Az elfogadásról

Van úgy, hogy elfogadnak olyannak amilyen vagy minden korlátoddal együtt.  Legalábbis ezt közvetítik feléd általában. Az általában azon pillanatokat jelenti, amikor éppen nem kell olyan dologban dönteni, ami a korlátaiddal kapcsolatos dolgokat érinthetné. Ilyenkor a szeretetet áramlását nem akadályozza semmi. De ha egyszer eljönnek azok a pillanatok, döntés helyzetek, szituációk (mert úgyis eljönnek időnként), amikor a gyakorlatban ténylegesen próbatétel elé áll az elfogadás,  és ha ez nem teljes, nem valós, akkor lehet nem azt tapasztalod amit eddig szóban közvetítettek feléd. 
Hangsúlyozni szeretném, hogy ha nem tud elfogadni a másik, az nem az ő hibája. Azért nem hibás senki. Minden emberre egyedien jellemző, hogy milyen dolgokat tud tolerálni.

Minden fizikai testnek megvannak a korlátai, amelyeket a legtöbb esetben lehet fokozatosan tágítani, de ennek is megvan az ideje, a helye és a módja, azok a körülmények, amelyek között te szeretnéd tágítani őket. Ezekkel fel lehet készülni nem várt eseményekre, történésekre, hogy több esélyed legyen a túlélésre, hiszen bármikor bármi történhet. Semmi szükség arra, hogy ezen felül teljesíts, vagy tegyél meg dolgokat, ha nem akarsz, és főleg, ha a tested teljesítő képessége éppen nem a csúcsán van. Kivétel, ha vészhelyzetről van szó.
   
Nem vagyok egy Superwoman. Ennyi az egész.
 
Általános igazság, hogy próbáld meg elfogadni magad olyannak amilyen vagy, és akkor mások is el tudnak majd fogadni.
Hát ez az én életemben nem mindig így működik, legalábbis nem ilyen egyszerűen.
Hiába próbálom elfogadni magam a korlátaimmal együtt, ha vannak, akik nem fogadják el ezeket, ha azok akiknek kéne állításuk ellenére úgy tűnik mégsem tudják elfogadni.
Talán senki sem fogadná el... nem lehet tudni, de ezzel is számolnom kell.  Ez idővel úgyis ki fog derülni. Hát akkor ezzel fogok együtt élni. Akkor talán egyedül kell legyek. Nem tudom.

Előbb-utóbb elegem lesz abból, hogy olyan módon kell feszegetnem mások kedvéért a határaimat, amitől nem érzem magam biztonságban.  Én tudom, hogy mit bírok, és valahol mélyen azok is tudják, akik ismernek, csak van, hogy becsukják a szemüket,  mert nem képesek elfogadni a tényeket.
És az is zavar, ha nem hisznek bennem, nem hisznek nekem.  Létezik egy-két olyan ember, akiknek még soha nem adtam erre okot és mégsem tudnak hinni bennem. Miért?
Hát elég nehéz így harcolni a korlátaimmal és a betegségeimmel szemben, bármennyire is szeretnek... merthogy nagyon szeretnek.

Még az a szerencse, hogy makacs vagyok és van bennem egy kicsi a buta "márcsakazértis"-ből, ami - ha máskor nem is - ilyenkor nagyon hasznos tud lenni.
Nem sok dolgot tudok igazán jól csinálni az életben, ami kézzel fogható,  de ezek között van az, amit már sokszor tudtam használni és működött is: a kitartásom, hogy soha nem adom fel! (Néha még ezért is harc, nem gyalog-galopp).

Egészséges leszek, erős és boldog. Bárhogy is legyen. Ha egyedül, akkor egyedül, de végig csinálom.
Dacból mondom, hogy egyedül, de közben tudom az embernek szüksége van néha mások segítségére is. Ha úgy kell legyen akkor segítség is jön amikor kell.

Ettől még persze a dac ott marad. Képes vagyok például neki indulni egyedül, gyalog hazafele bárhonnan, ha nagyon nem jó nekem ott ahol vagyok, nem számolva a következményekkel. Ez is buta dolog, tudom...

Ez a fajta dac nem feltétlenül rossz... nem mindig az. Ha azt is jelenti a bátorság, hogy mindig újra talpra állunk, akkor én egy kicsit talán mégiscsak bátor vagyok. És semmiképpen sem reménytelen eset. Sőt...:)


És akkor még nem beszéltünk az gondolkodásmódbeli különbségekről...

Te valóban elfogadod a párodat? Együtt tudsz élni a korlátaival, a szokásaival és gondolkodásmódjával? Hol van a határ, ahonnan már...? Merthogy minden csak viszonyítás kérdése.