Kert építés 2. - Farkasokkal futó asszonyok

"...Amikor egy nőt közelebb akarok hozni az Élet/Halál/Élet természethez, arra kérem, hogy ápoljon kertet. Legyen ez akár pszichikus, akár sárral, földdel, növényekkel, s minden olyasmivel rendelkező kert, ami körülveheti és segítheti az embert. Jelképezze az ősi pszichét. A kert konkrét kapcsolat az élettel és a halállal. Akár azt is mondhatnánk, hogy van olyasmi, hogy kertvallás, mert alapvető pszichológiai és szellemi tanításra képes. Bármi történik is a kerttel, az megtörténhet a lélekkel és a pszichével - túl sok vagy túl kevés vizet kap, bogarak lehetnek benne, forróság, vihar, árvíz, invázió rongálhatja, csodák, halál, visszatérés, áldás, gyógyítás zajlik benne.

A kert gondozása alatt ezek a nők naplót vezetnek, lejegyzik az életadásnak és az élet elmúlásának jeleit. Minden egyes bekezdés pszichikus levest forral. A kertben gyakoroljuk, hogy hogyan hagyjuk élni és meghalni a gondolatokat, az ötleteket, a kedvezéseket, a vágyakat, még a szeretet is. Ültetünk, gyomlálunk, eltemetünk. Szárítjuk, elvetjük, gondozzuk a magvakat.

A kert meditációs gyakorlat, annak meglátása, hogy mikor kell valaminek meghalnia. A kertben érzékelhető az érés és az elhalás ideje. A kertben az ember a nagy, ősi természet lélegzésével együtt, s nem annak ellenében él.

E meditáció révén felismerjük az Élet/Halál/Élet ciklus természetességét. Megbarátkozunk a Természeti Asszony életadó és halállal bíró természetével, s örökre megszeretjük. Ebben a folyamatban a vadon ciklusaihoz igazodunk. Képessé válunk az energiafelvételre és az élet megerősítésére, s megtanulunk félreállni a halál útjából..."

/Részlet a Clarissa Pinkola Estés: Farkasokkal futó asszonyok című könyvének "A tények kiszimatolása: Az intuíció visszaszerzése a beavatás során" című fejezetéből./
 

Nagyon tetszik ez az írás, pedig őszintén szólva nem értem kristálytisztán, hogy miről beszél itt Clarissa P. E. ... Talán mert nincs a szó szoros értelemben vett kertem, mert nem értek a növényekhez... nem tudom. Ebből a szempontból nézve kicsit úgy tűnik mintha hiába nyomtam volna itt annyit a kertépítés-gondozás témát, alig egy részét érintettem és jó ha azt valamelyest megértettem. 

Valójában pedig csak arról van szó, hogy a kertépítést folyamatosan csinálja az ember, újra és újra neki veselkedik, így mindig talál benne valamit ami új, amit eddig nem látott vagy nem értett meg, mindig tanúlhat, építkezhet belőle, egészen élete végéig. Szóval "kertépítésre" és naplóírásra fel!

Az én kutya énem...

Nem nyavalygás következik, csak egy kis önmegfigyelésből származó részfelismerés... ez nem mindig pozitív. Ha az ember figyel, kutakodik, akkor bizony nemcsak kellemes és szép dolgokat talál magában... de fejlődni sajnos csak így lehet, ezeket felismerve.

Azt hiszem kicsit olyan vagyok néha, mint anyukám kutyája. Ha a gazdája nincs otthon, akkor nem nyugodt; bár nagy hanggal ugat, még a légytől is fél; ha megijed reszket és csak a gazdája tudja megnyugtatni. 

Néha csak akkor érzem magam biztonságban, ha a "gazdám" velem van és vigyáz rám, akkor vagyok nyugodt. Olyan vagyok mint egy kutya, kell, hogy tartozzak egy valakihez. Ez szörnyen kiábrándító számomra... nem erre készülök mostanában (szerettem volna függetleníteni magam lelkileg mindenkitől aki hiányzik, de nem tudom mindenkitől sajnos... ez az igazság).

Csak akkor vagyok nyugodt, amikor előjön valami nyavalya, ha a "gazdám" ott van a közelben. Szörnyű mennyire tudok félni néha ilyenkor, volt hogy szinte reszkettem, hogy mi lesz, ha... és hogy majd akkor egyedül leszek. Azt hiszem félek a haláltól, pedig nem akarok. Úgy látszik ez nem akarás kérdése, ezen többet kell dolgozni majd.

Vizsgálatok tömkelege... de csak nagyon ritkán találják meg az okokat ezekkel. Kisgyermekkoromban sem találtak semmit amikor majdnem meghaltam (egy életmentő injekció mentett meg) akkor három hétig vizsgáltak, de nem találták az okot. Talán ezt meg kéne szoknom most már. (Úgy kb. 8 évvel ezelőtt jöttek újra a betegségek.)

Nem akarok félni a betegségektől, a fájdalomtól, azon dolgozom, hogy elfogadjam őket, ha esetleg jönnek, maradjanak csak ameddig akarnak, ameddig jól esik nekik, nem lázadok, nem küzdök ellenük, csak félek, de nem akarok félni... nem akarok félni ilyenkor egyedül lenni, vagy kimenni az utcára. Nem akarok rájuk dühös lenni, hogy mindent felülírnak.

Ilyenkor olyan vagyok, mint anyám kutyája, a "gazdám" nélkül még sokkal jobban félnék, ilyenkor ragaszkodóbb vagyok, valakibe kapaszkodnom kell ilyenkor. Milyen szép lenne ha Isten szeretetébe tudnék inkább kapaszkodni és bízni ilyenkor. Hálával, tisztelettel és nagyrabecsüléssel adózom a páromnak aki képes egy ilyen társ mellett (mint én) élni és kitartani.

Azon dolgozom, hogy amikor jól vagyok akkor mindig vissza tudjak térni a normál kerékvágáshoz, a vidámsághoz, a másokkal való törődéshez, ha ez pár óráig vagy néhány napig, hétig, hónapig tart akkor addig, de addig is vissza kell térni, még ha így nem is lehet előre tervezni, ezt meg kell tanulni az önsajnálkozás helyett, 180 fokot kell fordulni és kész, rá kell magunkra erőszakolni a váltást, mert az élet nem áll meg. Meg kell tanulni, hogy ez része a világnak. Nekem ezt adta a "gép". Másnak meg más van. Ez az élet rendje. Most ez. Erre a hozzáállásra nem igen láttam példát, ezért meg kell magamat tanítanom erre. A környezetemnek is van tanulnivalója, pl. a "ha beteg, hagyd békén" (Clarissa Pinkola Estés) szabályt, amit még az állatok is megtanítanak utódaiknak, csak mi emberek nem kapunk még ennyi alapvető tanítást sem arról, hogy ha valaki beteg akkor begúbózik, pihen, és nem eszik annyit (az állatok ilyenkor egyáltalán nem is esznek, ösztönösen böjtölnek, hogy a gyógyulásra fordíthassák azt a sok energiát amit az emésztés használ fel). 

 

Tibeti Halottaskönyv

A tegnapi Halottak napja kapcsán Szeretettel ajánlom nektek A Tibeti Halottaskönyvet olvasásra.

A halál ugyanolyan természetes dolog, mint a születés, ezért a halálról is lehet ugyanolyan természetességgel beszélni. 

Nemcsak arról szól ez a könyv, hogy hogyan zajlik a halál folyamata, hogy mi lesz utána, és hogy hogyan lehet segíteni a haldoklókat. Segítséget kaphatunk ahhoz, hogy hogyan tudunk szépen, félelem nélkül meghalni, és hogy hogyan irányítsuk a köztes létben való történéseket úgy, hogy minél jobb helyre kerüljünk (mivel a köztes lét is egy átmeneti állapot akárcsak az életünk). Ez az a könyv amit érdemes tényleg mihamarabb elolvasni és amennyire csak tudjuk jól begyakorolni a benne található gyakorlatokat (már persze akit érdekel ez a téma), hiszen soha nem lehet tudni, hogy mikor jön el a pillanat, hogy itt hagyjuk ezt a világot, és lehet úgy jön majd, hogy nem lesz időnk végig gondolni, hogy „akkor most mit is írt az a könyv, hogy milyen lépések is vannak, mit is kell ilyenkor csinálnom?”

