A tegnap esti szokásos rövid meditációm során tudatosult bennem, hogy miért is akarok én annyi mindent magamról ide leírni. Mert az, hogy "hátha másnak is vannak hasonló gondolatai és akkor nem kell egyedül érezze magát velük" és az, hogy a "tapasztalataim hátha tanulságosak másoknak is", ezek nem mindent magyaráznak meg. Igazából az nekem is jó, ha ide leírom a gondolataimat, érzéseimet, mert...
Éveket töltöttem el úgy, hogy egy "üvegburában" nőttem fel és éltem... ehhez jellegéből adódóan sötét és tudatlan üresség társult... (nem tudom ezt másképp megfogalmazni).
Ennek ellenére szeretek egyedül lenni, elvonulni néha, mert akkor tudok "agyalni", gondolkodni magamról és más dolgokról. Tudom, hogy nem jó sokat agyalni, de nálam ez tényleg jó hatású, engem ez húzott ki a sötétségből, így tudtam idáig eljutni ahol most vagyok. Szóval szeretek egyedül lenni, ugyanakkor eszem ágában sincs teljesen egyedül maradni önmagammal, legalábbis olyan formában nem ahogyan az régen volt... Most már mindent el akarok mondani, mindent le akarok írni. És szükségem van arra, hogy bizonyos időnként találjak valami felismerést a világról vagy önmagamról (amik mindig előbbre visznek, szerencsére néha jönnek maguktól is, de vadászni is kell őket), hogy soha többé ne kelljen abban a szörnyű ürességben élnem, a semmiben. Erre néha sok időm megy el... de sajnos semmiképpen sem tudnék úgy élni, hogy nap mint nap csináljam a dolgaimat reggeltől estig és közben ne keressek új felismeréseket a világban és ne agyaljak legalább egy kicsit. Mindezt úgy csinálom, én úgy vagyok egyedül, hogy közben sosem vagyok igazán egyedül, mert bármikor felhívhatok valakit, bármikor bekapcsolhatom a TV-t (fogalmam sincs mi megy benne, csak szól, hangja van)... vagy például a Facebookon is bármikor szólhatok valakihez ha akarok, stb... és akkor így úgy érezhetem, hogy sosem kell már többé olyan magányosnak lennem, mint ahogyan felnőttem.
Persze könnyen előfordulhat, sőt valószínűleg az van, hogy már nem lenne olyan sötét, tudatlan és magányos az az üresség, az a semmi, a gondolataim, vagy mások gondolatai nélkül. :)
Mindenesetre nekem ilyen formában jól megy az egyedüllét, a gondolataimmal tulajdonképpen folyton egyedül vagyok. (És szívesebben vagyok egyedül, vagy kettesben valakivel, mint nagyobb társaságban.) Valószínűleg az én egyedüllétem azért nem igazi egyedüllét (amire néha talán szükség lenne). Ezt az is mutatja, hogy általában nem szeretem a csendet. (Ehhez hozzá kell tenni, hogy a természetes közegekben valójában egyáltalán nincs is csend, tehát ez nem feltétlenül baj.) Este például TV mellett alszom el (leveszem a hangját annyira, hogy már ne értsem a beszédet, de még szóljon). Ez asszem két dolog miatt van, egyrészt azért, hogy tudjam akkor is folytatódik tovább az élet és a jó dolgok is (akármilyen illuzórikus is a TV-ben lévő világ, élet van benne), ezek nem szűnnek meg miután én elalszom, mintha ez vezetne át a holnapba... vagy valami ilyesmi, egyfajta folytonosságot szimbolizál. A másik, hogy azt az érzetet kelti a fénye és a hangja által, mintha lenne mellettem valaki amikor elalszom, valaki, aki nem alszik el velem együtt (az nem baj, ha utánam elalszik miután én már elaludtam) és így nincs teljesen sötét és csend, amíg el nem alszom. (Ez a TV-re elalvás csak néhány éve van, egy bizonyos történés óta.) Lehet, hogy egy kicsit gáz ez... Gondolkodtam már azon milyen lenne ha a természetben alhatnék el tücsök ciripelés és a hold fénye mellett... :) Két kollégiumban laktam a fősulin és az egyetemen. Az egyikben a szobatársammal átrendeztük a szobát, ágyainkat az ablak alá toltuk. Hatalmas ablakunk volt az ötödik emeleten. :) Este mielőtt becsuktam a szemem láthattam a holdat és a csillagokat. :) És a fényük bevilágította a szobát. :))) Annyira békés volt olyankor minden! :) Igazán jókat aludtam akkor. Ahol most alszom, sajnos olyan elhelyezkedésű a szoba, hogy még a nap sem süt be, nem hogy a hold. A függönyt is muszáj behúzni nehogy belássanak, ha kint már sötét van. Télen pedig az ablakokat is be kell csukni a hideg miatt, és így nem hallhatom a környezet hangjait. Pedig még az autók zaja is teljesen jó lenne nekem...
Ha a természetben lehetnék egyedül, az valószínűleg egészen más érzés lenne... (persze ha össze lennék barátkozva a természettel).
Szóval ez így nem igazi egyedüllét a fent említett formában, azt én is érzem, de így is rengeteget segített abban, hogy megtudjam ki vagyok.
Mindenesetre nekem ilyen formában jól megy az egyedüllét, a gondolataimmal tulajdonképpen folyton egyedül vagyok. (És szívesebben vagyok egyedül, vagy kettesben valakivel, mint nagyobb társaságban.) Valószínűleg az én egyedüllétem azért nem igazi egyedüllét (amire néha talán szükség lenne). Ezt az is mutatja, hogy általában nem szeretem a csendet. (Ehhez hozzá kell tenni, hogy a természetes közegekben valójában egyáltalán nincs is csend, tehát ez nem feltétlenül baj.) Este például TV mellett alszom el (leveszem a hangját annyira, hogy már ne értsem a beszédet, de még szóljon). Ez asszem két dolog miatt van, egyrészt azért, hogy tudjam akkor is folytatódik tovább az élet és a jó dolgok is (akármilyen illuzórikus is a TV-ben lévő világ, élet van benne), ezek nem szűnnek meg miután én elalszom, mintha ez vezetne át a holnapba... vagy valami ilyesmi, egyfajta folytonosságot szimbolizál. A másik, hogy azt az érzetet kelti a fénye és a hangja által, mintha lenne mellettem valaki amikor elalszom, valaki, aki nem alszik el velem együtt (az nem baj, ha utánam elalszik miután én már elaludtam) és így nincs teljesen sötét és csend, amíg el nem alszom. (Ez a TV-re elalvás csak néhány éve van, egy bizonyos történés óta.) Lehet, hogy egy kicsit gáz ez... Gondolkodtam már azon milyen lenne ha a természetben alhatnék el tücsök ciripelés és a hold fénye mellett... :) Két kollégiumban laktam a fősulin és az egyetemen. Az egyikben a szobatársammal átrendeztük a szobát, ágyainkat az ablak alá toltuk. Hatalmas ablakunk volt az ötödik emeleten. :) Este mielőtt becsuktam a szemem láthattam a holdat és a csillagokat. :) És a fényük bevilágította a szobát. :))) Annyira békés volt olyankor minden! :) Igazán jókat aludtam akkor. Ahol most alszom, sajnos olyan elhelyezkedésű a szoba, hogy még a nap sem süt be, nem hogy a hold. A függönyt is muszáj behúzni nehogy belássanak, ha kint már sötét van. Télen pedig az ablakokat is be kell csukni a hideg miatt, és így nem hallhatom a környezet hangjait. Pedig még az autók zaja is teljesen jó lenne nekem...
Ha a természetben lehetnék egyedül, az valószínűleg egészen más érzés lenne... (persze ha össze lennék barátkozva a természettel).
Szóval ez így nem igazi egyedüllét a fent említett formában, azt én is érzem, de így is rengeteget segített abban, hogy megtudjam ki vagyok.
Tudom, hogy nem egyszerű efféle dolgokat olvasni. Nem is bírja mindenki. De mint mondtam, "mindent" le kell írjak. Ez segített abban, hogy most itt tartok, ahol. És amióta ide írok le dolgokat... az még többet segít.
És ha valaki már ettől besokall, akkor lassan itt lesz az ideje megírnom egy másik bejegyzést is, amúgy is már jó ideje a terveim között szerepel :)
A "normálisról" fog szólni, arról, hogy ki és mi számít normálisnak.
Ennél kevésbé elvont bejegyzésemért is mondták már, hogy talán el kéne gondolkozzak azon, mennyire normális az amit itt csinálok... úgy hogy akkor ezért a bejegyzésért már tutira kijárna ez a tanács megint. :) Igazából meg tudom érteni. Más szeméből nézve biztosan fura lehet néha amiket írok.
A "mindent le akarok írni" dolgot javaslom másoknak is, de nyilvános formában nem mindenkinek!!! A túl sok agyalással is jó óvatosnak lenni, nem tesz jót mindenkinek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése