Testbe zárt lélek

Van egy ilyen része is az embernek:

/https://www.facebook.com/photo.php?fbid=424297400957392&set=a.419798324740633.102444.152707124783089&type=1&theater/

Van egy részünk, amelyik száguldana, tombolna, zúzna, perzselne maga körül mindent... néha, csak egy picikét (csak úgy, hogy ne nagyon bántson senkit)... 

Sajnos nem mindig adatik meg (ideig-óráig, vagy akár egy élethosszig) némely embereknek ehhez egy olyan test is, ami ezt lehetővé teszi.

Ha nincs egészség, semmi sincs.  Illetve ez így nem teljesen igaz... inkább azt mondanám, hogy minél egészségesebb vagy, annál teljesebb lehet az életed...

EGÉSZségesnek lenni annyi mint egészségesnek lenni... élni az életünket, a mindennapokat, végezni a napi rutint, tervezgetni, pihenni, azaz néha kellemes és kevésbé kellemes dolgokat csinálni, mindenféle olyan dolgot amik az élethez tartoznak. Tehát amikor egészségesek vagyunk, akkor annak nem vagyunk tudatában, mert ez az alapállapotunk, amilyenre alapvetően mindannyian programozva vagyunk.

Csak akkor leszünk tudatosak a testünk egészségéről, ha ezzel gondjaink adódnak, s minél nagyobb vele a gondunk, annál inkább kerül előre prioritás tekintetében az életünkben szereplő (fontos és kevésbé fontos) dolgok között, amikre figyelmet, energiát és időt tudunk fordítani.

Tetszik az alábbi kép? Szeretnél te lenni a képen szereplő lény, aki amerre jár szeretetet, örömöt, jó dolgokat hagy maga után? Ehhez is EGÉSZség kell. 

/https://www.facebook.com/photo.php?fbid=344977702267430&set=a.224577160974152.46119.224568300975038&type=1&relevant_count=1/

Szeretni persze mindig lehet, bármit, bármikor, bárhol... ahhoz nem kell semmilyen feltétel :) 

Ha nem vagy egészséges, akkor is tudod magadban fejleszteni a mások iránti szeretetteli érzéseidet (pl. az együttérzést, önzetlenséget is) a saját ütemedben.

/https://www.facebook.com/photo.php?fbid=344979318933935&set=a.224577160974152.46119.224568300975038&type=1&relevant_count=1/

A forma, amiben megéled, a tested, nagyon is fontos, a lélek mellett vele is ugyanúgy törődni kell, gondozni kell, ha pedig beteg gyógyítani kell... mert attól még, hogy nem a tested vagy, a testednek komoly része van abban, hogy megnyilvánulhatsz, nagyrészt rajta keresztül nyilvánulsz meg, létezel, teremtesz amíg itt vagy. 

Szóval az egészségnél nincs fontosabb... a lélek és a test egészségénél.

Szeretet a szerelemben...

A szerelemről azt mondtam nem írok többet, hát most mégis... de akkor most gyorsan leírok mindent egyben... :) Nem biztos, hogy az a jó, ha leírom, de lehet az sem jó, ha nem... úgyhogy leírom. Egy nagyon hosszú bejegyzés következik.

 - *** -

Csalódottság érzés... másban, magamban... Néha ilyenkor nem látom az élet értelmét, kilátástalannak érzem. Ilyenkor az első kérdésem: "Mi a fenének vagyunk itt?"

Van, hogy megbántanak minket, de az a másik ezt nem látja, az ő szempontjából ez nem az, a mi szempontunkból nézve meg az. S ha számunkra ez az állapot és következményei hosszabb ideig fennállnak, akkor nem mindig sikerül megállni az embernek hogy ő is ne bántsa vissza a másikat. S ha valami nem OK valamelyik vagy mindkét résztvevőnek a kapcsolatban akkor tényleg a kisebb csalódások halmaza gyűlik ide és oda.... Nem értem hogy tudok ennyire csalódott lenni néha... előfordul hogy dühössé is tesz...

Én tudom, hogy senki sem tökéletes, mások sem, én sem, és nyilván hibázunk (valakinek a nézőpontjából)... de ami az emberi kapcsolatokkal tud történni ezáltal... az szomorú, nagyon szomorú... van ennek így értelme?

Egyszerre szeretni és nem szeretni egy embert? Hogy tudsz olyan csalódott lenni valakiben akit szeretsz? Ha egyszer szereted hogyan lehetsz benne csalódott? Milyen szeretet az ilyen? És hogyan tudsz megbántottságot érezni bármely cselekedete miatt, ha szereted, ha önzetlenül szereted? Ha meg nem vagyunk képesek így szeretni akkor meg minek tartunk egymással kapcsolatot mi emberek? Gyakorolni, gyakorolni persze... de hány ezer évig...?

Azt szeretném ha egyszer lenne annyi pénzem hogy elmehetnék a "világ végére" amikor csak akarok... oda ahol nincs senki... inkább vagyok ott 500 ezer évig, mint 1000 évig ezt az egymástól tanulósdit csinálom... A szomorú és dühös csalódottság mindig azt hozza ki belőlem, hogy átmenetileg ezeket gondolom.

Nem akarok bántani senkit és azt sem akarom, hogy engem bántsanak... amíg emberek között vagyok addig ez talán mindig így lesz, ha meg elvonulok, akkor meg jöhetek vissza ismételni ugyanazt... egyik sem jobb a másiknál...

-***-

Simán lehet valakit úgy szeretni, ahogy Müller Péter írja az alábbiakban:

http://www.life.hu/sztarszerzok/20121119-muller-peter-heti-utravalo-48-resz.html

De ahhoz, hogy így szerethess valakit a gyakorlatban, ahhoz több minden kell. Ha mindenféle "szememmel" nézem is a másikat és valamelyikben amit látok nekem nem okés, attól én még szeretem azt a valakit, egyszerűen csak szeretek, csak úgy, a szívemmel... 

Egy párkapcsolathoz azért nagyjából stimmelni kéne a többi dolognak is... Egyszer azt mondják, hogy ha szeretet van, akkor mindent meg lehet oldani, akkor a többit nem látod, meg ilyenek... máskor meg azt mondják a bölcsességek, hogy a szeretet, szerelem még önmagában kevés.

Van az ahogy mások szeretnék, hogy szeresd őket és van az ahogyan te tudsz szeretni. Ezek tudnak változni... a szeretet nem múlik el, csak a kifejezés módja, igénye tud változni.

Az annyira szerencsés dolog, hogy ha szeretsz valakit és ő engedi, hogy törődj vele és úgy, ahogyan te szeretnéd!!! 
Az igaz, hogy úgy kell a másikat szeretni, ahogyan ő szeretné, hogy szeressék... ezért nagyon fontos kérdés az is, hogy te hogyan tudsz szeretni, hogy te tudod-e úgy szeretni őt, ahogyan szeretné ...

-***-

http://www.tarrdaniel.com/documents/Ezoteria/szeretet.html

Hiába akarok én szeretni valakit úgy ahogy Müller Péter és Tarr Bence László mondja, ha az illető nem engedi, hogy szeressem, az nekem fáj. Ha én szabad akarok lenni, azaz szabadon azt érezni, ami bennem van, akkor abból és úgy egyik-másik ember lehet, hogy nem kér... és azt mondja, hogy akkor egyáltalán nem szerethetem sehogy sem... nekem pedig ez fájdalmas... Próbálok én és szeretnék úgy szeretni mindenkit mint egy isteni lényt, a hibáitól függetlenül tisztán csak szeretni, de minden hiába, ha az akit én így szeretnék szeretni, az nem akarja, illetve akarja, de még emellett mást is, testem, lelkem, bizonyos dolgok elfogadását, együttműködést, feltételeket, amik nekem nem jók...

Úgyhogy szerintem lehetséges boldogtalannak lenni akkor is, ha szeretünk, mert ha az ahogyan mi szeretünk nem elfogadható a másiknak, az nekünk fájdalmas tud lenni. S akkor nyilván nem jó helyen vagyunk, és ezen változtatni kell... Attól még a fájdalom ott van, az hogy "ha így nem, akkor sehogy sem" szerethetsz valakit.

-***-

Most akkor a szerelem korlát vagy nem?

Az alábbi videóban egy nagyon érdekes interjú látható, hallható ebben a kérdésben...:

http://www.youtube.com/watch?v=NApiF4ZJa8w

Ebből az interjúból a számomra most legfontosabb részletet leírtam ide:

"Szűcs Károly: ...Mikor arról beszélsz, hogy birtoklás, mindig arról van szó, hogy a másikat szeretem és inkább mindig a másikkal... szeretnék egy szeretetteljes kapcsolatba lenni, vajon ez a szeretetteljes kapcsolat, ha igazi szeretet van bennem, az korlátos? Nem! Megjelenik egy másik ember, egy harmadik, egy negyedik és azt is tudom szeretni. Na most, hogy szeretetről van-e szó a te esetedben, az a vizsga ott dől el, hogy a másik hogy viszonyul ahhoz, hogy én más embereket is szeretek. Hiszen a szeretet az korlátlan és feltétlen... ha egésznek érzi magát akkor nem éri veszteség, sőt, örül neki, ha meglát téged egy másik nővel amint a szeretet fizikai megnyilvánulását gyakoroljátok, akkor örvendezik és gratulál... hiszen a szeretet az nem kizárólagos, az nem kizárás. Nem az a szeretet, hogy szeretlek, feltéve, meg ne lássalak egy másik emberrel összebújni... elfogadja a másikat, és hogyha én szeretek valakit és az éppen egy kellemes élményt él át valakivel, akkor örülni fogok neki, hiszen hogy ha én szeretek valakit, az örömének örülök. Ez a szeretet. Nem az a szeretet, amikor azt mondom, hogy megláttalak valakivel hozom a puskát és lelőlek.

Jakab István: És nem félsz, hogy elveszted, még hogy ha egyenrangú felek is vagytok? De én nagyon szeretem annak az embernek a társaságát és nem fáj nekem az a dolog, hogy látom egy másik emberrel, viszont eszembe jut, hogy esetleg azzal jobban kiteljesíti a saját szellemi fejlődését és engem esetleg mellőzni fog... ?

Szűcs Károly: Rendkívül fontos kérdés... hogy ha ő jobban ki tudja teljesíteni a szellemi fejlődését valaki mással és én szeretem, akkor ennek nem örülök? Nem az a célom, hogy azzal legyen akivel a leginkább ki tudja teljesíteni a szellemi fejlődését? És ha ez nem én vagyok, akkor örülök neki. És itt utalok vissza, egyek vagyunk, nem különbözöm tőle... ha ő örül, akkor én is örülök automatikusan... Tehát én nem kívánhatok neki olyat, ami nem az optimális, nem a legnagyobb örömét szolgálja. Ha igazából szeretem. A szeretet azt jelenti egyek vagyunk. Egyek vagyunk, de úgy vagyunk egyek, hogy én is Idessza egyik aspektusa vagyok, megnyilvánulása, egy egész, az egész nem veszíthet semmit, hát ha én önmagamban az egész vagyok, nem ér veszteség...”

Hát elég érdekes amit Szűcs Károly állít. Valahol ismerős és valahol teljesen új, egyszerre. Amikor először meghallgattam a videót a riportról akkor az a benyomásom támadt, hogy én ezek nagy részét már tudom, elméletben én is hasonlóan gondolom (azon túl, hogy egy-két dologban nem értek egyet vele)... aztán meghallgattam még egyszer, belehallgattam többször és most meg már egyre inkább úgy érzem, hogy ez valami szinte teljesen új dolog nekem. Eddig egyértelműnek tűnt, most meg egyszer csak elméletnek tűnik az egész, amit nem tudom hogy teljesen meg lehet-e valósítani (attól függetlenül, hogy persze törekszünk rá). Eddig sem gondoltam egyszerűnek, de most meg még inkább nem gondolom annak.

Osho szerint amikor párt keresünk magunknak, akkor azért keressük, hogy a bennünk lévő másik felünket ő általa megismerhessük, felismerhessük és segítsen abban, hogy odabent integrálhassuk magunban a két megismert női és férfi részünket. Ehhez az emberek többségének szüksége van arra a másikra, hogy ez megtörténhessen, hogy felismerhessük hogy egészek vagyunk. Osho szerint. (Nem tudom a pontos megfogalmazását erről ide beidézni, de ez a lényege.)

-***-

Nemrég ezt találtam, ami megint kérdéseket vetett fel bennem:

"Tartozom Neked egy vallomással. Indonéziában az édesanyám a következőt mondta, amikor észrevette, hogy a fiúk udvarolni kezdtek nekem:

„Kicsi lányom,
jegyezd meg jól, amit most mondok Neked.
Figyeld meg jól a fiúkat és később a férfiakat.

Ha boldog akarsz lenni, csak olyan férfit válassz, aki nem húzza el a fejét, ha mások előtt hosszan megcsókolod, és a strandon is megengedi, hogy megmasszírozd a lábát.
Mert a boldogságodhoz szükséged lesz arra,
hogy a férjed hagyja, hogy szeresd
– és úgy, ahogyan Te tudsz szeretni.”

Máskor azt mondta:

„Tartsd távol magad azoktól a férfiaktól,
akikkel nem tudsz bármiről beszélgetni.
Mert a házasság egy olyan oázis,
amelyet a beszélgetés patakja éltet.
Te bírni fogod a szárazságot,
de egyedül maradsz, ha a férfi kiszárad.”

Még ma is hallom a hangját, és hálás vagyok Neki ezekért a szavakért. Sosem felejtettem el őket.

Ő nem engedte meg nekünk, hogy összekeverjük a vonzalmat a szeretettel. Egyszer készített nekem egy bőr könyvjelzőt, amire ez volt írva:

„Olyan férfit SZERESS,
akihez VONZÓDSZ, és akivel ÖSSZEILLESZ.”

Aláhúzta nekem a három szót, nehogy elfelejtsem, hogy ezek különböző dolgok.

Paeli Suutari: A Suutari-hagyaték
Titkos levelek a párválasztásról és a szerelemről
(részlet)"

/https://www.facebook.com/photo.php?fbid=515941338423705&set=a.345944042090103.91830.345923328758841&type=1&theater/

Ebből az idézetből szerintem az utolsóként kiemelt három szó a lényeg (Szeress, Vonzódsz, Összeillesz). Talán tényleg olyan párt kell magunknak találni, akivel teljesen összeillünk? Hát ha tényleg ez volna az érdekes, hogy teljesen összeillenek-e a párok, és ezek a feltételek mind így mindig össze tudnának állni, akkor lehet elég sokan lennének egyedül... Hát ha tényleg mindenki ezt nézné, hogy mennyire illenek össze, akkor lehet sosem lenne elégedett az ember azzal a kapcsolattal amiben éppen van, aztán meg végül lehet egyedül maradna, ha senki nem elég jó neki. Hol van a határ az összeillésben, amíg még jól érzi magát mindkét ember a kapcsolatban? Nem, tudom, nem értem ezt. Igaz ebben nincs összehasonlítási alapom (egy hosszú távú kapcsolattal), így nem is érthetem. 

-***-

Jó leírni dolgokat bármilyen formában, bármilyen életkorban. Biztassuk erre a gyerekeket is, hogy a legféltetebb gondolataikat, amiket talán senkinek sem mernek elmondani (ha netán vannak ilyenek), ha semmiképpen nem akarják elmondani, legalább írják le valahogy. Később nagyon gáz érzés lehet ezeket visszaolvasni az embernek, viszont nagyon tanulságosak amellett, hogy a személyiségfejlődést nagyban segítik.

Visszaolvasva a saját gyerekkori verseimet kiderül belőlük, hogy hogyan gondolkodtam a szerelemről. Arra vágytam, hogy legyen valaki akinek fontos vagyok, annyira, hogy vár rám, szüksége van rám, aki emberileg értékel engem, nem akarja, hogy bármikor is elmenjek tőle, aki csakis értem él... Megtalálni egy ilyen embert, egy ilyen szerelmet azt hiszem egy életcél volt nekem...  egy olyan szerelmet, ami viszonzásra talál, kizárólagos és örök... és ha nem, hát halálos, mert ugye akkor belehal az ember. Én ezt hittem, ezt láttam a TV-ben, meg még ki tudja hol... Azt hittem a szerelem a mennyország, a boldogság és a béke egyetlen forrása. Az élet értelmét kerestem, de nagyon. Azt hittem, nekem ez lehet az egyetlen értelme... meg hát sok időt töltöttem tanulással, hátha az... Nagyon sokat agyaltam a szerelemről, és amennyire csak tudtam felmagasztaltam, és mindig amikor szerelmes lettem valakibe, akkor előfordult hogy írtam az érzéseimről meg a szerelemről, és ezek a leírások eléggé hasonlítottak egymásra. Volt, hogy tárgy nélkül is tudtam írni szerelmes verset... nem kellett hozzá, hogy éppen valakibe is szerelmes legyek. A szentimentalizmus egyáltalán nem esett nehezemre... ez van amikor az ember a fejében él csak. Évekig nagyon szerelmes voltam egy elérhetetlen férfiba, akkor azt éreztem, hogy a szerelem egy misztikum, egy különleges, ismeretlen varázslat és hogy egy nagyon fájdalmas valami, ami csak elhomályosítja az ember látását. :) Meg amúgy is ezt mondták az idézetek is, amiket akkor erről olvastam... Áááááá szörnyű :))) Azt is leírtam, hogy mindenki rossz véleménnyel van a környezetemben a szerelemről, de engem még ez sem érdekelt, úgy éreztem, hogy sorsszerű az, hogy az emberek szerelmesek legyenek és nagyon vágytam rá.
Furcsa volt így visszaolvasni ezeket a verseket... furcsa volt ez a hozzáállásom, az éltetett, hogy majd egy ilyen igaz szerelem fog engem megmenteni... a magánytól, a boldogtalanságtól, az élet értelmetlenségétől... Szerintem sok tinédzsernél fordulhat elő hasonló jelenség... ez azonban nem szabad, hogy így maradjon, mivel ez egy csapda, a valóság nem ez. Nálam pl. csak a gyermekkorom végtelen magánya és a valóságtól távol álló romantikus gyereklánymesék hatásaként alakulhatott ki egy ilyen fajta jövőkép. (Pedig azért olyan sok mesét nem olvastam, sokkal inkább TV-ztem.)

Aztán találtam egy ilyenfajta szerelmet, és úgy éreztem végre elkezdődött az életem, mégsem voltam maradéktalanul boldog. Mert nem tudtam, hogy a valóságban mindenki csak saját magát mentheti meg és a valóságban sokkal fontosabb az, hogy te szeress, mint az, hogy téged szeressenek. A másik nem tehet téged boldoggá, illetve ideig-óráig biztosan, de tartósan csak te magad teheted magad boldoggá és aztán ez az amit megoszthatsz a másikkal. Sajnos még mindig élnek bennem ezekből a hasztalan romantikus álmokból (amik tulajdonképpen láncok, mert odaláncolják a másikat hozzád és téged ő hozzá) ugyanakkor szeretnék lélekben szabad is lenni. 