A Tibeti Halottaskönyvnek több fordítása is ismert. Nekem ezt ajánlották, mondván könnyebb olvasatú így kezdetnek, mint a többi és bővebb, több magyarázattal készült: 

Szögyal Rinpocse: Tibeti könyv életről és halálról (Shambala Tibet Központ, Budapest, 2006.)

Az interneten egy a dr. Hetényi Ernő által fordított kiadás található meg letölthető formában több helyen a „tibeti halottaskönyv letöltés” keresőszó segítségével. Nem tudom, hogy a két könyv miben fedi egymást és miben nem... hogy pl. a híres „tonglen” gyakorlat (adás-kapás gyakorlat) a Hetényi által fordított változatban is benne van-e és a többi fontos gyakorlat...

Popper Péter: Az önmagába térő ösvény című könyvében található egy rövid, lényegre törő leírás a Tibeti halottaskönyvről, amit szerintem mindenképpen érdemes elolvasni, például itt el lehet:

http://hu.scribd.com/doc/51008543/56/A-TIBETI-HALOTTASKONYV

Az olvasást, a gyakorlást, az önmagunkkal való munkát MOST kell elkezdeni.

Mert ott a halál pillanatában és utána, NEKÜNK magunknak kell megtenni dolgokat, még akkor is ha esetleg vannak segítőink, nekünk magunknak kell meglátni és választani a fényt.

Sokunknak sokat kell magával dolgozni ahhoz, hogy ez menjen, hogy tényleg sikerüljön az ÉN feladása, hogy be tudjunk oldódni a megfelelő fénybe és egyesüljünk vele.

"Te magad vagy az, akit születésedkor rád bíztak, elsősorban magadért vagy felelős életed során. S a másokért való felelősségérzet első helyen - ámbár jóságnak és önzetlenségnek tűnik - ravasz ördögi csapda, ami eltérít attól, ami elsődleges dolgod a Földön."
/Popper Péter: Tűnődések napról napra/

Kicsit ellentmondásos dolognak tűnhet, ha a magadért való felelősségérzet elsődlegességét és a tonglen gyakorlat által hirdetett másokkal való együttérzést (az ebben való feloldódást) egymás mellé tesszük. Egyenlőre nem is tudom ezt teljes egészében átlátni. A Popper Péter idézetből annyi bizonyosan igaz lehet, hogy tényleg elsősorban magunkkal kell dolgoznunk, hiszen csak akkor tudunk igazán mások segítségére lenni és ebben a tevékenységben felolvadni, azaz bárkiben és bármiben felolvadni, ha közben megtartjuk magunkat... mert ha megtartjuk magunkat amíg itt vagyunk, életünk során, mindig lesz annyi kapacitásunk magunkra, hogy fejlesszük magunkat. Erre is szükség van, hiszen nekünk kell majd magunkat a fénybe vinni, nem más fogja ezt megtenni helyettünk. Ott majd nem mi fogunk másokat a fénybe vinni, hanem mi fogjuk saját magunkat. Tehát ezt is kell gyakorolni. Isten hazahív bennünket, de csak mi magunk láthatjuk meg azt a fényt, ami hozzá vezet... S amint ez sikerül mindennél többet fogunk tudni tenni másokért.

Önmagad segítése (fejlesztése) és mások (bölcs szeretettel való) segítése összefügg, egymást segítik, egyaránt fontos mindkettő. 

„Ha bajban vagy, fordulj a gondolataidhoz, ők mindig veled vannak. Az vagy, amit magadról gondolsz. Sorsod magad irányítod a gondolataid által, így azzá válhatsz, amivé csak akarsz.” /Tatiosz/

Tatiosz is tudta, hogy mindenki saját magáért felelős azáltal, hogy a gondolataink mindig velünk vannak... a halálunk után is a köztes létben is ott vannak, csak ott tapasztalhatjuk meg igazán ezek teremtő képességeit, amikor is a tükörélménynek nevezett jelenség során az életünkben és halálunk előtt tapasztalt gondolataink, érzelmeink formálódnak meg nem valódi, de valóságosnak tűnő formákban. „Sorsod magad irányítod a gondolataid által”, ezért is fontos, hogy szerezzünk információt arról, hogy mi történik a halálunk során, hogy felismerjük mi az amiket majd látunk ott, hogyan tudjuk majd kezelni őket, hogy ne ijedjünk meg, és fontos az is, hogy kellőképpen begyakoroljuk a megfelelő gyakorlatokat azért, hogy magunkkal tudjuk majd vinni őket, amik segítenek ott, akkor.

Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy elsősorban magadért vagy felelős! Ugyanakkor ezzel együtt az együttérzést is gyakorolni kell, ahhoz mindenképpen szükséges lesz majd, hogy miután meghaltál bele tudj olvadni a fénybe, hogy NE FÉLJ eggyé válni vele, csak így tudod majd befogadni magadba az egységet, ha már most gyakorolod. Az Egy mindig ott van, készen áll.

„...Tudatában kell lenned annak, hogy a tonglen csak egy bajt okozhat, azt ami neked egyébként is a legtöbb bajt okozza: megzavarja saját egót, önzésed, önimádatod kényelmét; ezek a szenvedés gyökerei. Minél gyakrabban gyakorolod a tonglent, az önző tudat annál gyengébb és gyengébb lesz, és igazi természeted, együttérzésed esélyt kap arra, hogy minél inkább felszínre kerüljön. Minél erősebb és nagyobb a könyörületességed, annál erősebb és nagyobb a bizalmad és kisebb a félelmed. Az együttérzés megint csak a legnagyobb forrásként, és a legnagyobb támaszként jelenik meg. Mint Sántidéva mondja:

Aki gyorsan akar támogatást adni

Magának és másoknak,

Ezt a szent titkot kell gyakorolnia:

Saját énjét másokéba helyezni.

A tonglen-gyakorlat szent titkát minden hagyomány mesterei és szentjei ismerik, s azáltal, hogy ezzel élnek, ezt testesítik meg, az igaz bölcsesség és igaz együttérzés szabadul fel bennük, örömmel töltve be egész életüket. Teréz anya a mai világban egész életét a betegek és haldoklók szolgálatának szentelte, és belőle az adás-kapás öröme sugárzik. Senki nem fejezte ki jobban a tonglen lényegét, mint ő:

Mindannyian a mennyországra vágyunk, ahol Isten lakik, azonban az erő bennünk van, hogy most, ebben a pillanatban Vele legyünk a mennyországban. Hogy boldogok legyünk Vele, ez azt jelenti, hogy :

Szeretünk ahogy Ő szeret,

Segítünk, ahogy Ő segít,

Adunk, ahogy Ő ad,

Szolgálunk, ahogy Ő szolgál,

Megmentünk, ahogy Ő megment,

A nap minden órájában vele vagyunk,

Megérintjük Őt gyötrődő formájában.

Az ilyen nagyszerű szeretet volt az, ami Csekhaba gese leprásait kigyógyította a leprából, és talán még ennél veszélyesebb betegségből is képes kigyógyítani bennünket: a tudatlanságból, amely életről életre megakadályoz bennünket, hogy tudatunk tiszta természetét megismerjük és hogy elérjük a megszabadulást.”

/Szögyal Rinpocse: Tibeti könyv életről és halálról/

Azt hiszem sokaknak nem hat új információként, miszerint aki inkább él a szeretet hullámhosszán, azt annál inkább elkerüli a félelem. Ezt a bölcsességet és gyakorlását szép meghalásunkban is kamatoztathatjuk.

Gyakorold a szeretetet és együttérzést te magad másokkal szemben, csak ezzel foglalkozz, erre koncentrálj és ne arra, hogy mások mit reagálnak erre, ne várj viszonzást, ne várj semmit! Nem olyan könnyű ez néha... de meg lehet csinálni.

Mindenképpen lesz olyan, hogy te magad is elkerülhetetlenül megtapasztalhatod, hogy milyen csodás érzés, amikor feltétel nélkül elfogadnak azzal együtt aki és ami vagy, minden hibáddal úgy ahogy vagy, amikor nem ítélkeznek feletted, nem ítélnek meg, csak együttéreznek veled és próbálnak segíteni, ha esetleg nehézségek közé kerülsz. :) ♥

Azt hiszem az én legnagyobb parám ott mélyen belül, hogy majd megítélnek, nem fogadnak el, csalódnak bennem az emberek... ezért is esik nekem különösen jól, ha azt tapasztalom, hogy minden hülyeségemmel együtt elfogadhatónak találnak egyes embertársaim, csak együttérzéssel és szeretettel vannak irántam. :) Sok embernek magának kell saját magát megtanítania arra, hogy őt is lehet csak önmagáért szeretni és elfogadni, úgy ahogy van, azért ami és amilyen, ha azt nem élte át maradéktalanul élete hajnalán az édesanyja vagy nevelője által. A mélyről induló nagy változások vagy megtörténnek építőleg vagy nem... egy súlyos betegség, pl. rák esetén el is bukhat az ember. A környezet nagyon sokat segíthet Egy feltétel nélküli elfogadó és szeretető környezetben egy emberben ott belül, mélyen valami kis icipici dolog meg tud mozdulni, amiből talán elindulhat valami változás. (Feldmár András pszichológus is ezen a véleményen van például a pácienseivel való kapcsolataiban.) Például egy nagyobb változást igénylő gyógyulásnál, mint a rákból való meggyógyulás esetében is szerintem ez egy igen fontos dolog. Én is „alkalmaztam” és próbálom minden erőmmel „alkalmazni” ezután is, és láttam a változást egy olyan szerettemnél, akin hiába szerettem volna segíteni (élete végéig felelősséggel és hálával is tartozom neki), nem tudtam, nem engedte, és most már tudom, leginkább csak így tudok neki segíteni, ha elfogadom bármit is tesz, dönt a saját életével, még ha nem is helyeslem amit magával tesz, nem ítélem meg őt, és éreztetem vele, hogy én mindentől függetlenül szeretni fogom és mindig mellette állok. Egy nagyon picike változást tapasztaltam benne, ami elindított valamit, egy folyamatot, ami kinél lassabb, kinél gyorsabb, de már jó ideje elindult... és most már mind többször fordul hozzám bizalommal ez az illető... Ez olyan, mint amikor adsz a másik embernek egy kis magot, amit ő elfogad tőled, mert biztonságot talál melletted (mint egy meleget adó tűz mellett) megbízik benned, megtartja a magot amit tőled kapott és az majd egyszer csak szépen kihajt benne. Mások kertjének gondozásában így segíthetsz. Talán nem is vagy tudatában annak, hogy mennyit segítettél már és még mennyit tudsz segíteni így másoknak, bölcs és feltétel nélküli elfogadással, szeretettel. Ebben hatalmas erő van. Ez mágia, varázslat, az egyik legszebb, ha nem a legszebb. Minden gondolat, szó és tett mágia... ami megnyilvánul és csak a szándék tudja irányítani azt, hogy mi lesz belőle, olyan ami kárt vagy olyan ami jót okoz.

Minden visszatalál hozzád, amit adsz, a világ egy tükör. Bármit adsz, adj szeretettel. Bármit is tegyél bele az univerzumba azáltal, hogy megnyilvánulsz felé (bármely más megnyilvánulása felé gondolattal, beszéddel, vagy tettel), a szándék a legfontosabb...!

