A boldogságról...

 

Itt-ott igen érdekes tud lenni a magyar nyelv. Sokféle összefüggést képes vagyok "belelátni". Pl. ezt itt:

VAGY + O.K. = VAGYO.K.

Amikor szeretek valakit, akkor azt mondom neki "légy boldog és ha tudom, hogy te boldog vagy, akkor én is az leszek". És akkor ezt így is gondolom, és tényleg így is lenne azt hiszem. Tudom, hogy nem mástól kell várni a boldogságunkat, de ha valaki  egy kicsit is megoszt velünk a boldogságából valamit az minket is boldoggá tehet.

De hogyan is kérhetnék mástól olyat, amire most még én magam nem vagyok képes???

Ez a felelősség áthárítása lenne.
Nincs jogom ilyet kérni, mégis kérem bízva abban, hogy a szeretett lény mihamarabb boldog lehet.

És hogy tudnék segíteni, ha még magamon se tudok...?

Ki fogja elkezdeni így a boldognak levést?

Tudom milyen az, amikor...

Néha elkap és csapdába ejt, egy ideig fogva tart, aztán időnként szabadon enged.  Mintha azt súgná a füledbe ott bent: "Menj, csak menj, de ne feledd én vagyok az Úr, hamarosan újra vissza kell jöjj hozzám." Amikor épp fogoly vagyok folyton csak azt kérdezem magamtól mikor lehetek újra szabad, mikor múlik már el a fájdalom? Mikor lesz már jobb? És bár talán elszökhetnék, de nem tudok, függő vagyok. Édes gondolatok nélkül létezni, bárhogy fájnak is, néha szinte lehetetlennek tűnik.

Tudom milyen amikor ki nem mondott szavak, gondolatok, visszafogott érzelmek, tettek várnak sorban állva. Türelmetlenül tolongva keresik a kiutat, nyomulnak előre, természetük hajtja őket, hogy megnyilvánulhassanak. De tudják, nekik csak egy más világ marad. Létük értelmetlen, mégis élni akarnak. Mivel léteznek, megtagadhatatlanok. A józan ész és ítélőképesség csak száműzni tudja őket, elpusztítani nem. Próbálja az álomvilágba szorítani és ott tartani őket minden erejével.

Figyelj arra, hogy e csatatér ne foglalja le minden erőforrásodat és idődet (e kettő néha ugyanaz). Dolgod van! Sok dolgod! 

A dolgokat pedig csinálni kell! Ha nem csinálod sem lesz jobb és talán sosem lesz meg a megoldás, mert már eleve minden elveszik a semmiben és vele együtt te is. Ha csinálod, lehet egyszer a megoldás is meglesz, ha nem lesz akkor nem lesz, de ha mégis eljönne, akkor volna hová jönnie. A megoldás nem jön ám akárhová. Csak olyan helyre van kedve jönni, ahol jó helye lesz, ahol majd ki tud fejlődni, ki tud virágozni, termést hozni, ahol szívesen fogadnák akkor is, ha addig megannyi fájdalmat okozva késlekedett.

Ha a dolgok elvesznek, akkor elveszel te is. Amíg nincs veszve minden, addig bármi lehetséges.

Úgyis megtalálom a módját a boldognak levésnek!

Most épp ezzel a mantrás dologgal próbálkozom. Na meg lefoglalom magam, hogy ne érjek rá agyalni...

Mindeközben nem tudok az álomvilágom nélkül élni...

Mindenki azt mondja fontosak az álmok, jó, ha vannak álmaink. Ha tényleg olyan fontosak, akkor miért nem élhetünk néha bennük? Nem folyton, csak néha-néha... Attól, hogy álmodozom még e világban élek, a valóságban. És amikor lehet teszek teszek azért, hogy az álmok valósággá váljanak. 

Akkor miért mondják, hogy ez rossz? "Legyenek álmaid, de ne álmodozz!" Nekem ez magas.

 

Egy biztos, nem dagonyázhatok a kedvenc pocsolyámban túl sokáig - van, hogy el-elcsábulgatok - ... mert akkor megáll az élet, az idő meg megy, a dolgok meg nem hagynak békén... nem hagyják, hogy álmodozzam, s így számomra ők rosszak és jók is egyszerre.

Elegem van abból, hogy minden kettős természetű. Mondják, hogy aki szeret, az már eleve boldog attól, hogy szeret, hogy az már nem lehet boldogtalan. Hát, már pedig boldogság nincs boldogtalanság nélkül, mint ahogyan a szeretet és gyűlölet is ugyanannak az éremnek a két oldala.

Mondhat nekem bárki bármit, hogy így meg úgy megtalálta a boldogságot. Hogy lehet az megtalálni? Mi az? Tán valami kincs, ami valahol el van rejtve és meg kell keresni és ki kell ásni? És ennyi? Akkor biztos teli van a bolygónk elásott kincsekkel, boldogságokkal.  Mivel mindig túrjuk valamiért a földet, akkor már rég megtaláltuk volna mindet és mindenki full boldog lenne.

Azért jó hallani néha: "Megtaláltam a boldogságot." Ilyenkor örülök, boldog vagyok, végre megint történt valami jó a világban. Ugyanakkor szívesen megkérdezném, hogy "OK, szuper, boldog vagy, na és mit csinálsz vele, mit kezdesz vele? És mi lesz, ha ellopják, vagy összetörik, vagy bepiszkolják, vagy elkopik?"

Nem, nem itt másról van szó. Akik boldognak mondják magukat, azok vagy boldogok és boldogtalanok egyszerre, csak az utóbbit egy ideig nem érzékelik, vagy valóban boldogok (nemcsak ideig-óráig, hanem életük nagy részében), mert folyton dolgoznak a boldogságukon, hogy ne jusson egy pindurka hely sem a boldogtalanságnak. Mennyi munka van ebben, vagy abban míg a boldogtalanságot boldogsággá alakítjuk át?! 

Folytonos, véget nem érő munka.

Folyton dolgozom én is ezen. Kivéve amikor nem. Mert akkor pihenek. Néha pihenni is kell nem?

Egyedül az álmok az a világ, ahol meg lehet pihenni egy kicsit, ami a másik oldal nélkül is létezik. Ha úgy akarom, csak a jó létezik benne. Ott minden megoldhatatlan dolog megoldható. (Merthogy vannak megoldhatatlan dolgok is.)

Miért nem lehet a valóságban is legalább egy olyan valami, ami csak jó, párja a rossz nélkül. Még a fény sem létezhet másik része, a sötétség nélkül. Miért???

Annyi mindenben akar az emberiség Istent játszani. Nem akarnánk véletlen feltalálni egy olyan boldogságot, ami boldogtalanság nélkül is életképes a való világban?

Sajnos ez is egy megoldhatatlan dolog. A természetünk miatt. Nem tudnánk értékelni a boldogságot, ha nem lenne boldogtalanság.

Na és az, aki már volt nagyon boldogtalan?

Nem, nem... az ember könnyen felejt.

Akkor pedig nem szabad hagynia, hogy elfelejtse hogyan kell élnie az életét! A jelenben élés nem csak azt jelenti, hogy megfigyeljük az adott pillanatot és teljes lényünkkel benne vagyunk, hanem azt is, hogy magunkat is megfigyeljük és tudatosan reagálunk magunkra és mindenre amennyire csak tudunk.

Ezt hallom belülről: "Ne harcolj semmi ellen, fogadd el, aztán engedd el, hadd menjen. Újra és újra. Életed végéig."

Mondom én, a boldogság folytonos munka. Ezt is tanulni kell. És mint minden, amit tanulunk, idővel ez is könnyebb kell legyen. Talán életünk végéig ezt tanuljuk majd?

Amíg suliban tanultam, nekem szinte mindig rá kellett erőszakolnom magamra a tanulást, mert az agyam folyton elkalandozott. Aztán amikor belelendültem, akkor már ment a dolog, csak el kellett jutni odáig, hogy ráhangolódjak. Aztán másnap újra el kellett játszani ugyanezt. És mindig. Talán ma is így történne ez, ha még tanulnék.

Minden egyes nap rá kell hangolódnunk a boldogságra,  a boldogság hullámhosszára, ha kell, akár naponta többször is. Először lehet boldogok és boldogtalanok is leszünk egyszerre, vagy felváltva, egyikből hirtelen a másik állapotba kerülünk, majd vissza. 

Egy a lényeg, minden nap gyakorolni kell és soha fel nem adni! Mert elvileg bennünk van a boldogság képessége, ugyanúgy ahogyan a szereteté is.

(Az álomvilágommal még nem tudom mit csináljak... nem akarom elengedni. Kell nekem és kész! Legalább egy kicsit! Közben simán dolgozhatok a boldogságomon, nem? Nem mondhatok le még erről is. Csak ezt ne kérje tőlem senki! Ez csak az enyém, nem adom!)

Én magam vagyok a dráma. Ez tagadhatatlan. :)