Életfeladat

Mindig szerettem volna megtudni, hogy mi az amiért itt vagyok, itt és most ebben a formában.. hogy mi a feladatom ebben az életben. Egy ideje minden nap imádkozom azért, hogy megtudhassam.

Sokáig az foglalkoztatott, hogy mi az a dolog amit én tudok a legjobban csinálni, mert valószínűleg akkor azt kell csinálnom. De a másokkal való összehasonlítgatás nem vezetett el a válaszhoz, sőt szerintem nem is tesz túl jót az embernek.

Ezután másképp fogalmazódott meg bennem ez a kérdés, az kezdett el érdekelni, hogy mi az amit (más is, de én is) igazán jól tudok csinálni. Egyenlőre ilyet sem igazán találtam.

Nemrég az ugrott be valahonnan, hogy mi van ha nincs is "semmi különös", ha "csak" arról van szó, hogy megpróbáljak minél jobb embernek lenni és minél több szeretet adni... Ez már önmagában is bőven sok, ettől nehezebb és szebb feladat talán nem is kell egy embernek. Ha esetleg van még valami más is, akkor az majd úgyis meg fog találni engem (szerintem ha akarom ha nem).

Nem kell mindenkinek "világmegváltónak" lenni, csak ez a világ súlykolja belénk a teljesítményorientáltságot, hogy ki kell tűnnöd valamivel, és várja el azt hogy legyél "Valaki" és hogy csak így lehetsz "Valaki", ha valamit jobban tudsz mint más. De nem kell az embernek ilyesmin görcsölnie, az ember már így is az Aki, most jelen pillanatban (és az Akinek a lehetőségei benne vannak, és az Akivé igyekszik alakítani magát) de nem kell mindenképpen "Valakinek" lennie. Mindenki valaki, már így is ahogy most van... attól, hogy egyedi és megismételhetetlen, és ez az, amitől különleges. 

(Bárcsak mindig így tudnám ezt felfogni, nemcsak egy-egy ilyen kiegyensúlyozott napomon!)

Kapcsolódó bejegyzések:

http://nesszi.blogspot.hu/2012/06/mindenki-tud-valamit.html

Ajánló - "Szepes Mária: Szibilla"... és az álmok

Szepes Máriáról már régebben is hallottam, néhány gondolatait olvastam, hallottam, amelyeket szimpatikusnak találtam, és ő maga, a lénye, kisugárzása is az volt a monitoron keresztül, de igazából nem ismertem, vajmi keveset tudtam eddig róla. Évekkel ezelőtt egy könyvesboltban megpillantottam a könyveit... kissé idegennek tűntek, ugyanakkor azt is éreztem, hogy talán egyszer majd el fogom olvasni őket, amikor annak eljön az ideje. Idegenek voltak számomra, mégis éreztem valami "vonzódást" irántuk, és akkor rátaláltam az írónő naplójára, ami Szibilla néven könyvbe lett öntve... és arra gondoltam, hogy akkor jó, megveszem ezt, legalább így megismerem, hogy ki volt ő, miféle ember, hogy tényleg érdekel-e, nekem is szól-e az amivel ő foglalkozott... és egyébként is mi lehet annál érdekesebb, mint egy napló, egy lelki békéjét elért bölcs ember élete és gondolatai. Szóval megvettem ezt a könyvet, de nem tudtam elolvasni. Képtelen voltam rá. Valahogy annyira szomorúnak tűnt itt-ott... (két világháborút is megélt, több szerettét is elveszítette az írónő, és úgy tudom maga is volt nagyon beteg), hiába fogtam bele az olvasásba többször is, egyszerűen nem vitt rá a lélek, hogy én ezt a könyvet olvassam. Azután most pár hete újra elővettem és most teljesen más érzéseim vannak a könyvvel kapcsolatban. Most nem értem, hogy miért találtam annyira szomorúnak, persze nem egy megnevettetős történetről van szó, de nem is feltétlenül olyan szomorú mint ahogyan eddig éreztem... Szóval most elkezdtem olvasni, és annyira érdekfeszítőnek, tanúlságosnak és elgondolkodtatónak találom, hogy "le sem tudom tenni". Alig várom, hogy egy-egy újabb bejegyzést elolvassak belőle, ugyanakkor nem akarok gyorsan sem haladni vele, nehogy túl gyorsan a végére érjek. :) Némely gondolatát még mindig távolinak érzem, némelyeket viszont olyan ismerősnek, mintha az én fejemből pattantak volna ki.

Szepes Máriának az élete bővelkedett mindenféle történésekben, bőven volt tapasztalata a világ dolgairól, így sokat tanulhat tőle minden olyan ember, akihez közel áll az ő gondolatvilága. Az életrajza nem semmi, a wikipédiás leírásból egy rész, ahogyan megmenekültek, igencsak csodálatra méltó számomra:

"...A háborút Viktor bátyjával leányfalui nyaralójukban vészelte át. Ide is csak úgy tudtak lekerülni, hogy bátyja, aki jógagyakorlatainak köszönhetően irányítani tudta szívműködését, „rosszul lett”, és azután kalandos körülmények között egy mentőautón menekültek vidéki elszigeteltségükbe..."

/http://hu.wikipedia.org/wiki/Szepes_M%C3%A1ria/

Rengeteg érdekes gondolatot találtam Szepes Mária naplójában amit nagyon szeretnék leírnék ide, és lehet fogok is még idézni belőle, most egyenlőre csak az alábbi bejegyzést választottam, amit 46 éves korában írt naplójába:

"1954. szeptember 20.

...Évek óta egyre erősebb meggyőződésem és élményem, hogy minden jelentősebb mozzanatot, levelet, fordulatot egy-két nappal előbb biztosan megálmodok! És ez alól most már nincs is kivétel. Tudom, hogy amíg nem jelez valamit az álom, nem történik semmi. Persze a rengeteg "megálmodás" között - amikor valóban levelet, ajánlatot, szerződést kaptam, könyvsikerem volt - a legtöbbje csak mozzanatot, és nem beteljesedést vagy teljes sikert jelentett. A levelet, szerződést, megbízást megkaptam az álom szerint: napra. De végül nem lett belőle semmi. Gürcöltem és becsaptak. Vagy révetegen lekonyult a dolog. Hála Szaturnusz apónak. Gondolom a többi bolygó is utálja a képletemben. Egyik sem tart fenn vele kapcsolatot. Magányosan trónol jeges barlangjában. Anyám, Sahibka is ilyen "álmodós" volt. Akkor jöttünk rá, hogy a bennünk élő hűséges álomkrónikás néha csak gépiesen jelzi a felénk tartó dolgokat, s azok nem is jelentenek többet önmaguknál. Berlinben például megálmodta, hogy levelet fog kapni, sorsjeggyel bélelve. A sorsjegy számát is látta álmában. A sorsjegy valóban megérkezett két nap múlva, s a szám is egyezett. Nagy izgalommal fogadtuk, de egy vasat se nyertünk vele. S ha jól meggondoltuk, semmi okunk vagy jogunk nem volt csalódást érezni, hiszen az álom nem nyereményről, csak érkező sorsjegyről szólt."

Szepes Mária olyan ember volt, aki rendszeresen előre megálmodott bizonyos dolgokat. Tudom, az emberek nagy része nem rendelkezik ezzel a "szokással", én sem (igaz voltam már különös álmaim). Amiért mégis érdekesnek találom ezt a napló bejegyzést az az, hogy szerintem a mondanivalója, végkövetkeztetése nemcsak a szó szerint vett álomra, álmodásra értelmezhető. Azt mondja el nekem, hogy hogyan lenne jó nézni az életet, a jelent és a jövőt. 

Bármilyen megérzésünk, ötletünk, sugallatunk, vágyunk vagy álmunk van, az a jelenről szól elsősorban és nem vagy nem feltétlenül a végkimenetelről is. Hiszen a jövő még nyitott és végtelen. Habár (ha hiszünk a karmikus törvényekben akkor) vannak a karmánk által meghatározott történések, életünk alakulásai (a nincsenek véletlenek című rész, vagy a magunk által előre megírt forgatókönyvek, vagy mindegy hogy hívjuk) azonban ezek is csak "támpontok", állomások az életünkben és akkor érünk oda egyik-másikhoz és nyilvánulnak meg, amikor a feltételek úgy állnak össze, ettől eltekintve a történések másik része végtelen számú lehetőséget és végkimenetelt tartogat. Ez azt "tanítja" nekem, hogy ha van egy álmom, és nagyon szeretném hogy megvalósuljon, akkor annak megtörténésének módjába, eredményébe ne éljem bele magam nagyon, hiszen nagyjából alig van olyan dolog az életben ami tényleg szinte pont ugyanúgy történik ahogyan azt mi elképzeljük, lejátszuk magunkban. Tehát ne legyenek irreális elvárásaink... ilyen értelemben ugyanis minden elvárás irreális, tehát az lenne az ideális, ha egyáltalán nem lennének elvárásaink. Csak csináljuk amit kell és hogy az élet mit hoz minduntalan az egymást követő pillanatokban azt figyeljük, azt sosem nem tudni előre, meglepetés... ez benne a szép és izgalmas...

Ugyanakkor azt is eszembe juttatja a naplóbejegyzés hogy legyenek bizonyos "kézzel fogható", konkrét, határozott elképzeléseink, álmaink a jövőről, mégpedig csakis általunk ( azaz minden addigi tudásunk szerint) jónak vélt és pontos elképzelések... hiszen végülis amit kértem azt megkaptam az élettől. Nem tudom igazán jól visszakövetni az életem elmúlt történéseit (főleg azért is mivel valamilyen oknál fogva nem igazán jó a memóriám) de azt bizton tudom, hogy néhányszor "megcsapott" annak a ráeszmélésnek a szele, hogy "tényleg... ezt én akartam és megkaptam"... igaz hogy sokszor nem úgy, nem olyan formában ahogyan én azt "kértem" vagy szerettem volna, de megkaptam. "Ezt kérted, akkor tessék, itt van." Ez a tapasztalat azt "tanítja" számomra, hogy valamilyen szinten tényleg valahogyan van valami az "az vagy amit gondolsz" és "a gondolataiddal teremtesz" című teóriákban, amik a legkülönfélébb vallási, filozófiai és más alapokon nyugvó világnézeti irányzatokban egyaránt fellelhetőek (lásd pl. a buddhista Dalai láma és az alap buddhista tanok, a filozófus Tatiosz,"a titok" stb. elméleteiben).

Az első ilyen ráeszmélés, amire konkrétan vissza tudok emlékezni az életemben, még azt hiszem nagyobbacska általános iskolás, vagy középiskolás koromban történt, amikor is valami miatt dühös voltam valakire, akinek hosszú idő után megelégeltem a velem való rossz bánásmódját és azt kívántam, miközben segítettem neki egy asztalt cipelni, hogy bárcsak lenne valami baja a kezemnek, talán tudat alatt éreztem, hogy ezáltal büntetném az illetőt, hiszen rossz lenne neki, ha én beteg lennék, meg igazából a fene se tudja hogy valójában miért csináltam, azt tudom csak biztosan, hogy dühös voltam és elkeseredett, és befelé fordítottam az aggressziót. És rá néhány napra sínbe tett kézzel mentem haza egy ártatlan kis "pattanó ujj"-nak nevezett problémával. Manapság már nem csinálok ilyet (bár persze ki tudja, hogy a tudatalattiban milyen programok futnak)... ha ilyesmire való hajlamot vennék észre magamon, akkor azt még időben leállítom, még azelőtt mielőtt a gondolat megszületne a fejemben és megpróbálom másképp levezetni a dühöt, a csalódottságot, elkeseredettséget. Lehet másnak meg más "hülyesége" van, ami ugyanígy a gondolatok teremtő erején nyugszik, és nem hasznos... akkor azt le kell építeni, vagy át kell alakítani valahogy. A lényeg hogy vigyázzunk kinek és mit kívánunk, mondunk, gondolunk... az mind egyfajta "kérés"-nek méltóztatik lenni, ami ha elég energiát kap és/vagy a feltételek úgy állnak össze, akkor meg is képes nyilvánulni valamilyen formában. Önmagaddal szemben is figyelni kell erre, azt meg nem is kell mondjam, hogy másokkal kapcsolatban mennyire óvatosnak kell lennünk, hogy milyen felelősségünk van ebben. Ezért is fontos a gondolataink rendben tartása, időnkénti kitakarítása a "szemétnek", a nem hasznos dolgoknak, valamilyen jó hatású módszerrel, hogy még véletlenül se forduljon elő, hogy nem vagyunk tudatosak valamely gondolatunkról és főleg arról amit beszélünk.

Akárhogyan is szemléljük az életünket, a jelen, a múlt, vagy a jövő tükréből, csakis a jelennel tudunk foglalkozni, mindig ide lyukadunk ki. Habár a jelen előrevetíthet egyfatja jövőt, de mivel a jelen folyamatosan változik, így a jövő is végtelen lehetőségeket tartogat, amit ha megpróbálnánk megfogni, bejósolni, az megint egy plusz befolyásoló tényező lehet benne (lásd pl. önbeteljesító jóslat). Csak a folyamatos jelent lehet alakítani. A múltról pedig az jut eszembe, hogy bármi is történt, már megtörtént, ha akartuk, ha nem... ha jó, ha nem... ezért kár neki bővebb energiát és időt szentelni, amennyiben általa valami módon nem tudunk a jelenben hatákonyabban JELEN lenni.

Mennyit tudok okoskodni erről, pedig én most is úgy élem az életem, hogy nekem megállt az idő, nem a következő pillanatot várom folyamatosan, hogy vajon milyen érdekesség várhat rám pillanatról pillanatra, hanem itt ülök, írom ezt és aztán csinálom a dolgom, mert muszáj, mert rávettem magam, hogy csináljak valamit aminek értelme van... mosok, teregetek, vasalok. Csak egy picit, már három hónapja nem vasaltam (mosni mostam :) nem para...), aztán ráveszem magam valahogy, hogy csináljak valamit ebéd gyanánt, mert enni kell, azt muszáj. És dolgozni is kell majd, mert van most munka, icipicike, de van... még mindig jobb mint amikor csak nézek ki a fejemből és agyalok mindenféle dolgokon, vagy a monitort bámulom... Nem akarod te is így élni az életed ugye? Akkor változtass most! Én is azon igyekszem amúgy, bár kívülről nem látszik talán. Megállt az idő, közben meg érzem hogy ott zakatol el mellettem. Hangosan csattog, hogy emlékeztessen arra, hogy ő bizony soha nem áll meg, nem teheti, egy percre sem, s hív ha akarok menjek vele, menjünk együtt, csak rajtam áll, de nekem kell menni, ő nem jön vissza értem, visszafele nem jöhet. És én nem áramlok vele, csak néha, rövid időre... mindig pörögni kell valamin, egy percre sem lehet megállni, annyi minden van amivel foglalkozni kell, ha csak a körülöttem lévő és a velem kapcsolatos dolgokat akarom elrendezni már azzal is elmegy az életem nagy része... és akkor még nem csináltam semmi olyat aminek igazán lenne értelme... Olyan mint egy futószalag, vagy egy óriás körhinta. Félek a körhintától és mindentől ami velem együtt mozog. Régen féltem a mozgólépcsőtől is. Egyiket sem lehet megállítani, nem amikor én akarom. Akkor hogy jövök le róla ha le akarok, vagy ha baj van? Ha nem figyelek eléggé leeshetek vagy beszorulhat egy ruhadarabom és... Nem lehet mindig figyelni megállás nélkül, vagy igen? Néha meg kell állítsam az időt magamban, főként olyankor amikor megbetegszem (olyankor aztán tényleg mindent meg kell állítsak, hogy át tudjam vészelni). Talán ezt nem kéne, vagy legalábbis nem kellene mindig. Igen, már látom. 

Néha ki kell "kapcsolni", pl. mint a meditációnál amikor arra figyelünk, hogy "nem figyelünk semmire". Szóval néha "meg lehet állítani az időt" (bár ez nem a szó szerinti "megállítás", azért tűnik úgy hogy áll, mert "együtt megyünk"), csak én már nagyon megállítottam, odabent valahol magamban, szó szerint, azaz én álltam meg, egy részem... és ez közel sem olyan mint egy meditáció sajnos, mint egy folyamatos meditáció (merthogy lehetne ilyen is az életem, ha a jelenben lennék, akkor az egy folyamatos változás lenne).

Szegény Bonsai-om is az időre emlékeztet. Lehullatta már a leveleit nagyon régen (még jóval az ősz előtt, nem tudom miért, talán kevés itt neki a fény, nem tudok már másra gondolni), azt sem tudom él-e még amúgy... és furcsa, figyelgettem és néhány ágacskája még mindig megmaradt rajta elszáradtan a levelekkel együtt és nem akarja, vagy nem tudja eldobni őket azóta sem (kit pici ágacska, nagyon elbújva)... mintha neki is megállt volna az idő. :) 

(Talán nekem kéne levágnom, vissza kéne metszenem, akkor kihajtana újra... bakker ennyire nem értek a növényekhez. Azt hiszem tényleg vissza kéne metszeni, vagy már kellett is volna... csak én nem szívesen vagdosom a növényeket, bár azt mondják ebben is a szándék a lényeg, hogy ha én jót akarok neki és azért csinálom, akkor én ezzel nem bántom, hanem épp ellenkezőleg, jót teszek vele... akkor már csak kell valami amivel le tudom vágni ami már nem kell neki.)

Nagyon sajnálom, ha úgy tűnik, hogy kicsit szomorkás lett most itt a vége, nem vagyok szomorú. Ígérem el fogok jutni oda, hogy nem "nyavalygok" többet... itt és most teszek egy ilyen komoly ígéretet... egyszer el fogok jutni idáig. Most még muszáj néha tudatosítani magamban néhány dolgot, hogy tudjak változtatni rajta. Az ember sok mindent képes megszokni és arról nem tudatossá válni. Észre sem veszi aztán már, csak mások mondják, és amikor már többen is mondják... akkor már nem azt hiszi az ember, hogy kötekednek vele (azok akik amúgy tényleg elégedetlenek vele), hanem most azért mondják mert valamit tényleg látnak, amit az ember maga már nem... csak akkor kezd már el tényleg figyelni hogy mi van... és az van, hogy az ember úgy megszokta az adott, "nem hasznos", "nem jó" dolgot, hogy észre sem veszi annyira beépült már az életébe.

Álom

Feldmár András válaszlevelében ezt írta nekem, és milyen igaza van: 
"A stressz biológiája így van: harcolsz ellene, hatékonyan VAGY menekülsz tőle, hatékonyan VAGY védelmet keresel valakitől aki hatékonyan véget tud vetni a stressznek VAGY belebetegszel."

Az emberek nagy része mindig kapaszkodót keres valakiben vagy valamiben, előbb-utóbb biztosan, tudatosan vagy tudat alatt, de miért? Ha ez nem lenne, talán lehetnék olyan ember, adhatnék úgy, hogy amikor a velem kapcsolatba került embereknek valamiképpen eszébe jutok, az életem, a sorsom, vagy bármi ami velem kapcsolatos, akkor eltölti őket a megnyugvás, a szabadság, az öröm és a szeretet érzése (és semmiképpen sem fájdalomé és szenvedésé, vagy más kellemetlenségé). Akkor mondanám nyugodt szívvel mindenkinek és bárkinek, hogy "Please remember me... " (ahogy az alábbi dalban szól), mert akkor tudnám, hogy az boldoggá tenné őket, mert mondjuk így kapcsolatba kerülhetnének azon részükkel, a saját boldogságuk forrásával, azzal ami mindannyiunké.

Milyen szép is lenne, ha tényleg boldogságot és örömöt tudnék a világban "szerte szórni", csak olyan egyszerűen, mint ahogyan az ember elhinti a vetőmagokat a kertben.

A SZÉGYENlősségről

Néha túl őszinte vagyok. És akkor az van, hogy mindent kimondok, amit gondolok, egyáltalán nem szégyenlem (például itt is amikor minden "hülyeséget" simán összehordok)... viselkedésben is van ilyen nálam, például előfordul, hogy a járdán direkt neki megyek a szembe jövő nagy arcú embereknek akik azt hiszik hogy az egész járda az övék (muszáj, ha nem akarom, hogy előbb-utóbb felpaszírozzanak a falra :) meg egyébként is... nem idősekről, gyerekekről, betegekről, vagy nagy csomagokat cipelő emberekről van szó, hogy félreálljak előlük és a járda felét átadjam nekik) és ilyenkor nem érdekelnek a következmények, vagyis tudom, hogy mik lehetnek ezek, de simán jöhetne bármi. Sőt talán olyan helyzetek is lehetnek, melyekben konkrétan nagy az arcom (bár olyan szinten azért már úgy hiszem kontrollálom magam annyira, hogy ilyenek nem igen vannak, egyébként sem jellemző rám ez a stílus).

Vagy a másik véglet van nálam, hogy semmit nem mondok (még ha lenne mondanivalóm talán akkor sem), amúgy is általában csak akkor beszélek ha van mit mondanom... csak próbálok láthatatlan lenni mint a levegő, de legalábbis nem az útjában lenni senkinek sem. Itthon is általában próbálok senkinek sem az útjában lenni... (mennyire vágyom már egy helyre amit az otthonomnak érezhetek, ahol akkor és azt tehetek ami nekem tetszik, mint a felnőtt emberek általában). (Persze nagyjából sejtem hogy ennek a szégyenlősségnek a gyökere mire és mikorra vezethető vissza, hogy miért lehet ez, és hogy ezzel kellene valamit csinálni... merthogy néha zavaró ez, akadályoz.)

Akkor vagyok nyugodt, ha a körülöttem élők is azok, ha bárki aggódni kezd valami miatt, akár miattam is, akkor sokszor előbb-utóbb én is aggódni kezdek. Nehéz megállni, hogy ne így legyen. Ezért jó az egyszerű élet. Vannak emberek, akik direkt szeretik bonyolítani az életüket, míg mások alapvetően a nyugalmat keresik inkább.

Időnként annyira szégyenlős vagyok, hogy azt hiszem néha még azt is szégyenlem, hogy levegőt veszek, hogy egyáltalán vagyok. :) Ilyenkor nem akarok senkinek sem az útjában lenni, vagy gondot okozni...  mindenkinek megvan a maga baja.
Részben a szégyenlősségem az oka annak is, hogy ritkán fogadok el és még ritkábban kérek segítséget, még akkor is, ha úgy érzem, hogy azt fogom tudni viszonozni. Néha szégyenlek segítséget kérni... és még azt is szégyenlem, hogy ezt szégyenlem. :) Egyébként is mindent makacsul magam akarok megoldani. Önérzetes is vagyok kicsit... jó tudom, ez hülyeség... de az embernek valamennyi önérzet azért csak kell, vagy tartás, vagy valami ilyesmi (a kettő vajon ugyanaz?). Aztán van, hogy én is belátom egy idő után, ha valamivel egyedül nem boldogulok és akkor segítséget kérek. Az a gáz amikor még ahhoz is segítséget kell kérj, hogy olyan segítséget kérhess, ami talán tényleg segíthet. :) Mindegy... ezt is meg tudom tenni, és meg is teszem, mert hosszú távon ez a célravezető, csak nem tudom, hogy adom vissza majd. Lehet ennek így kell lennie, és ezzel most nem kell foglalkoznom, majd az élet megoldja ezt a kérdést.

Hogy miért érdekes mindez? Az önérvényesítési képesség miatt. Egy szakember szerint ez nálam alacsony szinten van. (Nem hiszem, hogy elsősorban ennek javítása oldaná meg a problémáimat, de azért csak kell vele foglalkozni, ha ez van.) Én is úgy látom, hogy nem túl sok van nekem ebből a képességből... az önérvényesítés mint fogalom nálam inkább pejoratív értelmű dolog (azon túl hogy tudom valamilyen szintű megléte nélkülözhetetlen az életben maradáshoz)... de mi van, ha pozitív érteleme is van? Nem tudom... én igazán csak akkor tudom elképzelni a létjogosultságát, hogy ha valamit nagyon nem szeretnék, akkor annak kifejezéséhez, kommunikálásához, vagy ahhoz hogy ha lehetséges az ember elérje amit szeretne úgy hogy másoknak közben nem okoz kárt... (hát nekem ez utóbbi már nem megy olyan könnyen, bár azért volt már arra példa, hogy ha valamit nagyon el akartam érni, akkor azt elértem). Az pedig hogy hogyan lehet felhasználni mások érdekében... erre pedig már szerintem tényleg nem mindenki alkalmas... de talán csak a neveltetésünk miatt.

Egyszerűen nem tudom hol a határ aközött, hogy az ember igyekszik elérni és megvalósítani az álmait, azt amiről azt hiszi hogy jó, és aközött, hogy önző. Hiába nem akarunk ártani másoknak... az életünk mégis összeköttetésben van egy csomó ember életével. Amint magunkat előbbre helyezzük, mindent és mindenki mást hátrébb... és ezzel lehet kárt okozunk valakinek (nem mindig tudhatjuk).

Egyszer talán az ami másoknak jó és ami nekem jó, az mindig és mindenkor egy és ugyanaz lesz. Ebben bízom, akkor is ha ez csak egy álomnak tűnik... akkor ez az álmom.
És én azt hiszem ez "jó"... pedig lehet, hogy nem az. Ki tudja megmondani, hogy mi a jó? Ki mondja meg?