Nem nyavalygás következik, csak egy kis önmegfigyelésből származó részfelismerés... ez nem mindig pozitív. Ha az ember figyel, kutakodik, akkor bizony nemcsak kellemes és szép dolgokat talál magában... de fejlődni sajnos csak így lehet, ezeket felismerve.
Azt hiszem kicsit olyan vagyok néha, mint anyukám kutyája. Ha a gazdája nincs otthon, akkor nem nyugodt; bár nagy hanggal ugat, még a légytől is fél; ha megijed reszket és csak a gazdája tudja megnyugtatni.
Néha csak akkor érzem magam biztonságban, ha a "gazdám" velem van és vigyáz rám, akkor vagyok nyugodt. Olyan vagyok mint egy kutya, kell, hogy tartozzak egy valakihez. Ez szörnyen kiábrándító számomra... nem erre készülök mostanában (szerettem volna függetleníteni magam lelkileg mindenkitől aki hiányzik, de nem tudom mindenkitől sajnos... ez az igazság).
Csak akkor vagyok nyugodt, amikor előjön valami nyavalya, ha a "gazdám" ott van a közelben. Szörnyű mennyire tudok félni néha ilyenkor, volt hogy szinte reszkettem, hogy mi lesz, ha... és hogy majd akkor egyedül leszek. Azt hiszem félek a haláltól, pedig nem akarok. Úgy látszik ez nem akarás kérdése, ezen többet kell dolgozni majd.
Vizsgálatok tömkelege... de csak nagyon ritkán találják meg az okokat ezekkel. Kisgyermekkoromban sem találtak semmit amikor majdnem meghaltam (egy életmentő injekció mentett meg) akkor három hétig vizsgáltak, de nem találták az okot. Talán ezt meg kéne szoknom most már. (Úgy kb. 8 évvel ezelőtt jöttek újra a betegségek.)
Nem akarok félni a betegségektől, a fájdalomtól, azon dolgozom, hogy elfogadjam őket, ha esetleg jönnek, maradjanak csak ameddig akarnak, ameddig jól esik nekik, nem lázadok, nem küzdök ellenük, csak félek, de nem akarok félni... nem akarok félni ilyenkor egyedül lenni, vagy kimenni az utcára. Nem akarok rájuk dühös lenni, hogy mindent felülírnak.
Ilyenkor olyan vagyok, mint anyám kutyája, a "gazdám" nélkül még sokkal jobban félnék, ilyenkor ragaszkodóbb vagyok, valakibe kapaszkodnom kell ilyenkor. Milyen szép lenne ha Isten szeretetébe tudnék inkább kapaszkodni és bízni ilyenkor. Hálával, tisztelettel és nagyrabecsüléssel adózom a páromnak aki képes egy ilyen társ mellett (mint én) élni és kitartani.
Azon dolgozom, hogy amikor jól vagyok akkor mindig vissza tudjak térni a normál kerékvágáshoz, a vidámsághoz, a másokkal való törődéshez, ha ez pár óráig vagy néhány napig, hétig, hónapig tart akkor addig, de addig is vissza kell térni, még ha így nem is lehet előre tervezni, ezt meg kell tanulni az önsajnálkozás helyett, 180 fokot kell fordulni és kész, rá kell magunkra erőszakolni a váltást, mert az élet nem áll meg. Meg kell tanulni, hogy ez része a világnak. Nekem ezt adta a "gép". Másnak meg más van. Ez az élet rendje. Most ez. Erre a hozzáállásra nem igen láttam példát, ezért meg kell magamat tanítanom erre. A környezetemnek is van tanulnivalója, pl. a "ha beteg, hagyd békén" (Clarissa Pinkola Estés) szabályt, amit még az állatok is megtanítanak utódaiknak, csak mi emberek nem kapunk még ennyi alapvető tanítást sem arról, hogy ha valaki beteg akkor begúbózik, pihen, és nem eszik annyit (az állatok ilyenkor egyáltalán nem is esznek, ösztönösen böjtölnek, hogy a gyógyulásra fordíthassák azt a sok energiát amit az emésztés használ fel).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése