. Próbáld meg a haragodat lecsillapítani; amíg haragszol magadra, haragudni fogsz az emberekre is. Hogy megértsd, mire gondolok, elmesélek neked egy történetet.

Athénban, a híres kertben Arisztotelész előadásait hallgattam. Kellemes nyári este volt. A mester a tanítás végeztével elindult a Lükabéttosz hegye felé, mi néhányan követtük. A kanyargós hegyi úton egy ember ugrott elő a fák közül, és nekitámadt a mesternek:

- Istentagadó! - kiáltotta feldühödve, majd szembe köpte Arisztotelészt.

Kővé dermedve álltunk. A mester csöndes mosollyal kérte, folytassunk utunkat.

A gyalázkodó (később megtudtuk, Angiásznak hívják) nem tágított mellőlünk, és egy husánggal hátba vágta Arisztotelészt. Szitkok és átkok hagyták el torkát.

- Nem teszel semmit? - háborgott Angiász. - Még csak nem is véded magad? Miért nem állsz félre az utamból?

- Ha lecsillapodsz, meg fogod találni a magad útját – válaszolta Arisztotelész, majd nyugalomra intett bennünket.

Angiász nekibőszült:

- Mit képzelsz magadról?! Önhittségedben odáig jutottál, hogy Istennek képzeled magad? - üvöltötte, majd egy kővel fejbe verte Arisztotelészt.

Aznap nem láttuk többé. Angiász sötét lényét elnyelte a fekete éjszaka.

A Lükabéttosz hegyén álltunk. Hermeiász szólalt meg elsőnek:

- Meg kell büntetnünk, nem gondolod?

- Ugyan miért? Amit rólam gondolt, magáról gondolta, amit velem tett, önmagával tette. Ha veled történt volna az eset, te megbüntetnéd? - kérdezte a mester.

- Azt nem tudom, de mivel veled történt, s nem velem, ezért megbüntetném.

- Miért? Mi a különbség közted és köztem?

- Te a mester vagy, te vagy az igazság.

- Úgy gondolod, feletted állok? Szerinted engem másként kell megítélni, mint téged, vagy bárki mást? - kérdezte Arisztotelész.

Hermeiász elbátortalanodott:

- Nem gondolok semmit, de azt tudom, hogy meg kell büntetni Angiászt, mert igazságtalanul bántott téged, és te az igazságot képviseled.

- Szép tőled, hogy kiállsz a véleményed mellett, de attól még az csak egy vélemény marad. Így különbözik a te igazságod az enyémtől, mert más véleményünk van ugyanarról a dologról. Angiász is, és a többiek is másként gondolkodnak, ekképpen az ő fejükben más tartalommal jelenik meg az igazság. Egyikünk sem áll a másik felett, ha ezt másképp látod, akkor tévedsz.

- Azt akarod mondani, Arisztotelész, hogy egyikünknek sem lehet igaza? Hogy nincs földi igazság?

- Gondolkodj, mielőtt cselekednél, mert utóbb már nem javíthatod ki, amit elrontottál. Az ítéletet hagyd másra, ne sürgesd az időt, bekövetkezik.

Másnap Angiász elment a mesterhez, hogy bocsánatot kérjen.

- Ugyan miért kérnél bocsánatot? - mondta Arisztotelész.

- Mert tegnap bántottalak.

- Az tegnap volt. Ma nem ugyanaz az ember vagy, aki tegnap voltál, ahogy én sem vagyok ugyanaz, akit tegnap megbántottál. Annyi minden történt egy nap alatt. Mindketten mások lettünk, ma másképp látunk, mint tegnap. A mai Angiásznak nincs miért bocsánatot kérnie, hiszen a tegnapi ütött és köpött, de az már nincs többé. Ma eszedbe jutna ugyanezt tenni velem?

- Nem...

- Látod, ezért nincs szükséged a megbocsátásomra, ahogy nekem sincs szükségem a te bocsánatkérésedre.

Arisztotelész mosolygott, Angiász pedig útra kelt, és más ember lett.

A történet végeztével így szóltam Kripiádészhez:

- Te mit tettél volna Arisztotelész helyében?

- Száz korbácsütésre és két év börtönre ítéltem volna – válaszolta a bíró. - Nem a mosoly, a korbács az úr.

- És mit tennél, ha kiszabadulása után felkeresne, és újból megütne?

- Újra bezáratnám. Egészen addig, míg meg nem javul.

- És mit kezdenél vele, ha sosem válnék jó ember belőle?

- Semmi nem állhat utamba: hatalmamnál fogva elvenném az életét...

- Akkor tolvaj vagy, nem bíró. Csak az veheti el az életet, aki adta.

Kripiádész elégedetlenül távozott. Nem tudtam elmondani neki, hogyan akarta megszerezni Platón gyöngyeit az álmatlanságban szenvedő Dionüsziosz. Neked azonban elmesélem."

/Tatiosz: Az élet szép ajándékai/

.

.

.

Tényleg nyissuk meg magunkat mindig mindenki felé "vakon"?

Azaz hogyan tudunk úgy nyitottnak lenni  feltétel nélküli elfogadással és szeretettel, hogy nem vagyunk mindig mindenkire nyitottak.

(Helyesbítés a "Bízz a gondviselésben!" című bejegyzésemhez.
http://nesszi.blogspot.com/2011/05/bizz-gondviselesben.html)

"Légy sebezhető!
Emberek milliói döntenek úgy, hogy nem lesznek érzékenyek. Vastag bőrt növesztenek maguk körül, hogy senki ne okozhasson nekik fájdalmat. De ennek nagy ára van. Senki sem okozhat nekik fájdalmat, de boldoggá sem teheti őket senki.
...
Amikor elkezdesz kinyílni, mindkét dolog elérhetővé válik: olykor beborul az ég, máskor sütni fog a nap. De ha ott maradsz a barlangodba zárva, akkor nincs felhő, és nincs nap sem. Jó előjönni, táncolni a nappal, és igen, jó olykor elszomorodni a felhőkkel - és néha feltámad a szél is. Ha előjössz a barlangból, minden dolog lehetségessé válik, és közéjük tartozik az is, hogy az emberek fájdalmat okozhatnak neked... de ez csak egy a dolgok közt.
Ne gondolj rá túl sokat, különben megint bezárulsz. Több millió lehetőség vár; gondolj azokra is. Boldogabb leszel; több szeretet lesz benned. Elérhetőbb leszel, és más emberek is elérhetőbbé válnak számodra. Képes leszel nevetni, képes leszel ünnepelni. Ezer és egy lehetőség van. Miért választasz egyetlenegyet, azt, hogy az emberek fájdalmat okozhatnak neked?"
/Osho/

Osho azt mondja "Légy sebezhető!" nyisd ki magad, bármi is legyen a következménye. Ezt számtalan helyen olvashatjuk manapság. A lelki- és tudatfejlődést taglaló médiumok sokszor nem mondják el, hogy ezt csak úgy tehetnénk meg, ha meg tudjuk védeni magunkat, mert amikor kinyílunk nemcsak a jó, de a sötétség felé is megnyithatjuk magunkat és ez nem feltétlen egy olyan valami ami csak úgy, magától elmúlik majd bennünk, hogyha újra „sütni fog a nap” akkor majd újra tiszták és fénnyel teliek leszünk . Hányan tudjátok például, hogy a meditáció előtt és után is "le kell védeni” magunkat?!

Néhány hete találkoztam egy életmentő földi angyallal.
Hála neki egészséges vagyok, erős, kiegyensúlyozott, nyugodt, tiszta.
Többé semmi nem tartja fogva a lelkem, szabad!
Nagyon nagy élmény volt! Nagy hatással volt rám.
Többé már nem lehetek az, aki voltam. Mindent újra kell gondoljak, értelmezzek és közben folyamatosan dolgoznom kell azon, hogy megtarthassam, amit kaptam. Kezd leülepedni bennem mindaz amit már megértettem, de ez egy folytonos munka, úgy érzem nincs vége sosem.

Többször biztattam arra mindenkit, hogy nyissuk ki a szívünket, még annak az árán is, hogy sebezhetőek vagyunk, mert odafönt vigyáznak ránk. Azért mondtam ezt, mert az az alaptermészetünk, hogy nyitottak vagyunk és szeretünk, én is erre vágyom. Tényleg vigyáznak ránk, de amit mostanában megtanultam az az, hogy nekünk is kell vigyázni magunkra. Földi életünkben folytonos harc dúl magunkban az ego és a felsőbbrendű énünk között, az egyénen túl, a világban pedig a sötétség és a fény között. A sötétség az egonkon keresztül, és a negatív érzelmeink segítségével "támad" ránk és másokra. Mindenhol azt hallani hogy nyissuk ki a szemünket, az elménket, és hogy mindennél fontosabb, hogy a szívünket nyissuk ki. Még mindig azt mondom jó kinyitni a szívünket, mert ez az alaptermészetünk, de nem kell mindenáron egyfolytában. Nem mindegy, hogy kinek, hová, mikor és mifelé. Ha tárt karokkal magunkhoz ölelünk egy kaktuszt, azzal nem teszünk jót sem szegény kaktusszal, sem magunkkal (bocsánat, tudom, ez nem a legjobb példa). Attól még feltétel nélkül szeretünk és elfogadunk mindenkit, hogy nem fordítunk energiát mindenkire akire csak tudunk. A szeretet önfeláldozó, igen tényleg az, de szabad akaratból az. Gondolj Jézusra! Őt mennyit bántották, de a sérelmek nem tudták elgyengíteni igazán, hitének és hatalmas energiájának köszönhetően mindvégig erős tudott maradni, az, hogy meghalt a saját akaratából történt.  Az egészen más dolog, ha mi is saját akaratunkból áldozzuk fel magunkat valakikért vagy valamiért, mintha úgy történik mindez, hogy nem is tudunk róla, nem vagyunk tudatában, azaz nem szabad akaratunkból történik. Nem azt mondom, hogy ne legyünk sebezhetőek, mert szívfájdalmat, csalódottságot és más negatív érzelmeket így is úgy is fogunk érezni, és kell is, hogy tanuljunk belőle, csak az nem mindegy, hogy mennyit és meddig. Néha hiába mondod egy embernek, hogy gondolkodjon pozitívan, mert ha folyton negatív energiák érik mások irányából, és az illető nem tudja ezektől függetleníteni (megvédeni) magát, akkor lehet sosem keveredik ki a pesszimizmusából, elkeseredettségéből és előbb-utóbb lehet bele is betegszik.

Nem nyitogathatjuk ki a szívünket és önmagunkat kontrollálatlanul, figyelem és védelem nélkül mindenfelé. Olyan idők vannak, és lehetnek, hogy ezzel most akár kárt is okozhatunk magunknak. Kinyitni a szívünket mindennek az egy nagyon szép és jó dolog, de nem most. Jobban kell vigyázni magunkra. A sötétség mindenütt jelen lehet, túl sok helyen találkozhatunk vele. Van akinek az élete is múlhat azon, hogy ezt megérti-e. Van aki csak negatívan gondolkodik, folyton mindent megkérdőjelez, vagy fáradt, gyenge a mindennapokban, esetleg beteg, van aki depressziós, önbizalom hiányban szenved, vagy agresszív önmagával, másokkal, stb. A saját és a körülöttünk élők testi-lelki egészsége a tét. Jobban oda kell figyelnünk arra, hogy ki, miért, milyen szándékkal kéri azt, hogy nyissuk ki magunkat. A sötétség néha a jó álarcában is közelít hozzánk. Ha nem vagyunk elég erősek, nem ismerjük fel mivel van dolgunk. Nem mindenki közeledik rossz szándékkal, van aki nem is tud róla, hogy a gondolataival, szavaival, viselkedésével kárt okoz nekünk. Mindez lehet kicsit ijesztően hangzik, de nem félelmet akarok kelteni (mert az is a sötétséget vonzza be), hanem azt szeretném, hogy erősítsétek meg magatokat.
Az erőt, az igazságot nem kívül kell keresnünk, hanem a szívünkben. Az igazság vallási tanokban, filozófiákban az elmével való keresése mind a tudat kíváncsiságából adódnak. A tudat által vezérelt kíváncsiság azonban nem mindig jó. Ha a tudat keres, akkor az elme fog vezérelni, ami pedig félrevihet. Biztonságosabb a szív útját követni. Az elme feladata, hogy fordít, értelmezi a szív "szavait", csak ennyire képes, ezért nem szabad, hogy vezessen is. „Jól csak a szívével lát az ember.” /A. S. E./ 

"Egy cseppnyi őszinte szeretet nemesebb tengernyi tudománynál."
/Assisi Szent Ferenc/

„Your thoughts are just that - thoughts. Mental constructions, "made up" creations of your mind. But your feelings - they are real. Feelings are the language of the soul. And your soul is your truth.”
/Neale Donald Walsh/ 

Úgy nyílj meg, ha meg is tudod védeni magad. És tanuld meg megvédeni magad, mert bezárkózva élni ugyanúgy lényünk ellen való, ahogyan Osho fenti idézetében is olvasható. Mindig azt mondtam higgy a csodákban, de ehhez az kell, hogy tényleg higgy, hogy bízz a szerető feljebbvalóban (bárhogyan is nevezd). Próbáld ki, hogy hiszel akár vakon is. Az elmével nem fog menni, mivel Isten az értelemmel úgyis teljesen felfoghatatlan. A szíveddel érezni fogod az igazságot, de ehhez előbb bíznod kell. Először adnod kell ahhoz, hogy kaphass. Erősítsd meg a hited hogy erős legyél! Ha elég erős vagy a hitedben, akkor megtalálod a módját, hogy tudj vigyázni magadra, és tudsz segíteni másokon. Ha nem vagy elég erős, akkor talán csak félrevezeted őket akaratodon kívül. Találd meg és tartsd fent a kapcsolatot a szerető feljebbvalóval és a sötétség nem férkőzhet a közeledbe! A sötétség bárhol ott lehet. Ne gondold, hogy például a vallási vezetők csak azért mert azok amik, mindannyian makulátlanul „tiszták”. Tudod, hogy például sok olyan ember gyógyít aki maga is beteg. A megoldás: megerősíteni szívünkben a kapcsolatot Istennel, imádkozni, keresni a fényt, ami kiűzi belőlünk a sötétséget! Kapcsolatunk legyen folytonos a fénnyel, Istennel, minden nap, minden pillanatban, hogy erősek maradjunk. Ez az első lépés. Közben oda kell figyelni arra, hogy kinek nyitjuk meg magunkat és ügyelni kell az energia háztartásunkra! Fel kell emelni a rezgés szintünket. Ezt mihamarabb el kell kezdeni. Mert olyan idők vannak, hogy sok a hamis, az érdek vezérelt és romboló dolog.

Az imák mantrák, erejük van. Teljesen mindegy, hogy vallásosak vagyunk-e vagy sem, vagy ha igen, milyen vallást gyakorolunk, csak imádkozzunk!
Ha jól belegondolok abból még sosem származott baj, ha valaki imádkozott!

Többen járnak úgy a sötétségben, hogy még csak nem is tudnak róla.
Ha már elég erős vagy, és meg tudod védeni magad, talán fel tudod ismerni kinek mennyire nyílhatsz meg, addig lehet hasznosabb, ha kétszer jobban figyelő nyitott szemmel és füllel jársz. Az a jó, ha csak a jót látod az emberben, az isteni természetét, de közben légy tudatában annak, hogy az ember még az útja elején jár, néha megbotlik és néha akarattal és akaratán kívül is tesz kárt. Csak Istennek nyílhatsz meg vakon. Nem azt mondom, hogy paranoiásnak kell lenni, tudom nincs fény árnyék nélkül, csak kérlek vigyázz magadra, légy figyelmesebb, figyelmesebb magadra!
Ne higgy nekem sem feltétel nélkül, bár szeretet és jó szándék vezérel, de még  én is nagyon az elején járok az útnak. Csak a szívednek higgy! Ez itt mind az én meglátásom, amit máshol olvasol, az a másokéi. Mind igaz valahol, meg nem is. Mivel szerintem az abszolút igazságot teljes egészében egy ember önmaga nem ismerheti meg, csak ha összerakjuk mindenkiét, mert mindannyian része vagyunk a nagy egésznek, csak más-más része.

Nemrég még azt gondoltam, hogy bárkinek adhatok magamból „megosztom magam" akkor is, ha fájdalmat okoznak nekem, vagy megbetegszek. Már nem csinálom ezt. Hiányzik hogy csak úgy mindenféle óvintézkedés nélkül szabadon megnyithassam magam, de tudom ez így nem volt jó. Ezzel nem segítettem senkin, nem segítettem másokon sem és magamon sem.

Nem arról van szó, hogy átesek most egy ló túloldalára, csak szeretnék „túlélni”... jöjjön bármi. És szeretném, ha nektek is segítene valahogyan mindez amit leírtam.

Vigyázzatok magatokra és egymásra!

Szeretettel:

Szilvi

„Mindannyiunkban két akarat van.
Az egyik az ego, a másik a Felsőbbrendű Én akarata,
Az egyik azt mondja: „Egyszer élsz ! Használd ki gyorsan !”
A másik azt mondja: „Szellemi lény vagy, örök úton jársz ! Tedd azt, ami üdvös és jó!”
Akit a vak önakarat hajt, az az életét éli.
Akit igazi Valója, az a sorsát.
A két akarat kivétel nélkül mindenkiben állandó összeütközésben van. Ez nyugtalanságunk, feszültségünk, zaklatottságunk, boldogtalanságunk, sokféle lelki és testi betegségünk alapvető oka.
A Szui azt mondja: „Kövesd magadban a Magasrendűt! Az istenit. A szellemit!”
Néha ezt egyszerűen csak így mondják: „Hallgass a jobbik énedre!”
Aki ezt megteszi, annak lényében megszűnik minden feszültség.”

/Müller Péter/

 

Tatiosz tanításai - A felismerés tanítása

„A szem, amelyikkel a világot látod, a te szemed. Külső szemeddel az emberekre figyelsz, belső szemedet megőrzöd önmagadnak.
Amikor visszatekintesz, nem magadat látod, mert nem tükörbe nézel, hanem az embereket.
Hogyan vélekedsz a többiekről? Amikor másokra figyelsz, amikor másokat ítélsz meg, úgy véled, szemed csalhatatlan.
Milyennek látod önmagad? Amikor tükröt tartasz magad elé, egy számodra kedves lényt pillantasz meg. Ismert vonásait szereted, mert biztonságot nyújtanak neked; ismeretlen arcát, melyek olykor téged is meglepnek, megértéssel fogadod.
Vajon ugyanígy teszel a többiekkel is? 

*

Egyszer egy ember így szólt hozzám:
- Olyan szépen beszéltél a szeretetről, hogy Apollón üzenetét hallottam ki szavaidból. A betegeket meggyógyítod, aki szomorú, azt megvigasztalod, lecsöndesíted a háborgó tengert – a Nap és fény Istenének küldötte vagy.
Azt válaszoltam:
- Igazad van.
Ekkor a tömegből előlépett egy másik ember, és ő is megszólított:
- Olyan sok ostobaságot hordtál össze a megértésről és megbocsátásról. Hermész sem érvelhetett ügyesebben nálad, hogy feljusson az Olümposz hegyére. A szemfényvesztők Istenének küldötte vagy.
Azt válaszoltam:

- Igazad van.
Ekkor odalépett hozzám a harmadik ember, és értetlenül nézett rám:
- Hogy van ez? Nem lehet mindkettőjüknek igaza... Mondd meg, melyiknek adsz igazat.
- Nekik is igazuk van, és neked is, aki azt mondod, hogy nem lehet kettőnek egyszerre igaza. Bármit mondanak rólam, magukról mondják. Hogyan is ismerhetnének engem, amikor még magukat sem ismerik – válaszoltam.
- Akkor ki vagy te? - fordult felém kíváncsian.
- Egyszerűen önmagam vagyok. Ha majd eljutsz oda, hogy fölismered önmagadat, nem lesz szükséged ilyen kérdésekre.

*

Ha valakivel találkozol, gondolj arra, hogy a találkozás mögött ezer és ezeregy ok rejlik. Minden emberi kapcsolat szent egymásra találás. A másik emberben önmagad másik felét ismered fel, minden vonásában saját vonásaidat látod meg. Amit róla gondolsz, magadról gondolod. Amit vele teszel, magaddal teszed. Amit róla képzelsz, azt magadról képzeled. Mindaz, amit neki kívánsz, egy napon veled fog megtörténni.
Megítéltél és elveszítettél egy embert? - Magadat ítélted és veszítetted el.
Rosszat mondtál róla? Akkor rosszat gondoltál önmagadról. Hitványságot feltételezni másról, nem kevesebb, hogy már pontosan tudod, mi a rossz. A rosszat csupán akkor ismerheted, ha magad már éltél vele.

*

Egyszer a nagy király, Alexandrosz ajándékot küldött Diogenész mesternek. Előbb egy aranynapot választott ki féltett kincsei közül, melyet Opiszban készíttetett, s becses talizmánja volt, s hogy a mester nehogy kicsinyelje, egy különleges, kékes-ezüstös fényben szikrázó alexandriai gyémántot is tett mellé, mely nagyobb volt egy diónál. Márványdobozba helyezte gondosan mindkettőt. A ládikát aranylakattal zárta be. A kulcsát védő nyakláncára fűzte. Isteni erőt tulajdonított a nyakán s a mellén hordott köveknek, ezért még álmában is viselte őket.
- Mire való az ajándék? - kérdezte Diogenész, amikor találkoztak.
- A király mindig örül az ajándékoknak – válaszolta Alexandrosz. - Nem jöhettem közönséges emberként hozzád, mert király vagyok. Az ajándékom ezért királyhoz illő ajándék.
- Akkor tartsd meg magadnak, hiszen király vagy.
- Visszautasítod a király ajándékát? - mondta gúnyos hangon a király, melybe némi rosszallás is vegyült. - Úgy hallottam, sokat tudsz, és még azt is mondják, bogaras vagy. Ez utóbbit már látom, hogy igaz.
- Ha nem tudtad kihez jössz, akkor minek jöttél – jegyezte meg Diogenész.
Ekkor Alexandrosz a földre tette ajándékait, egyenesen a mester lábai elé, majd letérdelt Diogenész előtt:
- Egy királyt illik térden állva üdvözölni... Kérlek fogadd el az ajándékom.
- Állj fel, és dobd el az aranyládikát.
- Nem tehetem. Ha így teszek, lemondok mindenről, amiért eddig éltem – válaszolta nagy Alexandrosz király. - Ha igazat adok neked, a magam igazát veszítem el.
- Állj fel, és dobd el az aranyládikát – kérte ismét Diogenész. - Az igazságot nem zárhatod aranyládába. Dobd el, és soha többé ne vedd magadhoz. Az igaz ember elég önmagának, nincs szüksége aranyakra.

*

Püladész a világ forgatagában kereste az igazságot. Házát, kertjét, kincseket rejtő ládáját és minden vagyonát gyermekeire hagyta. Feleségével útnak indult, hogy egy jóshelyen rábukkanjon a kövek közé rejtett igazságra.
Széltében-hosszában bejárták hazájukat. Hosszú, fáradságos vándorlással eljutottak a halikarnasszoszi Apollón-szentélyhez, de nem találtak semmit. A parton bandukoltak tovább, egészen Epheszoszig, az Artemisz-templomig, de nem találtak semmit. Onnan elhajóztak Déloszra, de ott sem találtak semmit. Végül Athént, Tanagrát, és Thébát érintve a Delphoi-hegy lábához érkeztek. A jóshely felé vezető hegyi úton Püladész egy ragyogó gyémántot pillantott meg a földön. Lehajolt, hogy a szikrázó fénykövet homokkal betakarja. Nem akarta, hogy felesége a sok nélkülözés után a gyémántot megpillantva lemondjon életük feladatáról, az igazság kutatásáról.
Csakhogy Püladész fáradt volt már, ezért amint fölemelte a gyémántot, majd visszadobta a földre, az továbbgurult. Lábával ügyetlenül kotorni kezdte a homokot, hogy elfedje vele a fénykő ragyogását.
Közben az asszony utolérte.
- Mit csinálsz? - kérdezte elhűlve. - Te kincset keresel? Elfeledkeztél arról, miért jöttünk?
Püladész bátran mondhatta ki végül:
- Nem kell továbbmennünk, megtaláltam az igazságot – és megölelte feleségét.

*

Az igazság te magad vagy. Magadat keresed életed minden pillanatában. Mivel az első pillanatban ugyanazt teszed, mint később az összes többiben, ezért ha jól figyelsz, az első pillanatban láthatsz mindent. Később csupán azt ismétled, amit az első pillanatban elrontottál.

Ha az első pillanatban látni lehet mindent, mi szükség van akkor a későbbiekre? - kérdezed.
Az első pillanat, miként a neve is mutatja, a kezdet. A kezdetekkor senki nem áll meg, mivel épp akkor vág neki az útnak. Ha az elején tudnád, mi vár rád a hegytetőn, a szélnél is sebesebben vágtatnál. Mondván, a jó eredmény megér egy kis loholást.
Csakhogy aki fut, nem lát semmit. A szél a homlokába vág, a haja lobog, lélegzete zihál, lábai inognak, végül egész testében remegni fog. Ha nyargalva éred el a hegy csúcsát, azt sem tudod, melyik úton mentél, de azt sem, mit történt veled, és kivel találkoztál útközben.”

/Tatiosz: Az élet szép ajándékai/