Müller Péter - a változásról (Ji-king)

Sokszor úgy olvasok könyvet, hogy átnézem a tartalom jegyzéket, ami igazán érdekel, azt a részt elolvasom, majd még esetleg átlapozom a könyvet és ha van olyan rész ami megragadja a figyelmemet, akkor azt még megnézegetem. Nem biztos, hogy jó így olvasni, viszont néha szükséges, hogy időt takarítsak meg vele, így például többet tudok ide is írni.

Ez az olvasási mód hatékony is tud lenni. Van, hogy az ember intuícióit követve kinyit egy könyvet és ahol az kinyílik, ott megtalálja a kérdésére a választ, vagy olyan részletre bukkan, ami a gondolataihoz hasonló, s ez talán támogatja abban, hogy jó úton jár.

Nemrég újra a kezembe akadt egy könyv. Édesanyámnak vettem, gondolván, hogy talán majd egy valamivel biztonságosabb módja lesz számára a jövő titkainak kifürkészéséhez, mint hagyni, hogy kártyavetők, látnokok, stb. befolyásolják a jövőjét saját maga helyett. Müller Péter Jóskönyvéről van szó. Édesanyám nem érezte közel magához a könyvet, így az hozzám került. Már egy jó ideje állt a polcon, s gondoltam, ha egyszer úgy érzem majd, hogy ki kell nyitnom, akkor kinyitom.

Nemrégiben el is jött ennek az ideje. Nem, nem a jövőmet szeretném tudni, nem szeretném, hogy bárki vagy bármi ilyesmi módon befolyásoljon, én magam szeretném alakítani a jövőmet. Csak az van, hogy néha hiányzik egy olyan bölcs ember, nevezhetjük akár mesternek is, akihez bármikor fordulhatnék bármilyen kérdéssel, amilyen emberhez az őseink fordulhattak anno, s ő elmondta nekik, hogy mi várható ha ezt és ezt az utat választják, mi történhet, ha így vagy úgy döntenek, s bölcsességével a jó irány választását javasolta. A Ji-king – amelyről a Jóskönyv szól – Müller Péter tapasztalatai és 20 éven át tartó kutatásai szerint egy ilyen mester.

„...A Ji-King keleten évezredek óta az emberek tanácsadója. Nyugaton elsősorban R. Wilhelm és C. G. Jung hatására terjedt el (aki harminc éven át maga is használta sorsanalízis és terápia céljából)... Ez a könyv nem jövendőt mond, hanem jósol! Megmondja mi a jó!... Ezért lett a címe: Jóskönyv... Ott szólít meg, ahol sorsunk formálása rajtunk áll...” /ajánlás a könyv végéről/

Ezt a könyvet nem olvashattam úgy, mint másokat, nem kezdhetek egyből valami olyasminek a közepével foglalkozni, amiről semmit sem tudok, amit egyáltalán nem ismerek (bármennyire is szimpatikusak voltak a jósjelek, azok grafikai egyszerűsége), viszont a bevezető olvasásával nagyon sok érdekes dolgot találtam. Már ezért is érdemes volt belenéznem ebbe a könyvbe, függetlenül attól, hogy érdekelni fog-e majd ténylegesen a könyvben tárgyalt jósjelek használata vagy sem.

Ki gondolná, hogy egy „Jóskönyv” című könyvben oly érdekességeket lehet találni, mint a kínai gondolkodásmód néhány jellegzetessége, a Ji-king régi időkben kezdődő kalandos története, a kínai kultúra kialakításában játszott alapvető szerepe... megtudtam mi a különbség jövendőmondó és a jós / javas között. Lényeges különbség van a kettő között. Az utóbbi nem mondja meg, hogy mi lesz a jövő, hanem átlátja az erőviszonyokat és azokból tudja előrevetíteni a lehetséges kimeneteleket, s a jót javasolja. Mint egy sakktáblán. Az élet sakktábláján a Ji-king egy jó sakkmester analógiája, messzebbre lát mint mi, több lépéssel előbbre. Nem dönt helyetted, hogy mivel és hogyan lépj, csak azt mondja, azt látja előre, hogy melyik lépésből mi várható hogy lesz.

A több fejezetből álló bevezetőben leginkább az a rész fogott meg, amely a változásról szól.

Azért szeretném megosztani veletek, mert szerintem nagyon érthetően fogalmazza meg és járja körül a változás természetét a Ji-king szópár érdekfeszítő elemzésén keresztül. Így is meg lehet közelíteni a változás témáját. Nagyjából én is hasonlóan gondolom. Nem ragadok ki belőle részleteket, az egész fejezetet beírom ide, azt hiszem ez így egészében értelmezhető a legjobban.

„3.

Változás, Baj, Gond, Könnyűség, Nyugalom

Ahhoz, hogy használni tudd a Jóskönyvet, bele kell bújni a lelkébe. Ez roppant élvezetes feladat: át kell élned néhány ősi szó jelentését, s egy kicsit a bölcs kínai Mester fejével kell gondolkodnod.

Nos, a King azt jelenti: „törvénykönyv”, „kánon”.

Azon a helyen áll a kínai hagyományban, mint nálunk a Biblia.

A Ji jelentése: „A VÁLTOZÁS, BAJ, KÖNNYŰSÉG, GOND ÉS NYUGALOM KÖNYVE.

Hogyan jön ez össze?

Haladjunk sorban.

A kínai nem azt mondja, hogy „minden változik”, hanem azt, hogy nincs más, csakis változás! Nincs az életnek egyetlen olyan százbilliomod másodperce sem, amikor valami úgy lenne, hogy közben ne változna.

Magát a szüntelenül áramlást nevezzük Életnek – de hogy mi és ki „áramlik”, arról nem tudunk beszélni, mert a „mi” és „ki” is folyamatos átváltozásban, átalakulásban, örvényben van.

Amit mi „anyagnak” nevezünk, nem egyéb, mint szüntelen Tánc: olyan villámgyors örvénylés, hogy a szemünk előtt úgy tűnik, mintha szilárdan és tömören lenne. Pedig nincs! A hinduk azt mondják: ahogy egy sebesen megpörgetett tűzcsóvát tömör gyűrűnek érzékelsz, úgy látod az anyagvilágot is sűrűnek; szemed nem látja a forgást, csak az összeállt káprázatot, amelyről azt hiszed, áll és van és meg lehet tapogatni.

Tudatunk csak az állóképeket érzékeli.

Pedig az élet: mozgókép, szüntelen áramlás.

Út, amelyen nincs megállás.

Út és Élet és Valóság: Egy!

Ezen az Úton látszólag két irány van: a múltad a jeleneden át a jövőd felé tol téged.

S a jövőd a jeleneden át húz magához – a múltaddal együtt.

Itt is be vagy csapva, mert csak az első irányt ismered: pedig életedet nem csupán múltbeli tapasztalataid irányítják, hanem az is, hogy lelked mélyén sejted, kivé, mivé kell lenned, és afelé törekszel!

Egy magban nemcsak a múlt, hanem a jövendő is potenciálisan „benne van”: mindenbe s mindenkibe „bele van írva” nemcsak az, hogy mi volt valaha, hanem az is, hogy mivé kell – vagy kellene! - lennie.

Nemcsak testedbe, hanem egész lényedbe bele van írva a sorsod – hogy megvalósítod-e vagy sem, rajtad múlik.

Ebbe a csodálatos folyamatba lát bele a Ji – ezért mondják, hogy „Változás”, s ezért alkalmas a jóslásra.

Csakhogy a változásoktól félünk!

Ahogy megszületünk, halálra vagyunk ítélve. Sejtjeink szaporodnak s folyamatosan pusztulnak, nagy-nagy küzdelemmel elérünk valamit, ami máris porrá omlik a kezünkben; szenvedünk, hogy valami a miénk legyen, s ha a miénk lesz, szenvedünk, nehogy elveszítsük. Félünk, ha nincs, s félünk, ha van; a változásban az ember örökké fenyegetve érzi magát, s nem is alaptalanul, mert ez nem más, mint a mulandóság iszonya, az „előbb-utóbb mindenem és mindenkim elvész” bizonyossága.

Ezért a Ji azt jelenti, hogy „baj” és „gond”.

Baj az, hogy a káosz örökké fenyegeti a rendet.

A sötétség a fényt.

A halál az életet.

Ez a Teremtés drámája, de ebben mindannyian nyakig benne vagyunk: a mi drámánk is.

Baj és gond.

Mivel Szellemünk (sen) időtlen és örökkévaló – itt, a mulandóság és változás és meghalás világában nem jól érzi magát!

És fél.

Aggódik. Szorong.

A Jit olyankor használja a kínai nyelv, amikor valami hirtelen összeroppan, amikor jön az árvíz, a tűzvész; az ember, a család vagy a társadalom összeomlik – egyszóval: amikor betör a káosz valamibe, amit Rendnek és maradandónak véltünk.

Ez a baj.

Ez a gond.

Mivel a változás örök: a baj és gond is örök.

Állandóan jelen van.

Most is, hogy ez a könyvet írom.

Vajon sikerül-e megírnom?

Sikerül-e befejeznem? (Bármikor meghallhatok!) Sikerül-e kiadnom?

Megérted-e? Mi lesz a családommal, velem, az egészségemmel?

Hányan fognak lenézni, megvetni, gyűlölni emiatt a Jóskönyv miatt?

Ránézek arra, akit szeretek, s lelki szemeim előtt már látom a ravatalán.

Gond. Baj.

Nagy baj.

És sajnos ez a változás miatt van. Ezért a Ji: változás, baj és gond egyszerre.

Együtt a három, szétválaszthatatlanul.

És jön még a negyedik.

A könyv csodája.

A Ji negyedik értelme: „könnyűség”.

Ez a legdöntőbb: hogyan vedd ezt az egészet „könnyen”!

Ez már veled foglalkozik.

A te lelkeddel, a te tudatoddal, szellemi éberségeddel vagy vakságoddal, azzal, hogyan kell ezt az aggodalmakkal, gondokkal, bajokkal teli változást bölcsen megélni.

Könnyedén.

Lazán.

Mit jelent ez?

Röviden ennyit: éntelenül.

Önzetlenül. Egótlanul.

Szellemed éberségével, aki tudja, hogy hallhatatlan – hogy a világ, amelybe bele vagy vetve, változik ugyan, de Ő nem – s ezért nincs is félnivalója.

Jézus azt tanácsolja: „Legyetek átmenők”!

Aki ilyen tudattal él, látja, hogy az élet nem szilárd, hanem folyékony és szüntelen áramlásban van. És ezért roppant vigyáz arra, nehogy egyetlen pillanatra is megmerevedjen, megfagyjon, elveszítse a lebegését, szabadságát – tudatát állandóan folyékony állapotban tartja.

Semmitől nem fél, semmihez nem ragaszkodik – csakis a szabadságához.

Nem küszködik az elmúlás ellen, nem is fél tőle: a dolgokat és eseményeket könnyen veszi, mert nem tapad beléjük, nem azonosul velük.

A mi nyelvünkön: „Belenyugszik Isten akaratába.”

Más szóval a sorsát éli, s nem gázol örökösen az ár ellen, nem könyököl, küszködik, akar, okoskodik, ravaszkodik, nyúlkál, ráncigál és csapkod, hanem sodrásirányban él, s ezért számára minden könnyű, mert minden őt segíti.

Látja a káosz és a rend szüntelen küzdelmét, de mivel szellemi szemekkel néz, látja azt is, hogy a rend legyőzhetetlen.

„A Rend a rendetlenség végösszege” - mondja a kínai, ami azt is jelenti, hogy minden zűrnek, bajnak, bukásnak, sikertelenségnek megvan a mélységes oka és értelme... s a végén a Rend összeáll.

Aki ezzel a tudattal él, nyugodt, s élete: könnyű.

Nemcsak az élete – minden apró cselekvése könnyű!

És ez a lényeg.

Azt a cselekvést, amiről a Ji beszél, mi úgy hívjuk, „ihletett”, „inspirált” cselekvés.

Egy-egy másodpercre tudjuk csak átélni, mert ez teljesen szellemi, éntelen cselekvés, s a mi egónknak görcsös, konok, ravasz és zsarnoki ereje van: nem engedi magát hatalmából kitúrni!

De egyetlen jó pillanat is elég, hogy tudjuk, miről van szó.

Néha úgy hívjuk, hogy „lélekjelenlét”.

Amikor vészhelyzetben nyugodtan félrerántod a kormányt, hirtelen rádobod a kabátodat a lángoló gázpalackra, amikor elkapod egy rohanó kisgyerek karját az út szélén anélkül, hogy tudatosan felmérnéd, mit teszel, mert esetleg nem is látod, csak érzed a közeledő veszélyt: ez mind-mind Ji – könnyű és ihletett tett.

Csak utólag visszanézve tűnik a helyzet nehéznek, bonyolultnak és bajosnak – amíg cselekedtél, olyan könnyű volt, hogy szinte nem is érezted, hogy bármit is tettél volna.

Az ősi személet azt mondja, ilyenkor nem te, hanem a legbensőbb valód cselekedett, s a mit tett, a Szent Szellem sugallatára tette.

A jóskönyv az ilyen tettre azt mondja, hogy „fu”, ami azt jelenti, hogy benső és külső világod egy pillanatra végre összhangba került, és ami még fontosabb: a Szent Szellem együttműködött veled!

Mi ilyenkor azt mondjuk: „Velünk van az Isten.”

Csakhogy ez néhány pillanatig tart.

Aztán újra szétválik benső és külső.

Elhagynak a szellemek, s jön a baj, a gond és a bizonytalanság.

Az Ihlet, az Inspiráció, a Lélekjelenlét tartósítása hatalmas munkával jár.

Ezt a munkát úgy hívják, hogy „Ta Je”, ami azt jelenti, hogy „Nagy Vállalkozás”.

Aki a Ji-kinget beépíti mindennapi életébe, az „segítő szellemet” kap, s elindul a spirituális fejlődésnek azon a nehéz, de gyönyörűséges útján, ahol bölccsé válik.

Egyre hosszabb és hosszabb ideig éli át az a szabad lélektudatot, ami a gondok s bajok fölé emeli, s átlátja saját életének s az egész világdrámának a lenyűgöző értelmét.

Egyébként ugyanezt a „Ta-Je”-t művelik a távol-keleti harcművészetek is, melyeknek bölcselete és gyakorlata teljes egészében a Ji-kingen alapszik.

Erről a jósjelek kifejtésénél többször szólok még, mert roppant érzékletesen mutatják az a léttaktikát, amellyel küzdelmeit az ember a világdrámában megvívja.

A test test elleni küzdelme sokkal érzékletesebben türközi a szellemi stratégiát, mint egy bonyolult politikai vagy magánéleti harc.

Már itt elmondom: a mesterek célja, hogy a harcosok tudatát folyamatos áramlásban, változásban tartsák. Ebben a lebegő, szabad, ihletett állapotban minden sodródik és folyik, szüntelenül változik: ha valaki megáll, annak vége.

Ha a harcos gondolata megáll... mondjuk a fejéje suhanó kard látványára megállítja a gondolatát, hogy „Úristen, ez most fejbe vág!” - akkor a kard fejbe is vágja!

Gyakorlatilag azért, mert lebénul ott, ahol lelke megdermedt, s kihagyja azokat a lehetőségeket, melyekkel elháríthatná a bajt.

Minden változik, suhan – a gondolat is.

Az a három másodperc, amely a te számodra állni látszik, a beavatott harcos számára számtalan változás sorozata: ezért tud „egyszerre” megküzdeni hat vagy nyolc emberrel is, mint egy „Karate Kid”, mert számára ez nem „egyszerre”, hanem a lehetőségek sokféle változata.

Nem állóképekben, hanem folyamatos átváltozásokban gondolkodik.

Ez az, amit csak szüntelen meditációval s gyakorlattal lehet elsajátítani.

De a lényeg: a lebegés, a szárnyalás, az áramlással való hajózás.

A szabadság.

Ji-king azt jelenti: „A Változások, Bajok, Gondok s a felszabadult Könnyűség Szentkönyve.”

S mivel a megnyilvánuló sors folyamatáról szól, ősidők óta jóslásra használják.”

/Müller Péter: Jóskönyv/

Lehet a fent olvasottak mondtak valami tanúlságosat, újat, érdekeset számotokra is és hasznotokra volt.

Nekem mindenekelőtt az vált világossá, hogy az egóm megszelídítésén kell dolgoznom, hogy minél több pillanatot tudjak azt figyelmen kívül hagyva megélni, s akkor máris jobban megy majd a könnyed hozzáállás a dolgokhoz. Így is meg lehet közelíteni ezt a dolgot, ez is egy út, egy módszer.

A valóság...

Már nagyon régóta írom ezt a bejegyzést. Most be tudom fejezni.

Semmit nem szabad komolyan venni. Sem azt, ha lent vagy, sem azt, ha fent.

Ha itt minden illúzió, akkor mi a valóságos? Honnan tudhatom, hogy mi a valóság abból amit érzek, érzékelek, amit mások éreznek? Belőlem, belőlünk másokból? A hallhatatlan lelkünk, ami valahogy megnyilvánul. De hogyan? A szeretet által? De hát van akinél az is elmúlik és belevész a semmibe...

Elmúlik egyszer úgyis a bánat, szomorúság, de az öröm is, boldogság is. Egyszer ez van, másszor az. Egyik sem létezik örökké, ugyanakkor mindegyik létezik is, tudjuk valóságosnak és nem létezőnek (amikor épp nem látjuk, nem tapasztaljuk) is érezni. Mindjárt megmondom miért.

Ha azt mondjuk itt semmi sem valóságos ebben az illúziók alkotta világban, akkor az sem az, ha éhes vagyok, vagy pisilnem kell, esetleg aludnom. És a gondolatok sem, de az érzések sem, pl. ha szeretetre van szükségem, vagy az, hogy tartozzam valakihez, netán az hogy sírjak, vagy egyedül lehessek... stb. Ugyanakkor ha éhes vagyok és nem eszek, akkor éhen halok, ha nem alszok meghalok (ha csak nem vagyok egy fejlett jogi, aki évek óta nem eszik és nem alszik, mert egy feljebbvaló világ energiája táplálja), ha nincs kivel megosszam örömöm és bánatom, akkor magányos vagyok, tehát ezek mind nagyon is valóságos szükségletek, ahogy az is, ha szeretetre, ölelésre van szükségem.

Ha van egy magasabb energiaszintű világ, amelynek lakói nem rendelkeznek azzal a fajta fizikai testtel mint mi, és nincs szükségük táplálékra, nekik az éhség csak illúzió, de ha visszajönnének ebbe a fizikai világba, és kapnának egy fizikai testet, az éhség nekik is ugyanolyan valóságos dolog lenne, mint nekünk. Egy még magasabb energiaszintű világ lakóinak pedig azok a dolgok is illúziók lennének, amik az " eggyel felettünk lévő" világ lakóinak még nagyon is valóságosnak tűnnek.

Tehát szerintem minden pont annyira valóságos amihez képest éppen viszonyítjuk.

Akkor végül is most odajutottam, ahol eddig is voltam. Nem azt mondom, hogy most újat mondtam ezzel, csak azt mondom, hogy ne értékeljünk semmit, pl. ne értékeljük le egyszerűen a dolgokat úgy, hogy csak illúziók, ugyanakkor legyünk tisztában azzal, hogy azok. A dolgok van ahol valóságosabbak, mint máshol. Attól függ hol vagy, hol létezel.

Felmerül az emberben a kérdés, hogy akkor tényleg mi az igazán valóságos? Hogyan tudom azt érzékelni? Mibe tudok kapaszkodni, ami állandó? Baromira zavaró úgy szemlélni a világot, hogy minden illúzió, és fogalmad sincs mit higgyél el és mit nem... akkor bármit csinálsz, gondolsz, érzel, minden illúzió? Akkor mi a fenét keresünk itt? Olyan mintha valaki egy furcsa játékot űzne velünk. Mintha egy álomban lennénk. Ha itt "szándékosan" semmi sem valóság akkor most fel kell ébrednünk vagy sem? Mi a kulcs? Mi az, ami minden illúzión túl létezik és itt is itt van és érzékelhető?

Nem tudok feltétel nélkül hinni senkiben és semmiben (ebbe magam is beletartozok). Ugyanakkor nagyon szeretnék hinni. 
Egymillió-ezerötszázharmcinhét kérdésem van. Ki fogja megválaszolni őket? 

Látók, kártyavetők, jósok, gyógyítók, vallási és világi bölcsek, tanítók, ismerősök, barátok, könyvek, filmek, elméletek, írások tömkelegei? Bármelyikhez fordulhatnék. Mind csak egy-egy részt mutatnának a világból. 
Vagy önmagam megérzései, amik volt, hogy becsaptak már (persze okkal, szándékosan)? Vajon tudják mindenre a választ? Úgy gondoltam mindig, hogy minden kérdésre amit felteszünk meg van bennünk a válasz is.  Ha ez tényleg így van, akkor hol vannak a válaszok? Miért bujkálnak előlem?

Alapvetően mindenki valamilyen cél, szándék által van vezérelve, amiről megint csak nem tudja megmondani senki sem biztosra, hogy az most tisztán jó-e vagy sem.
Honnan tudjuk, honnan tudhatja bárki is, hogy a gondolatait nem befolyásolják mondjuk egy másik világból? Hogy nem csak marionett bábuk vagyunk itt, akikkel valakik furcsa tréfát űzve csak játszanak, kísérleteznek?
Mi van, ha ez az egész csak egy játék, valakinek a játéka? Egészen más, ha te játszol, mint az, ha veled játszanak. Azt, hogy valami ugyanannyira lehet valóságos mint amennyire nem, azt még valamennyire el tudom fogadni, de azt, hogy talán máshonnan, mások lehetnek hatással ránk úgy, hogy még csak nem is tudunk róla...
Jó, tudom, egy kissé paranoiásnak hangozhat ez az egész... na de ki mondja meg azt is, ha mindez nem így van?

Mit hihetek el és mit nem? Nem tudom kinek hihetek. Eléggé zavar ez. Ha semmit nem hihetek el, akkor miért vagyunk itt? Mi a valóság? Vagy csak olyan létezik, hogy valóságos?
Mégiscsak szükségem van valamire, amiben hihetek... de nem tudok, mert nem találom azt, ami mindenen túl igaz. Az, hogy valaki egyszer leírt valamit, nekem az nem garancia semmire. Bárki leírhat bármit.
Szóval szükségem van valakire, akihez fordulhatok, aki vezet az utamon (már ha annak is van értelme ilyen módon egyáltalán). De ha minden illúzió és senkinek nem hihetek el semmit akkor kinek a tanításait kövessem? Mit olvassak? Kire hallgassak?

"Én is csak a szavakkal játszom, amelyek mögött talán ott van a valóság, amiről szintén nem lehet tudni, hogy micsoda."

/Fekete István/

Válaszokat szeretnék. Mindenki azt szeretne. Tudni, hogy miért vagyunk itt, hogy mi értelme ennek az egésznek, vagy ha nem is tudhatunk mindent, de legalább egy biztos kapaszkodót... ami remélhetőleg jóval biztosabb annál, mint amennyire itt biztos lehet bármi is, ami nem az e világi fogalmak szerint biztos.
Olyan vagyok belül az elmémben, mint egy zabolátlan, lázadó vadló, ami ide-oda vergődik a fejemben és várja, hogy megszelídülhessen. Vajon meg kell neki? Vagy elég, ha csak talál valakit, akiben megbízik, s végtére is megnyugszik... és ez a valaki segíti az útján amikor újra csapongani kezdene?


"Fogadd el önmagad, és el tudod majd fogadni sorsodat is. 
Változtass magadon, és meg fog változni sorsod is."
/?/


Fogadjam el magam és változtassak magamon... hmmm... kissé ellentmondásos, de jó, akkor legyen így. Az sem egy könnyű kérdés, hogy van-e olyan ember a földön, aki el tudná fogadni az agymenéseimet? (Ettől rosszabb már nem lesz a helyzet... csak megnyugtatásképpen mondom. :))
Vajon tudok még olyat mondani, ami nem lep meg másokat, amiről nem az jut az eszükbe, hogy ez a nő egy lökött, bolond nőszemély, aki biztos csak azért ilyen, mert kurva sok ideje lehet agyalni?... Hát én pedig mindig ilyen voltam...

Néha elönt a káosz. Olyankor kell valami, amibe kapaszkodhatok, ami igaz. Még jó, hogy van ilyen. Azt hiszem a szeretet az. Talán nem feltétlenül örök életű itt, a földi életkörülmények közé szorítva, de igaz.

KáoszDzsungelVáros

A társadalom nemi sztereotípiái elvárják a férfiaktól, hogy eltartsák családtagjaikat, hogy teremtsenek hajlékot és anyagi hátteret a család élelmezéséhez, ruházkodásához, egészségi ellátásához és biztosítsak a gyerekek jövőjét. A mai világban ezt sokszor szinte lehetetlen megvalósítani. Ha a férfiak ezzel a sztereotípiával azonosítják magukat, férfias identitásuk ebből táplálkozik, önbecsülésük szenvedhet nagy kárt. Ez pedig súlyos esetekben más embereken csattanhat.

Némely férfiak önérzetes nagy arcúsága mögött részben az a tudatalatti frusztráció áll, hogy szinte a csodával határos módon kell helyt állniuk ebben a világban. Akinek ez sikerül, arra irigykedve tekintenek, ahelyett, hogy egymást segítenék. Mivel némelyikük (tévesen) a hatalom birtoklásától érzi magát igazán férfinak, ezért az ilyen emberek eltiporják társaikat és plusz farkastörvényeket állítanak fel a már amúgy is meglévők mellé (melyeket a pénz és a hatalom már amúgy is megteremtett).  "Ha már mindenkinek szar és amúgy is szar a világ, legalább nekik legyen jó." Ez is egyfajta hozzáállás a világhoz. Nem ítélem el, mert nem ítélkezek, csak felmerül bennem a kérdés, hogy mindez hova vezet... Mert hát tényleg nem túl rózsás a helyzet, de még rátenni egy lapáttal... mindenki hozzá teszi a magáét... és a sok kicsi sokra megy...

Tulajdonképpen most is egy dzsungelben élünk. Ma már ebben a dzsungelben nem tűnik úgy, hogy könnyebb lenne a túlélés egy természetbelihez képest. A civilizált városi körülmények egyes fertőző betegségektől, veszélyes állatoktól megvédenek bennünket. Könnyebb előállítanunk a táplálékunkat, lakásunk kényelmes tisztálkodási lehetőséget, alvást, életvitelt biztosít. Azonban idővel kicsit átestünk a ló túloldalára és nem értékeljük a könnyebb életvitel lehetőségét. Már nem elégszünk meg a legszükségesebb dolgokkal. A fogyasztói társadalom magasabbra helyezte a létszükséglet alapjait. Az emberek már nem tudják mik az igazán fontosak számukra. Egy ördögi kör alakult ki, az egyre nehezebb életkörülmények miatt még inkább a fogyasztási cikkek okozta hamis örömökbe menekülünk az emberi kapcsolatok és az egészségünk rovására. Ember legyen a talpán, aki ebben a káoszban el tud még igazodni. A város már talán több nehézséget okoz nekünk, mint amennyi előnye van. A városi élet veszélyeitől ki véd meg bennünket? Újra egy dzsungelben vagyunk, ahol a táplálék levadászása és a hajlék keresése, megteremtése sokszor csak csodával határos módon lehetséges. Régen sem volt könnyű a férfiaknak, erőt és bátorságot kellett mutatniuk, hogy mindezeket biztosíthassák családjuknak. Most az erőn és bátorságon kívül még kell nekik valami nem tudom mi, valami extraszuper képesség és szerencse, (valami rajtuk kívüli plusz pozitív tényező), ha ugyanezeket meg akarják teremteni párjuknak és gyerekeiknek. Mára odajutottunk, hogy nemi szerepek és sztereotípiák ide vagy oda, a férfiak családfenntartó szerepe újra elengedhetetlenül fontos lesz, mivel egyre kevesebb esély van arra, hogy a nők egy keresetből ellássák gyermeküket (főleg amíg kicsi a gyermek). 

A férfiak (és nők) versengenek a vadászati területekért. Ha találnak egy jól jövedelmezőt, annyira félnek annak elvesztésétől, hogy mindenki mást elüldöznek onnan, vagy maguk alá kényszerítik a többieket, hogy nekik bőségesen jusson a javakból és fel tudjanak  belőlük halmozni. A többieknek csak csurran-cseppen valami és nem tudják, hogy holnap még ennyi is lesz-e egyáltalán. Egy részük nem dolgozik rendesen, mert azt látja, hogy hiába töri magát, nem kap érte több pénzt, helyzete ugyanolyan bizonytalan marad. Így aztán nem végez rendes munkát, esze ágában sincs belerokkanni, végülis így is talál olyan munkát, amiből csurran-cseppen valami... "Beleszarik" mindenbe, szeretne minél könnyebben, minél kevesebb munkával megélni. Valahol érthető is (meg nem is). Mindenesetre megvan az oka. Minden következik valamiből.

A természet dzsungelében nem volt könnyű és kényelmes az élet, de minden sokkal egyszerűbb és kiszámíthatóbb volt. Nagyobb biztonságot adott, mint az eredetileg védelmet biztosító város, ami most már a káosz dzsungele... Lássuk meg a valódi arcát, azt amivé tettük...

Ha tönkre tesszük a természetet, hova megyünk vissza? Amikor még a városra sem tudunk vigyázni...

Nem tudom meddig tud a helyzet fajulni. Azt mondták nekem, hogy ha ez a dolog "robban" egy nagyot (merthogy a történelem ismétli önmagát, periódikusan ismétlődik, mint minden idővel ebben a világban), akkor azt is túl fogjuk élni, mint ahogy a világháborúkat is. Bennem meg felvetődött, hogy igen valószínűleg lesznek akik túlélik, de az esélyek valamivel rosszabbnak tűnnek, mint a világháborúk idején. A városi kényelemben, műkaján, hamis értékeken nevelkedett emberek milyen eséllyel indulnak a túlélésre? Akik elvesztették a természettel való kapcsolatukat hogyan fognak visszatérni a természethez, ha eltűnik a városi kényelem? Befogadja-e majd őket a természet, vagy (kissé durván fogalmazva) folytatja a szelektálást? Minden esetre az emberi élet értéke újra kisebb lesz, ahogy az ilyenkor lenni szokott.

Mindez most csak egy egyszerű véleménynyilvánítás volt, függetlenül attól, hogy féltem-e a "tyúkszaros" életemet vagy sem. Ha szelektálódni és újrarendeződni kell, akkor azt kell. Ha egy ház nagyon romossá, rozogává válik az idők folyamán, néha nem lehet már rendbehozni csak úgy, ha leromboljuk földig és építünk egy másikat a helyébe.

Azért ez durván hangzik... 
Bízom benne, hogy még minden rendbe hozható békés úton.

Ha ki kell szelektálódni, akkor ki kell, ha nem akkor nem. Nem tudom, hogy mi lesz hogy lesz, nem tudhatjuk, de ha tényleg ilyesmi történne nyilván (jogosan) csak a legerősebbek maradnak majd életben. Ha nem érezzük magunkat ebbe a csoportba tartozónak, attól még megtehetnénk ami tőlünk telik. Ha úgy adódik szívesen adnám az életem egy erősebb emberért, egy olyanért, akiről bizton tudom, hogy megmaradó társaival újraépíthetné a világot. (Néha, valahonnan beugrik egy ilyen kép.) De ehhez is erősnek kell lenni... hogy jókor, jó helyen legyek, hogy a hasznomat vegyék... ha így tudnék csak tenni valamit, akkor majd így teszem (nagy a szám, az más kérdés, hogy meg is tudnám-e tenni, de egyszer úgyis legyőzöm a gyávaságot).

Egyébként nem gondolkodok igazán ilyen dolgokon, csakis a béke jár a fejemben. A békéért imádkozom és azért, hogy megtörténjen a csoda és az emberek még időben észhez térjenek, hogy rájöjjenek mi igazán fontos az életben, legfőképp azok, akiket fogva tart a pénz és a hatalom hamis szörnyetege. Küldöm az Univerzumba a pozitív gondolatokat ezerrel. Emellett készülhetnék is. Mondjuk szerezhetnék egy földet, termelhetnék  rajta egészséges ételeket, amitől kicserélődhetnének a sejtjeim teherbíróbbakra. Visszatérnék a természethez, minden mesterséges anyagtól megkímélném a szervzetem, amitől csak tudom. Közben sportolhatnék, erősíthetném magam, tanulhatnék harcolni... meg még nem tudom... Szülhetnék gyereket is, ha akarnék (mondjuk nem lenne túl logikus az "építkezés" időszaka előtt, de) megtehetném. És eldönthetném, hogy harcolnék-e, vagy elmenekülnék biztonságos helyet keresve a túléléshez. Ahogy ismerem magam, mire neki kezdenék bárminek is... aztán meg mire eljutnék valamivel valameddig ebben a káoszdzsungelváros-világban... Pedig egyszer mindenről dönteni kell. És ha nem teszünk semmit, azzal is döntöttünk valami mellett. Sok mindenről dönteni kell.

Valahogy, valamennyire, valamilyen szinten vissza kéne menni a természethez, (nem tudom) csak érzem, hogy ott idővel minden egyszerűbb lenne. Az az ahová talán mindig visszamehetünk. A természet mindenütt ott van, akár egy fa, egy virág, vagy egy pár fűszál képében, hogy emlékeztessen  minket arra, hogy ez igazából az ő világa, amibe mi, ha akarjuk beilleszkedhetünk és akkor együtt élhetünk egymással közösségben, békében, egymást segítve, harmóniában. Ez a "természet rendje" szerint való. Ha bántottuk is olyannyiszor, vár minket... érzem...

 

A témához kapcsolódóan ajánlom az alábbi blogbejegyzést:

http://vilaghelyzete.blogspot.com/2011/09/egy-12-eves-lany-6percre-megallitotta.html