„A szem, amelyikkel a világot látod, a te szemed. Külső szemeddel az emberekre figyelsz, belső szemedet megőrzöd önmagadnak.
Amikor visszatekintesz, nem magadat látod, mert nem tükörbe nézel, hanem az embereket.
Hogyan vélekedsz a többiekről? Amikor másokra figyelsz, amikor másokat ítélsz meg, úgy véled, szemed csalhatatlan.
Milyennek látod önmagad? Amikor tükröt tartasz magad elé, egy számodra kedves lényt pillantasz meg. Ismert vonásait szereted, mert biztonságot nyújtanak neked; ismeretlen arcát, melyek olykor téged is meglepnek, megértéssel fogadod.
Vajon ugyanígy teszel a többiekkel is?
Amikor visszatekintesz, nem magadat látod, mert nem tükörbe nézel, hanem az embereket.
Hogyan vélekedsz a többiekről? Amikor másokra figyelsz, amikor másokat ítélsz meg, úgy véled, szemed csalhatatlan.
Milyennek látod önmagad? Amikor tükröt tartasz magad elé, egy számodra kedves lényt pillantasz meg. Ismert vonásait szereted, mert biztonságot nyújtanak neked; ismeretlen arcát, melyek olykor téged is meglepnek, megértéssel fogadod.
Vajon ugyanígy teszel a többiekkel is?
*
Egyszer egy ember így szólt hozzám:
- Olyan szépen beszéltél a szeretetről, hogy Apollón üzenetét hallottam ki szavaidból. A betegeket meggyógyítod, aki szomorú, azt megvigasztalod, lecsöndesíted a háborgó tengert – a Nap és fény Istenének küldötte vagy.
Azt válaszoltam:
- Igazad van.
Ekkor a tömegből előlépett egy másik ember, és ő is megszólított:
- Olyan sok ostobaságot hordtál össze a megértésről és megbocsátásról. Hermész sem érvelhetett ügyesebben nálad, hogy feljusson az Olümposz hegyére. A szemfényvesztők Istenének küldötte vagy.
Azt válaszoltam:
- Olyan szépen beszéltél a szeretetről, hogy Apollón üzenetét hallottam ki szavaidból. A betegeket meggyógyítod, aki szomorú, azt megvigasztalod, lecsöndesíted a háborgó tengert – a Nap és fény Istenének küldötte vagy.
Azt válaszoltam:
- Igazad van.
Ekkor a tömegből előlépett egy másik ember, és ő is megszólított:
- Olyan sok ostobaságot hordtál össze a megértésről és megbocsátásról. Hermész sem érvelhetett ügyesebben nálad, hogy feljusson az Olümposz hegyére. A szemfényvesztők Istenének küldötte vagy.
Azt válaszoltam:
- Igazad van.
Ekkor odalépett hozzám a harmadik ember, és értetlenül nézett rám:
- Hogy van ez? Nem lehet mindkettőjüknek igaza... Mondd meg, melyiknek adsz igazat.
- Nekik is igazuk van, és neked is, aki azt mondod, hogy nem lehet kettőnek egyszerre igaza. Bármit mondanak rólam, magukról mondják. Hogyan is ismerhetnének engem, amikor még magukat sem ismerik – válaszoltam.
- Akkor ki vagy te? - fordult felém kíváncsian.
- Egyszerűen önmagam vagyok. Ha majd eljutsz oda, hogy fölismered önmagadat, nem lesz szükséged ilyen kérdésekre.
Ekkor odalépett hozzám a harmadik ember, és értetlenül nézett rám:
- Hogy van ez? Nem lehet mindkettőjüknek igaza... Mondd meg, melyiknek adsz igazat.
- Nekik is igazuk van, és neked is, aki azt mondod, hogy nem lehet kettőnek egyszerre igaza. Bármit mondanak rólam, magukról mondják. Hogyan is ismerhetnének engem, amikor még magukat sem ismerik – válaszoltam.
- Akkor ki vagy te? - fordult felém kíváncsian.
- Egyszerűen önmagam vagyok. Ha majd eljutsz oda, hogy fölismered önmagadat, nem lesz szükséged ilyen kérdésekre.
*
Ha valakivel találkozol, gondolj arra, hogy a találkozás mögött ezer és ezeregy ok rejlik. Minden emberi kapcsolat szent egymásra találás. A másik emberben önmagad másik felét ismered fel, minden vonásában saját vonásaidat látod meg. Amit róla gondolsz, magadról gondolod. Amit vele teszel, magaddal teszed. Amit róla képzelsz, azt magadról képzeled. Mindaz, amit neki kívánsz, egy napon veled fog megtörténni.
Megítéltél és elveszítettél egy embert? - Magadat ítélted és veszítetted el.
Rosszat mondtál róla? Akkor rosszat gondoltál önmagadról. Hitványságot feltételezni másról, nem kevesebb, hogy már pontosan tudod, mi a rossz. A rosszat csupán akkor ismerheted, ha magad már éltél vele.
Megítéltél és elveszítettél egy embert? - Magadat ítélted és veszítetted el.
Rosszat mondtál róla? Akkor rosszat gondoltál önmagadról. Hitványságot feltételezni másról, nem kevesebb, hogy már pontosan tudod, mi a rossz. A rosszat csupán akkor ismerheted, ha magad már éltél vele.
*
Egyszer a nagy király, Alexandrosz ajándékot küldött Diogenész mesternek. Előbb egy aranynapot választott ki féltett kincsei közül, melyet Opiszban készíttetett, s becses talizmánja volt, s hogy a mester nehogy kicsinyelje, egy különleges, kékes-ezüstös fényben szikrázó alexandriai gyémántot is tett mellé, mely nagyobb volt egy diónál. Márványdobozba helyezte gondosan mindkettőt. A ládikát aranylakattal zárta be. A kulcsát védő nyakláncára fűzte. Isteni erőt tulajdonított a nyakán s a mellén hordott köveknek, ezért még álmában is viselte őket.
- Mire való az ajándék? - kérdezte Diogenész, amikor találkoztak.
- A király mindig örül az ajándékoknak – válaszolta Alexandrosz. - Nem jöhettem közönséges emberként hozzád, mert király vagyok. Az ajándékom ezért királyhoz illő ajándék.
- Akkor tartsd meg magadnak, hiszen király vagy.
- Visszautasítod a király ajándékát? - mondta gúnyos hangon a király, melybe némi rosszallás is vegyült. - Úgy hallottam, sokat tudsz, és még azt is mondják, bogaras vagy. Ez utóbbit már látom, hogy igaz.
- Ha nem tudtad kihez jössz, akkor minek jöttél – jegyezte meg Diogenész.
Ekkor Alexandrosz a földre tette ajándékait, egyenesen a mester lábai elé, majd letérdelt Diogenész előtt:
- Egy királyt illik térden állva üdvözölni... Kérlek fogadd el az ajándékom.
- Állj fel, és dobd el az aranyládikát.
- Nem tehetem. Ha így teszek, lemondok mindenről, amiért eddig éltem – válaszolta nagy Alexandrosz király. - Ha igazat adok neked, a magam igazát veszítem el.
- Állj fel, és dobd el az aranyládikát – kérte ismét Diogenész. - Az igazságot nem zárhatod aranyládába. Dobd el, és soha többé ne vedd magadhoz. Az igaz ember elég önmagának, nincs szüksége aranyakra.
- Mire való az ajándék? - kérdezte Diogenész, amikor találkoztak.
- A király mindig örül az ajándékoknak – válaszolta Alexandrosz. - Nem jöhettem közönséges emberként hozzád, mert király vagyok. Az ajándékom ezért királyhoz illő ajándék.
- Akkor tartsd meg magadnak, hiszen király vagy.
- Visszautasítod a király ajándékát? - mondta gúnyos hangon a király, melybe némi rosszallás is vegyült. - Úgy hallottam, sokat tudsz, és még azt is mondják, bogaras vagy. Ez utóbbit már látom, hogy igaz.
- Ha nem tudtad kihez jössz, akkor minek jöttél – jegyezte meg Diogenész.
Ekkor Alexandrosz a földre tette ajándékait, egyenesen a mester lábai elé, majd letérdelt Diogenész előtt:
- Egy királyt illik térden állva üdvözölni... Kérlek fogadd el az ajándékom.
- Állj fel, és dobd el az aranyládikát.
- Nem tehetem. Ha így teszek, lemondok mindenről, amiért eddig éltem – válaszolta nagy Alexandrosz király. - Ha igazat adok neked, a magam igazát veszítem el.
- Állj fel, és dobd el az aranyládikát – kérte ismét Diogenész. - Az igazságot nem zárhatod aranyládába. Dobd el, és soha többé ne vedd magadhoz. Az igaz ember elég önmagának, nincs szüksége aranyakra.
*
Püladész a világ forgatagában kereste az igazságot. Házát, kertjét, kincseket rejtő ládáját és minden vagyonát gyermekeire hagyta. Feleségével útnak indult, hogy egy jóshelyen rábukkanjon a kövek közé rejtett igazságra.
Széltében-hosszában bejárták hazájukat. Hosszú, fáradságos vándorlással eljutottak a halikarnasszoszi Apollón-szentélyhez, de nem találtak semmit. A parton bandukoltak tovább, egészen Epheszoszig, az Artemisz-templomig, de nem találtak semmit. Onnan elhajóztak Déloszra, de ott sem találtak semmit. Végül Athént, Tanagrát, és Thébát érintve a Delphoi-hegy lábához érkeztek. A jóshely felé vezető hegyi úton Püladész egy ragyogó gyémántot pillantott meg a földön. Lehajolt, hogy a szikrázó fénykövet homokkal betakarja. Nem akarta, hogy felesége a sok nélkülözés után a gyémántot megpillantva lemondjon életük feladatáról, az igazság kutatásáról.
Csakhogy Püladész fáradt volt már, ezért amint fölemelte a gyémántot, majd visszadobta a földre, az továbbgurult. Lábával ügyetlenül kotorni kezdte a homokot, hogy elfedje vele a fénykő ragyogását.
Közben az asszony utolérte.
- Mit csinálsz? - kérdezte elhűlve. - Te kincset keresel? Elfeledkeztél arról, miért jöttünk?
Püladész bátran mondhatta ki végül:
- Nem kell továbbmennünk, megtaláltam az igazságot – és megölelte feleségét.
Széltében-hosszában bejárták hazájukat. Hosszú, fáradságos vándorlással eljutottak a halikarnasszoszi Apollón-szentélyhez, de nem találtak semmit. A parton bandukoltak tovább, egészen Epheszoszig, az Artemisz-templomig, de nem találtak semmit. Onnan elhajóztak Déloszra, de ott sem találtak semmit. Végül Athént, Tanagrát, és Thébát érintve a Delphoi-hegy lábához érkeztek. A jóshely felé vezető hegyi úton Püladész egy ragyogó gyémántot pillantott meg a földön. Lehajolt, hogy a szikrázó fénykövet homokkal betakarja. Nem akarta, hogy felesége a sok nélkülözés után a gyémántot megpillantva lemondjon életük feladatáról, az igazság kutatásáról.
Csakhogy Püladész fáradt volt már, ezért amint fölemelte a gyémántot, majd visszadobta a földre, az továbbgurult. Lábával ügyetlenül kotorni kezdte a homokot, hogy elfedje vele a fénykő ragyogását.
Közben az asszony utolérte.
- Mit csinálsz? - kérdezte elhűlve. - Te kincset keresel? Elfeledkeztél arról, miért jöttünk?
Püladész bátran mondhatta ki végül:
- Nem kell továbbmennünk, megtaláltam az igazságot – és megölelte feleségét.
*
Az igazság te magad vagy. Magadat keresed életed minden pillanatában. Mivel az első pillanatban ugyanazt teszed, mint később az összes többiben, ezért ha jól figyelsz, az első pillanatban láthatsz mindent. Később csupán azt ismétled, amit az első pillanatban elrontottál.
Ha az első pillanatban látni lehet mindent, mi szükség van akkor a későbbiekre? - kérdezed.
Az első pillanat, miként a neve is mutatja, a kezdet. A kezdetekkor senki nem áll meg, mivel épp akkor vág neki az útnak. Ha az elején tudnád, mi vár rád a hegytetőn, a szélnél is sebesebben vágtatnál. Mondván, a jó eredmény megér egy kis loholást.
Csakhogy aki fut, nem lát semmit. A szél a homlokába vág, a haja lobog, lélegzete zihál, lábai inognak, végül egész testében remegni fog. Ha nyargalva éred el a hegy csúcsát, azt sem tudod, melyik úton mentél, de azt sem, mit történt veled, és kivel találkoztál útközben.”
Az első pillanat, miként a neve is mutatja, a kezdet. A kezdetekkor senki nem áll meg, mivel épp akkor vág neki az útnak. Ha az elején tudnád, mi vár rád a hegytetőn, a szélnél is sebesebben vágtatnál. Mondván, a jó eredmény megér egy kis loholást.
Csakhogy aki fut, nem lát semmit. A szél a homlokába vág, a haja lobog, lélegzete zihál, lábai inognak, végül egész testében remegni fog. Ha nyargalva éred el a hegy csúcsát, azt sem tudod, melyik úton mentél, de azt sem, mit történt veled, és kivel találkoztál útközben.”
/Tatiosz: Az élet szép ajándékai/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése