Dreammaker

"Az álomkészítő egy öregember, aki hajdanán megalkotta a legszebb álmokat az emberek számára. Munkáját a világtól félrevonulva, a laboratóriumában végzi. A magányos öregember elhatározza, hogy egy igazán különleges álmot készít - önmaga számára."

/forrás: http://port.hu/alomkeszito_dreammaker/pls/fi/films.film_page?i_topic_id=2&i_film_id=118903&i_city_id=3372&i_county_id=-1/

Hiába alkotott szebbnél szebb álmokat, nem volt boldog az öregember. Végül rájött, hogy nincs szüksége az álomra, csakis a valóságra, mert csakis az teszi igazán boldoggá... A valóságot választotta az álom helyett.

Nem tudom hogyan lehet ide eljutni, talán egyfajta érettség kell hozzá, vagy nem tudom...

Kicsit öreg volt már mire megért erre (de azt mondják sohasem késő)... felismerte, ez a lényeg... Végül is egy folyamat végeredményeként jutott el ide, amikor meglett a saját álma, és szembe került vele. Amikor már látta szemtől-szemben az álmot és a valóságot is, akkor tudott csak választani. Ezt a folyamatot nem lehet átugrani. Ha nem tapasztalta volna meg az álmot, nem tudta volna értékelni a valóságot. A helyes választásához szükség volt arra, hogy mindkettőt megismerje.

Mindig azt mondom legyenek álmaink, de az egy kicsit más mikor azt mondom jó álmodozni. Ez utóbbi egy kicsit becsapós dolog, mert ilyenkor talán nem teszünk azért, hogy az álmaink megvalósuljanak. Tinédzserként sokszor csalódtam a valóságban, mert nem azt kaptam, amit vártam, mert (nem tudom miért, de) azt hittem olyannak kellene lennie a valóságnak, amilyenek az álmaimban gondolom. Már régóta kinőttem ebből, tudom, hogy az álomvilágot nem szabad a valósághoz hasonlítani, a kettő egymástól független világ. Ebből kifolyólag már nem is okoznak csalódást az álmaim. Ezután már tudtam miért megyek az álomvilágba, az illúziók illuzórikus világába.

"Tedd meg végre, indulj el és valósítsd meg a bizonytalannak tűnő utakon a biztos, senki és semmi mástól nem függő szabad életedet."

/forrás: http://tudatosan.hu/nyuszi_vagy//

Sokszor én is azt gondolom, hogy a valóságban meg nem valósított álmokról való álmodozás a gyávák és/vagy a tehetetlenek menedéke. Néha felbátorodom és azt mondom jöjjön bármi nem számít majd lesz valahogy, máskor meg... más téren van szükség a bátorságomra, amikor olyan dolgok kötik le az energiámat, hogy örülök, hogy egyáltalán élek... és úgy megy el egy napom, hogy egyedül azon tudok csak dolgozni, hogy valahogy túléljem azt a napot.
Tök gáz.
Azért vannak még olyan álmaim, amiket szeretnék megvalósítani. Nem sok, és igaz kicsit gondolkodni kell néha, hogy eszembe jussanak mik is azok... néha elbújnak, egyik-másik... de vannak... mint minden embernek a Földön. Mindenkinek vannak álmai, akkor is ha azt mondja, hogy már nincsenek. Álmok, célok nélkül nem hiszem, hogy volna értelme az életnek.

"I'm waiting for the night, drifting away
on the waves of my dreams to another day
I'm standing on a hill and beyond the clouds
the wind's blowing still and catching my doubts
I'm hunting all the night, the slave to my dream
An illustrated scene ascends in the steam
We're playing full of vice, emotional games
I'm turning off my eyes and hiding my shame..."

/Cascada: A never ending dream/ 

Nagyon szeretem a felhőket felülről nézni (repcsiből). Fura módon a szilárd talaj illúzióját keltik számomra. Annyira kilépnék rájuk! :) Olyan barátságosnak tűnnek... csak hát persze tudom, lezuhannék. :(

Baromira lassú vagyok, egy csiga-nyúl és ezért a gyávaságom, problémáim mögé rejtőzöm. :(  "Bújkálok", meghúzom magam, ez jól működő túlélő stratégia volt eddig is... :( túlélni, átélni a napokat, egyiket a másik után... ahogy csak tudom... meg ahogy sikerül...

Álomban és valóságban egyaránt létezhetnek érzések, gondolatok. Teljesen mindegy, hogy melyik világban élnek leginkább és miért, mert amelyik mindkettőben életképes az nem csak egy álom. Mert az téren és időn túli világokban létezik.
Nem kell őket kimondani, attól ők még vannak, és néha meg is nyilvánulnak... egy szóban, egy képben, egy hangban... "véletlenül", csak úgy, valahonnan a semmiből, néha még azelőtt, hogy kimondták volna őket már van hogy lehet hallani, vagy érezni...

Léteznek akkor is, ha nem veszünk tudomást róluk. Akkor is, ha nincs létjogosultságuk.
De ha már megszülettek? Akkor mit lehet kezdeni velük? Én nem tudom megölni őket, mert nem vagyok "gyilkos".
Most csak ezt tudom biztosan. 

Na jó, nem lógatom az orrom sokáig.
Mit is tanultam nemrég... hogy ne vegyem komolyan, ha lent vagyok. Ok, akkor most ilyen szitu van, tudomásul veszem és azon vagyok, hogy elengedjem. Keresek gyorsan egy boldogság pillangót :) mielőtt még megnyúlna az orrom :) Itt vannak valahol (mert mindig itt vannak), csak nem látom merre... de majd mindjárt egy kis mosollyal előcsalogatom őket. :)

" Mosolyogni tessék! Persze nem szüntelenül, nem reggeltől
   estig, de bujkáljon bennünk a mosoly minden lehetősége, hogy
   bármikor felragyoghasson. Mert a mosoly-meggyőződésem
   szerint- mindig egy kis fényt hoz az életünkbe,meg a máséba
   is. Kicsike fényt, de mint tudjuk, sok kicsi sokra megy."

  /Janikovszky Éva/

A boldogságról...

 

Itt-ott igen érdekes tud lenni a magyar nyelv. Sokféle összefüggést képes vagyok "belelátni". Pl. ezt itt:

VAGY + O.K. = VAGYO.K.

Amikor szeretek valakit, akkor azt mondom neki "légy boldog és ha tudom, hogy te boldog vagy, akkor én is az leszek". És akkor ezt így is gondolom, és tényleg így is lenne azt hiszem. Tudom, hogy nem mástól kell várni a boldogságunkat, de ha valaki  egy kicsit is megoszt velünk a boldogságából valamit az minket is boldoggá tehet.

De hogyan is kérhetnék mástól olyat, amire most még én magam nem vagyok képes???

Ez a felelősség áthárítása lenne.
Nincs jogom ilyet kérni, mégis kérem bízva abban, hogy a szeretett lény mihamarabb boldog lehet.

És hogy tudnék segíteni, ha még magamon se tudok...?

Ki fogja elkezdeni így a boldognak levést?

Tudom milyen az, amikor...

Néha elkap és csapdába ejt, egy ideig fogva tart, aztán időnként szabadon enged.  Mintha azt súgná a füledbe ott bent: "Menj, csak menj, de ne feledd én vagyok az Úr, hamarosan újra vissza kell jöjj hozzám." Amikor épp fogoly vagyok folyton csak azt kérdezem magamtól mikor lehetek újra szabad, mikor múlik már el a fájdalom? Mikor lesz már jobb? És bár talán elszökhetnék, de nem tudok, függő vagyok. Édes gondolatok nélkül létezni, bárhogy fájnak is, néha szinte lehetetlennek tűnik.

Tudom milyen amikor ki nem mondott szavak, gondolatok, visszafogott érzelmek, tettek várnak sorban állva. Türelmetlenül tolongva keresik a kiutat, nyomulnak előre, természetük hajtja őket, hogy megnyilvánulhassanak. De tudják, nekik csak egy más világ marad. Létük értelmetlen, mégis élni akarnak. Mivel léteznek, megtagadhatatlanok. A józan ész és ítélőképesség csak száműzni tudja őket, elpusztítani nem. Próbálja az álomvilágba szorítani és ott tartani őket minden erejével.

Figyelj arra, hogy e csatatér ne foglalja le minden erőforrásodat és idődet (e kettő néha ugyanaz). Dolgod van! Sok dolgod! 

A dolgokat pedig csinálni kell! Ha nem csinálod sem lesz jobb és talán sosem lesz meg a megoldás, mert már eleve minden elveszik a semmiben és vele együtt te is. Ha csinálod, lehet egyszer a megoldás is meglesz, ha nem lesz akkor nem lesz, de ha mégis eljönne, akkor volna hová jönnie. A megoldás nem jön ám akárhová. Csak olyan helyre van kedve jönni, ahol jó helye lesz, ahol majd ki tud fejlődni, ki tud virágozni, termést hozni, ahol szívesen fogadnák akkor is, ha addig megannyi fájdalmat okozva késlekedett.

Ha a dolgok elvesznek, akkor elveszel te is. Amíg nincs veszve minden, addig bármi lehetséges.

Úgyis megtalálom a módját a boldognak levésnek!

Most épp ezzel a mantrás dologgal próbálkozom. Na meg lefoglalom magam, hogy ne érjek rá agyalni...

Mindeközben nem tudok az álomvilágom nélkül élni...

Mindenki azt mondja fontosak az álmok, jó, ha vannak álmaink. Ha tényleg olyan fontosak, akkor miért nem élhetünk néha bennük? Nem folyton, csak néha-néha... Attól, hogy álmodozom még e világban élek, a valóságban. És amikor lehet teszek teszek azért, hogy az álmok valósággá váljanak. 

Akkor miért mondják, hogy ez rossz? "Legyenek álmaid, de ne álmodozz!" Nekem ez magas.

 

Egy biztos, nem dagonyázhatok a kedvenc pocsolyámban túl sokáig - van, hogy el-elcsábulgatok - ... mert akkor megáll az élet, az idő meg megy, a dolgok meg nem hagynak békén... nem hagyják, hogy álmodozzam, s így számomra ők rosszak és jók is egyszerre.

Elegem van abból, hogy minden kettős természetű. Mondják, hogy aki szeret, az már eleve boldog attól, hogy szeret, hogy az már nem lehet boldogtalan. Hát, már pedig boldogság nincs boldogtalanság nélkül, mint ahogyan a szeretet és gyűlölet is ugyanannak az éremnek a két oldala.

Mondhat nekem bárki bármit, hogy így meg úgy megtalálta a boldogságot. Hogy lehet az megtalálni? Mi az? Tán valami kincs, ami valahol el van rejtve és meg kell keresni és ki kell ásni? És ennyi? Akkor biztos teli van a bolygónk elásott kincsekkel, boldogságokkal.  Mivel mindig túrjuk valamiért a földet, akkor már rég megtaláltuk volna mindet és mindenki full boldog lenne.

Azért jó hallani néha: "Megtaláltam a boldogságot." Ilyenkor örülök, boldog vagyok, végre megint történt valami jó a világban. Ugyanakkor szívesen megkérdezném, hogy "OK, szuper, boldog vagy, na és mit csinálsz vele, mit kezdesz vele? És mi lesz, ha ellopják, vagy összetörik, vagy bepiszkolják, vagy elkopik?"

Nem, nem itt másról van szó. Akik boldognak mondják magukat, azok vagy boldogok és boldogtalanok egyszerre, csak az utóbbit egy ideig nem érzékelik, vagy valóban boldogok (nemcsak ideig-óráig, hanem életük nagy részében), mert folyton dolgoznak a boldogságukon, hogy ne jusson egy pindurka hely sem a boldogtalanságnak. Mennyi munka van ebben, vagy abban míg a boldogtalanságot boldogsággá alakítjuk át?! 

Folytonos, véget nem érő munka.

Folyton dolgozom én is ezen. Kivéve amikor nem. Mert akkor pihenek. Néha pihenni is kell nem?

Egyedül az álmok az a világ, ahol meg lehet pihenni egy kicsit, ami a másik oldal nélkül is létezik. Ha úgy akarom, csak a jó létezik benne. Ott minden megoldhatatlan dolog megoldható. (Merthogy vannak megoldhatatlan dolgok is.)

Miért nem lehet a valóságban is legalább egy olyan valami, ami csak jó, párja a rossz nélkül. Még a fény sem létezhet másik része, a sötétség nélkül. Miért???

Annyi mindenben akar az emberiség Istent játszani. Nem akarnánk véletlen feltalálni egy olyan boldogságot, ami boldogtalanság nélkül is életképes a való világban?

Sajnos ez is egy megoldhatatlan dolog. A természetünk miatt. Nem tudnánk értékelni a boldogságot, ha nem lenne boldogtalanság.

Na és az, aki már volt nagyon boldogtalan?

Nem, nem... az ember könnyen felejt.

Akkor pedig nem szabad hagynia, hogy elfelejtse hogyan kell élnie az életét! A jelenben élés nem csak azt jelenti, hogy megfigyeljük az adott pillanatot és teljes lényünkkel benne vagyunk, hanem azt is, hogy magunkat is megfigyeljük és tudatosan reagálunk magunkra és mindenre amennyire csak tudunk.

Ezt hallom belülről: "Ne harcolj semmi ellen, fogadd el, aztán engedd el, hadd menjen. Újra és újra. Életed végéig."

Mondom én, a boldogság folytonos munka. Ezt is tanulni kell. És mint minden, amit tanulunk, idővel ez is könnyebb kell legyen. Talán életünk végéig ezt tanuljuk majd?

Amíg suliban tanultam, nekem szinte mindig rá kellett erőszakolnom magamra a tanulást, mert az agyam folyton elkalandozott. Aztán amikor belelendültem, akkor már ment a dolog, csak el kellett jutni odáig, hogy ráhangolódjak. Aztán másnap újra el kellett játszani ugyanezt. És mindig. Talán ma is így történne ez, ha még tanulnék.

Minden egyes nap rá kell hangolódnunk a boldogságra,  a boldogság hullámhosszára, ha kell, akár naponta többször is. Először lehet boldogok és boldogtalanok is leszünk egyszerre, vagy felváltva, egyikből hirtelen a másik állapotba kerülünk, majd vissza. 

Egy a lényeg, minden nap gyakorolni kell és soha fel nem adni! Mert elvileg bennünk van a boldogság képessége, ugyanúgy ahogyan a szereteté is.

(Az álomvilágommal még nem tudom mit csináljak... nem akarom elengedni. Kell nekem és kész! Legalább egy kicsit! Közben simán dolgozhatok a boldogságomon, nem? Nem mondhatok le még erről is. Csak ezt ne kérje tőlem senki! Ez csak az enyém, nem adom!)

Én magam vagyok a dráma. Ez tagadhatatlan. :)