A várakozás a nagy változásra, arra, hogy végre megtaláljam magam, megtaláljam és összerakjam a részeimet... ez volt benne a verseimben még 10 évvel ezelőtt is... azt hiszem közben lemaradtam az életről, hogy élni is kell azt, mert nem tudtam hogyan kell... Tudtam én, hogy ez van, hogy csak pocsékolom az időmet, az évek meg elrohannak... mégis vártam a csodát, amikor majd "megvilágosodom" és csak a fény jön árnyék nélkül, a saját árnyékom nélkül, s amiből majd akkor végre ki tudok lépni. Ami ugye ilyen formán megint csak nem lehetséges, hiszen ahol fény van, ott árnyék is van... és ahol az én fényem ott van, ott az én árnyékom is ott van... 

És még ekkor is azt hittem az igaz szerelem lesz az, ami elhozza majd nekem a vigaszt minden szenvedésért és boldogtalanságért. (Micsoda butaság :) És 8 hónap múlva jött is a nagy szerelem (amit már említettem)... úgy éreztem csoda történt velem, hogy velem is megtörténhet ilyesmi. És mindig nagyon-nagyon hálás voltam ezért.

Azt hiszem semmit sem tudtam a szerelemről, és most sem tudok róla semmit még így 10 év kapcsolat hosszúság után sem... Most legalábbis ezt érzem. Csak egyet tudok, hogy a "tapasztalatlanság" nem feltétlenül építő jellegű egy hosszú távú kapcsolat jövőjét tekintve... ezt mások úgy szokták megfogalmazni, hogy "túl fiatalok voltunk"... Azt egyáltalán nem tudtam például, hogy ha szerelmes leszel mindent meg kell próbálnod elfelejtened arról, akinek azelőtt hitted magad, hogy megtudhasd, felfedezhesd ki vagy, hogy milyen ember lehetsz azzal a másik emberrel való kapcsolatodban... mintha most születtél volna meg (rendelkezve "előző életed emlékeivel"). Azt sem tudtam, hogy a szerelem lehet két egész ember találkozása is, akik ugyan még mindig tudnak boldogtalanok lenni saját maguktól, és még mindig találgatnak magukhoz újabb és újabb részeket (életük végéig), stb... de tudják magukról, hogy valójában ők egészek. Szóval nem a másiktól várják a megváltást, hogy életük végéig lesz kihez odabújjanak, mert akkor elfelejtik azt, hogy ők maguk is egy egészek, akiknek a kapcsolattól függetlenül is létezik egy életük, saját életük, ami nem szűnik meg létezni, azért mert valakivel együtt élnek, és nem áll meg attól, ha ez a kapcsolat megszűnik, mindettől függetlenül felelősek önmagukért. Ehhez kell egyfajta érettség, és tapasztalat, ezek nekem csak néhány éve kezdtek el tudatosulni. 

Én nem akartam tudatosan, hogy valaki más legyen a megváltóm (tudtam, hogy a mesék és az álmodozások "hülyesége" ez, tudtam, hogy a világ nem ilyen), én akartam megváltani magam a szerelem által... persze ez sem jobb... mindenesetre sokáig megfeledkeztem magamról, arról, hogy ki vagyok és kiderítsem ki akarok lenni, a szerelem, a párkapcsolat töltötte ki az életem, csak az létezett számomra nagyon sokáig. Nagyon fontos volt nekem, hiszen azon túl, hogy tudat alatt nem kellett tovább felelősnek érezzem magam önmagam "megmentéséért", oly sokáig vártam és vágytam a szerelemre, hogy nem akartam a nélküle való életet. Pedig azt hiszem nekem elsősorban szeretetre lett volna szükségem, valójában szeretetre vágytam. A korábbi rövid életű ismerkedéseim is így visszagondolva talán arról szóltak, hogy olyan valakit kerestem, aki tényleg érdeklődik irántam, hogy ki vagy mi vagyok én, és nemcsak ideig-óráig lenne velem, hanem érdekli más is a testi kapcsolaton kívül és akkor talán tudna szeretni engem hosszú távon... Most már tudom és érzem, hogy ahhoz, hogy kaphassak először nekem kell adni és amit adok az százszorosan jön vissza... de tényleg, és a szeretetnek megszámlálhatatlan megnyilvánulási formája létezik, ami boldoggá tud tenni minket.

Egy ember annyira összetett, és amit régen elmondtunk, leírtunk, gondoltunk, az valamilyen módon lehet, hogy hatással tud lenni a jövőnkre... Időről-időre vissza kell olvasni, amiket leírtunk és ha megváltozott (amire igen nagy esély van) akkor az új információk birtokában felülírni a fejünkben. Visszaolvasva, hogy miket gondoltam én a szerelemről tinédzserként, hát nagyon gáznak érzem... nem az, hogy misztikus, meg varázslat, meg ilyenek, mert az tényleg létezik, de a többi elég gáz volt és kissé önző... csak nem tudtam, hogy az. Igazából any..ám csalódottságát látom bennük, azt, hogy őt soha nem szerette senki igazán... nekem pedig ő volt az egyetlen családtagom, a közvetlen környezetem. Hányszor de hányszor elismételte már nekem, hogy én az ő példáját fogom követni, hogy ugyanaz lesz a sorsom mint az övé a párkapcsolat és az egészég terén is... szerencsére ez az elmélete már az elmúlt 10 év alatt többszörösen is megcáfolódott és szerencsére már nem is mondogatja ezeket egy ideje. :)

Az elmúlt 10 évben óriásit fordult az életem, és fordulgat idővel egyre gyorsabban. Egyszerűen felfoghatatlan, hogy a gyermekkorom évekig tartó "mozdulatlansága", magánya és üressége után ennyi minden tud történni az életemben és ennyi minden meg tud bennem változni, hogy én magam ennyit tudok változni... és úgy érzem jó irányba... egy teljesen más környezetben, mint amiben gyermekkoromban voltam. Mindig azt gondoltam, hogy az én életem akkor kezdődött el, amikor elmentem egy másik városba tanulni, 1998-ban. Azonban az építő változások és ezek üteme több más dologtól is függ. Az ember környezete leginkább attól függ, hogy milyen emberekkel áll kapcsolatban!!! Imádom az embereket! Nagyon szeretem őket attól függetlenül, hogy valamelyest magamnak való vagyok. :)

Jó ideje nem írtam már verset, nem vagyok benne egy őstehetség, viszont néhány éve megtudtam, hogy az én drága apukám is írt verseket anno és azóta olyan örömet okoz nekem az, hogy ebben hasonlítunk. :) Mivel nem ismertem, így nem tudom miben hasonlíthatunk még, de mások szerint az életről való "folytonos" elmélkedést is tőle "örököltem" a visszafogottsággal együtt. :) 

-***-

Azért nem szoktam ennyit agyalni ilyen dolgokon, mint amennyit most írtam, nem ez tölti ki a napjaimat :) csak most így összegyűlt a téma...

 

A gyógyulás útján

 

Nem egy olyan betegség van, ami megmagyarázhatatlannak, kezelhetetlennek, ismeretlennek tűnik. Az időben egymás után következő problémák, tünetek különböző betegségekként kezelése általános gyakorlat az orvostudományban, mint ahogy az is, hogy csak a tüneteket kezelik. Az ok ettől függetlenül viszont még megmaradhat és később mindenféle hatással lehet a szervezet egészének működésére, mivel testi szinten is érvényes a minden összefügg mindennel elv. Ha valahol felbomlik valami egyensúly, és ez hosszabb időn át fennáll változó intenzitással, akkor az ennek megfelelően hol egyik, hol másik szervrendszerre, szervre lesz kihatással. A tünetek pedig sokszor nem is szembeötlőek annyira, hogy az ember figyelmét felkeltsék, azonban előbb vagy utóbb jön egy-egy konkrétabb figyelmeztetés a szervezettől, amivel már nem tehetjük meg hogy nem foglalkozunk. Mondjuk ezért jó a megelőzés. Ha megelőzzük a bajt, akkor nem kell nyomozgatni ki tudja meddig, hogy mi a kezdeti fő ok, és nem kell a dominó jelenségtől tartani (ami azt jelenti, hogy egyik tünetegyüttes után következik a másik és azután a többi...)

Egy már fennálló és esetleg rejtetten szunnyadó, vagy időnként más és más tünetegyüttesekben felerősödő problémával szemben azonban a megelőzés nem segít. Itt az okot kell megtalálni. A probléma gyökerét. És amikor az ember talál valamit, akkor még arról sem biztos 100%-ban, hogy az az ilyen-olyan tüneteinek gyökere, lehet az is csak valaminek a következménye...

Ha egy ember életében nagyobb változás történik, pl. egy nagyobb városba költözik, ahol egészen más hatások érik (több kémiai anyaggal kerül kapcsolatba és több az inger) és még a levegő is más, akkor előfordulhatnak bizonyos egyensúly megbillenések az arra hajlamos egyéneknél ebben a vegyszerekkel teli világban. Én minden embernek időnként javasolnám, hogy ellenőriztesse pl. a hormon szintjeit. Ez soha senkinek nem jut eszébe, pedig alapvető fontosságú lenne, ugyanannyira mint egy vércukor vizsgálat. Szerintem. Olyan tünetegyüttesek mögött is állhatnak hormon problémák, amelyeknek látszólag semmi közük a hormonokhoz. Csakhogy a vizsgálat sem olyan egyszerű mivel a hormonok szintje teljes biztonsággal csak a nyálból állapítható meg (a vérben fehérjéhez kötötten keringenek a hormonok, ezért nem pontos a vérből való vizsgálatuk), és egy ilyen vizsgálat bizony nem két forintba kerül, a TB nem finanszírozza. Szóval, igen, sajnos kell pénz az egészséghez némely embereknek. Akinek soha semmi baja nincs, annak lehet, hogy nem kell. :)

Azt hiszem rájöttem, hogy mi okozza a kb. 8-10 éve újra és újra megjelenő ilyen-olyan betegségeimet. Olyan biokémiai okokat feltételezek a háttérben, amelyekre soha egy általam jelenleg ismert orvos nem gondolna. Még van egy-két tisztázatlan részlet, de a lényeg már megvan... Nagy erőkkel belevetettem magam néhány vizsgálatba, amik eltartanak egy ideig. És van lehetőség a végleges gyógyulásra is, ami várhatóan egy-két hónapnál több lesz.

Úgy érzem, hogy szerencsés vagyok, hogy ezekre rájöttem, és hogy van lehetőségem meggyógyulni. Megkapom ehhez a segítséget innen-onnan, és még ha minden pénzem most erre is költöm, megéri, hiszen jó esély van rá, hogy meglesz az „ok”. Addig keresgéltem, és addig agyaltam (mi mást is tehettem volna), hogy végül összeállt a kép ennyi év után... Az információ nagyon nagy hatalom, életeket menthet!

Ilyen információkat senki sem hallgathat el, vagy tarthat magában, főleg ha másoknak is segítségére lehet, de addig nem oszthatom meg itt mindezeket, amíg nem bizonyosodik be teljesen az elméletem. Általánosságban azonban most is el tudom mondani azt amit eddig is, hogy jó kerülni a felesleges kémiai anyagokat, egészségesen táplálkozni, sportolni, meditálni és az energiaáramlást a meridiánjainkban rendben tartani (pl. Do-in önmasszázzsal)!

Mindenféle hatások vannak, lehetnek, és ezek felerősödhetnek. Ahogy a világban, úgy bennünk, a lelkünkben és a testünkben is vannak „fent”-ek és „lent”-ek. Amikor nagyon rosszul érzi magát az ember, akkor kell a legerősebbnek lenni, ugyanis mindenre van megoldás, ami előbb-utóbb megtalál minket, csak ki kell tartani amíg egy kicsit jobb lesz (azt a pár napot vagy hetet), aztán lehet tovább élni az életet, vissza lehet kapcsolódni a munkába, a teendőkbe, folytatni amit az ember elkezdett. Addig pedig és utána is lehet ezerrel dolgozni a gyógyuláson. Mindenféle módszerek vannak már, amikkel lehet javítani a szervezet állapotán és lehet segíteni azon, hogy hamarabb kijöjjön egy ilyen fizikai hullámvölgyből. Ezek a különböző rezgésszint emelő gyakorlatok, módszerek (különféle meditációk, reiki, hangterápia, EFT, do-in, stb.)

És rendkívül fontos a megfelelő hozzáállás, mondhatni elengedhetetlen:

„Tökéletesre vagyok szabva, Isteni erőm van megalkotni a világomat... Köszönöm a gyógyulást!”

/A titok című film/

Fontos, hogy miután tudatosítottuk a tüneteket (azaz nem elnyomtuk és figyelmen kívül hagytuk) és elgondolkodtunk az üzeneteiken (vagy rájövünk vagy nem, sajnos nem mindig) utána már ne a tünetekre és a betegségre koncentráljunk, ne az ezekkel kapcsolatos dolgoknak adjunk figyelmet, hanem sokkal inkább örülni és hálálkodni akarjunk. Így máris tudunk emelni a rezgésszintünkön, ahol már sokkal könnyebb lesz a testünknek is megbirkózni a kialakult problémákkal. Tehát amint elfogadtuk hogy kaptunk valamilyen üzenetet a testünktől és magát az üzenetet amennyire tudtuk megértettük, engedjük el és legyünk türelemmel. Sokszor van olyan üzenet is, hogy valamit valamin változtatnunk kell magunkban, a gondolkodásunkban és/vagy a hozzáállásunkban. Fontos, hogy minden aggodalmat kiváltó tényezőt csökkentsünk le, a stressz felboríthatja a hormonális egyensúlyt. Ilyenkor időnként az egyébként nem stresszelő mindennapi dolgok is tudnak aggodalmat kiváltani az emberből. Érdekes, hogy ilyen esetekben, mostanában az ilyen mindennapi kis bosszantó dolgoknál az „és akkor mi van...”, „pont lesza..m”, kifejezések tudnak nekem segíteni, amiket egyébként soha máskor nem használok.

És nagyon fontos a vidámság. Ott belül szinte mindig lehet találni azt a valamit azt a részt, ami bennünk vidám, aminek tudunk örülni, amiért hálásak tudunk lenni... meg kell keresni. Azzal foglalkozzunk ami van és ne azzal ami nincs, azt dicsőítsük ami van és ne azért sírjunk ami nincs. Ez a hozzáállás ilyenkor a legfontosabb. „Boldogabb gondolatok, boldogabb biokémia, egészségesebb test.” /A titok című film/. Ha az önzetlen szeretet keressük, és találjuk meg odabent magunkban, az mindig segít. Én is ezt igyekszem követni, hogy amint tudok újra belevethessem magam az életbe, bízom abban, hogy a betegségek fogságából szabadon... már alig várom... annyi jó dolog vár még...

Ha az emberben tettvágy van, és inkább már csinálna ezt-azt, sportolna, stb... nagyon fontos a mozgás is tényleg, viszont van amikor ez nem tesz jót, a pihenésnek van itt az ideje... és ezt meg kell adni a testnek. Ez az időszak az építő jellegű önmagunkra figyelésnek, azaz az öngyógyításnak az időszaka...

Na hát ezért is felesleges biztosra megtervezni a napokat... főleg annak aki hasonló cipőben jár mint én... az értheti csak meg ezt, meg ezt az egészet. 

Tibeti Halottaskönyv

A tegnapi Halottak napja kapcsán Szeretettel ajánlom nektek A Tibeti Halottaskönyvet olvasásra.

A halál ugyanolyan természetes dolog, mint a születés, ezért a halálról is lehet ugyanolyan természetességgel beszélni. 

Nemcsak arról szól ez a könyv, hogy hogyan zajlik a halál folyamata, hogy mi lesz utána, és hogy hogyan lehet segíteni a haldoklókat. Segítséget kaphatunk ahhoz, hogy hogyan tudunk szépen, félelem nélkül meghalni, és hogy hogyan irányítsuk a köztes létben való történéseket úgy, hogy minél jobb helyre kerüljünk (mivel a köztes lét is egy átmeneti állapot akárcsak az életünk). Ez az a könyv amit érdemes tényleg mihamarabb elolvasni és amennyire csak tudjuk jól begyakorolni a benne található gyakorlatokat (már persze akit érdekel ez a téma), hiszen soha nem lehet tudni, hogy mikor jön el a pillanat, hogy itt hagyjuk ezt a világot, és lehet úgy jön majd, hogy nem lesz időnk végig gondolni, hogy „akkor most mit is írt az a könyv, hogy milyen lépések is vannak, mit is kell ilyenkor csinálnom?”

A Tibeti Halottaskönyvnek több fordítása is ismert. Nekem ezt ajánlották, mondván könnyebb olvasatú így kezdetnek, mint a többi és bővebb, több magyarázattal készült: 

Szögyal Rinpocse: Tibeti könyv életről és halálról (Shambala Tibet Központ, Budapest, 2006.)

Az interneten egy a dr. Hetényi Ernő által fordított kiadás található meg letölthető formában több helyen a „tibeti halottaskönyv letöltés” keresőszó segítségével. Nem tudom, hogy a két könyv miben fedi egymást és miben nem... hogy pl. a híres „tonglen” gyakorlat (adás-kapás gyakorlat) a Hetényi által fordított változatban is benne van-e és a többi fontos gyakorlat...

Popper Péter: Az önmagába térő ösvény című könyvében található egy rövid, lényegre törő leírás a Tibeti halottaskönyvről, amit szerintem mindenképpen érdemes elolvasni, például itt el lehet:

http://hu.scribd.com/doc/51008543/56/A-TIBETI-HALOTTASKONYV

Az olvasást, a gyakorlást, az önmagunkkal való munkát MOST kell elkezdeni.

Mert ott a halál pillanatában és utána, NEKÜNK magunknak kell megtenni dolgokat, még akkor is ha esetleg vannak segítőink, nekünk magunknak kell meglátni és választani a fényt.

Sokunknak sokat kell magával dolgozni ahhoz, hogy ez menjen, hogy tényleg sikerüljön az ÉN feladása, hogy be tudjunk oldódni a megfelelő fénybe és egyesüljünk vele.

"Te magad vagy az, akit születésedkor rád bíztak, elsősorban magadért vagy felelős életed során. S a másokért való felelősségérzet első helyen - ámbár jóságnak és önzetlenségnek tűnik - ravasz ördögi csapda, ami eltérít attól, ami elsődleges dolgod a Földön."
/Popper Péter: Tűnődések napról napra/

Kicsit ellentmondásos dolognak tűnhet, ha a magadért való felelősségérzet elsődlegességét és a tonglen gyakorlat által hirdetett másokkal való együttérzést (az ebben való feloldódást) egymás mellé tesszük. Egyenlőre nem is tudom ezt teljes egészében átlátni. A Popper Péter idézetből annyi bizonyosan igaz lehet, hogy tényleg elsősorban magunkkal kell dolgoznunk, hiszen csak akkor tudunk igazán mások segítségére lenni és ebben a tevékenységben felolvadni, azaz bárkiben és bármiben felolvadni, ha közben megtartjuk magunkat... mert ha megtartjuk magunkat amíg itt vagyunk, életünk során, mindig lesz annyi kapacitásunk magunkra, hogy fejlesszük magunkat. Erre is szükség van, hiszen nekünk kell majd magunkat a fénybe vinni, nem más fogja ezt megtenni helyettünk. Ott majd nem mi fogunk másokat a fénybe vinni, hanem mi fogjuk saját magunkat. Tehát ezt is kell gyakorolni. Isten hazahív bennünket, de csak mi magunk láthatjuk meg azt a fényt, ami hozzá vezet... S amint ez sikerül mindennél többet fogunk tudni tenni másokért.

Önmagad segítése (fejlesztése) és mások (bölcs szeretettel való) segítése összefügg, egymást segítik, egyaránt fontos mindkettő. 

„Ha bajban vagy, fordulj a gondolataidhoz, ők mindig veled vannak. Az vagy, amit magadról gondolsz. Sorsod magad irányítod a gondolataid által, így azzá válhatsz, amivé csak akarsz.” /Tatiosz/

Tatiosz is tudta, hogy mindenki saját magáért felelős azáltal, hogy a gondolataink mindig velünk vannak... a halálunk után is a köztes létben is ott vannak, csak ott tapasztalhatjuk meg igazán ezek teremtő képességeit, amikor is a tükörélménynek nevezett jelenség során az életünkben és halálunk előtt tapasztalt gondolataink, érzelmeink formálódnak meg nem valódi, de valóságosnak tűnő formákban. „Sorsod magad irányítod a gondolataid által”, ezért is fontos, hogy szerezzünk információt arról, hogy mi történik a halálunk során, hogy felismerjük mi az amiket majd látunk ott, hogyan tudjuk majd kezelni őket, hogy ne ijedjünk meg, és fontos az is, hogy kellőképpen begyakoroljuk a megfelelő gyakorlatokat azért, hogy magunkkal tudjuk majd vinni őket, amik segítenek ott, akkor.

Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy elsősorban magadért vagy felelős! Ugyanakkor ezzel együtt az együttérzést is gyakorolni kell, ahhoz mindenképpen szükséges lesz majd, hogy miután meghaltál bele tudj olvadni a fénybe, hogy NE FÉLJ eggyé válni vele, csak így tudod majd befogadni magadba az egységet, ha már most gyakorolod. Az Egy mindig ott van, készen áll.

„...Tudatában kell lenned annak, hogy a tonglen csak egy bajt okozhat, azt ami neked egyébként is a legtöbb bajt okozza: megzavarja saját egót, önzésed, önimádatod kényelmét; ezek a szenvedés gyökerei. Minél gyakrabban gyakorolod a tonglent, az önző tudat annál gyengébb és gyengébb lesz, és igazi természeted, együttérzésed esélyt kap arra, hogy minél inkább felszínre kerüljön. Minél erősebb és nagyobb a könyörületességed, annál erősebb és nagyobb a bizalmad és kisebb a félelmed. Az együttérzés megint csak a legnagyobb forrásként, és a legnagyobb támaszként jelenik meg. Mint Sántidéva mondja:

Aki gyorsan akar támogatást adni

Magának és másoknak,

Ezt a szent titkot kell gyakorolnia:

Saját énjét másokéba helyezni.

A tonglen-gyakorlat szent titkát minden hagyomány mesterei és szentjei ismerik, s azáltal, hogy ezzel élnek, ezt testesítik meg, az igaz bölcsesség és igaz együttérzés szabadul fel bennük, örömmel töltve be egész életüket. Teréz anya a mai világban egész életét a betegek és haldoklók szolgálatának szentelte, és belőle az adás-kapás öröme sugárzik. Senki nem fejezte ki jobban a tonglen lényegét, mint ő:

Mindannyian a mennyországra vágyunk, ahol Isten lakik, azonban az erő bennünk van, hogy most, ebben a pillanatban Vele legyünk a mennyországban. Hogy boldogok legyünk Vele, ez azt jelenti, hogy :

Szeretünk ahogy Ő szeret,

Segítünk, ahogy Ő segít,

Adunk, ahogy Ő ad,

Szolgálunk, ahogy Ő szolgál,

Megmentünk, ahogy Ő megment,

A nap minden órájában vele vagyunk,

Megérintjük Őt gyötrődő formájában.

Az ilyen nagyszerű szeretet volt az, ami Csekhaba gese leprásait kigyógyította a leprából, és talán még ennél veszélyesebb betegségből is képes kigyógyítani bennünket: a tudatlanságból, amely életről életre megakadályoz bennünket, hogy tudatunk tiszta természetét megismerjük és hogy elérjük a megszabadulást.”

/Szögyal Rinpocse: Tibeti könyv életről és halálról/

Azt hiszem sokaknak nem hat új információként, miszerint aki inkább él a szeretet hullámhosszán, azt annál inkább elkerüli a félelem. Ezt a bölcsességet és gyakorlását szép meghalásunkban is kamatoztathatjuk.

Gyakorold a szeretetet és együttérzést te magad másokkal szemben, csak ezzel foglalkozz, erre koncentrálj és ne arra, hogy mások mit reagálnak erre, ne várj viszonzást, ne várj semmit! Nem olyan könnyű ez néha... de meg lehet csinálni.

Mindenképpen lesz olyan, hogy te magad is elkerülhetetlenül megtapasztalhatod, hogy milyen csodás érzés, amikor feltétel nélkül elfogadnak azzal együtt aki és ami vagy, minden hibáddal úgy ahogy vagy, amikor nem ítélkeznek feletted, nem ítélnek meg, csak együttéreznek veled és próbálnak segíteni, ha esetleg nehézségek közé kerülsz. :) ♥

Azt hiszem az én legnagyobb parám ott mélyen belül, hogy majd megítélnek, nem fogadnak el, csalódnak bennem az emberek... ezért is esik nekem különösen jól, ha azt tapasztalom, hogy minden hülyeségemmel együtt elfogadhatónak találnak egyes embertársaim, csak együttérzéssel és szeretettel vannak irántam. :) Sok embernek magának kell saját magát megtanítania arra, hogy őt is lehet csak önmagáért szeretni és elfogadni, úgy ahogy van, azért ami és amilyen, ha azt nem élte át maradéktalanul élete hajnalán az édesanyja vagy nevelője által. A mélyről induló nagy változások vagy megtörténnek építőleg vagy nem... egy súlyos betegség, pl. rák esetén el is bukhat az ember. A környezet nagyon sokat segíthet Egy feltétel nélküli elfogadó és szeretető környezetben egy emberben ott belül, mélyen valami kis icipici dolog meg tud mozdulni, amiből talán elindulhat valami változás. (Feldmár András pszichológus is ezen a véleményen van például a pácienseivel való kapcsolataiban.) Például egy nagyobb változást igénylő gyógyulásnál, mint a rákból való meggyógyulás esetében is szerintem ez egy igen fontos dolog. Én is „alkalmaztam” és próbálom minden erőmmel „alkalmazni” ezután is, és láttam a változást egy olyan szerettemnél, akin hiába szerettem volna segíteni (élete végéig felelősséggel és hálával is tartozom neki), nem tudtam, nem engedte, és most már tudom, leginkább csak így tudok neki segíteni, ha elfogadom bármit is tesz, dönt a saját életével, még ha nem is helyeslem amit magával tesz, nem ítélem meg őt, és éreztetem vele, hogy én mindentől függetlenül szeretni fogom és mindig mellette állok. Egy nagyon picike változást tapasztaltam benne, ami elindított valamit, egy folyamatot, ami kinél lassabb, kinél gyorsabb, de már jó ideje elindult... és most már mind többször fordul hozzám bizalommal ez az illető... Ez olyan, mint amikor adsz a másik embernek egy kis magot, amit ő elfogad tőled, mert biztonságot talál melletted (mint egy meleget adó tűz mellett) megbízik benned, megtartja a magot amit tőled kapott és az majd egyszer csak szépen kihajt benne. Mások kertjének gondozásában így segíthetsz. Talán nem is vagy tudatában annak, hogy mennyit segítettél már és még mennyit tudsz segíteni így másoknak, bölcs és feltétel nélküli elfogadással, szeretettel. Ebben hatalmas erő van. Ez mágia, varázslat, az egyik legszebb, ha nem a legszebb. Minden gondolat, szó és tett mágia... ami megnyilvánul és csak a szándék tudja irányítani azt, hogy mi lesz belőle, olyan ami kárt vagy olyan ami jót okoz.

Minden visszatalál hozzád, amit adsz, a világ egy tükör. Bármit adsz, adj szeretettel. Bármit is tegyél bele az univerzumba azáltal, hogy megnyilvánulsz felé (bármely más megnyilvánulása felé gondolattal, beszéddel, vagy tettel), a szándék a legfontosabb...!

Mint mondtam a nagy változások vagy megtörténnek, vagy nem... amit adsz nem vész el, soha nem vész kárba! Magadnak segítesz vele, és ezáltal mindenkinek.

Azt sajnos, vagy nem sajnos... mindenkinek saját magának meg kell tanulnia, hogy őt lehet feltétel nélkül elfogadni és szeretni, különben lehet nem látja meg a fényt halála után, nem tudja majd elképzelni, hogy az neki is jár, sőt akkor talán nem is jelenik meg neki, vagy legalábbis nem az a fajta fény amelyik haza vezetné őt. (Ez itt már csak az én agyam szüleménye, spekuláció :))

"Önmagával jóban lenni csak az képes, aki sejti, hogy két Énje van. Egy magasabb és egy alacsonyabb, egy belső Énje és az egója. A kettő között a jó kapcsolat a szülő-gyerek viszonyhoz hasonló. Igen, önmagadnak a gyereke is vagy! Nevelni kell magad, de szeretettel. Mert ha az egód nem szeretetben nő fel, dideregni fog egy életen át." /Müller Péter/

Magadat nem hagyhatod figyelmen kívül, éppúgy kell fejleszteni a bensőddel való kapcsolatodat, mint a másokkal való kapcsolatodat, a kettő együtt létezik.

„Tudom és szilárd meggyőződésem, hogy a világon senkinek nem kell elkeseredettségben, szenvedésben meghalnia. A legborzalmasabb szenvedés sem lehet céltalan, ha mások fájdalmának enyhítésére ajánljuk fel.

Az együttérzés fenséges mestereinek dicső és nemes példája áll előttünk, akik egész életük során a tonglen gyakorlatában élnek és halnak, magukra véve minden lény szenvedését, mikor belélegeznek – és gyógyítással árasztják el az egész világot, amikor kilélegeznek, egészen a legutolsó leheletükig. Együttérzésük annyira határtalan és erőteljes, mondja a tanítás, hogy haláluk pillanatában azonnal a buddhák világában születnek újra.

Milyen más lehetne a világ és a róla való tapasztalatunk, ha valamennyien, életünkben s halálunkban Sántidévával és az együttérzés mestereivel együtt el tudnánk mondani ezt az imát:

Legyek támasza a támasz nélkül lévőknek,

Vezetője az úton lévőknek,

Csónak, híd és átjáró

A túlpartra kívánkozóknak.

Minden érző lény fájdalma

Teljesen szűnjön meg,

Legyek én az orvos és a gyógyszer,

Legyek én nővére

A világ minden betegének

Gyógyulásukig.

Épp mint az űr

S az elemek, mint a föld,

Legyek örökös támasza mind

a számtalan lénynek.

Amíg el nem múlik fájdalmuk,

Legyek az élet forrása

Minden életformában élőnek,

Akik tere a végtelenig ér.”

/Szögyal Rinpocse: Tibeti könyv életről és halálról/

Ez a részlet a könyvből egy kicsit lehet távolinak tűnik és talán logikátlannak, butaságnak is... átvenni mások szenvedéseit... Ez azért lehet, mert még nem vagyunk készen rá. Fontos, hogy a megfelelő alapok nélkül ne ugorjunk bele egy magas szintű tonglen gyakorlatba! Először fejleszteni kell magunkat ahhoz, hogy át tudjuk venni mások szenvedéseit.

17. Karmapa a nyári (2012) becskei kurzuson ezt mondta erről:

„Először is jó kívánságokat teszek, és úgy látok mindenkit, hogy velem egyenlő, hogy nincs elválasztás.

Enélkül az alapok nélkül nem jó beleugrani ilyen kicserélődésbe. Jókívánságok tételével, pozitív érdemekkel könnyebb lesz bölcsességeket felhalmozni és egy nap majd valóban képesek leszünk kicserélődni.”
/17. Karmapa, nem szó szerinti idézet/

Tehát a fő tonglen-gyakorlat most még célként lebeghet csak sokunk szeme előtt. Léteznek előkészítő tonglen-gyakorlatok Szögyal Rinpocse: Tibeti könyv életről és halálról című könyvében, ezek is elengedhetetlenül fontosak lehetnek mielőtt az ember a fő tonglen-gyakorlatba vetné magát mások szenvedéseinek enyhítése céljából. Ezek az előkészítő gyakorlatok viszonylag könnyebbek, egyszerűek, ezeket majd lehet megosztom itt veletek.