A SZÉGYENlősségről

Néha túl őszinte vagyok. És akkor az van, hogy mindent kimondok, amit gondolok, egyáltalán nem szégyenlem (például itt is amikor minden "hülyeséget" simán összehordok)... viselkedésben is van ilyen nálam, például előfordul, hogy a járdán direkt neki megyek a szembe jövő nagy arcú embereknek akik azt hiszik hogy az egész járda az övék (muszáj, ha nem akarom, hogy előbb-utóbb felpaszírozzanak a falra :) meg egyébként is... nem idősekről, gyerekekről, betegekről, vagy nagy csomagokat cipelő emberekről van szó, hogy félreálljak előlük és a járda felét átadjam nekik) és ilyenkor nem érdekelnek a következmények, vagyis tudom, hogy mik lehetnek ezek, de simán jöhetne bármi. Sőt talán olyan helyzetek is lehetnek, melyekben konkrétan nagy az arcom (bár olyan szinten azért már úgy hiszem kontrollálom magam annyira, hogy ilyenek nem igen vannak, egyébként sem jellemző rám ez a stílus).

Vagy a másik véglet van nálam, hogy semmit nem mondok (még ha lenne mondanivalóm talán akkor sem), amúgy is általában csak akkor beszélek ha van mit mondanom... csak próbálok láthatatlan lenni mint a levegő, de legalábbis nem az útjában lenni senkinek sem. Itthon is általában próbálok senkinek sem az útjában lenni... (mennyire vágyom már egy helyre amit az otthonomnak érezhetek, ahol akkor és azt tehetek ami nekem tetszik, mint a felnőtt emberek általában). (Persze nagyjából sejtem hogy ennek a szégyenlősségnek a gyökere mire és mikorra vezethető vissza, hogy miért lehet ez, és hogy ezzel kellene valamit csinálni... merthogy néha zavaró ez, akadályoz.)

Akkor vagyok nyugodt, ha a körülöttem élők is azok, ha bárki aggódni kezd valami miatt, akár miattam is, akkor sokszor előbb-utóbb én is aggódni kezdek. Nehéz megállni, hogy ne így legyen. Ezért jó az egyszerű élet. Vannak emberek, akik direkt szeretik bonyolítani az életüket, míg mások alapvetően a nyugalmat keresik inkább.

Időnként annyira szégyenlős vagyok, hogy azt hiszem néha még azt is szégyenlem, hogy levegőt veszek, hogy egyáltalán vagyok. :) Ilyenkor nem akarok senkinek sem az útjában lenni, vagy gondot okozni...  mindenkinek megvan a maga baja.
Részben a szégyenlősségem az oka annak is, hogy ritkán fogadok el és még ritkábban kérek segítséget, még akkor is, ha úgy érzem, hogy azt fogom tudni viszonozni. Néha szégyenlek segítséget kérni... és még azt is szégyenlem, hogy ezt szégyenlem. :) Egyébként is mindent makacsul magam akarok megoldani. Önérzetes is vagyok kicsit... jó tudom, ez hülyeség... de az embernek valamennyi önérzet azért csak kell, vagy tartás, vagy valami ilyesmi (a kettő vajon ugyanaz?). Aztán van, hogy én is belátom egy idő után, ha valamivel egyedül nem boldogulok és akkor segítséget kérek. Az a gáz amikor még ahhoz is segítséget kell kérj, hogy olyan segítséget kérhess, ami talán tényleg segíthet. :) Mindegy... ezt is meg tudom tenni, és meg is teszem, mert hosszú távon ez a célravezető, csak nem tudom, hogy adom vissza majd. Lehet ennek így kell lennie, és ezzel most nem kell foglalkoznom, majd az élet megoldja ezt a kérdést.

Hogy miért érdekes mindez? Az önérvényesítési képesség miatt. Egy szakember szerint ez nálam alacsony szinten van. (Nem hiszem, hogy elsősorban ennek javítása oldaná meg a problémáimat, de azért csak kell vele foglalkozni, ha ez van.) Én is úgy látom, hogy nem túl sok van nekem ebből a képességből... az önérvényesítés mint fogalom nálam inkább pejoratív értelmű dolog (azon túl hogy tudom valamilyen szintű megléte nélkülözhetetlen az életben maradáshoz)... de mi van, ha pozitív érteleme is van? Nem tudom... én igazán csak akkor tudom elképzelni a létjogosultságát, hogy ha valamit nagyon nem szeretnék, akkor annak kifejezéséhez, kommunikálásához, vagy ahhoz hogy ha lehetséges az ember elérje amit szeretne úgy hogy másoknak közben nem okoz kárt... (hát nekem ez utóbbi már nem megy olyan könnyen, bár azért volt már arra példa, hogy ha valamit nagyon el akartam érni, akkor azt elértem). Az pedig hogy hogyan lehet felhasználni mások érdekében... erre pedig már szerintem tényleg nem mindenki alkalmas... de talán csak a neveltetésünk miatt.

Egyszerűen nem tudom hol a határ aközött, hogy az ember igyekszik elérni és megvalósítani az álmait, azt amiről azt hiszi hogy jó, és aközött, hogy önző. Hiába nem akarunk ártani másoknak... az életünk mégis összeköttetésben van egy csomó ember életével. Amint magunkat előbbre helyezzük, mindent és mindenki mást hátrébb... és ezzel lehet kárt okozunk valakinek (nem mindig tudhatjuk).

Egyszer talán az ami másoknak jó és ami nekem jó, az mindig és mindenkor egy és ugyanaz lesz. Ebben bízom, akkor is ha ez csak egy álomnak tűnik... akkor ez az álmom.
És én azt hiszem ez "jó"... pedig lehet, hogy nem az. Ki tudja megmondani, hogy mi a jó? Ki mondja meg?