Szeretet a szerelemben...

A szerelemről azt mondtam nem írok többet, hát most mégis... de akkor most gyorsan leírok mindent egyben... :) Nem biztos, hogy az a jó, ha leírom, de lehet az sem jó, ha nem... úgyhogy leírom. Egy nagyon hosszú bejegyzés következik.

 - *** -

Csalódottság érzés... másban, magamban... Néha ilyenkor nem látom az élet értelmét, kilátástalannak érzem. Ilyenkor az első kérdésem: "Mi a fenének vagyunk itt?"

Van, hogy megbántanak minket, de az a másik ezt nem látja, az ő szempontjából ez nem az, a mi szempontunkból nézve meg az. S ha számunkra ez az állapot és következményei hosszabb ideig fennállnak, akkor nem mindig sikerül megállni az embernek hogy ő is ne bántsa vissza a másikat. S ha valami nem OK valamelyik vagy mindkét résztvevőnek a kapcsolatban akkor tényleg a kisebb csalódások halmaza gyűlik ide és oda.... Nem értem hogy tudok ennyire csalódott lenni néha... előfordul hogy dühössé is tesz...

Én tudom, hogy senki sem tökéletes, mások sem, én sem, és nyilván hibázunk (valakinek a nézőpontjából)... de ami az emberi kapcsolatokkal tud történni ezáltal... az szomorú, nagyon szomorú... van ennek így értelme?

Egyszerre szeretni és nem szeretni egy embert? Hogy tudsz olyan csalódott lenni valakiben akit szeretsz? Ha egyszer szereted hogyan lehetsz benne csalódott? Milyen szeretet az ilyen? És hogyan tudsz megbántottságot érezni bármely cselekedete miatt, ha szereted, ha önzetlenül szereted? Ha meg nem vagyunk képesek így szeretni akkor meg minek tartunk egymással kapcsolatot mi emberek? Gyakorolni, gyakorolni persze... de hány ezer évig...?

Azt szeretném ha egyszer lenne annyi pénzem hogy elmehetnék a "világ végére" amikor csak akarok... oda ahol nincs senki... inkább vagyok ott 500 ezer évig, mint 1000 évig ezt az egymástól tanulósdit csinálom... A szomorú és dühös csalódottság mindig azt hozza ki belőlem, hogy átmenetileg ezeket gondolom.

Nem akarok bántani senkit és azt sem akarom, hogy engem bántsanak... amíg emberek között vagyok addig ez talán mindig így lesz, ha meg elvonulok, akkor meg jöhetek vissza ismételni ugyanazt... egyik sem jobb a másiknál...

-***-

Simán lehet valakit úgy szeretni, ahogy Müller Péter írja az alábbiakban:

http://www.life.hu/sztarszerzok/20121119-muller-peter-heti-utravalo-48-resz.html

De ahhoz, hogy így szerethess valakit a gyakorlatban, ahhoz több minden kell. Ha mindenféle "szememmel" nézem is a másikat és valamelyikben amit látok nekem nem okés, attól én még szeretem azt a valakit, egyszerűen csak szeretek, csak úgy, a szívemmel... 

Egy párkapcsolathoz azért nagyjából stimmelni kéne a többi dolognak is... Egyszer azt mondják, hogy ha szeretet van, akkor mindent meg lehet oldani, akkor a többit nem látod, meg ilyenek... máskor meg azt mondják a bölcsességek, hogy a szeretet, szerelem még önmagában kevés.

Van az ahogy mások szeretnék, hogy szeresd őket és van az ahogyan te tudsz szeretni. Ezek tudnak változni... a szeretet nem múlik el, csak a kifejezés módja, igénye tud változni.

Az annyira szerencsés dolog, hogy ha szeretsz valakit és ő engedi, hogy törődj vele és úgy, ahogyan te szeretnéd!!! 
Az igaz, hogy úgy kell a másikat szeretni, ahogyan ő szeretné, hogy szeressék... ezért nagyon fontos kérdés az is, hogy te hogyan tudsz szeretni, hogy te tudod-e úgy szeretni őt, ahogyan szeretné ...

-***-

http://www.tarrdaniel.com/documents/Ezoteria/szeretet.html

Hiába akarok én szeretni valakit úgy ahogy Müller Péter és Tarr Bence László mondja, ha az illető nem engedi, hogy szeressem, az nekem fáj. Ha én szabad akarok lenni, azaz szabadon azt érezni, ami bennem van, akkor abból és úgy egyik-másik ember lehet, hogy nem kér... és azt mondja, hogy akkor egyáltalán nem szerethetem sehogy sem... nekem pedig ez fájdalmas... Próbálok én és szeretnék úgy szeretni mindenkit mint egy isteni lényt, a hibáitól függetlenül tisztán csak szeretni, de minden hiába, ha az akit én így szeretnék szeretni, az nem akarja, illetve akarja, de még emellett mást is, testem, lelkem, bizonyos dolgok elfogadását, együttműködést, feltételeket, amik nekem nem jók...

Úgyhogy szerintem lehetséges boldogtalannak lenni akkor is, ha szeretünk, mert ha az ahogyan mi szeretünk nem elfogadható a másiknak, az nekünk fájdalmas tud lenni. S akkor nyilván nem jó helyen vagyunk, és ezen változtatni kell... Attól még a fájdalom ott van, az hogy "ha így nem, akkor sehogy sem" szerethetsz valakit.

-***-

Most akkor a szerelem korlát vagy nem?

Az alábbi videóban egy nagyon érdekes interjú látható, hallható ebben a kérdésben...:

http://www.youtube.com/watch?v=NApiF4ZJa8w

Ebből az interjúból a számomra most legfontosabb részletet leírtam ide:

"Szűcs Károly: ...Mikor arról beszélsz, hogy birtoklás, mindig arról van szó, hogy a másikat szeretem és inkább mindig a másikkal... szeretnék egy szeretetteljes kapcsolatba lenni, vajon ez a szeretetteljes kapcsolat, ha igazi szeretet van bennem, az korlátos? Nem! Megjelenik egy másik ember, egy harmadik, egy negyedik és azt is tudom szeretni. Na most, hogy szeretetről van-e szó a te esetedben, az a vizsga ott dől el, hogy a másik hogy viszonyul ahhoz, hogy én más embereket is szeretek. Hiszen a szeretet az korlátlan és feltétlen... ha egésznek érzi magát akkor nem éri veszteség, sőt, örül neki, ha meglát téged egy másik nővel amint a szeretet fizikai megnyilvánulását gyakoroljátok, akkor örvendezik és gratulál... hiszen a szeretet az nem kizárólagos, az nem kizárás. Nem az a szeretet, hogy szeretlek, feltéve, meg ne lássalak egy másik emberrel összebújni... elfogadja a másikat, és hogyha én szeretek valakit és az éppen egy kellemes élményt él át valakivel, akkor örülni fogok neki, hiszen hogy ha én szeretek valakit, az örömének örülök. Ez a szeretet. Nem az a szeretet, amikor azt mondom, hogy megláttalak valakivel hozom a puskát és lelőlek.

Jakab István: És nem félsz, hogy elveszted, még hogy ha egyenrangú felek is vagytok? De én nagyon szeretem annak az embernek a társaságát és nem fáj nekem az a dolog, hogy látom egy másik emberrel, viszont eszembe jut, hogy esetleg azzal jobban kiteljesíti a saját szellemi fejlődését és engem esetleg mellőzni fog... ?

Szűcs Károly: Rendkívül fontos kérdés... hogy ha ő jobban ki tudja teljesíteni a szellemi fejlődését valaki mással és én szeretem, akkor ennek nem örülök? Nem az a célom, hogy azzal legyen akivel a leginkább ki tudja teljesíteni a szellemi fejlődését? És ha ez nem én vagyok, akkor örülök neki. És itt utalok vissza, egyek vagyunk, nem különbözöm tőle... ha ő örül, akkor én is örülök automatikusan... Tehát én nem kívánhatok neki olyat, ami nem az optimális, nem a legnagyobb örömét szolgálja. Ha igazából szeretem. A szeretet azt jelenti egyek vagyunk. Egyek vagyunk, de úgy vagyunk egyek, hogy én is Idessza egyik aspektusa vagyok, megnyilvánulása, egy egész, az egész nem veszíthet semmit, hát ha én önmagamban az egész vagyok, nem ér veszteség...”

Hát elég érdekes amit Szűcs Károly állít. Valahol ismerős és valahol teljesen új, egyszerre. Amikor először meghallgattam a videót a riportról akkor az a benyomásom támadt, hogy én ezek nagy részét már tudom, elméletben én is hasonlóan gondolom (azon túl, hogy egy-két dologban nem értek egyet vele)... aztán meghallgattam még egyszer, belehallgattam többször és most meg már egyre inkább úgy érzem, hogy ez valami szinte teljesen új dolog nekem. Eddig egyértelműnek tűnt, most meg egyszer csak elméletnek tűnik az egész, amit nem tudom hogy teljesen meg lehet-e valósítani (attól függetlenül, hogy persze törekszünk rá). Eddig sem gondoltam egyszerűnek, de most meg még inkább nem gondolom annak.

Osho szerint amikor párt keresünk magunknak, akkor azért keressük, hogy a bennünk lévő másik felünket ő általa megismerhessük, felismerhessük és segítsen abban, hogy odabent integrálhassuk magunban a két megismert női és férfi részünket. Ehhez az emberek többségének szüksége van arra a másikra, hogy ez megtörténhessen, hogy felismerhessük hogy egészek vagyunk. Osho szerint. (Nem tudom a pontos megfogalmazását erről ide beidézni, de ez a lényege.)

-***-

Nemrég ezt találtam, ami megint kérdéseket vetett fel bennem:

"Tartozom Neked egy vallomással. Indonéziában az édesanyám a következőt mondta, amikor észrevette, hogy a fiúk udvarolni kezdtek nekem:

„Kicsi lányom,
jegyezd meg jól, amit most mondok Neked.
Figyeld meg jól a fiúkat és később a férfiakat.

Ha boldog akarsz lenni, csak olyan férfit válassz, aki nem húzza el a fejét, ha mások előtt hosszan megcsókolod, és a strandon is megengedi, hogy megmasszírozd a lábát.
Mert a boldogságodhoz szükséged lesz arra,
hogy a férjed hagyja, hogy szeresd
– és úgy, ahogyan Te tudsz szeretni.”

Máskor azt mondta:

„Tartsd távol magad azoktól a férfiaktól,
akikkel nem tudsz bármiről beszélgetni.
Mert a házasság egy olyan oázis,
amelyet a beszélgetés patakja éltet.
Te bírni fogod a szárazságot,
de egyedül maradsz, ha a férfi kiszárad.”

Még ma is hallom a hangját, és hálás vagyok Neki ezekért a szavakért. Sosem felejtettem el őket.

Ő nem engedte meg nekünk, hogy összekeverjük a vonzalmat a szeretettel. Egyszer készített nekem egy bőr könyvjelzőt, amire ez volt írva:

„Olyan férfit SZERESS,
akihez VONZÓDSZ, és akivel ÖSSZEILLESZ.”

Aláhúzta nekem a három szót, nehogy elfelejtsem, hogy ezek különböző dolgok.

Paeli Suutari: A Suutari-hagyaték
Titkos levelek a párválasztásról és a szerelemről
(részlet)"

/https://www.facebook.com/photo.php?fbid=515941338423705&set=a.345944042090103.91830.345923328758841&type=1&theater/

Ebből az idézetből szerintem az utolsóként kiemelt három szó a lényeg (Szeress, Vonzódsz, Összeillesz). Talán tényleg olyan párt kell magunknak találni, akivel teljesen összeillünk? Hát ha tényleg ez volna az érdekes, hogy teljesen összeillenek-e a párok, és ezek a feltételek mind így mindig össze tudnának állni, akkor lehet elég sokan lennének egyedül... Hát ha tényleg mindenki ezt nézné, hogy mennyire illenek össze, akkor lehet sosem lenne elégedett az ember azzal a kapcsolattal amiben éppen van, aztán meg végül lehet egyedül maradna, ha senki nem elég jó neki. Hol van a határ az összeillésben, amíg még jól érzi magát mindkét ember a kapcsolatban? Nem, tudom, nem értem ezt. Igaz ebben nincs összehasonlítási alapom (egy hosszú távú kapcsolattal), így nem is érthetem. 

-***-

Jó leírni dolgokat bármilyen formában, bármilyen életkorban. Biztassuk erre a gyerekeket is, hogy a legféltetebb gondolataikat, amiket talán senkinek sem mernek elmondani (ha netán vannak ilyenek), ha semmiképpen nem akarják elmondani, legalább írják le valahogy. Később nagyon gáz érzés lehet ezeket visszaolvasni az embernek, viszont nagyon tanulságosak amellett, hogy a személyiségfejlődést nagyban segítik.

Visszaolvasva a saját gyerekkori verseimet kiderül belőlük, hogy hogyan gondolkodtam a szerelemről. Arra vágytam, hogy legyen valaki akinek fontos vagyok, annyira, hogy vár rám, szüksége van rám, aki emberileg értékel engem, nem akarja, hogy bármikor is elmenjek tőle, aki csakis értem él... Megtalálni egy ilyen embert, egy ilyen szerelmet azt hiszem egy életcél volt nekem...  egy olyan szerelmet, ami viszonzásra talál, kizárólagos és örök... és ha nem, hát halálos, mert ugye akkor belehal az ember. Én ezt hittem, ezt láttam a TV-ben, meg még ki tudja hol... Azt hittem a szerelem a mennyország, a boldogság és a béke egyetlen forrása. Az élet értelmét kerestem, de nagyon. Azt hittem, nekem ez lehet az egyetlen értelme... meg hát sok időt töltöttem tanulással, hátha az... Nagyon sokat agyaltam a szerelemről, és amennyire csak tudtam felmagasztaltam, és mindig amikor szerelmes lettem valakibe, akkor előfordult hogy írtam az érzéseimről meg a szerelemről, és ezek a leírások eléggé hasonlítottak egymásra. Volt, hogy tárgy nélkül is tudtam írni szerelmes verset... nem kellett hozzá, hogy éppen valakibe is szerelmes legyek. A szentimentalizmus egyáltalán nem esett nehezemre... ez van amikor az ember a fejében él csak. Évekig nagyon szerelmes voltam egy elérhetetlen férfiba, akkor azt éreztem, hogy a szerelem egy misztikum, egy különleges, ismeretlen varázslat és hogy egy nagyon fájdalmas valami, ami csak elhomályosítja az ember látását. :) Meg amúgy is ezt mondták az idézetek is, amiket akkor erről olvastam... Áááááá szörnyű :))) Azt is leírtam, hogy mindenki rossz véleménnyel van a környezetemben a szerelemről, de engem még ez sem érdekelt, úgy éreztem, hogy sorsszerű az, hogy az emberek szerelmesek legyenek és nagyon vágytam rá.
Furcsa volt így visszaolvasni ezeket a verseket... furcsa volt ez a hozzáállásom, az éltetett, hogy majd egy ilyen igaz szerelem fog engem megmenteni... a magánytól, a boldogtalanságtól, az élet értelmetlenségétől... Szerintem sok tinédzsernél fordulhat elő hasonló jelenség... ez azonban nem szabad, hogy így maradjon, mivel ez egy csapda, a valóság nem ez. Nálam pl. csak a gyermekkorom végtelen magánya és a valóságtól távol álló romantikus gyereklánymesék hatásaként alakulhatott ki egy ilyen fajta jövőkép. (Pedig azért olyan sok mesét nem olvastam, sokkal inkább TV-ztem.)

Aztán találtam egy ilyenfajta szerelmet, és úgy éreztem végre elkezdődött az életem, mégsem voltam maradéktalanul boldog. Mert nem tudtam, hogy a valóságban mindenki csak saját magát mentheti meg és a valóságban sokkal fontosabb az, hogy te szeress, mint az, hogy téged szeressenek. A másik nem tehet téged boldoggá, illetve ideig-óráig biztosan, de tartósan csak te magad teheted magad boldoggá és aztán ez az amit megoszthatsz a másikkal. Sajnos még mindig élnek bennem ezekből a hasztalan romantikus álmokból (amik tulajdonképpen láncok, mert odaláncolják a másikat hozzád és téged ő hozzá) ugyanakkor szeretnék lélekben szabad is lenni. 

A várakozás a nagy változásra, arra, hogy végre megtaláljam magam, megtaláljam és összerakjam a részeimet... ez volt benne a verseimben még 10 évvel ezelőtt is... azt hiszem közben lemaradtam az életről, hogy élni is kell azt, mert nem tudtam hogyan kell... Tudtam én, hogy ez van, hogy csak pocsékolom az időmet, az évek meg elrohannak... mégis vártam a csodát, amikor majd "megvilágosodom" és csak a fény jön árnyék nélkül, a saját árnyékom nélkül, s amiből majd akkor végre ki tudok lépni. Ami ugye ilyen formán megint csak nem lehetséges, hiszen ahol fény van, ott árnyék is van... és ahol az én fényem ott van, ott az én árnyékom is ott van... 

És még ekkor is azt hittem az igaz szerelem lesz az, ami elhozza majd nekem a vigaszt minden szenvedésért és boldogtalanságért. (Micsoda butaság :) És 8 hónap múlva jött is a nagy szerelem (amit már említettem)... úgy éreztem csoda történt velem, hogy velem is megtörténhet ilyesmi. És mindig nagyon-nagyon hálás voltam ezért.

Azt hiszem semmit sem tudtam a szerelemről, és most sem tudok róla semmit még így 10 év kapcsolat hosszúság után sem... Most legalábbis ezt érzem. Csak egyet tudok, hogy a "tapasztalatlanság" nem feltétlenül építő jellegű egy hosszú távú kapcsolat jövőjét tekintve... ezt mások úgy szokták megfogalmazni, hogy "túl fiatalok voltunk"... Azt egyáltalán nem tudtam például, hogy ha szerelmes leszel mindent meg kell próbálnod elfelejtened arról, akinek azelőtt hitted magad, hogy megtudhasd, felfedezhesd ki vagy, hogy milyen ember lehetsz azzal a másik emberrel való kapcsolatodban... mintha most születtél volna meg (rendelkezve "előző életed emlékeivel"). Azt sem tudtam, hogy a szerelem lehet két egész ember találkozása is, akik ugyan még mindig tudnak boldogtalanok lenni saját maguktól, és még mindig találgatnak magukhoz újabb és újabb részeket (életük végéig), stb... de tudják magukról, hogy valójában ők egészek. Szóval nem a másiktól várják a megváltást, hogy életük végéig lesz kihez odabújjanak, mert akkor elfelejtik azt, hogy ők maguk is egy egészek, akiknek a kapcsolattól függetlenül is létezik egy életük, saját életük, ami nem szűnik meg létezni, azért mert valakivel együtt élnek, és nem áll meg attól, ha ez a kapcsolat megszűnik, mindettől függetlenül felelősek önmagukért. Ehhez kell egyfajta érettség, és tapasztalat, ezek nekem csak néhány éve kezdtek el tudatosulni. 

Én nem akartam tudatosan, hogy valaki más legyen a megváltóm (tudtam, hogy a mesék és az álmodozások "hülyesége" ez, tudtam, hogy a világ nem ilyen), én akartam megváltani magam a szerelem által... persze ez sem jobb... mindenesetre sokáig megfeledkeztem magamról, arról, hogy ki vagyok és kiderítsem ki akarok lenni, a szerelem, a párkapcsolat töltötte ki az életem, csak az létezett számomra nagyon sokáig. Nagyon fontos volt nekem, hiszen azon túl, hogy tudat alatt nem kellett tovább felelősnek érezzem magam önmagam "megmentéséért", oly sokáig vártam és vágytam a szerelemre, hogy nem akartam a nélküle való életet. Pedig azt hiszem nekem elsősorban szeretetre lett volna szükségem, valójában szeretetre vágytam. A korábbi rövid életű ismerkedéseim is így visszagondolva talán arról szóltak, hogy olyan valakit kerestem, aki tényleg érdeklődik irántam, hogy ki vagy mi vagyok én, és nemcsak ideig-óráig lenne velem, hanem érdekli más is a testi kapcsolaton kívül és akkor talán tudna szeretni engem hosszú távon... Most már tudom és érzem, hogy ahhoz, hogy kaphassak először nekem kell adni és amit adok az százszorosan jön vissza... de tényleg, és a szeretetnek megszámlálhatatlan megnyilvánulási formája létezik, ami boldoggá tud tenni minket.

Egy ember annyira összetett, és amit régen elmondtunk, leírtunk, gondoltunk, az valamilyen módon lehet, hogy hatással tud lenni a jövőnkre... Időről-időre vissza kell olvasni, amiket leírtunk és ha megváltozott (amire igen nagy esély van) akkor az új információk birtokában felülírni a fejünkben. Visszaolvasva, hogy miket gondoltam én a szerelemről tinédzserként, hát nagyon gáznak érzem... nem az, hogy misztikus, meg varázslat, meg ilyenek, mert az tényleg létezik, de a többi elég gáz volt és kissé önző... csak nem tudtam, hogy az. Igazából any..ám csalódottságát látom bennük, azt, hogy őt soha nem szerette senki igazán... nekem pedig ő volt az egyetlen családtagom, a közvetlen környezetem. Hányszor de hányszor elismételte már nekem, hogy én az ő példáját fogom követni, hogy ugyanaz lesz a sorsom mint az övé a párkapcsolat és az egészég terén is... szerencsére ez az elmélete már az elmúlt 10 év alatt többszörösen is megcáfolódott és szerencsére már nem is mondogatja ezeket egy ideje. :)

Az elmúlt 10 évben óriásit fordult az életem, és fordulgat idővel egyre gyorsabban. Egyszerűen felfoghatatlan, hogy a gyermekkorom évekig tartó "mozdulatlansága", magánya és üressége után ennyi minden tud történni az életemben és ennyi minden meg tud bennem változni, hogy én magam ennyit tudok változni... és úgy érzem jó irányba... egy teljesen más környezetben, mint amiben gyermekkoromban voltam. Mindig azt gondoltam, hogy az én életem akkor kezdődött el, amikor elmentem egy másik városba tanulni, 1998-ban. Azonban az építő változások és ezek üteme több más dologtól is függ. Az ember környezete leginkább attól függ, hogy milyen emberekkel áll kapcsolatban!!! Imádom az embereket! Nagyon szeretem őket attól függetlenül, hogy valamelyest magamnak való vagyok. :)

Jó ideje nem írtam már verset, nem vagyok benne egy őstehetség, viszont néhány éve megtudtam, hogy az én drága apukám is írt verseket anno és azóta olyan örömet okoz nekem az, hogy ebben hasonlítunk. :) Mivel nem ismertem, így nem tudom miben hasonlíthatunk még, de mások szerint az életről való "folytonos" elmélkedést is tőle "örököltem" a visszafogottsággal együtt. :) 

-***-

Azért nem szoktam ennyit agyalni ilyen dolgokon, mint amennyit most írtam, nem ez tölti ki a napjaimat :) csak most így összegyűlt a téma...