Bandukolás

Hazafele bandukoltam vasárnap este a Margitszigeten tartott mantra meditációról, akkor született ez a majdnem jól sikerült panoráma kép a Margit hídról.

 

Bandukoltam, igen. Biztosan te is szoktál hasonlót átélni valamilyen szinten, mint amit én akkor. Leírom miként éltem meg azon az estén. Valami ismerősséget biztosan fogsz találni benne.

 

Bandukolni azt jelenti - legalábbis nálam - hogy miután túl vagy valamin, hazasétálsz lazán. Hogy egy esemény után, amire készültél szívvel-lélekkel-testtel és ahol még talán a szíved is összeszorult néhányszor, ezer és ezeregy kérdéssel a fejedben távolodsz el szépen nyugisan rakosgatva a lábaid egymás után. Talán boldog is vagy és szomorú is, talán egyik sem igazából, mert még az érzések is kavarognak. Mert jól fel lett kavarva az állóvíz. Főleg, ha már amúgy is kavargott. Nesze neked "szívmegnyitós" mantra meditáció. Most aztán csukogathatom be megint amit be kell csukni. Miért kell mindig ezt csinálni? Én is megszoktam kérdezni magamtól. Aztán tudomásul veszem, hogy ezt kell csinálni és kész. Időről-időre ez van. Ezt is meg lehet tanulni. Lassan életformámmá válik. 
Bár így hagyhatnám ahogy most van!

 

Kaptam ott valamit, amit nem felejtek el, amiért hálás vagyok. Végre volt lehetőség, hogy újra átérezhessem néhány emberrel együtt, hogy egy vagyok mindennel és mindenkivel. Na nem mintha ez nekem olyan nagyon menne, de néha megcsap egy kicsit a szele ennek az érzésnek. Ez még csak sejteti az emberrel, hogy milyen lehet amikor igazán átérzi, átadja magát ennek az élménynek, amikor képes ezt határok nélkül megtapasztalni.

 

Amúgy milyen állat az a "banduk"? :) Csak úgy érdekelne. Meg egyáltalán honnan jött?

(Szoktam ilyesmit kérdezni, ha egy szót kedvesnek, aranyosnak találok. Ha egy személyről van szó, akit nagyon szeretek, akkor tőle azt kérdezem meg néha, hogy "Te melyik bolygóról jöttél?" 
Persze, tudom, most akkor az következhetne, hogy vajon én melyik bolygóról jöttem, ha efféle dolgokat kérdezgetek. :) ) 

 

Szóval csak sétálsz lazán, kicsi csoszogás simán belefér... még szép, mert jól esik és most egyébként is tök laza vagy. Ilyen amikor teljesen fesztelen vagy ugyanakkor kész bármire akármi jöjjön. ("fesztelen": idióta szó, de most sajna ez illik ide, ez van.)

A BKV gyűjtőjegyet gyűrögetem a kezemben kezdettől fogva, de nem szállok fel semmire. A balhés, hangos részeg fickókat kerülöm, a kirakatokat bámulom. Próbálom feldolgozni az elmúlt pár óra történéseit, de kissé zsibbadt az agyam, csak azt érzem, hogy kavarog benne egy csomó minden, amik rendeződni szeretnének valamilyen határozott, megragadható formában.

 

Időnként felmérem, hogy kb. hol tartok. Néha ránézek egy-egy emberre. Keresek valamit.  Tudom, hogy nincs ott, amit keresek, de még is meg akarok győződni róla, hogy tényleg nincs ott senkiben. Egy bizonyos képet keresek, ami a szemem előtt lebeg... néha megnézem az emberek arcát hátha az egyikben meglátom Őt, de nem... nincs, nem látom, mert nem láthatom... nem lehet.

Lassan megyek, hátha egyszer mégis... egyébként sincs kedvem hazasietni... hová lenne akkor az a gyönyörű rózsaszín felhő, ami képződött körém, akkor megint át kéne festeni... túl hamar. Nem... most még jó így, maradok így... kissé elvarázsolva.

 

Csak dobálom a lábaim egymás után. Néha már maguktól mozognak egy pár kilométer után. Előfordul, hogy még nevetni is tudok magamon, ha a kellő helyen és időben nem emelem fel eléggé őket. Csak a szokásos :) ... konstatálom magamban. Nem baj, most igazából csak egyetlen egy bajom van a bandukolással: itt a fővárosban túl soká váltanak a lámpák, és nem szívesen ácsorog az ember, ha már fáj a lába. Nem szállhatok fel semmire... most nem, akkor túl gyorsan otthon lennék.

 

Egyszer-kétszer megfordul a fejemben, hogy például akár vissza is fordulhatnék... nem, nem tenném, de eszembe jut. Merthogy bármit megtehetek, akár ezt is.

Már túl messze vagyok... magyarázom meg magamnak, és ez elég is. Gondolat szépen elhessegetve, megyek tovább.

 

Ott van benned az az érzés, hogy megnyugodtál, mert tudod, hogy volt értelme annak hogy elmentél. Tudtad előre, ezért mentél el.

És éreztél mindent előre, hogy kb. mi és hogyan fog történni.

Minden marad a régiben, nem változott semmi, csak az a ..... állóvíz örvénylik ezerrel.
Egyik szemem sír, a másik meg nevet... szokás szerint.

 

Már nem érzem a lábam, de nem számít, jó kicsit zsibbadtnak lenni. Még mindig kezemben fogom a gyűjtőjegyet, hazáig gyűrögetem. Már a kapu előtt állok. Veszek egy nagy levegőt, visszakapcsolom az agyam a bandukolós-gondolkodós módból a hétköznapi-kommunikálós módba és kissé elcsigázottan belépek az ajtón. Azért jó kedvem van :) Ha nem muszáj sosem gyalogolok ennyit, de most nagyon jól esett! Egy darabig most úgysem bandukolhatok, nem lesz rá idő.

 

Mindent összevetve szép emlék marad a délután, örülök, hogy ott lehettem... minden szempontból. Szívemnek kedves dolgokat láthattam, hallhattam. Szükségem van azokra az emberekre, olyan emberekre, akik ott voltak, még akkor is, ha tök idegenek. Nem számít. Csak tudni, hogy léteznek, tudni, hogy közel vannak, hogy elérhetőek. Nekem már ennyi elég. Olyanok nekem, mint valami kapocs vagy valami ilyesmi affelé amerre igyekszem, amerre vágyódok. Kellenek nekem ilyen emberek. Jó, hogy vannak. Az a tudat, hogy van olyan, hogy ilyen emberek együtt... és én ott lehetek velük.. biztonság érzetet ad. Olyanok, mint egy erős fénnyel világító lámpás, ami soha nem alszik ki és bárhonnan megláthatod ha hajlandó vagy felnézni, körbenézni és látni. Mindig ott vannak és lesznek, hogy tudd nem vagy egyedül az úton, és hogy jó irányba haladsz. Nem kell sötétségben lenned, ha nem akarsz.

 

Itt a gép előtt ülve lassacskán elnyugodnak a gondolatok.

Végül csak egyetlen egy motoszkál tovább a fejemben:

 

Fura, hogy bármit megtehetünk, és közben mégsem tehetjük meg azt a bármit.

Miért nem lehetünk kérdések és válaszok nélkül?

Például együtt azzal akivel szeretnénk... csak úgy... boldogan... akár csak egy kicsit? Nem törődve semmivel csak a pillanattal.

Minden együtt töltött perc másnak egy apró kicsi boldogságmorzsa lenne csak. Nekem egyetlen perc is egy olyan örök energiaforrást jelentene, amiből talán egész hátralevő életemben erőt gyűjthetnék! Na jó... tudom (többek között) önző ez a gondolat. Már hessegetem is el... megint.

Ez is rózsaszín volt, ugye? 
Egyébként is csak egy álomvilágban élek, de nem baj, nekem jó így. Amúgy ne legyenek illúzióid, az életünk, mindenki élete teljesen olyan, mint egy álom, csak egy illúzió,  mely a valóságból alig mutat valamit.