KáoszDzsungelVáros

A társadalom nemi sztereotípiái elvárják a férfiaktól, hogy eltartsák családtagjaikat, hogy teremtsenek hajlékot és anyagi hátteret a család élelmezéséhez, ruházkodásához, egészségi ellátásához és biztosítsak a gyerekek jövőjét. A mai világban ezt sokszor szinte lehetetlen megvalósítani. Ha a férfiak ezzel a sztereotípiával azonosítják magukat, férfias identitásuk ebből táplálkozik, önbecsülésük szenvedhet nagy kárt. Ez pedig súlyos esetekben más embereken csattanhat.

Némely férfiak önérzetes nagy arcúsága mögött részben az a tudatalatti frusztráció áll, hogy szinte a csodával határos módon kell helyt állniuk ebben a világban. Akinek ez sikerül, arra irigykedve tekintenek, ahelyett, hogy egymást segítenék. Mivel némelyikük (tévesen) a hatalom birtoklásától érzi magát igazán férfinak, ezért az ilyen emberek eltiporják társaikat és plusz farkastörvényeket állítanak fel a már amúgy is meglévők mellé (melyeket a pénz és a hatalom már amúgy is megteremtett).  "Ha már mindenkinek szar és amúgy is szar a világ, legalább nekik legyen jó." Ez is egyfajta hozzáállás a világhoz. Nem ítélem el, mert nem ítélkezek, csak felmerül bennem a kérdés, hogy mindez hova vezet... Mert hát tényleg nem túl rózsás a helyzet, de még rátenni egy lapáttal... mindenki hozzá teszi a magáét... és a sok kicsi sokra megy...

Tulajdonképpen most is egy dzsungelben élünk. Ma már ebben a dzsungelben nem tűnik úgy, hogy könnyebb lenne a túlélés egy természetbelihez képest. A civilizált városi körülmények egyes fertőző betegségektől, veszélyes állatoktól megvédenek bennünket. Könnyebb előállítanunk a táplálékunkat, lakásunk kényelmes tisztálkodási lehetőséget, alvást, életvitelt biztosít. Azonban idővel kicsit átestünk a ló túloldalára és nem értékeljük a könnyebb életvitel lehetőségét. Már nem elégszünk meg a legszükségesebb dolgokkal. A fogyasztói társadalom magasabbra helyezte a létszükséglet alapjait. Az emberek már nem tudják mik az igazán fontosak számukra. Egy ördögi kör alakult ki, az egyre nehezebb életkörülmények miatt még inkább a fogyasztási cikkek okozta hamis örömökbe menekülünk az emberi kapcsolatok és az egészségünk rovására. Ember legyen a talpán, aki ebben a káoszban el tud még igazodni. A város már talán több nehézséget okoz nekünk, mint amennyi előnye van. A városi élet veszélyeitől ki véd meg bennünket? Újra egy dzsungelben vagyunk, ahol a táplálék levadászása és a hajlék keresése, megteremtése sokszor csak csodával határos módon lehetséges. Régen sem volt könnyű a férfiaknak, erőt és bátorságot kellett mutatniuk, hogy mindezeket biztosíthassák családjuknak. Most az erőn és bátorságon kívül még kell nekik valami nem tudom mi, valami extraszuper képesség és szerencse, (valami rajtuk kívüli plusz pozitív tényező), ha ugyanezeket meg akarják teremteni párjuknak és gyerekeiknek. Mára odajutottunk, hogy nemi szerepek és sztereotípiák ide vagy oda, a férfiak családfenntartó szerepe újra elengedhetetlenül fontos lesz, mivel egyre kevesebb esély van arra, hogy a nők egy keresetből ellássák gyermeküket (főleg amíg kicsi a gyermek). 

A férfiak (és nők) versengenek a vadászati területekért. Ha találnak egy jól jövedelmezőt, annyira félnek annak elvesztésétől, hogy mindenki mást elüldöznek onnan, vagy maguk alá kényszerítik a többieket, hogy nekik bőségesen jusson a javakból és fel tudjanak  belőlük halmozni. A többieknek csak csurran-cseppen valami és nem tudják, hogy holnap még ennyi is lesz-e egyáltalán. Egy részük nem dolgozik rendesen, mert azt látja, hogy hiába töri magát, nem kap érte több pénzt, helyzete ugyanolyan bizonytalan marad. Így aztán nem végez rendes munkát, esze ágában sincs belerokkanni, végülis így is talál olyan munkát, amiből csurran-cseppen valami... "Beleszarik" mindenbe, szeretne minél könnyebben, minél kevesebb munkával megélni. Valahol érthető is (meg nem is). Mindenesetre megvan az oka. Minden következik valamiből.

A természet dzsungelében nem volt könnyű és kényelmes az élet, de minden sokkal egyszerűbb és kiszámíthatóbb volt. Nagyobb biztonságot adott, mint az eredetileg védelmet biztosító város, ami most már a káosz dzsungele... Lássuk meg a valódi arcát, azt amivé tettük...

Ha tönkre tesszük a természetet, hova megyünk vissza? Amikor még a városra sem tudunk vigyázni...

Nem tudom meddig tud a helyzet fajulni. Azt mondták nekem, hogy ha ez a dolog "robban" egy nagyot (merthogy a történelem ismétli önmagát, periódikusan ismétlődik, mint minden idővel ebben a világban), akkor azt is túl fogjuk élni, mint ahogy a világháborúkat is. Bennem meg felvetődött, hogy igen valószínűleg lesznek akik túlélik, de az esélyek valamivel rosszabbnak tűnnek, mint a világháborúk idején. A városi kényelemben, műkaján, hamis értékeken nevelkedett emberek milyen eséllyel indulnak a túlélésre? Akik elvesztették a természettel való kapcsolatukat hogyan fognak visszatérni a természethez, ha eltűnik a városi kényelem? Befogadja-e majd őket a természet, vagy (kissé durván fogalmazva) folytatja a szelektálást? Minden esetre az emberi élet értéke újra kisebb lesz, ahogy az ilyenkor lenni szokott.

Mindez most csak egy egyszerű véleménynyilvánítás volt, függetlenül attól, hogy féltem-e a "tyúkszaros" életemet vagy sem. Ha szelektálódni és újrarendeződni kell, akkor azt kell. Ha egy ház nagyon romossá, rozogává válik az idők folyamán, néha nem lehet már rendbehozni csak úgy, ha leromboljuk földig és építünk egy másikat a helyébe.

Azért ez durván hangzik... 
Bízom benne, hogy még minden rendbe hozható békés úton.

Ha ki kell szelektálódni, akkor ki kell, ha nem akkor nem. Nem tudom, hogy mi lesz hogy lesz, nem tudhatjuk, de ha tényleg ilyesmi történne nyilván (jogosan) csak a legerősebbek maradnak majd életben. Ha nem érezzük magunkat ebbe a csoportba tartozónak, attól még megtehetnénk ami tőlünk telik. Ha úgy adódik szívesen adnám az életem egy erősebb emberért, egy olyanért, akiről bizton tudom, hogy megmaradó társaival újraépíthetné a világot. (Néha, valahonnan beugrik egy ilyen kép.) De ehhez is erősnek kell lenni... hogy jókor, jó helyen legyek, hogy a hasznomat vegyék... ha így tudnék csak tenni valamit, akkor majd így teszem (nagy a szám, az más kérdés, hogy meg is tudnám-e tenni, de egyszer úgyis legyőzöm a gyávaságot).

Egyébként nem gondolkodok igazán ilyen dolgokon, csakis a béke jár a fejemben. A békéért imádkozom és azért, hogy megtörténjen a csoda és az emberek még időben észhez térjenek, hogy rájöjjenek mi igazán fontos az életben, legfőképp azok, akiket fogva tart a pénz és a hatalom hamis szörnyetege. Küldöm az Univerzumba a pozitív gondolatokat ezerrel. Emellett készülhetnék is. Mondjuk szerezhetnék egy földet, termelhetnék  rajta egészséges ételeket, amitől kicserélődhetnének a sejtjeim teherbíróbbakra. Visszatérnék a természethez, minden mesterséges anyagtól megkímélném a szervzetem, amitől csak tudom. Közben sportolhatnék, erősíthetném magam, tanulhatnék harcolni... meg még nem tudom... Szülhetnék gyereket is, ha akarnék (mondjuk nem lenne túl logikus az "építkezés" időszaka előtt, de) megtehetném. És eldönthetném, hogy harcolnék-e, vagy elmenekülnék biztonságos helyet keresve a túléléshez. Ahogy ismerem magam, mire neki kezdenék bárminek is... aztán meg mire eljutnék valamivel valameddig ebben a káoszdzsungelváros-világban... Pedig egyszer mindenről dönteni kell. És ha nem teszünk semmit, azzal is döntöttünk valami mellett. Sok mindenről dönteni kell.

Valahogy, valamennyire, valamilyen szinten vissza kéne menni a természethez, (nem tudom) csak érzem, hogy ott idővel minden egyszerűbb lenne. Az az ahová talán mindig visszamehetünk. A természet mindenütt ott van, akár egy fa, egy virág, vagy egy pár fűszál képében, hogy emlékeztessen  minket arra, hogy ez igazából az ő világa, amibe mi, ha akarjuk beilleszkedhetünk és akkor együtt élhetünk egymással közösségben, békében, egymást segítve, harmóniában. Ez a "természet rendje" szerint való. Ha bántottuk is olyannyiszor, vár minket... érzem...

 

A témához kapcsolódóan ajánlom az alábbi blogbejegyzést:

http://vilaghelyzete.blogspot.com/2011/09/egy-12-eves-lany-6percre-megallitotta.html