Előre szólok, ez most egy kicsit káoszos lesz más szemével olvasva... nekem az elmúlt, kissé megrázó órák terméke...
Van úgy, hogy tudnék tenni, változtatni, segíteni dolgokon, embereken... tudom mit kéne tennem, de nem teszem, mert nincs hozzá erőm. Nincs elég erőm ahhoz, hogy végtelen türelmet teremtsek magamban, de ha lenne is kevés lenne néha, van aki akkor sem hallaná meg amit mondok... és nincs elég erőm ahhoz, hogy végig nézzem miként jön rá valaki más arra, hogy éppen abban a pillanatban teszem tönkre az életét amikor megszólalok, látni ahogyan csalódik bennem és aztán megrendül a bizalma az emberekben. Szóval néha nem teszem meg amit kéne (pedig még néha rá is jövök mit kéne), mert nincs erőm a drámákhoz. Valamikor biztos volt, de mostanra elaprózódott és ami maradt azt arra tartogatom, hogy elkerüljem a súlyos drámákat. Az egyik ember miatt már nincs erőm a drámákhoz és elkerülöm azokat, s így a másikkal való kapcsolatomat elhibáztam, nem tudtam kimondani dolgokat... olyan egyszerűeket sem, hogy pl. egy kicsit több térre volna szükségem. Honnan is tudhatta volna ezt a másik, senki sem gondolat olvasó... Szóval ezt is elcsesztem...
Van aki olyan dolgokat vár el tőlem, amiket nem tudok megtenni. Bennem szerette volna látni megvalósulni minden álomképét, ami ő nem lehetett, amit ő nem tudott megvalósítani, s most hogy ennek harmadát sem valósítottam be, egy csőd tömegnek lát, de mivel ezt nem engedi szó szerint kimondania az irántam érzett szeretete és lelkiismerete, ezért inkább, leginkább saját magát és egész életét látja csődtömegnek. Elvárásai vannak, amiket én nem tudok teljesíteni. És minél többet vár el tőlem, annál inkább nem tudok neki megfelelni. A dolgok úgy jönnek le nekem, hogy folyton beleszól az életembe, meg akarja mondani mit tegyek és amikor csak teheti cseszeget, hogy miért nem úgy csinálom a dolgokat ahogyan kéne. A folytonos cseszegetésről nem tudom leszoktatni, kerülöm a kontaktust, a kapcsolat megromlik, hideggé válik. Mindketten boldogtalanok leszünk ettől, s ő még magányos is, mert csak én vagyok neki. Csak a külsőségek számítanak neki. Nem számít számára, hogy én milyen emberré lettem, mivé fejlődtem, csakis az számít amit nem tudok felmutatni az emberek előtt. Míg végül felmerül benne a kérdés: „Hogyan lehetnél boldog, ha segéd munkás lennél?” Én pedig nem értem, miért is ne lehetne boldog egy segédmunkás... teljesen érthetetlen számomra ez a kérdés. Nem értjük egymást, ő engem nem, én meg őt nem. Olyanokat vár el tőlem, amikre nem vagyok képes. Nem érti miért nem csinálom a dolgokat, azért nem érti, mert nem tudja, hogy nincs erőm. Ha megmondom, hogy nincs erőm, akkor félő, hogy erre még jól rá is kontrázik majd, ahogyan szokta is, azon van hogy megerősítsen engem a gyengeségeimben. Nem tudom miért, biztosan ennek is megvan az oka. Egyébként magában is csak a gyengeségeit erősíti. Nem felelek meg az elvárásainak, mások sem felelnek meg az elvárásainak, de legesleginkább saját maga nem felel meg a saját elvárásainak, és ez a legnagyobb szívfájdalom számára... Csakis a külsőségek számítanak neki, ezt nevelték belé, s ez örökös elégedetlenségének, boldogtalanságának forrása.
A folytonos harc... most újra itt egy remény, hogy véget vethetnék ennek, hogy segíthetnék rajta, rajtam, rajtunk... de nincs erőm hozzá, tudom, hogy kb. 99,9%, hogy csak egy falra hányt borsó lenne amit mondok, s én sokat vesztenék megint, az erőmből.
A folytonos harc miatt nem ismerem fel a problémáimat, az igényeimet, és hallgatok róluk. Mert nincs elég erőm. A sok szélmalom harcban elfogyott. Most már tudatosan is hallgatok... néha másokkal szemben is sajnos (egy ideig). Ezért nem tudok sokszor problémamentes kapcsolatot kialakítani, vagy a hozzám közelállókon segíteni. Mindenkinek a saját gondjaival a legnehezebb megbirkóznia (miközben lehet simán megoldja másokét, amiben nem érintett)... még egy pszichológusnak is. Ahogyan hallgatok, várom örökké a megfelelő pillanatot amikor nem kell tovább hallgassak, ami majd talán szét fog rombolni mindent és darabokra hullik minden... De végül is tulajdonképpen nem mindegy hogy lassan hullik szét, vagy gyorsan? Fogalmam sincs, hogy most megint mitévő legyek... Hallgatás-stop...? De mennyire? Még ennek is vannak fokozatai...
Baráti kapcsolataimban néha hideg vagyok mint a jégcsap... még mindig. Hideg és tartózkodó. Én azt hiszem magamról, hogy jó barát vagyok, erre törekszem, de valahol érzem, hogy valójában alig tudom igazán közel engedni magamhoz őket. Tartok valamiféle távolságot (egy ideig). Megtanultam, hogy hidegnek kell lenni, úgy túl lehet élni... kevés erővel is... az erőim másra kellettek, egy helyre koncentráltam őket. A megszabadítóm olvasztott fel, ő volt a mindenem. Mindenem neki adtam, de vele szemben is hallgattam. Azt hittem velem van baj, ha valamit másképp szeretnék. Mindig azt csináltam, amit mások mondtak. Nagyon sokáig. És amikor már nem azt csináltam, akkor is azt csináltam, csak tudat alatt. És nem tudtam, hogy lehet beszélnem anélkül hogy dráma legyen belőle, anélkül, hogy minden darabokra hulljon... S amikor végre szóltam (már évekkel ezelőtt is) abban nem volt elég erő. S végül már alig adok neki valamit, miközben én mindent megkapok. Ami történt az én hibám, legnagyobb részt.
Most bármerre is nézek, bármerre is fordulnék, erő kell(ene) mindenhez... Mikor tudok majd kilépni magamból?
Emberek egymástól függenek. Attól, hogy minden pillanatban ki mit dönt, mondd. Értitek már miért nem szeretem, ha bárkinek is tőlem függ a sorsa? Hiszen a fentiek egynémely súlyos részeire csak most jöttem rá... hiába hiszem magam tudatos gondolkodásúnak... hosszú még az út... És minden kapcsolatban van mindennel. :(
Még valami, légy szíves szóljatok rám mindig, ha rosszul gondolkodom, szóljatok rám, ha valaha is a külsőségeket tartanám fontosnak!!! Please!!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése