A valóság...

Már nagyon régóta írom ezt a bejegyzést. Most be tudom fejezni.

Semmit nem szabad komolyan venni. Sem azt, ha lent vagy, sem azt, ha fent.

Ha itt minden illúzió, akkor mi a valóságos? Honnan tudhatom, hogy mi a valóság abból amit érzek, érzékelek, amit mások éreznek? Belőlem, belőlünk másokból? A hallhatatlan lelkünk, ami valahogy megnyilvánul. De hogyan? A szeretet által? De hát van akinél az is elmúlik és belevész a semmibe...

Elmúlik egyszer úgyis a bánat, szomorúság, de az öröm is, boldogság is. Egyszer ez van, másszor az. Egyik sem létezik örökké, ugyanakkor mindegyik létezik is, tudjuk valóságosnak és nem létezőnek (amikor épp nem látjuk, nem tapasztaljuk) is érezni. Mindjárt megmondom miért.

Ha azt mondjuk itt semmi sem valóságos ebben az illúziók alkotta világban, akkor az sem az, ha éhes vagyok, vagy pisilnem kell, esetleg aludnom. És a gondolatok sem, de az érzések sem, pl. ha szeretetre van szükségem, vagy az, hogy tartozzam valakihez, netán az hogy sírjak, vagy egyedül lehessek... stb. Ugyanakkor ha éhes vagyok és nem eszek, akkor éhen halok, ha nem alszok meghalok (ha csak nem vagyok egy fejlett jogi, aki évek óta nem eszik és nem alszik, mert egy feljebbvaló világ energiája táplálja), ha nincs kivel megosszam örömöm és bánatom, akkor magányos vagyok, tehát ezek mind nagyon is valóságos szükségletek, ahogy az is, ha szeretetre, ölelésre van szükségem.

Ha van egy magasabb energiaszintű világ, amelynek lakói nem rendelkeznek azzal a fajta fizikai testtel mint mi, és nincs szükségük táplálékra, nekik az éhség csak illúzió, de ha visszajönnének ebbe a fizikai világba, és kapnának egy fizikai testet, az éhség nekik is ugyanolyan valóságos dolog lenne, mint nekünk. Egy még magasabb energiaszintű világ lakóinak pedig azok a dolgok is illúziók lennének, amik az " eggyel felettünk lévő" világ lakóinak még nagyon is valóságosnak tűnnek.

Tehát szerintem minden pont annyira valóságos amihez képest éppen viszonyítjuk.

Akkor végül is most odajutottam, ahol eddig is voltam. Nem azt mondom, hogy most újat mondtam ezzel, csak azt mondom, hogy ne értékeljünk semmit, pl. ne értékeljük le egyszerűen a dolgokat úgy, hogy csak illúziók, ugyanakkor legyünk tisztában azzal, hogy azok. A dolgok van ahol valóságosabbak, mint máshol. Attól függ hol vagy, hol létezel.

Felmerül az emberben a kérdés, hogy akkor tényleg mi az igazán valóságos? Hogyan tudom azt érzékelni? Mibe tudok kapaszkodni, ami állandó? Baromira zavaró úgy szemlélni a világot, hogy minden illúzió, és fogalmad sincs mit higgyél el és mit nem... akkor bármit csinálsz, gondolsz, érzel, minden illúzió? Akkor mi a fenét keresünk itt? Olyan mintha valaki egy furcsa játékot űzne velünk. Mintha egy álomban lennénk. Ha itt "szándékosan" semmi sem valóság akkor most fel kell ébrednünk vagy sem? Mi a kulcs? Mi az, ami minden illúzión túl létezik és itt is itt van és érzékelhető?

Nem tudok feltétel nélkül hinni senkiben és semmiben (ebbe magam is beletartozok). Ugyanakkor nagyon szeretnék hinni. 
Egymillió-ezerötszázharmcinhét kérdésem van. Ki fogja megválaszolni őket? 

Látók, kártyavetők, jósok, gyógyítók, vallási és világi bölcsek, tanítók, ismerősök, barátok, könyvek, filmek, elméletek, írások tömkelegei? Bármelyikhez fordulhatnék. Mind csak egy-egy részt mutatnának a világból. 
Vagy önmagam megérzései, amik volt, hogy becsaptak már (persze okkal, szándékosan)? Vajon tudják mindenre a választ? Úgy gondoltam mindig, hogy minden kérdésre amit felteszünk meg van bennünk a válasz is.  Ha ez tényleg így van, akkor hol vannak a válaszok? Miért bujkálnak előlem?

Alapvetően mindenki valamilyen cél, szándék által van vezérelve, amiről megint csak nem tudja megmondani senki sem biztosra, hogy az most tisztán jó-e vagy sem.
Honnan tudjuk, honnan tudhatja bárki is, hogy a gondolatait nem befolyásolják mondjuk egy másik világból? Hogy nem csak marionett bábuk vagyunk itt, akikkel valakik furcsa tréfát űzve csak játszanak, kísérleteznek?
Mi van, ha ez az egész csak egy játék, valakinek a játéka? Egészen más, ha te játszol, mint az, ha veled játszanak. Azt, hogy valami ugyanannyira lehet valóságos mint amennyire nem, azt még valamennyire el tudom fogadni, de azt, hogy talán máshonnan, mások lehetnek hatással ránk úgy, hogy még csak nem is tudunk róla...
Jó, tudom, egy kissé paranoiásnak hangozhat ez az egész... na de ki mondja meg azt is, ha mindez nem így van?

Mit hihetek el és mit nem? Nem tudom kinek hihetek. Eléggé zavar ez. Ha semmit nem hihetek el, akkor miért vagyunk itt? Mi a valóság? Vagy csak olyan létezik, hogy valóságos?
Mégiscsak szükségem van valamire, amiben hihetek... de nem tudok, mert nem találom azt, ami mindenen túl igaz. Az, hogy valaki egyszer leírt valamit, nekem az nem garancia semmire. Bárki leírhat bármit.
Szóval szükségem van valakire, akihez fordulhatok, aki vezet az utamon (már ha annak is van értelme ilyen módon egyáltalán). De ha minden illúzió és senkinek nem hihetek el semmit akkor kinek a tanításait kövessem? Mit olvassak? Kire hallgassak?

"Én is csak a szavakkal játszom, amelyek mögött talán ott van a valóság, amiről szintén nem lehet tudni, hogy micsoda."

/Fekete István/

Válaszokat szeretnék. Mindenki azt szeretne. Tudni, hogy miért vagyunk itt, hogy mi értelme ennek az egésznek, vagy ha nem is tudhatunk mindent, de legalább egy biztos kapaszkodót... ami remélhetőleg jóval biztosabb annál, mint amennyire itt biztos lehet bármi is, ami nem az e világi fogalmak szerint biztos.
Olyan vagyok belül az elmémben, mint egy zabolátlan, lázadó vadló, ami ide-oda vergődik a fejemben és várja, hogy megszelídülhessen. Vajon meg kell neki? Vagy elég, ha csak talál valakit, akiben megbízik, s végtére is megnyugszik... és ez a valaki segíti az útján amikor újra csapongani kezdene?


"Fogadd el önmagad, és el tudod majd fogadni sorsodat is. 
Változtass magadon, és meg fog változni sorsod is."
/?/


Fogadjam el magam és változtassak magamon... hmmm... kissé ellentmondásos, de jó, akkor legyen így. Az sem egy könnyű kérdés, hogy van-e olyan ember a földön, aki el tudná fogadni az agymenéseimet? (Ettől rosszabb már nem lesz a helyzet... csak megnyugtatásképpen mondom. :))
Vajon tudok még olyat mondani, ami nem lep meg másokat, amiről nem az jut az eszükbe, hogy ez a nő egy lökött, bolond nőszemély, aki biztos csak azért ilyen, mert kurva sok ideje lehet agyalni?... Hát én pedig mindig ilyen voltam...

Néha elönt a káosz. Olyankor kell valami, amibe kapaszkodhatok, ami igaz. Még jó, hogy van ilyen. Azt hiszem a szeretet az. Talán nem feltétlenül örök életű itt, a földi életkörülmények közé szorítva, de igaz.