Kontroll és Kockázat (Kapcsolat – Találkozások 2.)

Jó régen írtam már egy rendes, igazán nyakatekert bejegyzést :)... na de most aztán bepótolok mindent, és asszem jól össze is fogok keverni itt mindenféle témát... 

"Megtanulni élni annyi, mint megtanulni lemondani."

/Szögyal Rimpocse: Tibeti könyv életről és halálról/

Mostanában tudatosult bennem, hogy nem tudok elköteleződni jó szívvel (és van hogy sehogy sem) olyan dolgok felé, amelyekből nem tudok kijönni szabadon bármikor, nem tudom visszacsinálni, amikor csak szeretném. Hogy csak a legegyszerűbb példát említsem, ilyen mondjuk az autóban ülés utasként. Ezt azonban (általában) gond nélkül bevállalom, nem tart olyan sokáig, mint például egy hiteltartozás valamely banknak... 

Az autós példára visszatérve tény, hogy utasként nem igazán rajtunk múlik, hogy mi fog történni, nincs kontrollálási lehetőségünk (sofőrként is csupán a körülmények egy részére van befolyásunk).

Az életben más dolgokkal is lehet így, minden egyes nap jöhet valami kisebb-nagyobb nem várt dolog, ami átmenetileg felboríthatja az egész életünket (pl. akár egy betegség is). Nem tudunk úgy élni, hogy ilyen dolgokkal ne találkozzunk, bármennyire is jól irányítjuk az életünket. Ennek ellenére szerintem mindenki szereti érezni önmaga független, biztos kontrollját, illetve annak illúzióját, a saját életének ezen része felett is (ami a nem tudatos megnyilvánulásainak következménye).

A „kontrollál” ige a magyar értelmező szótár szerint így írható le:

„kontrollál (ige)

1. Elérendő cél megvalósulását irányítja. A meglévő és a jelenbeli helyzetet, annak tényezőit folyamatosan úgy alakítja, hogy az előre meghatározott és megadott jövőbeli időpontra a kívánt hatást elérje.

Munkavégzés közben kontrollálja az eszközeit. Aki nem kontrollál, azt később nem kívánt hatások érik. Az életben a siker titka az, ha valaki folyamatosan kontrollálja a dolgait.

2. Járművet irányít.

Esős időben a vezető nem kontrollálta az autóját, és belecsúszott az árokba. A pilóta jól kontrollálja a gépét, az simán földet ért.

3. Folyamatot ellenőriz, tevékenységet felügyel. Biztosítja azt, hogy a rábízott személyek viselkedése, tevékenysége, a környezetében a dolgok alakulása a kívánt irányba haladjon, a kívánt eredményt hozza meg.

A tanár kontrollálja a tanulók tanóra alatti viselkedését. A vezető kontrollálja a beosztottait, hogy azok szorgalmasan dolgozzanak. A kutató az új gyógyszer előállítása érdekében egy kísérletet kontrollál.

Eredet [kontrollál < kontroll + -ál (igeképző)]”

/Forrás: http://wikiszotar.hu/wiki/magyar_ertelmezo_szotar/Kontroll%C3%A1l/

Jó néhány hete a meditációim során és máshonnan is az „jött”, hogy ne akarjak mindent kontrollálni, hogy mondjak le arról, hogy a világon mindenre ami velem történik, szeretnék befolyással lenni, mert ez úgysem lehetséges. Bármennyire is biztosnak tűnjön valami, ez az ég világon senkinek sem lehetséges, nem lehet minden körülményt kontrollálni! (Ezért kell pl. 200%-os figyelem az autóvezetéshez.)

Nem görcsölni, dühöngeni, morogni, lázadozni, vagy elégedetlenkedni, netán elkeseredni kell, ha valami nem úgy alakul ahogy vártuk... hanem elfogadni a körülményeket és a lehető legjobban kijönni belőle, a lehető legjobban érezni magunkat, a lehető legtöbbet kihozni belőle. Akkor vagyunk igazán szabadok, amikor mindig harmóniában tudunk lenni testünkkel, lelkünkkel, szellemünkkel, amikor nincs semmi ami kihozna bennünket a sodrunkból, nincs semmi amit akadályként vagy nehézségként élnénk meg. Amin tudunk változtassunk, amin nem tudunk azt pedig át kell, hogy éljük... nem véletlen történik velünk.

„A kihívásként érzékelt tapasztalatok valójában saját fejlődési állomásaink, ez igaz a ti esetetekben is... számunkra kulcskérdés elérni ezt az összetartó, harmonikus rezgéstartományt, a feltétel nélküli szeretetet és elfogadást... Azt vettük észre, hogy ez a rezgéstartomány (a szeretet) és minden helyzetnek ebből az érzelmi állapotból való megtapasztalása gyorsította meg leginkább a fejlődésünket.”

(Tom Kenyon, Virginia Essene: A Hathorok, III. önfejlesztő gyakorlat)

Igen, tudom könnyű azt mondani, hogy ne kapkodjon, ne görcsöljön, ne aggódjon folyton az ember... A megvalósítással akadhatnak átmeneti gondjaink, hiszen több éve fennálló megszokásokról van szó, berögzült viselkedésmintákról, melyek oly régóta befolyásolnak bennünket... azonban jó hír, hogy meg lehet őket változtatni.

Elfogadni azt amit hoz az élet és a szeretet állapotában lenni, amikor csak megtudjuk ezt tenni... Ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy passzívak vagyunk.

Vajon hol lehet a határ aközött, hogy elfogadja az ember ami jön, és aközött, hogy tesz ellene, vagy olyan is van hogy türelmesen kivár és aztán teszi a megoldást. Azt hiszem az információ mutatja meg a határt, az az információ miszerint van lehetőség a változtatásra. Ez az információ azonban nem mindig könnyen elérhető az ember számára, van hogy homály fedi és csak a remény, a kitartás, vagy a dac („márcsakazértis...”) az ami egyértelműen tudja vezetni az embert. Van amikor addig kepeszt az ember amíg meg nem találja a megoldást akárhány falba is ütközik (csak utólag látjuk, hogy volt lehetőség a változtatásra). Van azonban amikor hiába keresgél az ember élethosszig is a megoldások irányában, tehetetlen. Azért szerencsére ez utóbbiból van a kevesebb. 

Előfordul, hogy az embernek néha már elege van a folytonos keresgélésből, nyomozásból és átmenetileg görcsössé, aggódóvá, kiállhatatlanná esetleg rezignálttá válik. Ezeket a jeleket észre kell venni magán az embernek és változtatnia a hozzáállásán, mert ezek aztán igazán nem segítenek, csak rontanak a helyzeten. Észlelni kell ezeket a viselkedésmintákat, elmélkedni az okairól, nem bántani magunkat ezek miatt, hanem megbocsátani saját magunknak azért, hogy ilyenek vagyunk. 

Ezek az érzelmek mind arról szólnak, hogy az ember nem áramlik együtt az életfolyammal és alkalmazkodik hozzá, hanem ellenáll... olyan mintha megállnánk egy erős sodrású folyó kellős közepén. Egy darabig lehet ellent tudunk állni, de ez egyáltalán nem jó érzés nekünk... és miután már nem tudjuk tartani magunkat, kénytelenek leszünk mégiscsak haladni a sodrással, de közben az ellentartásunk kivett belőlünk egy csomó erőt amire szükségünk lett volna ahhoz, hogy összhangban, együtt tudjunk mozogni a folyóval, hogy az segítsen nekünk fennmaradni a víz tetején, és ne ellenünk dolgozzon, hanem segítsen a partra kijutnunk. Ha az ellenállásra fordítja valaki az energiáját, utána talán nem lesz elég éber és figyelmes, hogy alkalmazkodni tudjon, hogy észrevegye a megoldási lehetőségeket... ráadásul az ellenállásunk odabent sem tesz jót, a  testünkben lévő mindenféle áramlásokban elakadások, blokkok keletkezhetnek, ez pedig (további) betegségekhez vezethet.

Miután őszinték és megbocsátóak voltunk magunkkal, akkor a következő lépés a jövő felé tekinteni tovább, megnézni, hogy MOST mit tehetünk azért hogy a holnap, sőt már a következő pillanat jobb legyen. Ha nem kapálózunk valami ellen, hanem megpróbálunk higgadtak, nyugodtak maradni, akkor már annyival is előrébb vagyunk, hogy nem süllyedünk el, tehát már a következő pillanatot jobbá tettük. Ez csak egy kis lépés, ettől még nem oldódnak meg a problémáink, mégis egy nagyon fontos lépés. Nem várhatjuk el, hogy minden azonnal úgy legyen ahogyan mi szeretnénk, minden oldódjon meg nyomban. Türelmesnek kell lenni és néha bizony van, hogy közben el kell viselni valamennyi szenvedést, fájdalmat. Egyébként ezeket is könnyebb úgy elviselni, ha nem hadakozik ellene az ember. Hagyja hogy jöjjön, aztán elengedi had menjen (azaz nem áll az útjába, hogy bármikor eltűnhessen, vagy enyhülhessen amikor annak itt az ideje).

A mai világban néha bizony nem könnyű megtalálni a megoldást egy-egy feladatunkhoz, de előbb-utóbb összetalálkozunk a megoldásokkal ha kell, és akkor amikor kell, függetlenül attól hogy kétségbeesünk-e vagy sem. Tehát nincs értelme kétségbeesni. Két dolog van, ki kell tartani és kitartónak kell lenni. Azaz nem szabad kétségbeesni és nem szabad feladni! Ezt minden ember tudja valahol legbelül, de aki tudatában van még az is elfelejti időről-időre, hogy így van.

Akkor amikor kell, találkozunk a megoldással... sokszor egy másik személy által. Tehát mindig légy figyelmes, sosem tudhatod mikor tudsz valakinek a segítségére lenni (akár úgyis, hogy nem is tudsz róla)!

Mind össze vagyunk kötve, így akiknek találkozniuk kell, találkozni is fognak akkor és ameddig kell. Erről szól a Touch című filmsorozat, melyet szeretettel ajánlok mindenkinek. (A gondolkodásra késztető filmeket szerető, de az akciót kedvelő embereknek is ajánlom. Nem egy pörgős sorozat, főleg az elején, mégis izgalmas és érdekes itt-ott.) A szereplők életében különböző problémák oldódnak meg valamilyen úton-módon, családi, egészségi, munkahelyi, stb. problémák.

Aminek meg kell oldódnia az megoldódik. Két pont van mindig, az egyik a kiindulópont, a másik a célpont ahová el szeretnének jutni a szereplők, és a való életben mi is, bármilyen megoldandó feladatról is legyen szó.

Az alábbiakban egy rövid részlet következik a 8.részből, mely az epizód elején hangzik el, s egy történeten keresztül látjuk kibontakozni:

„Azt mondják, hogy két pont között

a legrövidebb út az egyenes.

De mi történik, ha ez az út el van torlaszolva?

Ha üledék akadályozza egy folyó egyenes

áramlását, akkor az kacskaringós úton megkerüli,

ahelyett, hogy tovább próbálna folyni rajta.

Ami az emberek számára kanyargás,

az a víz számára a legjobb

utat jelenti a forrástól a végpontig.

A természet utat tör magának.

Ha két pontnak

kapcsolódnia kell egymáshoz,

de a közvetlen érintkezés lehetetlen,

az univerzum mindig talál más utat.

Ha két pontnak

kapcsolódnia kell egymáshoz,

az univerzum mindig megtalálja a

módját, hogy összekapcsolja őket.

Ha minden remény hiábavalónak is tűnik...

bizonyos szálak sosem szakadnak el.

Ezek határozzák meg, hogy kik vagyunk,

és hogy kivé válhatunk.

Túllépve téren és időn,

általunk nem várt módokon,

a természet végül

mindig utat tör magának.”

/”Touch” sorozat, 1. évad, 8.rész/

A két pont, a probléma és a megoldás, vagy emberek... stb. Ha találkozniuk kell, mindenképpen találkozni is fognak.

Ahhoz, hogy én az ilyen optimista hozzáállást mindig meg tudjam tartani, hogy ne aggódjak, ne görcsöljek (a váratlan dolgok miatt, azok megoldásán és) úgy egyáltalában sem, jó lenne, ha a mindennapok nem várt eseményein túl nem lennének plusz olyan konkrét előre látható, szándékosan kreált, kitalált dolgok is, amikben felmerül, hogy nagy valószínűséggel nem lesz majd rá befolyásom. Úgy tűnik ezeket egyenlőre sajnos nem tudom elkerülni.

A kockázat:

„A kárt okozó véletlen események bekövetkezésének lehetősége..” 

/http://meszotar.hu/keres/kock%C3%A1zat/

E meghatározás szerint az élet már önmagában is elég rizikó. Nem tudjuk mikor mi fog történni velünk vagy a közvetlen környezetünkkel, és nem tudunk mindent kontrollálni. Tehát tulajdonképpen mindenben van rizikó, viszont nem mindegy, hogy milyen hosszú távú és milyen mértékű a következmény, ha netán valami rosszul sül el, főleg figyelni kell erre, ha előre látható eseményről van szó... Pl. ha nekem kis jövedelmem lenne és így vennék fel hitelt, akkor azzal lehet meg is pecsételném a jövőmet, talán egész életemre. De hogy kisebb dolgot mondjak, én még annak sem szeretném megadni az esélyt, hogy esetleg eltörjem a lábamat (pl. egy extrémebb sport kapcsán), még akkor sem ha az egy kisebb kár és viszonylag rövidebb idő alatt orvosolható.

A kockázatvállalásunkat azonban egyéb más tényezők is befolyásolják persze, pl. egész más lehet a helyzet, ha nagyon vágyunk valamire... Ha nagyon szeretnék valamit megcsinálni, de valamelyest veszélyes, talán nem is érdekelne, hogy eltöröm-e a lábamat vagy sem. De nemcsak magunkra gondolunk ugye, ott vannak a mások iránti érzelmek is, pl. a szeretet, nem akarunk olyat tenni amitől másoknak rossz lesz. Befolyásoló tényezők még továbbá a társadalmi normák, szabályok is, pl. szüleink belénk épült tanításai, korlátai, aztán ott van a lelkiismeret, a tisztesség, a becsület, stb. (Erről jut eszembe, hogy láttam a minap egy kemény kétrészes western film első részét, „A szabadság útján”címmel, amelyben a körülmények úgy álltak össze, hogy a becsület egy határtalan formában tud megjelenni, mintegy ez áll a film középpontjában, szerintem. A két véglet, a mértéktelen tiszteletlenség és a határtalan becsület feszül szembe egymással benne. Érdekes, hogy előtte nap egy vicces kép ugrott be az utcán sétálva: két láthatatlan pisztolyt tartok az övemben és amikor kell láthatatlanul előkapom őket és láthatatlanul lelövöm vele a szembejövő embertársaim, testvéreim láthatatlan démonjait, tudati zavarait, szomorúságait, fájdalmait. :) És még csak eztán jött a western film. :))

Szóval nem vagyok túl kalandvágyó, vagy kockázatvállaló... azért igyekszem sokkal lazább és rugalmasabb lenni legalább a mindennapokban... hogy legalább a nem várt eseményekkel kapcsolatosan tényleg ne csak mondjam azt, hogy „jöhet bármi, mert minden jól van”... Csak néha fogalmam sincs, hogy hogyan kell ezt csinálni... :) azt, hogy ne aggódjak.

Szerintem a laza hozzáállás az vagy megvan valakiben vagy nincs alapból, ki milyen típusú ember... de biztosan lehet rajta javítani. Annyit kell gyakorolni a meditációkat, hogy az ember a hétköznapokra is át tudja ültetni az ott tapasztaltakat... hogy minden pillanatban visszatudjon találni a saját középpontjába (a hurrikán szívébe / http://hezekiah.hu/aloldal/ezo/index.php?as_menu=10)... hogy minden pillanat egy meditáció lehessen és képes legyen kívülről látni bármely szituációt aminek részese.

És egyébként meg úgy kell csinálni a dolgainkat, mint a folyó, ami ha útját állják, nem akad le ezen, hanem talál magának egy másik utat.

Az ihlet...

"...Feküdjünk a földre, és tekintsünk fel az égre, enged­jük tudatunkat annak határtalanságába kiterjedni. Hagyjuk, hogy a külső ég eget ébresszen fel a tudatunkban.
Álljunk patakparton, és egyesítsük tuda­tunkat a víz rohanásával; olvadjunk egybe szüntele­nül áradó hangjával. 
Üljünk vízesés mellett, engedjük, hogy gyógyító kacagása megtisztítsa a lelkünket.
Sétáljunk tengerparton, arcunkat teljesen, jólesően fordítsuk a széllel szembe. 
Ünnepeljük a holdfény gyönyörűségét, és segítségével tartsuk egyensúlyban tudatunkat.
Üljünk tóparton, vagy kertben, nyugod­tan lélegezve csöndesedjünk le, ahogy a Hold felsé­gesen és lassan felkél a felhőtlen éjszakában. 

Mindent használhatunk meditálásra való meghí­vásként. Mosolyt, arcot az aluljáróban, a beton járda repedéséből kibúvó kis virágot, egy üzlet kirakatában lévő finom kelmét, ablakpárkányon álló virágcseré­pen a nap csillogását. Vegyük észre a szépség és a báj bármely megjelenését! Ajánljuk fel valamennyi örö­münket, és minden pillanatban halljuk meg „a csöndből érkező híreket."

Lassanként saját üdvösségünk mesterévé válunk, saját örömünk gyógyszerészévé, akinek mindig kéz­nél van a fölemelkedéshez, a félvidításhoz, a megér­téshez, a valamennyi lélegzetünk és mozdulatunk ösztönzéséhez szükséges mindenféle orvosság. Ki a nagyszerű szellemi gyakorló? Az, aki mindig valódi énjének jelenlétében él, valaki, aki megtalálta és fo­lyamatosan használja a mélységes ihlet forrását, ere­detét. 

Ahogy Lewis Thompson, a kortárs angol szer­ző írta: „Krisztus, a legfenségesebb költő, olyan szen­vedélyesen élte az igazságot, hogy minden mozdulata az érzékkel felfoghatatlant megtestesítő tiszta mű­v­észet és a tökéletes jelkép egyszerre". 

Hogy megvalósítsuk az érzékkel felfoghatatlant, azért vagyunk itt."

/Sogyal Rinpoche: Meditáció/

A képek a Rukkel-tónál készültek.