Mint mondtam a nagy változások vagy megtörténnek, vagy nem... amit adsz nem vész el, soha nem vész kárba! Magadnak segítesz vele, és ezáltal mindenkinek.

Azt sajnos, vagy nem sajnos... mindenkinek saját magának meg kell tanulnia, hogy őt lehet feltétel nélkül elfogadni és szeretni, különben lehet nem látja meg a fényt halála után, nem tudja majd elképzelni, hogy az neki is jár, sőt akkor talán nem is jelenik meg neki, vagy legalábbis nem az a fajta fény amelyik haza vezetné őt. (Ez itt már csak az én agyam szüleménye, spekuláció :))

"Önmagával jóban lenni csak az képes, aki sejti, hogy két Énje van. Egy magasabb és egy alacsonyabb, egy belső Énje és az egója. A kettő között a jó kapcsolat a szülő-gyerek viszonyhoz hasonló. Igen, önmagadnak a gyereke is vagy! Nevelni kell magad, de szeretettel. Mert ha az egód nem szeretetben nő fel, dideregni fog egy életen át." /Müller Péter/

Magadat nem hagyhatod figyelmen kívül, éppúgy kell fejleszteni a bensőddel való kapcsolatodat, mint a másokkal való kapcsolatodat, a kettő együtt létezik.

„Tudom és szilárd meggyőződésem, hogy a világon senkinek nem kell elkeseredettségben, szenvedésben meghalnia. A legborzalmasabb szenvedés sem lehet céltalan, ha mások fájdalmának enyhítésére ajánljuk fel.

Az együttérzés fenséges mestereinek dicső és nemes példája áll előttünk, akik egész életük során a tonglen gyakorlatában élnek és halnak, magukra véve minden lény szenvedését, mikor belélegeznek – és gyógyítással árasztják el az egész világot, amikor kilélegeznek, egészen a legutolsó leheletükig. Együttérzésük annyira határtalan és erőteljes, mondja a tanítás, hogy haláluk pillanatában azonnal a buddhák világában születnek újra.

Milyen más lehetne a világ és a róla való tapasztalatunk, ha valamennyien, életünkben s halálunkban Sántidévával és az együttérzés mestereivel együtt el tudnánk mondani ezt az imát:

Legyek támasza a támasz nélkül lévőknek,

Vezetője az úton lévőknek,

Csónak, híd és átjáró

A túlpartra kívánkozóknak.

Minden érző lény fájdalma

Teljesen szűnjön meg,

Legyek én az orvos és a gyógyszer,

Legyek én nővére

A világ minden betegének

Gyógyulásukig.

Épp mint az űr

S az elemek, mint a föld,

Legyek örökös támasza mind

a számtalan lénynek.

Amíg el nem múlik fájdalmuk,

Legyek az élet forrása

Minden életformában élőnek,

Akik tere a végtelenig ér.”

/Szögyal Rinpocse: Tibeti könyv életről és halálról/

Ez a részlet a könyvből egy kicsit lehet távolinak tűnik és talán logikátlannak, butaságnak is... átvenni mások szenvedéseit... Ez azért lehet, mert még nem vagyunk készen rá. Fontos, hogy a megfelelő alapok nélkül ne ugorjunk bele egy magas szintű tonglen gyakorlatba! Először fejleszteni kell magunkat ahhoz, hogy át tudjuk venni mások szenvedéseit.

17. Karmapa a nyári (2012) becskei kurzuson ezt mondta erről:

„Először is jó kívánságokat teszek, és úgy látok mindenkit, hogy velem egyenlő, hogy nincs elválasztás.

Enélkül az alapok nélkül nem jó beleugrani ilyen kicserélődésbe. Jókívánságok tételével, pozitív érdemekkel könnyebb lesz bölcsességeket felhalmozni és egy nap majd valóban képesek leszünk kicserélődni.”
/17. Karmapa, nem szó szerinti idézet/

Tehát a fő tonglen-gyakorlat most még célként lebeghet csak sokunk szeme előtt. Léteznek előkészítő tonglen-gyakorlatok Szögyal Rinpocse: Tibeti könyv életről és halálról című könyvében, ezek is elengedhetetlenül fontosak lehetnek mielőtt az ember a fő tonglen-gyakorlatba vetné magát mások szenvedéseinek enyhítése céljából. Ezek az előkészítő gyakorlatok viszonylag könnyebbek, egyszerűek, ezeket majd lehet megosztom itt veletek.

Nem félek a haláltól

Már nem félek a haláltól (egy csomó minden mástól még biztosan). Nem félek, csak egy kicsit, ahogy mindenki biztosan fél egy kicsit. Ez erőt ad nekem! Boldog vagyok. És már nem érdekel semmi más, csak az, hogy akiket szeretek boldogok legyenek és hogy a feladatomat elvégezzem amiért itt vagyok! Egyedül csak ennek van értelme!

Édesapám emlékére

Drága Édesapám emléke előtt meghajolva (aki pontosan ma lenne 64 éves) szeretettel ajánlom mindenki figyelmébe ezt az igen érdekes filmet! 

Kirakósdi: felfedte magát néhány újabb darabka

Inspiráló előzmény:
http://harciszerzi.hu/archives/2011/08/30/Csak_egy_vagy_a_sok_kozul/

Szeretek beleolvadni a környezetembe, és általában mindent meg is teszek annak érdekében, hogy ez minél jobban sikerüljön (külsőmmel, viselkedésemmel, mindennel). Ez néha előnyös, máskor meg hátrányt jelent, ha olyan helyzet van, ami azt igényli, hogy előjöjjek a biztonságot adó csigaházamból.

Voltam másmilyen is régen, nagyon régen, már alig emlékszem rá. 4 és fél éves koromig más volt a helyzet. Azelőtt a mostani önmagam totál ellenkezője voltam. Határozott voltam, és a társaság középpontja szerep jól megfelelt nekem. Az önbizalom cseppet sem hiányzott belőlem. Sajnos olyannyira el voltam szállva magamtól, hogy mindenki úgy ugrált, ahogy én akartam. A családom, az óvodában a fiúk, mindenki. Elkényeztetett kislány voltam, na. Azt hittem minden szép és jó mindenkinek, ahogyan nekem is rózsaszín volt a világ. Nem tudtam, semmit nem érzékeltem abból, hogy létezne bármiféle gond, baj, probléma a világban. Aztán egyszer csak minden megváltozott. Egy haláleset, és a családban történt negatív változások engem is megváltoztattak. 180 fokot változtam, az ellentétemre, a másik véglet lettem. Azt most nem írnám le, hogy ez hogy történt. A lényeg, hogy egy 4 és fél éves kislány még nem igen tudja kivédeni, vagy egyáltalán tudatosan lereagálni egy ilyen élmény hatásait. (Persze a környezeten is sok múlik, de abból is csak kevésre emlékszem, hogy ők hogyan reagálták le felém és magukban. Csak az elmondásaikra tudok hagyatkozni.) Csak néhány dologra emlékszem abból az időből. Például emlékszem arra, hogy megváltoztam az óvodában. Befelé forduló lettem, szégyelltem magam az óvodatársaim előtt (nem tudom miért) és akikkel azelőtt játszottam csak értetlenül, tehetetlenül,  sajnálkozva, ijedten és bambán ácsorogtak előttem. Hívtak játszani,  de hiába, nem mentem. Aztán egy idő után már nem hívtak többet. Én pedig elvoltam a magam alkotta kis világomban...  jó sokáig elvoltam ott.

Ebből a kis belső világból már jól kitörtem, de egy-két dolog még megmaradt belőle és a részemmé vált. Például az, hogy ha lehet a háttérbe húzódok, vagy amennyit szükséges és jónak látok annyit előrébb jövök, de legelől, vagy a középpontban tutira nem leszek sosem, ha rajtam múlik. Ha ez a veszély fenyeget és megtehetem, akkor inkább köddé válok amíg még lehet. (Megjegyzem néha a köddé váláshoz is kell egy nagy adag bátorság :)
Tudatosan próbáltam tenni ez ellen. Például, hogy szokjam a figyelmet, esküvőkön mondtam verseket 4 éven át sok ember és videó kamerák vizslató szeme előtt, de a diák éveim is megkövetelték igen sokszor (főleg a pszichológia szakon) hogy keményen odategyem magam "közszemlére". Mára sokat javult a helyzet. Nem egyszer éreztem úgy életem során, hogy na én akkor mostantól kezdve már egy teljesen új ember vagyok, mert már olyan sokat sikerült változnom... de sajnos idővel mindig rá kellett jöjjek, hogy vannak mélyen gyökerező dolgok, amik nem változnak, amelyekben nem tud az ember igazán úgy változni, ahogyan szeretne. Ahhoz kb. újra kéne születni... valahol nagyon mélyen. (Nem mondom, hogy lehetetlen, mert már egyszer, ha nem is saját akaratból, de sikerült. Csak baromi nehéz.)
Egyik embernek ez való, a másiknak meg más dolgok. Nem azt mondom, hogy belenyugodtam, inkább úgy fogalmaznék, hogy elfogadtam ezt. Nekem most már nagyon jó lenne így (ez van, ilyenné lett a személyiségem), de hát valamennyire alkalmazkodni kell ehhez a világhoz, ha életben akarok maradni benne. Egy kicsit sem vagyok hajlandó többet változni ezen a téren, mint amennyit nagyon muszáj. Ha lesz újra kapacitásom erre, majd talán megint dolgozok rajta, egyébként meg ha akarom ha nem, az élet rákényszerít  (ahogy szokott) valamilyen szinten. Ezért amikor csak tehetem a háttérben maradást választom. Legalább addig is nyugi van és béke. Tudom, hogy ez hülyeség, de hát nálam ez így alakult ki, így működik.


"A hajó nagyobb biztonságban van a kikötőben, de a hajókat nem ezért építik." /Paulo Coelho/

Igen, tudom, tudom... de már olyan lett a személyiségem amilyen. Nem tudtam megváltoztatni.
Mondja meg valaki, hogy mit kell kicseréljek magamban, melyik alkotórészt? Kicserélik azt valahol? Ennyi idő után már nem garanciás. És senki nem tudja megjavítani. Csak én.  Vagy marad ilyen. (Mindig mindenben csak magadra számíthatsz, de legalább te ott vagy magadnak. Ezért van az, hogy ha teljesen meg tudnál bízni magadban, akkor másokban is tudnál úgy igaziból bízni.)

Rájöttem, hogy miért keresem folyton másoknál jobban azt a fránya biztonságot mindenben, amivel csak kapcsolatba kerülök az életem során... rájöttem, hogy mikor fészkelte be magát belém először a félelem és hogyan vált részemmé észrevétlenül... Ezeket most itt nem írom már le, jó?! :)
Rossz érzés, nagyon rossz érzés ám ilyen dolgokra ráeszmélni!!! :(((
Ezeket igazából mindig is éreztem tudtam, végig gondoltam már, csak amikor összeáll a kép... :(
Minden mindennel összefügg. Kiba...tt puzzle.

Na, megint meg van egy aprócska kép a kirakós játékból. Köszi Szenszi! :)

Olyan jól megfogalmaztad... No, akkor ez lesz a cél:
"Ha figyelsz és csendben magad is csak szemléled azt a csodát ami Te vagy, akkor e hullámok közt meglelheted a békét és harmóniát, hiszen ugyan annyit kapsz jóból, s rosszból egyaránt. A titok csupán annyi, egyiket sem szabad elhinned.

Sem azt mikor fent, sem azt mikor lent érzed magad... :)"

/http://harciszerzi.hu/archives/2011/08/30/Csak_egy_vagy_a_sok_kozul//