Kapcsolat 10. - Kapcsolat élmény egy emberi lélekkel és az elismerés, tisztelet iránti vágy

Bizonyos szempontból kétféle életstílusú ember van. Az egyik az, aki kitűz maga elé célt vagy célokat és azért él, hogy azt mihamarabb elérje, addig nem törődik az élet más dolgaival igazán vagy csak ritkán. A másik fajta ember pedig vagy kitűz maga elé szintén célt vagy célokat, de az életét másképpen éli, nem erre teszi fel, még pedig úgy, hogy számára a cél nem "élet-halál" kérdése, és ha az út végén máshova jut el mint amire számított, akkor esetleg meglepődik egy kicsit de nem fogja azon törni a fejét, hogy most vége az életének, mert élete egyetlen értelme semmivé foszlott. Ez utóbbi fajta embernek az út számít, nem a cél, és az út minden egyes percét igyekszik megélni, az út adja az élete értelmét, azok a pillanatok amelyekből az felépül.

Szerintem sokaknak semmi újat nem mondtam ezzel. Viszont jó tudatosítani magunkban néha, hogy hogyan is akarjuk élni az életünket. A ránk nehezedő gazdasági és társadalmi nyomás miatt sokszor elfelejtjük. És bizonyára vannak olyanok is, akiknek "még nem volt idejük ezen elgondolkodni" csak úgy sodorja őket az élet. Vagy olyan is lehet, aki már választott is, de ez és ennek következményei eddig még nem tudatosultak benne.

Tapasztalataim szerint a célorientált emberek (csak így nevezem most, az általam inkább az első csoportba illő embereket) először akarják elérni a célt, hogy bebiztosítsák a jövőjüket, nem számít ha közben a lelki és testi szintű tönkremenés kockázatai fennállnak, és néha más dolgok sem, például ha emberi kapcsolataik mennek tönkre. Nekem is van a közvetlen környezetemben ehhez hasonló gondolkodású ember és megmondom őszintén kicsit aggódom miatta. Mi van akkor, ha ezek az emberek mire odajutnának, hogy élnék, vagy élveznék az életet és kicsit lelassítanának, akkor már lehet nem tudják élvezni ahogy szeretnék, nem egy ember van, akinek végül több szenvedés marad, mint amennyi egyébként szükségeltetne (én tudom például hogy az egészség milyen drága kincs, ezért tudom is értékelni, és az ember csak egyszer 20 meg 30 éves...)... vagy mi van, ha akkor jönnek rá, hogy mindez amiért eddig dolgoztak tulajdonképpen nem ér semmit, nem adott nekik semmit (azon túl, hogy talán sikerült tényleg anyagi biztonságot teremteni, ami azért nyilván nem elhanyagolható dolog a mai világban) de ami igazán számít, azt sosem élték, tapasztalták meg, a pillanatot vagy az emberi kapcsolatokat a maguk teljességében... Persze nem kell ennek feltétlenül így lennie. El tudom képzelni, hogy valakinek tényleg bejön és összejön ez az életforma és ettől ő tényleg boldognak érzi magát.

Az eddigiekből már látszik, hogy én kb. melyik utat választanám és választottam is. Anyukám nehezen érti ezt. Szerintem ő még most is várná, hogy elkezdődjön az élete, de mivel úgy látja, hogy számára egyre kevesebb lehetőséget tartogat számára a jövő, már nem élteti a várakozás, így az életének is egyre kevesebb értelmet lát, mert nem tudja hogyan kell élni, azaz hogyan kell megélni a pillanatot, a jelent, nem tudja hogy csak az számít ami most van és szerintem talán nem is tudja, hogy így is lehetne élni. Én nem tudok sokat segíteni neki ebben mert én sem tudom hogyan kell így élni. Szeretném majd megtanulni. (Na, ugye itt a "majd" :) hát ezt így nem lehet megtanulni. Úgy tűnik, hogy még mindig az van, hogy várom, hogy elkezdődjön "majd" az életem (azt hittem már nem), vajon meddig lesz még ez az állapot?)
Régen egy ideig karrierorientált voltam, de már nagyon régóta egyáltalán nem érdekel az életemnek ez a része, lehetősége. Próbáltam megértetni anyukámmal többször is az évek alatt, hogy megváltoztam e tekintetben. Talán jobban el kellene magyaráznom, hogy miért választottam a másik utat. Nem tudom, hogy valaha is el tudja-e majd fogadni, hiszen úgy tűnik csak ez éltette. És az élete értelme általam semmivé foszlott. Még az tartja benne a lelket, hogy én megtaláljam a helyem, ő is érzi, hogy még nem vertem gyökeret. Tudom, én csak a saját érzéseimért és gondolataimért vagyok felelős, de azért remélem el tudja majd fogadni a választásomat. Lehet sosem fogok gyökeret ereszteni semmiben és senkivel, de azért attól még megtalálhatom a helyem odabent és azzal együtt odakint is a világban. Biztosan nem vagyok egyedül ilyesmi dolgokkal, nem egy olyan szülő van, aki a gyerekeiben, általuk szeretné látni megvalósulni a saját vágyait, azt, amire neki nem volt lehetősége elérni, megvalósítani.

Egyébként az való igaz, hogy az egyetemet egy ideig legfőképp azért szeretttem volna elkezdeni és lehet tényleg csak azért tudtam végigcsinálni, mert az a cél is lebegett a szemem előtt, hogy én egy olyan ember szeretnék lenni, akire tisztelettel néznek az emberek. Azt hittem ettől leszek jó és értékes ember mások számára. Nem az okosságom, hanem a kitartásom segített végig csinálni az egészet, az hogy ez volt életem célja, és nem szó szerint, de valahogy én tényleg azt élet-halál kérdésnek tartottam, hogy megcsináljam. Aztán meg is lett, de én ebbe akkor nagyon beleuntam, belefáradtam ebbe az életformába. És nem is passzol az én testi-lelki beállítottságomhoz ez a fajta rohanásmód és könyöklés amire a további karrierépítésben talán nagy szükség lenne. Továbbá a tapasztalataim megtanítottak arra, hogy az a tisztelet, amit esetleg kaptam volna egy esetleges jól fizető, jó karriert ígérő pozíció betöltése után, az csak egy álszent őszintétlen tisztelet lett volna az emberek nagy részétől, hiszen a pozíciónak szólt volna és nem nekem, és nem is annak amit elértem (maximum csak évtizedek munkája után, de még akkor sem tudhatja az ember biztosan, hogy valaki a munkáját tiszteli, vagy csak a pozíciója kelt benne tartózkodást, félelmet stb.). Kicsit szégyenlem is, hogy engem ez valamikor is érdekelt. Nekem nem kell az ilyen tisztelet. Nem mondom, hogy nem vágyom még mindig tiszteletre az önbecsülés tipró gyermekkorom után (majd kinövöm :), de már nem úgy mint azelőtt. Egyrészt rájöttem mennyivel értékesebb ha valaki azért tisztel engem amilyen ember vagyok. Mondtam is anyukámnak nemrég, hogy:
"Nézd anya, jó ember lettem, ezt neked köszönhetem, ez miért nem tesz téged boldoggá és elégedetté?"

Másrészt rájöttem arra is, hogy nem attól érzek elégedettséget, ha valaki tisztel engem, hiszen például az hogy én elvégeztem egy nehéz szakot az egyetemen az annyira egy viszonylagos valami, ez lehet egy óriási dolog is és ugyanakkor lehet egy aprócska kis semmiség is mint egy porszem (ettől még nem biztos hogy bárkinek is jobb lett), attól függ, hogy mihez viszonyítom, és mivel minden csak viszonyítás kérdése, ebből következik az, hogy MINDEN ember VALAMIÉRT tisztelhető... és ezt nem hiszem, hogy grammra le lehet mérni... vagy hogy számítana a mennyiség, az is annyira, de annyira relatív lenne. Ilyenkor mindig eszembe jut az is, hogy amennyiben a reinkarnáció igaz, akkor nincs olyan lény a Földön aki ne lett volna már az anyánk, az apánk, vagy a testvérünk és ez alól talán még az állatok sem kivételek. Már csak ezért is kijár a tisztelet Mindenkinek. Néha elnézem az embereket az utcán, így ezzel a gondolattal. És ilyenkor annyira jól át lehet érezni azt, hogy mind egyek vagyunk.

Azután egy ideig már csak azt szerettem volna, hogy azok az emberek akik nekem fontosak valamiért vagy akikre felnézek ők tiszteljenek engem. Nagyon vágytam erre. De most már szerencsére ez sem érdekel. Néhány kisebb pofon is elég volt ezektől az emberektől, akiket szeretek és tisztelek, hogy ráébredjek, hogy nekem azzal nincs dolgom, hogy ők mit gondolnak rólam, vagy hogyan viszonyulnak hozzám, nekem csakis azzal van dolgom, hogy én hogyan viszonyulok hozzájuk és hogy én mit tudok tenni értük... (ugyanez érvényes mindenki mással szemben is). Lehet, hogy ez néha még fáj, de gondolom idővel ez a fajta reakcióm is alábbhagy. Talán azért vannak még ezek, mert még mindig kell tanulnom az alázatról... Az alázatról nem lehet eleget tanulni azt hiszem.

Én csak mindent jól szeretnék csinálni. Ez még megvan bennem, nagyon is. Az, hogy szeretnék megfelelni, szeretném ha az emberek látnák, hogy igyekszem, hogy érezzék azt, hogy nem értelmetlen amit csinálnak, tesznek értem, például ha tanítanak... meg hogy lássák, hogy engem tényleg érdekel (csak olyat csinálok ugyanis ami tényleg érdekel). Néha nem látszik rajtam, hogy én tényleg úgy csinálom amit csinálok amennyire csak tudom, hogy én tényleg küzdök hogy jól csináljam. Én meg szeretném ha látnák mások, hogy én tényleg tisztelem őket annyira, meg komolyan veszem amit csinálok, hogy én tényleg a legjobb tudásom szerint igyekszem azt csinálni. Ha én valamit nem akarok csinálni az sajnos úgyis meglátszik rajtam elég látványosan, azt úgysem tudnám eltitkolni. 
(Hasonló a helyzet például a hangulatommal is, néha azt hiszik hogy szomorú vagyok, pedig ez sokszor nem is van így, csak egyszerűen ilyen az arc berendezésem, hogy másoknak ez jön le róla. És ez elég rossz nekem amúgy néha. Régebben amikor flamencot tanultam, vagy amikor még zumbázni jártam, mindkét helyről kaptam olyan visszajelzést az oktatóktól, hogy mosolyogjak, hogy nem látnak mosolyogni, annak ellenére, hogy a zumbánál például mindig egyfolytában fülig ért a szám... Persze amikor koncentrál az ember, hogy valamit le tudjon utánozni, akkor nyilván más az arckifejezése, de amikor ismerős dolgokat csinál akkor már simán tud önfeledt lenni. Szerintem ha én egyfolytában vigyorognék, akkor sem azt látnák talán az arcomon amit érzek... Ez egy kicsit elszomorít, hiszen akkor hogyan tudom feléjük közvetíteni azt hogy én mennyire értekelem amit csinálnak. Max. leírni tudom ide, vagy máshová, amit majd ki tudja ki olvas el, élő szavakban elmondani sokszor csak ritkán van lehetőség... és nekem a beszéd nem az erősségem amúgy sem. Egyébként meg biztos van olyan is, hogy más jobban látja rajtam amit még én magam sem, vagy csak egyszerűen szeretne felvidítani és erről van csak szó...)

Mondom, csak azzal foglalkozz, hogy te hogyan viszonyulsz másokhoz, és mások reakcióit csak mint egy visszajelzést értékeld, vizsgáld meg, hogy ténylegesen van-e vele dolgod, ha nincs akkor, nem kell vele tovább foglalkoznod. Ezért rendkívül fontos, hogy kik tartanak neked tükröt. Igyekezz az olyan emberek társaságát keresni, akik akár testvérükként is tudnak rád tekinteni. Ennél jobb érzés nincs és ennél jobb érzésre nincs is szükségünk mások irányából, mert ez az amit keresünk... valamit, ami igaz... ebből lesz igazi, valódi KAPCSOLAT EGY MÁSIK LÉLEKKEL, olyan amit külső dolgok nem befolyásolnak, ami lélektől-lélekig tart és nem a társadalom által felállított mércék között feszül.

Néha úgy érzem, hogy csak annyit szeretnék, hogy ne kelljen gondolni a holnapra, hogy lehessek néha úgy mindazokkal akik fontosak nekem, hogy szabadon önmagam lehessek anélkül, hogy aggódnom kelljen a holnap miatt, hogy legalább láthassak mindenkit aki fontos nekem... 

Ha nem olyan gondolkodású emberekkel veszed körül magad, akik szeretnének fejlődni, akkor nem kapod meg a KAPCSOLAT élményét és ezt pótolni vágyod például a mások általi elismeréssel vagy valami mással. De mások elismerése által nem kapod meg a vágyott kapcsolat élményét. Ismerek olyan embereket is akik pénzt költenek, és más anyagiakhoz kapcsolódó áldozatokat hoznak és így sem kapják meg ezt a vágyott élményt, hogy szeretetteljes kapcsolatba kerülhessenek egy másik lélekkel és azt ápolhassák. Vannak nagyon de nagyon magányos emberek is. Sokan vannak köztük olyanok is, akik nehezen megközelíthetőek, vagy nehezen kezelhetőek, nehezen érthetőek, és nem a megfelelő embereket keresik...
De nem csak ők, bármelyikünk, mindannyiunk ismeri azt az érzést, amikor néha nagyon is felértékelődik egy-egy kapcsolat iránti vágynak az élménye, főleg ha az fizikailag nem része az életünknek. Hiányzik! Így mondjuk röviden és tömören...

Szóval mi emberek valójában és alapvetően arra vágyunk, hogy tartsanak bennünket eléggé érdemesnek arra, hogy kapcsolatot teremtsenek és tartsanak fent velünk. Ez az alap, aztán, hogy ez kinél hogyan nyilvánul meg az már sok tényezőtől függ. Egy számodra fontos kapcsolatban figyeld meg, lásd meg a másik lelkét és a saját lelkedet ahogyan találkoznak, és zárj ki minden külső tényezőt... aztán ezt ki lehet próbálni kevésbé ismert emberekkel vagy idegenekkel is. Lásd meg ami igaz lelki szemeiddel. Talán kevés valós dolog van ebben a világban, két lélek közötti kapcsolat az legyen bármilyen is, de az valódi. 
Szerencsére úgy érzem, hogy nincs szükségem mások tiszteletére, elismerésére, és nem is akarom, hogy így érezzenek irántam (persze jól esik, ha megadják az alap tiszteletet, kedvességet, ami azért elvárható szerintem mindenkitől a lelkek egymás iránti alázatából és szeretetéből adódóan ez magától értetődő). A tisztelet kijár Mindenkinek. Viszont nem érzem úgy hogy valaha is, bármivel is kiérdemelhetnék bármiféle külön figyelmet bárkitől is... bármit is tennék... mivel mindennek jelentősége van, nem létezik olyan e világban, ami külön figyelmet érdemelhetne. Azt hiszem idővel mindenkit fogok tudni majd így látni, és akkor nemhogy nem lesz aki külön figyelmet érdemelhetne számomra, de egyszercsak mindenki egytől-egyik, kivétel nélkül nagyon-nagyon különleges lesz a szememben... ha sikerül magamat is beleértve... talán ez lesz az utolsó lépés valamihez...

Mivel mindenki szeretne világmegváltó lenni (valahol mélyen), üzenem azoknak, akik mindezen túl arra vágynak, hogy megbecsüljék őket VALAMIÉRT az emberek, hogy.... ezt odabent, önmagunkban kell elrendezni. Csak az számít, hogy milyen ember vagy és hogy milyenné szeretnéd formálni magad. Az elismerés utáni vágyak és ezek kielégítése nem fognak senkit sem boldoggá és elégedetté tenni. Csak a saját gondolatainkért és érzéseinkért vagyunk felelősek, ezért csak ezek számítanak, és csakis ezek azok, amik boldoggá tudnak bennünket tenni. Ha ezeket rendbe tesszük és karbantartjuk, akkor egyre közelebb kerülünk ahhoz, hogy jó emberek legyünk, és ha jó emberek vagyunk, akkor a szavaink és tetteink is nagyobb eséllyel lesznek olyanok, amiket nem kell majd megbánnunk, vagy szenvedni miattuk. És akkor az életünk is más lehet, olyan emberekkel körülvéve, akik hasonlóan szeretnének jó emberek lenni, mint mi.

(Nem azt mondom, hogy mások életéért nem vagyunk felelősek, az más kérdés. Bizonyos emberek életéért igenis felelősek vagyunk egy bizonyos szintig, mégha nem is tudunk mindig befolyással lenni a saját és mások életének történéseire, de a saját gondolataink és érzéseink (ezek következményeként pedig szavaink, cselekedeteink) által hatással vagyunk, teremtünk... minden pillanattal. Ezt sose felejtsük el.)

A bátyám kedvenc mondása, hogy "az embert nem a szavai, hanem a tettei és a cselekedetei határozzák meg". Tudom sokaknak nem könnyű így élni, úgy hogy a tetteid de a szavaid is mindig azt tükrözzék, hogy te odabent mit gondolsz és mit érzel.
Mindenesetre a megfelelő gyermekkori neveltetéssel hatalmasat lehet tenni annak érdekében, hogy ezzel minél kevesebb gondja legyen egy embernek. A gyerekeknek kijár a tisztelet, akárcsak úgy mint bármely más embertársunknak. Ezt olyan sokan elfelejtik. Érezniük kell a tiszteletet, egy erős, következetes, feltétel nélkül szerető és elfogadó tiszteletet. Ők életkoruknál, termetüknél és tapasztalatlanságuknál fogva kiszolgáltatott helyzetben vannak, de ezzel pont nem kéne visszaélni, hatalmat gyakorolni felettük. Ők nem az alattvalóink, és nem is mini felnőttek, ők már teljes emberek, csupán az van, hogy még "csíra" formájában vannak jelen, olyan formában amely minden tudást magában hordoz és várja, hogy fokozatosan kibontakozhasson, ők teljes, önálló, megismételhetetlen egyedi lelkek. Mindezt tiszteletben tartva irányt lehet csak mutatni nekik, hogy e világ törvényeiből mit sajátítsanak el, de nem nyomhatjuk el azt a tudást ami bennük van, amit hoztak magukkal. Hagyjuk, hogy ők válasszanak. Segítsük őket tapasztalatainkkal, mondjuk el véleményünket, de ne válasszunk helyettük, csak ha erre ők kérnek bennünket, vagy ha erre ők nem képesek éppen. Szeressük következetesen és legyünk a támaszuk, vezessük őket bölcsen, terelgessük őket a legjobb tudásunk szerint, és mindig hagyjuk meg számukra a választás szabadságát, amikor csak lehetséges. Különben ezzel felnőttkorában később gondjaik lehetnek, elveszítik ösztönös belsőjükkel a kapcsolatot, ami tudná az irányt, hogy merre menjenek, talán mindig mástól várnák majd az útmutatást, a döntést miközben pedig azt éreznék majd, hogy nem akarják hogy mások döntsenek az életükről. Meg kell tanulniuk hallgatni a bennük lévő ösztönös tudásra, a szívük hangjára, és meg kell tanulniuk meghallani és felismerni azt.

(Mondom én mindezt úgy, hogy nincs is gyerekem... viszont én magam voltam már gyerek, amire még elég jól emlékszem... e tekintetből tudom most nézni ezt a témát.)

"Tanítsd meg a gyerekeket!

Tanítsd meg a gyerekeket!
Tanítsd meg a gyerekeket!
Tanítsd meg a gyerekeket!
Tanítsd, tanítsd őket mindig!

Lépni tanítsd a lépteddel!
Nézni taníts a szemeddel!
Adni taníts a kezeddel
Minden percben ezerszer.

Látni tanítsd a sötétben.
Járni tanítsd az éjben.
Kérni taníts szavaddal.
Élni taníts magaddal

Ápold, mint szép kerteket,
Örülj nagyon, hogyha szeret.
És ha felnőtt: engedd el!
És ha elhagy: szenvedd el!

Tanítsd meg a gyerekeket!
Mondd el, az élet miről szól!
Tanítsd meg a gyerekeket!

Fogd a kezét, ha fáradt.
Gyógyítsd meg őt, ha lázas.
Hinni tanítsd magában.
Segíts rajta bajában!

Védd meg mindig karoddal
Útját mutasd az utaddal.
És ha felnőtt: engedd el!
És ha elhagy: szenvedd el!

Tanítsd meg a gyerekeket!
Tanítsd meg a gyerekeket!
Tanítsd meg a gyerekeket! ..."

/Kovács Kati: Tanítsd meg a gyerekeket!/

Kapcsolódó bejegyzések:

http://nesszi.blogspot.hu/2011/06/tatiosz-tanitasai-felismeres-tanitasa.html