Így vagyok "én" karácsony előtt két-három héttel...

Az utóbbi egy-két hétben érdekes dolgok történtek velem.

Rájöttem, hogy kicsit ellentmondásos személyiség vagyok. Ez nem a viselkedésemben nyilvánul meg, hanem a gondolkodásmódomban, vagy ahogyan hozzáállok a dolgokhoz. Pedig az arany középutat és az egyensúlyt keresem folyton. Abszolút nem lehet könnyű másoknak eligazodni rajtam. Sajnos... Még keresem az utam, vergődök jobbra-balra... Mindenesetre aki nem sajnál energiát, időt fordítani rám az szerintem mind őrült valahol. :)

Egy kedves barátnőm segített ráébredni arra, hogy vagy az eszemmel döntök és cselekszem, vagy a szívemmel, de a kettővel együtt tuti nem. Hát ezzel is van mit dolgozni! 

Köszönöm ERZSIKE! :)

E kedves barátnőm segített ráébrednem arra is, hogy van bennem egy vezető valahol. Tudom, hogy bujkál itt-ott. Csak nem szeretem ezt a részemet, mert amikor nagy ritkán megnyilvánul, bár nem kárt okozva teszi ezt, mégsem tetszik amit akkor látok. Úgy tűnt másoknak sem szimpatikus annyira ez az oldalam. Úgy érzem nem nekem való ez a szerep, mert akkor nem tud mások akarata kellőképpen érvényesülni. És hát ez a "kis" momentum és a vezető szerep azért néha kizárják egymást a való életben. Talán az a baj, hogy nincs megszelídítve ez a részem, ahogyan és amilyen formában létezik még gyerek cipőben jár. Egy uralkodni vágyó típus (vezető helyett), aki önmagában bizonytalan, fél, ezért a "már csak azért is megcsinálom" elvet vallja. Fél, hogy nem tudja irányítani a dolgokat, ezért uralni akarja azokat. Ezen is kell dolgozni. Feldmár András egyik gyakorlatán is kiderült, hogy én inkább azt szeretem, ha együtt irányítjuk a dolgokat. Mindenesetre azért muszáj lenne a vezető énemet valamilyen szinten erősíteni és alakítani, mert ez a világ és benne az élet most pont arról szól, hogy mindenkinek a nőies és férfias oldalát egyaránt meg kell élnie. Ezt így gondolom, bármit is mond Müller Péter (alapjában véve egyetértek vele), akármennyire is nem ismerik a nők a tengert, nekik is tudni kell megfogni azt a kormánykereket és irányítani a hajót, minimum a sajátjukat és kézben tartani a dolgokat. Az ahogyan mindig másnak átengedtem az irányítást, úgy tűnik nem vált be... legalábbis nem ebben a formában, ahogyan hagytam... bármennyire is úgy éreztem ez így jó nekem is, mert könnyű, egyszerű és elsősorban biztonságos, félelemmentes. 

(http://www.life.hu/sztarszerzok/20111205-ferfiakrol-eloszor-muller-peter-irasa.html)

Le kell küzdeni az egot, ugyanakkor meg is kell élni, erősíteni valamilyen szinten az énünk jó oldalát, hogy tudjuk kit mennyire engedhetünk, hogy befolyással, hatással, nyomással legyen ránk. Ez nem olyan egyszerű ám. Hiába gondolja az ember, hogy senki sem befolyásolja... lehet csak jobban körül kellene nézni, hogy kit mennyire enged beleszólni az életébe. Én magam hagytam, hogy így legyen ahogy, azért, hogy közel tudhassam magamhoz azokat akiket szeretek, hogy nélkülözhetetlenné tegyem magam a számukra, csak az a baj, hogy ezáltal ők is nélkülözhetetlenné váltak az én számomra. Ezzel sajnos azt értem el, hogy függőségi kapcsolatokat alakítottam ki, én magam pedig önbizalomhiányban szenvedek. Sem másoknak, sem magamnak nem tettem jót ezzel. Ez az egész nyilván nem volt tudatos... és így feltérképezni, visszanyomozni a dolgokat nem egyszerű. Szoktatni kell magam ahhoz, hogy először vagyok én, aztán jöhetnek mások, de most más formában kell legyek "én először", mint eddig. Kicsit összekevertem a dolgokat. Nem azzal vagyok önzetlen, ha másoknak hagyom akár ellenemre is, hogy azt tegyék amit akarnak, közben meg nélkülözhetetlenné teszem magam a számukra. Néha sokkal határozottabban ki kellene álljak amellett amit szeretnék és arra kell törekednem tudat alatt is (eddig csak tudatosan tettem), hogy amennyire csak lehet ne kössek magamhoz senkit. (Ezt nem hinném, hogy teljesen meg lehetne valósítani, mert a szeretet összeköti az embereket valamilyen szinten.)

Kemény dió!

Szóval megint csak azt mondhatom, hogy el kell engedni azt ami én vagyok... amit magamnak hiszek, hogy más lehessek. Ez mennyivel egyszerűbb lehetne, ha itt volna előttem kiterítve önmagam teljes térképe világosan és érthetően, az összes létező összeköttetéssel, a rejtett és láthatatlan részekkel együtt.

Egyébként sem könnyű elengedni a dolgokat. Pedig a világon minden erről szól... A legeslegalapvetőbb dolgoktól kezdve, onnantól, hogy legelőször levegőt veszel amit aztán ki kell engedj (pedig nem tudhatod lesz-e még levegő a következő légvételhez), vagy amikor a toalettre ráülsz hogy anyagcsere végtermékeidet, amik a saját tested részei a külvilág sorsára bízd (amikor kicsi gyerekként elhagyod a pelenkát pont ezt tanulod)... ezek mind automatikusak, vagy megtanuljuk automatizálni megszületésünktől kezdve, és életünk folyamán az a célunk, hogy minél magasabb szinten és mindennel kapcsolatban meg tudjuk valósítani ezt az elengedést, hogy mindentől és mindenkitől függetlenek lehessünk amennyire csak lehetséges (fizikai testünk korlátai mellett) és végre szabadok lehessünk. 

Apropó veszel te rendesen levegőt? Vannak olyan emberek, akik csak pihegnek, főleg amikor izgulnak, és vannak olyanok is, akik inkább csak kifújják és olyan mintha emellett pedig alig vennének levegőt... Elfelejtünk néha levegőt venni. Pedig alapvető dologról van szó. Legalább óránként ki kellene cserélni a tüdőnkben lévő levegőt. Amikor azt mondom, hogy ettől minden jobban fog menni, akkor ez azt hiszem vitán felül áll. :) Én is kicserélem a levegőt... ha eszembe jut :P És vajon el tudod engedni magad? Fizikailag? És más módon? Erre jó a meditáció... elengedni a tested, az izmokat, a gondolatokat, érzelmeket... jó kis tanulási módszer az elengedéshez. Ugye milyen egyszerűnek tűnik, pedig nem megy egyből, sokat kell gyakorolni, de megéri. Ajánlok egy aranyos kis videót, ami meghozza a kedvet valamilyen meditációs technika kereséséhez, gyakorlásához:

Amikor egy hatalmas falat sikerül lebontani, akkor kicsit furák lesznek a dolgok, úgy tűnik mintha összekavarodnának, pedig csak más megvilágításba kerülnek. Az ember hirtelen megáll és elgondolkodik, hogy akkor mit is csinálok én most, mit is akarok én most, miért is kezdtem bele ebbe az egészbe...? Ha teszel egy számodra nagy dolgot, megváltozik az összes többi, még a múlt is képes egészen más megvilágításba kerülni, és akkor újra végig kell gondolni mindent elejétől a végéig... és bár jöhetnek újabb kérdések, végül mindig kiderül, hogy a főbb tények és kérdések bizony nem változnak. Akkor egy nagy levegő... és mehetnek tovább a próbálgatások... mint a kisgyerekek az oviban... :( Kicsit gáz... :( Jó, tudom, nem szabad így gondolkodni! :( Annyi helyről hallottam már, hogy ne hasonlítgassuk magunkat másokhoz, csakis önmagunkhoz, csak azt kell nézni magunkhoz képest mennyit fejlődtünk. Az biztos, hogy van még egy nagyon kemény dióm, vagy fal (mindegy hogy nevezzük) a fentiekhez kapcsolódóan. 

Szerencsés vagyok, sokan támogatnak engem. 

Köszönöm MINDENKI! :)

Odaföntről is, emberek is. Nem tudom a jövőt továbbra sem, de ez most már nem zavar annyira. Valószínűleg nem véletlen van így. :) Kaptam egy csodás lehetőséget is nemrég, hogy meggyógyíthassam magam. 

Köszönöm EVELYN! :)

Az élet kb. úgy tolta oda az arcomba, hogy ugyan vegyem már észre, hogy nekem erre pontosan most van szükségem. Azért most, hogy többet ne akadályozhassanak testi korlátaim. Talán sikerül, ha Isten is úgy akarja. Tudom a gyógyulás nem megy egyik napról a másikra. Türelmes vagyok. A kezdeti 21 napos vele járó tisztulási folyamat pont szenteste jár le. Az időzítés... megint :) Most sok-sok pihenésre is szükségem van, erősödöm, gyógyulgatok. Egyébként a dolgok tényleg akkor jönnek össze, akkor sikerednek, amikor annak eljön az ideje. És a karácsony meg egyébként mindenkinek karácsony. Nekem pedig ezt tiszteletben kell tartsam függetlenül attól, hogy mennyi kedvem van hozzá.

"Most jön a Karácsony és senkinek sincs pénze. Ilyenkor mit adhat az ember? A Karácsony a szeretet ünnepe, de ha nincs, -és én úgy látom innen, Kanadából, hogy odahaza mindenki küszködik anyagilag- akkor mit lehet adni egymásnak? Figyelmet, gyengédséget és segítséget mindig lehet adni.

Egyszer, amikor R. D. Laing, a mesterem, meglátogatott itt Vancouverben és éppen a születésnapom volt, bejelentette, hogy az ő ajándéka egy óra osztatlan figyelem. Az első impulzusom az volt, hogy jaj, bármi mást, csak ezt ne. Aztán jól elment az az óra, beszélgettünk, ittunk. Egy óra osztatlan figyelem nehéz. Nagy ajándék annak, aki kapja és annak is aki adja.

A Karácsony a téli napforduló ünnepe és pont akkor, amikor egyre sötétebb lesz, minden reménytelen, hideg és zord, akkor kezdenek a nappalok nyúlni.

Úgyhogy, még talán annyit, hogy van remény. Kierkegaard azt mondta, hogy reménykedni valamiben, ami lehetséges, az könnyű. Az igazi emberi csúcs, reménykedni valamiben, ami lehetetlen.

Na, hát boldog Karácsonyt!                                                              

/Feldmár András/

Forrás: https://docs.google.com/document/pub?id=19OSfFvTgOeWyFdUb01Qw8zDhm5t9jT8bUoVBIMqmWTQ&pli=1
  

Egy érdekes meditációs zene.