"Eljött hozzám egyszer Kripiádész, az emberek bírája. Sokszor ült a nagytanácsban, és ítélkezett mások vitás ügyei felett. Szomorú volt és meggyötört. Rögtön panaszkodni kezdett.
- Nem tudok aludni, Tatiosz. Kérlek gyógyítsd meg a testem, hogy aludni tudjak.
- Sajnálom – válaszoltam -, nem tudok segíteni neked.
- Nem értem – csodálkozott Kripiádész -, azt beszélik rólad, jó szívvel segítesz bárkin, aki kéri.
- Jól mondod – helyeseltem -, de te olyat kérsz tőlem, ami nem áll hatalmamban.
- Akkor kihez forduljak?
- Menj orvoshoz, ha csak aludni akarsz, és nem akarsz többet.
Néhány hét múlva látszólag boldogan tért vissza hozzám.
- Arisztidésztől teafüvet kaptam, most már tudok aludni – mondta zihálva.
- Mégsem tűnsz felhőtlenül boldognak – feleltem.
- Az éjszakáim ugyan rendben telnek, most inkább a nappalokkal van bajom – nyögte ki nagy nehezen.
- Az más – válaszoltam -, akkor tudok neked segíteni. Eddig csak aludni akartál, most már szeretnél végre felébredni.
*
Van Valaki, aki a világokat teremtette. Nevezd Nagyon Nagynak, Szeretetnek, Szemnek, Uranosznak – mindegy, hogyan nevezed. Ő valamennyi élet ura. Te egyetlen élet ura vagy – a sajátodé. Szemet is kaptál hozzá, abból a sok szemből, ami Neki van. A szemet, amelyik a tiéd lett, elárasztotta fénnyel, amit az Ő fényéből adott neked. Ezzel az ajándékba kapott fénylő szemmel nézheted a világot, s láthatod meg benne mindazt, ami feléd tart, mert Ő neked szánta.
Ez a szem a visszatekintő, a mélyen gondolkodó szemed. Általa látod s értékeled, általa álmodod meg magad. Van egy másik szemed is, ezt földi szemként szoktuk emlegetni. Amikor egy embert látsz, földi szemeddel nézed meg először. Kémleled arcát, alakját, ruházatát, s ha jól figyelsz, mosolyát is megpillanthatod. De ennél többre van szükséged. Ha közelebbről meg akarod ismerni őt, szükséged van a fénylő szemedre is. Szeretnéd tudni, hogy érez irántad, mit gondol rólad s önmagáról, a kapcsolatról, mely hozzád fűzi. Ha megállsz a külső pillantásnál – soha nem fogod ezeket megtudni. Ahhoz, hogy a lényeget észrevedd, belső szemed türelmével s figyelmével kell látnod őt.
Nem akképpen nézel egy embert, miként a folyóra tekintesz. A folyóról, ha jól figyelsz, megtudhatod, honnan ered, s merre tart. A folyó útja megállíthatatlan, akár az élet – valahonnan valahová vezet. Ha hajóra szállsz, te leszel a hajó kormányosa. Aki ráeszmél, hogy ő irányítja a hajót, az megértette a leglényegesebbet – életednek egyedül te szabhatsz irányt, senki más.
Feladatot is kaptál ajándékba. Az Ajándékozó azt várja tőled, hogy gazdagabb légy. Ne világi gazdagságra gondolj, ez a gazdagság kívülről nem látható, nincs alakja, színe, mérete – csupán fénye van. Ezt a belső fényt, bár erősebb minden földi fénynél, testi szemeddel mégsem láthatod. Ugyan senki nem látja, de mindenki tudja, hogy van – benne él, s egy vele.
*
Megkérdeztem Kripiádésztől, melyik szemével nézi az embereket. Azt válaszolta, kívülről nézi őket. Majd hozzátette, jó ítéletet csak az a bíró hozhat, aki mindvégig kívül marad a peres ügyeken.
- Értem – válaszoltam -, ezért nem tudtál aludni éjjel, s most ezért vagy bajban a nappalokkal. Úgy nézd az embereket kívülről, hogy belülről is lásd őket, és úgy maradj belül a saját életedben, hogy kívül is vagy. Akkor majd fogsz tudni aludni, és a nappalokkal sem lesz bajod.
- Lehet, hogy te érted, csakhogy számomra ez nem világos... Azt mondod, kívül lenni és belül maradni ugyanazt jelenti?
- Csak a személetmód változik – igazítottam helyre -, egyszer te vagy a bíró, másszor te vagy a vádlott, megint máskor te vagy az, aki igazságot akar hallani sérelmes ügyében. Vajon ugyanúgy ítélkeznél, ha a másik kettőt is te alakítanád?
- Ahhoz, hogy tisztán lássak, mindig kívül kell maradnom – mondta határozottan.
- Téged soha nem ért sérelem? - fordultam kérdőn Kripiádész felé. - Soha nem csaptak be? Sosem vettek el tőled semmit? Semmikor nem vágytál arra, bárcsak kiderülne az igazság, hiszen vétlen vagy, s igazságtalanul vádoltak?
- A bíró nem kér tanácsot, sem igazságot a saját ügyében, mert ő maga a végső tanács, ő maga az igazság.
- Kár, hogy így gondolod. Mit szólnál ahhoz, ha téged, a világi bírót éppúgy megítélnének, ahogy te ítélkezel mások felett?
- Ez lehetetlen! - csattant fel Kripiádész haragosan. - Te nem segíteni akarsz, Tatiosz, te a hatalmamat akarod megingatni! Előbb csak arra kértelek, adj füvet álmatlanság ellen, aztán azt kértem, adj füvet rossz közérzet ellen, ami nappal gyötör. Azt mondtad, a nappali nyavalyára van orvosságod. Úgy látom, te egyáltalán nem tudsz gyógyítani, csak beszélgetni tudsz – majd kis szünet után hozzátette -, és megszégyeníteni – ezzel sarkon fordult, és otthagyott.
Másnap mégis visszatért hozzám.
- Hallottam egy mesét a belőlünk induló, majd hozzánk visszatérő ösvényről, ezt az utat mutasd meg nekem, Tatiosz, ha valóban olyan nagy tudós vagy, aminek hírében állsz – kérte tőlem. - Magammal semmi bajom, csupán a testem rendetlenkedik. Mesélj az ösvényekről, hátha bennük lesz a csodaszer.
- A gyógyírt ne kívül keresd, gyógyulásod csak tőled függ. Az ösvény te magad vagy, miért hiszed, hogy te és a te utad függetlenek vagytok egymástól? El tudod képzelni, hogy levágod a karod, és azt kéred tőle, hogy nélküled éljen? Nem gyógyíthatod meg a tested, ha zavaros gondolatok gyötörnek. Próbáld meg a haragodat lecsillapítani; amíg haragszol magadra, haragudni fogsz az emberekre is. Hogy megértsd, mire gondolok, elmesélek neked egy történetet.
Athénban, a híres kertben Arisztotelész előadásait hallgattam. Kellemes nyári este volt. A mester a tanítás végeztével elindult a Lükabéttosz hegye felé, mi néhányan követtük. A kanyargós hegyi úton egy ember ugrott elő a fák közül, és nekitámadt a mesternek:
- Istentagadó! - kiáltotta feldühödve, majd szembe köpte Arisztotelészt.
Kővé dermedve álltunk. A mester csöndes mosollyal kérte, folytassunk utunkat.
A gyalázkodó (később megtudtuk, Angiásznak hívják) nem tágított mellőlünk, és egy husánggal hátba vágta Arisztotelészt. Szitkok és átkok hagyták el torkát.
- Nem teszel semmit? - háborgott Angiász. - Még csak nem is véded magad? Miért nem állsz félre az utamból?
