Nem szeretnék anya lenni.

Ezt most már muszáj leírnom. Nem szívesen, de muszáj... itt van már az ideje.

Az emberek nagy része nem érti hogyan lehet az, hogy egy nő nem akar gyereket. Ez nem illik a nőkről alkotott képhez. Nőtársaim többsége furán néz rám, ha úgy alakul, hogy szóba kerül ez a téma, és hát egy termékeny korú nő életében ez sokszor szóba is kerül, főleg, ha ennyi idős, mint én és még nincs gyereke. Mindenféle okkal próbálják megmagyarázni ezt a számukra teljességgel érthetetlen jelenséget. Megértem őket. Ha valaki nem így érez, nem tudja elképzelni a másik oldalt... lehetetlen is. Ez egy olyan téma. Ha mindennél jobban szeretne valaki gyereket, és/vagy már esetleg anya, nem fogja tudni elképzelni, hogy milyen az, amikor nem akarsz babát. Mivel nem vagyok karrierista, sem hideg, érzéketlen ember és nem élek csapodár életet nem marasztalt még el senki a szó szoros értelmében a döntésem miatt. Előfordul, hogy próbálnak "mentegetni" a különböző indokokkal. Majd amikor ezt konkrétan, nyíltan is felvállalom, akkor nem tudom milyen reakciókat kapok. Nem mondom, hogy soha nem fog megváltozni a döntésem, mert soha nem mondom, hogy soha, tudom, hogy az ember változik.
Volt olyan, hogy többször álmodtam arról, hogy anya leszek. Két álmomra tudok igazán visszaemlékezni. Az egyikben szültem. Jó érzés volt szülni (könnyű volt, gyors volt, alig fájt) és utána magamhoz ölelni a gyermekemet. A másik álmomban egyáltalán nem emlékeztem arra, hogy van egy gyerekem. Elmentem egy (nem tudom milyen) intézetbe, ahol megláttam egy 6-7 év körüli kisfiút. Úgy nézett rám, mintha ismerne engem és nekem is ez az érzésem támadt... Sajnáltam, mert nagyon szomorú volt. Egy idő után próbáltam függetleníteni magam ettől az érzéstől, és tovább menni, hogy arra koncentrálhassak amiért eredetileg odamentem (ami nem tudom mi volt) aztán egyszer csak belém hasított az érzés, hogy ő az én gyermekem és akkor rettentő szomorúság, csalódottság töltött el amiatt, hogy neki miattam ott kell lennie, főleg amikor ránéztem a kis arcára, ami egyáltalán nem volt szemrehányó vagy haragos, csak nagyon szomorú és magányos. Nem tudom hogyan került oda, de az biztos, hogy miattam, máskülönben velem lett volna és nem ott.
Mindezek már régen voltak. Több mint egy évtizede nem álmodom ilyesmikről.  Illetve egyszer talán, de arra egyáltalán nem tudok visszaemlékezni (és akkor sem tudtam igazán miután felébredtem belőle).

Néhány hete édesanyámat kísértem el az 50 éves osztálytalálkozójára. A volt osztálytársak örömmel, büszkén és megnyugodva vették elő a legszebb képeiket az unokáikról. Akkor azért elgondolkodtam azon, hogy én mit fogok majd akkor megmutatni, hogy mire lehetek majd büszke életem derekán túl... hogy milyen érzés lesz, hogy nincsenek gyerekeim, unokáim. Egy rövid ideig tényleg kicsit rossz volt ebbe belegondolni. A rossz érzés talán abból az ösztönből fakadhatott, hogy az ember azt szeretné, hogy folyatódjon valakiben, hogy legalább azáltal, hogy utódokat hoz létre, bennük tovább élhet. Ez az ösztön biztos megvan bennem is, de igazából én nem vágyom erre a lehetőségre... ezen életem után valószínűleg egy hasonló, vagy más formában fogok tovább létezni az élet-halál soha véget nem érő körforgásában. 

Nem tudom mi lesz a jövőben, én csak azt tudom, hogy most mi van, de felesleges és értelmetlen időpocsékolás abban reménykedni, hogy ez majd megváltozik bennem egyszer. Egyszer majd biztosan meg fog... de az lehet nem mostanában lesz... Egyébként is más idő tempóban élek, nekem néhány év felel meg egy általunk számított évnek kb, vagy nem tudom... egy csomó mindenben így van. Az én időtempómat nem érdekli az, hogy megöregszünk és aztán meghalunk. Ha majd megszületek egy új testben valószínűleg ott folytatom, ahol abbahagytam... Néha gyorsan változok (mások szerint), de képtelen vagyok abban a ritmusban élni az életem odabent belül, ahogy ebben a világban szokás. Már nem görcsölök ezen. Néha nem könnyű magamnak se velem, lépést tartani a világgal, mert a nap 24 órája, a hét 168 órája...stb. kevés nekem, de tudok alkalmazkodni amikor szükséges és van, hogy én magam akarom és fel is tudom "őrült" módon :) gyorsítani ezt a bennem lévő belső időt. :)
És felesleges külső okoknak nyilvánítani a döntésemet. Ha valaki legalább egy kicsit is akar valamit akkor azt némi motiváció azért kéne, hogy jelezze. Bennem nincs motiváció, egy kicsi sem. Ami volt is, az igen ritka és rövid életű volt... mindig is! Szóval csakis én vagyok az oka.

Tessék, akkor itt, nyíltan felvállaltam ezt. Kicsit összeszorul azért a kicsi szívem, hogy most ki hogy fog elkönyvelni magában ezek után. De muszáj őszintének lennem.

Volt, hogy azt mondták nekem az a sorsom, hogy anyának kell lennem (mert várakoznak fent, rám várnak, hogy általam idejöhessenek)... de akkor én miért érzem ezt másképp??? Sajnálom!!! :( 
Sajnálom, de a belső hangra jobban hallgatok, mint másokra.

Ezután nem fog érdekelni az emberek negatív véleménye (a meghallgatás szintjénél jobban) egészen addig, amíg nem ártok senkinek a viselkedésemmel és a döntéseimmel.

Vannak olyan emberek (szerencsére ismerőseim körében is), akik valahogy meg tudják érteni ezt az egészet és ők is úgy gondolják, hogy nem kell minden nőnek anyának lennie. Például Müller Péter, aki nagyon jól megközelíti ennek a dolognak egy részét az alábbi írásában:

http://www.life.hu/sztarszerzok/20111107-te-anyanak-szulettel-muller-peter-irasa.html