- Ha lecsillapodsz, meg fogod találni a magad útját – válaszolta Arisztotelész, majd nyugalomra intett bennünket.
Angiász nekibőszült:
- Mit képzelsz magadról?! Önhittségedben odáig jutottál, hogy Istennek képzeled magad? - üvöltötte, majd egy kővel fejbe verte Arisztotelészt.
Aznap nem láttuk többé. Angiász sötét lényét elnyelte a fekete éjszaka.
A Lükabéttosz hegyén álltunk. Hermeiász szólalt meg elsőnek:
- Meg kell büntetnünk, nem gondolod?
- Ugyan miért? Amit rólam gondolt, magáról gondolta, amit velem tett, önmagával tette. Ha veled történt volna az eset, te megbüntetnéd? - kérdezte a mester.
- Azt nem tudom, de mivel veled történt, s nem velem, ezért megbüntetném.
- Miért? Mi a különbség közted és köztem?
- Te a mester vagy, te vagy az igazság.
- Úgy gondolod, feletted állok? Szerinted engem másként kell megítélni, mint téged, vagy bárki mást? - kérdezte Arisztotelész.
Hermeiász elbátortalanodott:
- Nem gondolok semmit, de azt tudom, hogy meg kell büntetni Angiászt, mert igazságtalanul bántott téged, és te az igazságot képviseled.
- Szép tőled, hogy kiállsz a véleményed mellett, de attól még az csak egy vélemény marad. Így különbözik a te igazságod az enyémtől, mert más véleményünk van ugyanarról a dologról. Angiász is, és a többiek is másként gondolkodnak, ekképpen az ő fejükben más tartalommal jelenik meg az igazság. Egyikünk sem áll a másik felett, ha ezt másképp látod, akkor tévedsz.
- Azt akarod mondani, Arisztotelész, hogy egyikünknek sem lehet igaza? Hogy nincs földi igazság?
- Gondolkodj, mielőtt cselekednél, mert utóbb már nem javíthatod ki, amit elrontottál. Az ítéletet hagyd másra, ne sürgesd az időt, bekövetkezik.
Másnap Angiász elment a mesterhez, hogy bocsánatot kérjen.
- Ugyan miért kérnél bocsánatot? - mondta Arisztotelész.
- Mert tegnap bántottalak.
- Az tegnap volt. Ma nem ugyanaz az ember vagy, aki tegnap voltál, ahogy én sem vagyok ugyanaz, akit tegnap megbántottál. Annyi minden történt egy nap alatt. Mindketten mások lettünk, ma másképp látunk, mint tegnap. A mai Angiásznak nincs miért bocsánatot kérnie, hiszen a tegnapi ütött és köpött, de az már nincs többé. Ma eszedbe jutna ugyanezt tenni velem?
- Nem...
- Látod, ezért nincs szükséged a megbocsátásomra, ahogy nekem sincs szükségem a te bocsánatkérésedre.
Arisztotelész mosolygott, Angiász pedig útra kelt, és más ember lett.
A történet végeztével így szóltam Kripiádészhez:
- Te mit tettél volna Arisztotelész helyében?
- Száz korbácsütésre és két év börtönre ítéltem volna – válaszolta a bíró. - Nem a mosoly, a korbács az úr.
- És mit tennél, ha kiszabadulása után felkeresne, és újból megütne?
- Újra bezáratnám. Egészen addig, míg meg nem javul.
- És mit kezdenél vele, ha sosem válnék jó ember belőle?
- Semmi nem állhat utamba: hatalmamnál fogva elvenném az életét...
- Akkor tolvaj vagy, nem bíró. Csak az veheti el az életet, aki adta.
Kripiádész elégedetlenül távozott. Nem tudtam elmondani neki, hogyan akarta megszerezni Platón gyöngyeit az álmatlanságban szenvedő Dionüsziosz. Neked azonban elmesélem."
.
.
.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése