Ajánló - Elaine N. Aron: Szuperérzékeny vagyok?

A szuperérzékenység kifejezés nem ismert széles körben nálunk, így fontos hogy most körülírjam. Nem jelent introverziót, félénkséget, gátlásosságot, sem pedig taptintatos, megértő, befogadó, körültekintő tulajdonságot. A szuperérzénység egy veleszületetten érzékeny idegrendszert jelöl, amely egy normális jelenség, egy semleges személyiségvonás a maga előnyeivel (pl. sokkal érzékenyebben reagál az illető a környezet finom részleteire) és hátrányaival (pl. könnyebben kerül az idegrendszere fokozott izgalmi állapotba ha túltelítődik ingerekkel).

E méltánytalanul hátrányba került, okkal létező vonás jelentőségére lehet kitérek majd egy másik írásban, most álljon itt a magyar előszó e témában meghatározó műből "Elaine N. Aron: Szuperérzékeny vagyok? Harmóniát hozó megoldások harsány világunkban" című könyvéből. Talán érdekes lehet elolvasni az alábbi pár sort azoknak is akiknek a téma kívül esik az érdeklődési körén, F. Várkonyi Zsuzsa olyan szemléletes képet fest mai világunkról, amelyen megéri elgondolkodni.

"Elaine Aron nevét nálunk is sokan emlegetik majd nagy hálával: munkássága felszabadította a lakosság 20%-át az alól a nyomás alól, amellyel születésük óta küszködnek! A mi kultúránk ugyanis - tehát az európai és észak-amerikai kultúra - nem sokra becsüli a szuperérzékeny embert. Aron azonban több évtizede foglalkozik az erős érzékenységgel, és mind kutatásai, mind terápiás eredményei azt bizonyítják, hogy egy igen értékes és népes csoportról van szó. Minden ötödik ember ide tartozik - és szó sincs róla, hogy csak nők! Ők azok, akiknek bátorságával és küzdőszellemével már a pólyában is elégedetlenek voltak szüleik. Nem értették, miért engedi csemetéjük akár egy kisebbnek is, hogy játékát elvegye, mért nem bízik a csúszdában, miért nem mondja meg az óvónőnek, hogy már tud olvasni, és miért keseredik el mindeközben olyan "fölösleges" dolgok miatt, mint például más emberek érzései vagy reakciói.

Ha a kedves Olvasó máris felismerte önmagát a fenti leírásban, akkor ezt a könyvet neki is érdemes megismernie. A szuperérzékenység ugyanis alkati adottság: finom idegrendszert és intenzív belső megélésmódot feltételez, és ahogyan az alkati adottságoknál általában, úgy itt is kevés az esély ennek megváltoztatására. Az érzékenység leplezése persze megtanulható, a többség talán meg is tanulja, hiszen környezetünk nagy nyomás alatt tartja a szuperérzékenyeket. Ők kezdettől azt az üzenetet kapják, hogy velük van valami baj, velük "nem stimmel valami". Holott működésmódjukat több más - toleráns, spirituálisan gondolkodó - kultúrában a legnagyobb tisztelet övezné. 

Ez a nyomás okozza azután, hogy idegennek érzik magukat ebben a versengő-küzdő-hatalomközpontú világban. Pedig az idegenségből fakadó zártság nem is feltétlenül része a szuperérzékenységnek (sok extrovertált tartozik ebbe a csoportba), ez inkább csak válaszként alakulhat ki a környezet folyamatos elutasítására. Emiatt azonosítja - tévesen - jó néhány, tipológiával foglalkozó pszichológiai iskola az érzékenységet az introverzióval. Valóban vannak erősen zárt személyiségek ebben a csoportban, akiket környezetük "magának valónak" is nevezhet, de léteznek olyanok is, akik megszállottan "önzetlenül" szolgálnak szép, magasrendű ügyeket - közös vonásuk, hogy mindkét altípus gondosan kikerüli a földi acsarkodások színtereit.

Aron több önismereti kérdőívet is kidolgozott, amellyel ki-ki lemérheti saját érzékenységi fokát. Aki az ott szereplő állítások többségében felismeri saját működésmódját, biztosan a szuperérzékenyek közé tartozik. És a szerző annak szenteli könyvét, hogy olvasói lépésről lépésre megtanulják becsülni és saját javukra fordítani ezt az adottságukat. Azért gondolom ezt a könyvet sors-fordítónak az érzékeny ember számára, mert ebben a megvilágításban talán először láthatja alkatát nyereségesnek, és először kaphat jóvátételt korábbi, igazságtalanul lepontozott bizonyítványáért. 

A mi környezetünk százötven éve haladás-mániás, bő száz éve teljesítmény-központú, azaz hajszoló és sürgető, és jó ötven éve olyan mértékig versengő, hogy áldozatok már nemcsak a vesztes oldalon születnek, hanem egészség-romboló és lélek-ölő hatásával a nyertesek között is. Ebben a harsány világban végső soron minden az ego győzelméről vagy versengéséről szól. Főszerepet a nagy hang, az egyéni, kézbe fogható és kirakatba tehető jutalmak kapnak. Márpedig az ezekért folytatott tülekedésben a szuperérzékeny ember szinte törvényszerűen a peremre sodródik. Az ő erőssége ugyanis a történések belső megélése, az ő jutalma az ideáloknak való megfelelés, az ő egyensúlya a nyugalom. Mert mércéjét saját lelkiismerete adja, nem pedig a külső megerősítések.

Elaine Aron, aki maga is a szuperérzékeny csoportba tartozik, egész munkásságát annak szenteli, hogy rehabilitálja ezt a típust. Négy könyvet adott ki e témában, és évek óta folyóiratot jelentet meg a szuperérzékenyek számára. Ír többek között az érzékenység és szerelem kapcsolatáról, valamint az érzékenység és önismeret összefüggéseiről is.

Reméljük, hogy Magyarországon is hamarosan ismert lesz valamennyi könyve, és hogy nálunk is kialakul a szuperérzékenyek hálózata, akik éppen az által képesek segíteni egymás boldogulását, hogy "egy nyelvet beszélnek", és ökölvívás helyett sportként egymás felemelését és a természeti elemekkel való összekapcsolódást részesítik előnyben. Ezeket igyekeznek tömegsporttá tenni e kiadvány és e mozgalom magyar kezdeményezői is."

/Elaine N. Aron: Szuperérzékeny vagyok? F. Várkonyi Zsuzsa: Előszó a magyar kiadáshoz/

A szuperérzékenységgel foglalkozó magyar honlap címe: 

http://www.szupererzekenyek.hu/

Neked szól a honlap, ha szeretnéd tudni, hogy szuperérzékeny vagy-e, illetve hogy a gyermeked vagy más hozzád közel álló személy szuperérzékeny-e. 

Neked szól a könyv ha szeretnéd tudni miként lehet kezelni és használni ezt a személyiségvonást egy harmónikusabb életforma kialakítása céljából, míg a szuperérzékenyekkel kapcsolatban állók pedig információt kaphatnak a szuperérzékenyekkel való kapcsolatépítésről, a velük való együttműködésről.

"Irányt mutatunk a professzionális segítő szakmáknak a szuperérzékenyek felismerésében és segítésében. Hisszük, hogy mindezek által több harmónia, egyensúly, boldogság jön létre a Világban."
/http://www.szupererzekenyek.hu/informaciok/kuldetesunk//

Tatiosz tanításai - Az Idő Tanítása

Tatiosz soron következő tanítása az idővel kapcsolatos. Időszerű.  

Mindig próbálkoztam megérteni miért ünnepelünk Szilveszterkor és Új Évkor. Mert elment egy év és kezdődik egy új...? Vagy hálásak vagyunk amiért még mindig itt vagyunk és van lehetőségünk egy új évet elkezdeni? Vagy egyszerűen csak azért mert egy ünnep? 

Talán most megtaláltam hogy én magam miért tudom ünnepelni az időt. Azt gondoltam, hogy esetleg másképp kellene az időre tekintenem mint eddig. Valami oka csak van annak hogy itt létezik. 
Az élet folyamatos változás, mozgás. Az idő segít érzékelni ezt a változást (egy biztos, folyamatos, állandó viszonyítási pontot jelent az élethez). 
A változás most azt jelenti nekem emberi lényként hogy élek, hogy van lehetőségem ebben a létformában tanulni, növekedni, gazdagodni tapasztalatokkal, tudással, ami előbbre visz (az itteni életemben és azon túl is). Ebből a szempontból lényegtelen, hogy a változás jó vagy rossz, mind előbbre visz. A rossznak gondolt változás ugyanúgy azt jelenti hogy élek... és hogy ezen életemben van lehetőségem továbbra is...

A változás, az idő nagy segítségünkre van Tatiosz következő tanítása szerint, még pedig abban hogy tanuljunk meg egy igen fontos dolgot (szerintem talán a legfontosabbat)...

Az előző tanítás befejező mondatai:

"...Nincs olyan helyzet, amelyben megértés és együttérzés nélkül járhatsz el. Ha gyötörsz valakit, magad is kínlódni fogsz; ha megsértesz valakit, téged is bántalom fog érni. Egyszer, valamikor. Már tudod, hogy az idő nem számít. Lehet, hogy a mostaninál sokkal nehezebb pillanatban." 
http://nesszi.blogspot.hu/2014/07/tatiosz-tanitasai-valasztas-tanitasa.html

És íme Az Idő Tanítása:

"- Azt mondod, az idő nem számít, Tatiosz. Miért van szükség mégis az időre, ha semmi jelentősége sincs? - kérdezte Iliádész.

- Az idő csupán egy elnevezés. Ezt a szót használod arra, hogy kifejezd: ma nem ugyanaz az ember vagy, mint aki tegnap voltál. Tudsz rá jobb kifejezést?

- Változás... folyamat... hullámzás...

- Jól mondod - helyeseltem -, ez mind benne van az időben, ahogy a fák, a tengerek, a helyek, az élőlények és az emberi kapcsolatok is mind átélik a változásokat. A fák virágba borulnak, majd lombjukat hullajtják, újraélednek, és megint elhervadnak, majd az egész kezdődik elölről. Ugyanez történik a tengerekkel, hegyekkel, élőlényekkel és az emberi kapcsolatokkal - mindennel, ami a földön és azon kívül része lett a teremtésnek.

- Értem...

- Minden megtörtént már veled, ami szerinted emberrel megtörténhet?

- Nem hiszem.

- Látod, Iliádész, ez az idő szerepe, hogy minden megtörténjen - válaszoltam.

- Ez lehetetlen... Hogyan történhetne meg minden, amikor ebbe beletartozik az is, amit nem ismerek... Még ha azt kívánnám, hogy részem is legyen mindenben, honnan tudnám, hogy ez volt a minden, hogy rajta kívül nincs más?

- Mivel a teljességet soha nem ismerheted meg, mindig újabb tapasztalatokra, felfedezésekre lesz szükséged, ugyanis a végtelent sehol nem lehet lezárni, ezért van a folytatás. Amit megismertél, örökre a tiéd marad, senki nem veheti el tőled. (Minden megismerésed a te tapasztalatod, senki nem veheti el tőled. Igaz, senki nem akarja elragadni, hiszen neki is megvan a saját tudása, mely önmagára vonatkozik - ezért nincs szüksége a tiédre. Gazdagíthatja ugyan a tiédet, ahogy te is hozzátehetsz az övéhez. De mindkettőtök tudása saját tudás marad.)

Éppúgy miként a királytól sem vehetik el a koronáját, ha megérdemelten viselte. 

- Azt mondod, ha letelt az ideje, a koronáját magával viszi?

- Ha a koronáját nem is, de a fényét igen. Ha innen nézed, mindenki király a saját életében. A korona fénye a tettekben rejlik, és a gondolatokban, hiszen azt váltod valóra, amit elgondoltál. Így mindenkinek van saját koronája, míg az egyik látható, a másik csupán érzékelhető.

- Ez azt jelenti, nincs különbség király és ember között? - kérdezte Iliádész csodálkozva.

- Diogenész azt mondta Alexandrosznak: légy előbb ember, s csak azután király. Én meg azt mondom Iliádésznak: már látom, hogy ember vagy, most arra kérlek, legyél király.

- Az nehéz lesz, nincs országom, palotám és koronám.

- Van családod, házad és fejed. Mindenből kaptál, ami királyhoz illik, csak éppen más a színük, ezáltal a nevük is, de attól még ugyanazt jelentik. 

Iliádész nem szólt, csak mosolygott.

- Ám Alexandrosznak valami mégis hiányzott a boldogsághoz, amit a tanítótól kívánt megszerezni - fűztem hozzá.

- Mi is volt az? - kérdezte Iliádész -, elfelejtettem.

- Gondolkozz, hátha eszedbe jut - bátorítottam.

- Hiába töröm a fejem, már nem emlékszem...

- Gondolkozz, ami igazán fontos, az mindig nálad marad, neked csak le kell nyúlnod érte, és a felszínre kell hoznod...

Ekkor Iliádész belső szeme előtt lepergett a király és a tanító beszélgetése. Szinte hallotta, mit mondott Diogenész a királynak, mikor az rosszat gondolt róla.

- Alexandrosz nem ismerte az embereket, hiszen saját magát sem ismerte... Azt várta a mestertől, tanítsa meg az élet finomságaira, végül pedig elégedetlenkedett, hogy a vendéglátásért semmit nem kapott cserébe...

- Vajon mit akart Diogenésztől megszerezni? - tettem fel ismét a kérdést.

- A tudását? Az élettapasztalatát? - kérdezett vissza Iliádész, de amint kiejtette a szavakat, máris tudta, hogy rosszat mondott.

- Szerinted elvehetik tőled a tudásodat?

- Azt mondtad, nem, és én hiszek neked, Tatiosz... Egyszer biztosan magam is megtapasztalom.

- Ebben bizonyos lehetsz, és akkor ismét gyere el hozzám, hogy beszélhessünk erről - válaszoltam.

Iliádésznak végül felrémlett a Szeretet Tanítása:

- Már emlékszem... Alexandrosz látni akart megtanulni. Szüksége lett volna a belső szemére, amelyik jól lát, mert középen van.

- Látod, ez a különbség közted és a világhódító között. Ő király létére sem tudta az embereket a szeretet szemével nézni, azzal, amelyikkel te már látni tudsz. Ezért gazdagabb vagy, mint ő.

- Ez az idő szerepe mindannyiunk életében, Iliádész - fordult Kalimonasz a barátjához. - Amikor tudod már, mit jelent embernek lenni, s akként élsz, akként cselekszel, elnyered az emberség fénylő koronáját.

- És akik soha nem tudják meg, mit jelent embernek lenni, azokkal mi történik? - kérdezte Iliádész.

Erre már én válaszoltam:

- Azok ismételnek.

*

Az eset, amit most elmesélek, szintén Alexandrosz királlyal történt.

Lükosznak fájt a lába, nem akart hadba menni a többiekkel.

- Te megtagadod a király parancsát? - vonta felelősségre Alexandrosz -, vigyétek és vegyétek a fejét - intett őreinek.

- Ezt nem teheted velem - mondta végtelen nyugalommal Lükosz, hangja nem remegett.

- Nem te fogod megmondani, mit tegyen a király! - harsogta Alexandrosz. 

- Mégis azt mondom, nem teheted... Van egy kedvenc lovad, igaz? Adj egy évet, és én megtanítom a lovadat repülni. Mégiscsak illik ez egy királyi lóhoz. Ha nem sikerül, akkor a fejem veheted.

- Az én lovam a leggyorsabb!

- De mégsem tud repülni...

A király megvetően nézett a harcosra:

- Ha volna egy kis eszed, te is tudnád, hogy szárny nélkül nem lehet repülni.

- Hogyne tudnám, de kérlek, ne hagyd ki életed legnagyobb lehetőségét, amikor felajánlom neked, hogy megtanítom a lovadat repülni. Ez majd emeli dicsőséged fényét... Csak adj hozzá egy évet.

Eltelt egy év, és a derék állat nem tanult meg repülni, bárhogy igyekezett...

Alexandrosz magához kérette Lükoszt:

- Tud már a lovam repülni? - kérdezte gúnyosan.

- Inkább holnap, a csata után beszéljük ezt meg. Most ne foglalkozz ilyenekkel, a lónak sem használna, ha a harc előtt kifárasztaná magát a repüléssel.

Másnap a csatában a király megsérült, eltört a válla, és egy nyílvessző a bokáját is megsebezte. Lükosz bement a királyi sátorba. Szomorúan nézte, amint gyógyító kezek füvekkel enyhítik a király nagy fájdalmait.

- Most én kérek tőled egy kis időt - szólalt meg Alexandrosz erőt véve magán.

- Ígérem amint meggyógyulok, én is megtanítom a te lovadat repülni. Majd együtt nézzük, milyen szépen szállnak. Kérlek, légy türelemmel, és mondd meg a lovamnak, ne felejtse el a tudományát. Ügyes tanárnak bizonyultál, én is tanultam tőled valamit: akik nehezen tanulnak, azok ismételnek."

/Tatiosz: Az élet szép ajándékai/

SZÍNEK a feladatban, FORMÁK az időben...

"Kell, hogy az embernek megadassék a képesség a szép felismerésére, a gyönyörűségre.
Ezt elérheti, ha tisztán vannak tartva az érzései, ha szerényebben, kevesebb munkával megél s ráér a pihenésre s a pihenésben a bölcseletre, az isteni természet ismeretére.

Ebben a kialakulásban él a mai ember, keresi az igazat, a szépet s önmagát... .
Keresi önmagát és az Istenbe vetett bizalmát.
Az Isten megközelítésére feltétlenül szükséges, hogy az embernek tiszta legyen az érzése, befolyástalan a gondolatmenete."

‪/Csontváry Kosztka Tivadar/

Az idővel néha nem vagyok barátságban. Többször érzek sürgetést a legapróbb hétköznapi feladatok kapcsán is. Ez valahol jó is, mert amikor erre hallgatok több rend van körülöttem, ami valamiféle elégedettséget megnyugvást is ad, ugyanakkor ára is van... ilyenkor néha nem eszik, nem iszik, nem vesz levegőt rendesen az ember. Van hogy vissza kell lassítani a saját ütemünkre. Túl sok mindent kell ma már csinálnia az embernek. Ezzel nyerek erőt néha:

"Az örökkévalóságon átvezető, végtelen utat járom, rengeteg időm van. A szívemmel kommunikálok. Minden rendben." /Louise L. Hay, Mona Lisa Schulz: Minden rendben/

Nemrég láttam a Lucy című filmet (http://hu.wikipedia.org/wiki/Lucy_%28film%29) ami azt állítja, hogy az idő le van lassítva számunkra, vagy valami ilyesmit... érdekes.

Az emberbe manapság idővel könnyen épül bele, hogy mindent azonnal kell. Ezt már talán sikerült levetkőznöm, de ezentúl tudomásul kell vegyem, hogy nem biztos hogy mindenre jut idő és alkalom... akár egy élet alatt is. Ezt el kell fogadni. Ide jöttem egy csomó feladattal... hogy tetszenek vagy sem ezek a feladatok az már egy másik kérdés, de valószínűleg én választottam őket magamnak. Vannak amiket nem tudok időzíteni kicsit sem, így azok kell legyenek az elsődlegesek az biztos, aztán nem tudom a többit... és lesznek olyanok amikre nem lesz idő most, vagy fogalmazhatok inkább úgy, hogy túl sok lenne. Felesleges agyalni ezek miatt, valamely következő életben amikor úgy állnak össze a feltételek, akkor tudunk rájuk megfelelően figyelni. Minden feladatra, megélésre, tapasztalatra sor kerül egyszer aminek meg kell lennie. (Az ember megfigyelheti magán, hogy még itt is, földi tudatával is néha mindenféle feladatot összevállal, ráadásul túl akar lenni gyorsan a legnehezebbeken... csakhogy az idő relatív, pont a nehezebb feladatoknál érezzük ezt leginkább.)

Valahogy úgy érzem, hogy ez életem három nagy szakaszra tagolódik, három nagy feladattal és több valamivel kisebbel és kisebbekkel. Az első szakasz már nagyjából elcsitult a maga legnagyobb feladatával, most zajlik a második a maga legnagyobb feladatával, azt még nem tudhatom, hogy lesz-e egy harmadik is, és ha lesz miről fog szólni, de érzem hogy megvan ez a lehetőség is az "éterben". Bízom benne hogy ha lesz, még jobban fogom tudni majd menedzselni.

(Én aki azt hiszem magamról hogy egy csomó mindent el tudok fogadni és nem ítélkezem) nehéz elfogadnom, hogy mindennek ami létrejött, megvan a helye és létjogosultsága (oka) ebben a világban... a nehézségeknek, a feladatoknak, a történéseknek, az embereknek (akármennyire nem tetszik vagy félünk tőle). Emellett hiszek abban, hogy a jövőt minden percben alakítjuk is.

Minden egyes nap, minden tudatosan átélt perc egy vízválasztó. Tudom és mégsem csinálom. Talán egyszer majd menni fog. Hasznos tudatában lenni mindig, hogy minek tulajdonítunk figyelmet és hogy milyen értékek vannak az életünkben, valamint magunkban. Nem vagyunk egyformák, így az életünk sem lehet egyforma. Van akinek pörögni kell mert most azért jött ide hogy azt megélje, van akinek meg inkább a nyugi kell... minden adott olyan módon hogy a feladatcsomagunkból az éppen legnagyobb feladatot meg tudjuk oldani amit az adott időszakra bevállaltunk, amihez éppen megvannak a feltételek. Minden okkal van úgy ahogy van.

A nehézségek között is meglátni a szépet, az értelmet és megtalálni a békét... ez igazi művészet és a legnagyszerűbb tanítómódszer lehet a számunkra (ha nem is ismerjük fel egyből). Az élet értelme részben, hogy gyönyörködtessen bennünket. Akkor vagyunk képesek művelni az életet úgy hogy ne a feldolgozatlan elnyomott emlékek, traumák, a már nem hasznos gondolatminták kísérjenek bennünket 20-30-40 év múlva dolgunk végezetlenül a köztes létbe, ha képesek vagyunk meglátni a szépet. Akkor mindig lesz erőnk tovább lépni. (Szerintem.) Ez elcsépeltül hangzik talán, de megvan a maga értelme. Amikor éppen sötéten látjuk vagy érezzük a dolgokat és képesek vagyunk kihozni magunkat ebből, akkor új lehetőségek, új remények, megoldások születnek... mindig egy picit előrébb jutunk és egy picit mélyebben süllyedünk a feladatba. Pontosan annyi terhet kapunk amennyit még elbírunk viselni... van amikor több erőnk van, aztán újra nyomást gyakorol ránk a feladat, de így van több esélyünk megoldani és hamarabb megoldani. Néha fel is tudunk lélegezni kicsit közben. A feladat marad amíg meg nem oldjuk. Ne féljünk mindettől. 

A "szép" persze relatív fogalom... bármi lehet szép számunkra, a lényeg hogy ne ártsunk általa! A velünk történtek, a feladatok hatással vannak arra hogy hogyan látjuk a világot. Az élet értelme részben, hogy gyönyörködtessen bennünket... az én világképemben most ez azt jelenti, hogy megtalálni a szépet abban amit mások teremtettek, alkottak és magunk teremteni, alkotni szép dolgokat, amelyekben gyönyörködhetünk, amelyekre rácsodálkozhatunk, amik miatt meghatódhatunk, mosolyoghatunk, megbékélhetünk, amikért hálásak lehetünk, szeretetet tiszteletet érezhetünk, amik megmaradnak az emlékezetünkben.

Formák, színek, hangok, stb... alkotják e világot... megannyi végtelen kombinációban ugyanakkor valamiféle rend szerint. A természet ezt megadja nekünk. (Akik a természettel nem tartanak kapcsolatot, és nincs lehetőségük vagy nem akarják meglátni az ott rejlő szépségeket, talán nem csoda, hogy mindenféle póttevékenységben keresik ezt az élményt. Ezek egy részével nincs is baj, amennyiben nem okoznak kárt másoknak.) Sokszor ezek a dolgok életmentőek. Az embernek ma szüksége van a kreativitásra, jobban mint bármikor azt hiszem. Ha nincs lehetősége a természettel való kapcsolatában megélni a teremtés szépségét, akkor nagy eséllyel érezni fogja, hogy valamit magának is csinálnia kell, részt kell vegyen az Alkotó munkájában, teremteni valamit ami gyönyörködteti és amivel persze nem okoz kárt senkinek és a természetnek sem. Ennek fényében egész másképp lehet nézni például a lábbal vagy szájjal való festést. Ezeknek az embereknek ez jelenti az életet... teremteni valamit szeretettel, hogy közben az Alkotóval összhangba kerülhessenek...

... Ami gyönyörködtet bennünket, és akár másokat is... Sokszor érzem ezt most nagyon fontosnak a világban, a formák és a színek csodás tárházát, rendszerét, harmóniáját, szépségét felfedezni amiben csak tudom.
(Valószínűleg minden leírható több módon, ennek megmondhatói azon emberek (szinesztéták) akik valamilyen okból kifolyólag képesek érzeteket társítani egymáshoz, pl. zenéhez színeket stb.)

Színek és formák, és más érzetek... ezekből épül fel minden e világon... mert így „látjuk”, részben így érzékeljük mi emberek az itt lévő rezgéseket... képesek vagyunk automatikusan ráhangolódni ezen rezgésekből azokra amelyekre éppen abban a pillanatban, állapotban fogékony a szépérzékünk, aztán egyre több mindenben fogjuk majd meglátni a szépséget, s ezek társaságául a szeretet, tisztelet, csodálat, egység és más hasonló érzések jelennek meg bennünk... így idővel tudatosan is könnyebben megy a ráhangolódás ezekre a magasabb érzelmi állapotokra. Ez is lehet egy módszer.

Szakítsunk időt a szép megtalálására és alkotásában való részvételre.

Ha van olyan tevékenység amibe szeretetet tudsz adni, akkor később másba is és egyre több mindenbe bele fogod tudni tenni ezt az érzést... A lényeg hogy örömmel csináld azt a valamit... Egyszóval csinálj olyan dolgokat amiket örömmel teszel (és nem okozol vele kárt) és tegyél bele sok-sok szeretetet. Így sokkal könnyebb lesz majd a későbbiekben, amikor a gondolataink egyből valósággá válnak.

A tanítványoknak, akik azt akarták tudni a Mestertől, hogy miféle meditációt végez reggelenként a kertben, így válaszolt:
- Amikor figyelmesen nézem a rózsabokrot, akkor teljes virágzásban látom.
- Miért kell valakinek figyelmesen néznie, hogy lássa a rózsabokrot? - kérdezték.
- Mert máskülönben nem a rózsabokrot látja az ember, hanem a saját előre gyártott gondolatát a bokorról.
/Anthony de Mello/

/Az idézetek forrása: https://www.facebook.com/aquariuskincsei/photos_stream/

Ajánló: "Otthonunk - Egy utazás története"

Az emberi természet szereti mindazt ami gyönyörködteti. Egy olyan környezetben van szerencsénk élni ami csupa ilyen dologgal vesz körül minket amelyek szépek, amelyekre újra és újra rácsodálkozhatunk, ahol jó élni. A Föld hihetetlenül változatos, képzeletünket is felülmúló szépségű képével pontosan ilyen. Persze csak ha látjuk, észrevesszük... A Föld a sebeiből így is úgyis helyrehozza magát akkor is amikor mi már esetlegesen rég nem leszünk rajta... de ha mi maradni akarunk, és minden amit alkottunk, teremtettünk, létrehoztunk szeretnénk ha maradna, hogy minél többet látva megérjük az öregkort, hogy a gyerekeink is tudjanak itt élni, ha szeretnénk ha lennének unokáink és emberek még később is, a növényekről állatokról nem is beszélve, akkor most kell cselekednünk. Az ember és a Földön minden más faj csakis a természet részeként, a természettel összhangban maradhat életben. 

Egy szép, érdekes, kissé megrázó dokumentumfilmet ajánlok nektek. A film a Föld minden tájáról a legszebb helyek mellett bemutatja azokat is, amelyek már az emberi kár okozásának következményeként alakultak olyanná amilyenek most. Persze változás mindig van, de ezt ne keverjük össze azzal amikor az egyensúly felborulásával a Föld élőlényeit károsan érintő történések következnek be. Kitekintést is kapunk arról, hogy mi várható, ha nem teszünk valamit hogy ezeket visszafordítsuk, megállítsuk.

A film kísérletet tesz arra hogy megmutassa lélegzetelállítóan szép a Földünk, sokkal inkább, mint gondolnánk, ennek híveként és felelősség tudatunk révén hív, hogy egyként fogjunk össze megóvásáért.

 http://youtu.be/rrcL-sSuz5c

http://youtu.be/4yJjugAt9uA

Próbáltál már a természeti elemekkel kapcslatba lépni? Kérdezted már a szelet, hogy mit mondd neked? És a Napot, a vizet, a földet, a fát...? Ha van kedved próbáld ki! :)

Tatiosz tanításai - A Választás Tanítása

A Szeretet Palotája után a Választás Tanítása...

"Tanítványaim az élet legnehezebb kérdéseire akartak mindig választ kapni. Folyton azt kérdezték: miért?

Kalimonasz állt a főtér nagykövére, kiemelkedett a többiek közül.

- Ismeritek a fiának tanácsot adó apa történetét?

Mindenki csöndben várta a folytatást.

- Amikor Nireusz hazatért, apja vacsora után megkérdezte, mi történt az iskolában. Az ifjú elújságolta, hogy másnap előadást fog tartani. Az apa arca felragyogott, rögtön elárasztotta kéretlen tanácsaival. Mivel katona volt, így határozta meg fia teendőit: "Szedd pontokba a mondanivalódat. Szigorúan haladj lépésről-lépésre. Te irányítasz, tudd, hogy mit vársz a hallgatóidtól, azt követeld is meg tőlük. Ne hibázz! Semmi körülményeskedés, maradj a lényegnél! Ha ezeket betartod, jól fog sikerülni az előadásod. Én mindig így csinálom". Végül megkérdezte: "Miről is fogsz beszélni nekik?". - "A szeretetről" - válaszolta Nireusz.

Néhányan mosolyogtak, mások kínosan feszengtek, voltak akik megborzongtak. Ekkor Kalimonasz megkoronázta Nireusz szomorú történetét:

- Az igazi szeretet nem azonos az akarattal. Aki elvárja mások szeretetét, csupán engedelmességet követel. Az akarat a szeretet adakozó koldusa: azért ad csupán, hogy követelhessen, s hogy a végén a szeretet morzsáihoz jusson. Miközben adakozik, tekintélyhegyeket emel magának. Az igazi szeretet ajándék: nem kérheted, és nem is követelheted, ahogyan ő sem kér, és nem követel semmit. Van, ha életre hívod; és nincs, ha elvárod, hogy legyen. Földi eszköznek semmi hatalma felette.

- Csak nem azt akarod mondani, Kalimonasz, hogy az apa nem szereti fiát? - kérdezte Iliádész.

- Úgy hiszi, szereti, csakhogy ahol ő áll, az a szeretet túlsó partja. Ha túl sok szeretet zúdul belőled, már tudod, mit jelent szeretni, mégsem jól szeretsz. Amit adsz, szétfolyik a világban: a túláradó tenger hullámai elől mindig menekülnek az emberek. Amikor pedig épphogy szeretsz, még nem jól szeretsz. Az előbbinél túlléptél rajta, az utóbbinál még be sem léptél. Ha pedig csupán akaratot táplálsz a szeretet helyén, egészen bizonyos lehetsz abban, hogy egyáltalán nem jól szeretsz.

- Értem - mondta Iliádész -, a szeretnek fokozatai vannak - ekkor felém fordult, és Kalimonasz átadta nekem a szót.

- Szerinted mit gondolnak az emberek a szeretetről? - kérdeztem.

- A legszebb, leghősiesebb érzelemnek tartják, amelyik a világot mozgatja. 

- Számodra mit jelent?

- Áldozatvállalást, lelkesedést, feloldást és feloldódást, teljes odaadást...

- És még mit jelent? 

- Hűséget, bizalmat, elfogadást, folytonosságot, sok mindent, amit egyetlen szóval nem tudok kifejezni.

- Akkor próbáld meg körülírni.

- Bonyolult arról beszélni, amire nincsenek szavaink, Tatiosz. Éppen te mondtad egyszer: "a szeretet egy másik világból érkezik a földre, mi hozzuk magunkkal születésünkkor." Úgy gondolom, a legfontosabb az együttérzés és az ítéletnélküliség a szeretetben, amikor a másikat olyannak fogadjuk el, amilyen, és nem akarjuk megváltoztatni, a magunk képére formálni. A legszebb szeretet elvárások, ítéletek, feltételek nélkül, kölcsönösen szeret. Talán ez utóbbi a legnehezebb...

- Hunyd be a szemed, és belülről láss - kértem Iliádésztől.

- Megvan.

- Most pedig rajzolj egy kört a homokba. A szeretetet ugyanolyan körnek képzeld el, amilyen te magad vagy, s amilyen a világ. Hogyan kezdesz hozzá?

- Kezemmel megérintem a homokszemeket.

- Hogyan folytatod?

- Az ujjamat vezetem a homokon.

- Állj meg a kiindulópontnál. Ha a kezed mozdulatlan, be tudod fejezni a kört?

- Ugyan! - csattant fel Iliádész -, te bolondot csinálsz belőlem, Tatiosz - hirtelen kinyitotta a szemét, és vizsgálódva tekintett körbe, hátha valaki a pártját fogja.

Kalimonasz és a többiek mosolyogtak.

- Pedig egyszerű - próbáltam megnyugtatni. - A szeretet épp olyan, mint te vagy. Amiképpen az egész világban minden folyvást változik, veled együtt szereteted is hullámzik. Itt, a Szeretet Palotájában, ahol most élünk, semmi nem áll meg, egyetlen pillanatig sem pihenhetsz. Emberek, események jönnek az életedbe. Érkezésüket tekintsd feladatnak, próbatételnek, mindegy hogyan nevezed. Te kaptad, ezért neked kell megbirkóznod velük. Nem fordulhatsz vissza, ki sem kerülheted őket, mert az út rajtuk keresztül vezet. Ma nem mondhatod, hogy holnap nem csinálok semmit, mert tegnap már megcsináltam. Ezért ma nem úgy érzel, ahogy tegnap éreztél. Ma nem ugyanazt gondolod, amit tegnap gondoltál, és nem ugyanolyannak látod a tegnapot, mint amikor az megtörtént veled. Holnap pedig újra másként érzel, mást gondolsz, és a maihoz képest új ember leszel. A szeretet nem kőszobor, amit kiállítanak a tér közepére. Tekintsd inkább feladatodnak: tegnapi, mai és holnapi feladatnak, örökös feladatnak.

- Azt mondod, a szeretet feladat? - Nem pedig egy magasztos érzés? - kérdezte Iliádész, hangjába némi szemrehányás is vetült.

- Az élet színei folyvást változnak. Ebben nagy részed van neked és a többi embernek. Szeretnéd színesebbé tenni a Szeretet Palotáját, persze ez nem mindig sikerül. Miközben az épületet alakítod, te magad is változol. Vajon miért vállaltad ezt?

- Mert a színek szebbek, változatosabbak, érdekesebbek a hétköznapinál - válaszolta -, ráadásul jobban is tetszenek...

- Minden szín egyformán gyönyörködtet?

- Hogy mondhatsz ilyet! Neked a tél ugyanazt jelenti, mint a nyár? - kérdezett vissza. - Mert én a nyarat jobban szeretem, sőt a tavaszt még inkább...

- Akkor te nagyon okos vagy, Iliádész - méltattam észjárását. - Éppen a lényeget mondtad ki azzal, hogy választottál. Mindent tudsz, anélkül, hogy tudnál erről.

Hallgatunk. Iliádész a gondolataiba mélyedt. Kis idő múlva - már tudjátok, hogy az idő nem számít, ezért nem fontos, mikor - visszatért közénk:

- Azt hiszem, most értettem meg a szeretet lényegét - sóhajtott fel megkönnyebbülten. - Ma jókedvem van, szeretettel fordulok a világ felé, s ekképpen látom az embereket is. Sok kedvesség árad felém, ezért mosolyogni tudok. Tegnap tömérdek bosszúság ért, ráadásul a fejem is megfájdult. 

- Tudtál mosolyogni? - kérdeztem tőle.

- Eszembe sem jutott. Még azokat is megbántottam, akiket tényleg szeretek, a feleségemet, a lányomat, a fiamat... - folytatta volna, de hirtelen elhallgatott.

- Csak nem ismersz olyanokat is, akiket nem szeretsz?

- De igen... - nyögte ki zavartan, hiszen a Szeretet Tanításainak Iskolájába jár. Úgy vélte, hibázott, s most feltétlenül jóvá akarta tenni. - Őket is szeretem... csak... nem úgy, mint a családomat...

- Téged mindenki szeret?

- Nem hiszem...

- Az együttérzés mosolyával próbáltam zavarát feloldani.

- Nagy bűn, hogy aki nem szeret engem, én sem szeretem? - nézett rám bátorítást várva.

- Egyáltalán nem bűn. Te szívesen úszol olyan hajó után, amelyikről bizonyosan tudod, hogy nem vesz fel a viharban, és a tenger közepén magadra hagy?

- Nem - sóhajtott fel megkönnyebbülten -, nem hiszem. Ám ha a hullámok hátán vergődnék, mégis megkérném, hogy segítsen nekem...

- Mit tennél, ha visszautasítana?

- Valahogy  megpróbálnék kikutni a partra. Talán jönne arra egy másik hajó... Talán megfordulna a szél... Talán Poszeidón, aki nagymestere a sorshúzásnak, megsajnálna - mosolygott.

- Ha fordítva történne, te segítenél neki?

- Segítenék...

- A választani tudás az igaz tudás. A jó ember ritkán téved. Te jó ember vagy Iliádész. Milyen közel állnak egymáshoz: adni-kapni, ajándékozni-elvenni, tisztelni-megalázni, odafigyelni-elvárni, elengedni-kényszeríteni, megbocsátani-haragudni, megbízni-gyanakodni, együttérezni-közönybe burkolózni, hinni-kételkedni... Csakhogy mindkettő a túlparton van. A Szeretet mindent egynek lát, az emberek vágták ketté azt, ami valójában egy. Így szakították szét a Szeretet Palotáját is világra és alvilágra. Bár mindkettő ugyanott található, csak az egyik magasan, a másik pedig mélyen van. Neked kell választanod... Jól döntöttél.

Iliádész azonban tovább faggatott:

- Ha mégis kimentene a vízből, bár minden porcikája tiltakozik ez ellen, ezt jó cselekedetnek tartod, Tatiosz?

- Számodra annak, mert nem fulladsz bele a tengerbe. Ő viszont nem különb Próteusznál, a nagy átváltozóművésznél, aki mindennél s mindenkinél változatosabb volt: bármilyen alakot magára tudott ölteni, még a tengerét is. Az ilyen ember maszkot visel, soha nem tudod meg róla, milyen a valóságban. Ha túl sokáig hordja, szinte odaég az arcára, ezért egy idő után maga sem tud már eligazodni. Mivel túlságosan beleéli magát a szerepébe, azonos lesz a szerepével.

- Milyen szerepekről beszélsz, Tatiosz?

- Rólad beszélek, nem pedig egy szerepről, esetleg többről. Persze időnként egy-egy szerepet alakítanod kell, amikor az a feladatod. Az is lehet, hogy egyszerre többet, azon múlik, honnan nézed. Most építőmester vagy, van családod, szüleid, feleséged, fiad, lányod, unokáid... Minek tartod magad inkább: építőmesternek, gyereknek, férjnek, apának, nagyszülőnek?

- Ez mind én vagyok. Mindig annak érzem magam, amelyik feladat éppen a legfontosabb.

- Tehát mégis vannak szerepeid?

- Ha a feladatokat érted szerepek alatt, akkor vannak.

- Te azonos vagy szerepeiddel, vagyis a feladataiddal?

- Erre még sosem gondoltam...

- Akkor gondolkozz el ezen, kérlek.

- Magammal vagyok azonos - mondta Iliádész mély meggyőződéssel -, csakhogy akit magammal azonosítok, az akkor is van, amikor a szerepek felcserélődnek, illetve az egyik átadja helyét a másiknak.

- Jól mondod, a szerepek jönnek-mennek, és te nem vagy azonos egyikkel sem. Az igazi belül van, azt kell megtalálnod, hogy a szerepek között eligazodj, és választani tudj.

- Sosem gondoltam arra, hogy két, vagy több ember lennék.

- Egy ember vagy, Iliádész, de mindig két lehetőség közül kell választanod. Arc és maszk fontos helyen állnak a Választás Tanításában, mivel a lehetőség kapuja kétfelé nyílik. Ha ugyanazt mutatod a világnak, amit belül érzel, ha vállalod magad, és kiállsz amellett, amit már tudsz magadról, akkor te és az, aki most vagy, kivül és belül egyek lesztek. Nagy dolog azonosnak lenni önmagaddal, és még nagyobb egynek lenni a többiekkel. Ha ezt megértetted, és alkalmazni is tudod: egyet gondolni, ugyanazt érezni, azonképpen cselekedni, akkor élsz a Választás Tanítása szerint, mert az vagy, aminek látszol. 

*

Régen történt. Szép őszi nap ölelte át fátyolos fénnyel Anavatosz lankás vidékét. A Platián ültünk tanítványaimmal, az együttérzésről és a megértésről beszélgettünk. Philiosz derűs arccal lépett hozzám, hogy elköszönjön. Azt mondta, nem jön többé. A többiek faggatni kezdték:

- Talán túl sokat tanultál, és több tudomány már nem fér a fejedbe?

- Talán a gyakori sétától a megfájdult a lábad?

- Mást kaptál, mint amit vártál, ezért máshol folytatod?

- Nem bízol magadban, hogy megérted, és megtanulod?

- Kétségek gyötörnek, hogy nem tudod továbbadni, amit itt tanultál?

- Valaki kedvéért teszed? Vagy csak engedelmeskedsz az akaratának?

- Egyszerűen meguntad, és eleged lett?

- Nagy baj ért, csak nem akarod velünk megosztani?

- Nyugtalanít valami?

- Valamelyikünk megbántott talán?

- A tér, a kő, a fák s a barátaid már nem jelentenek semmit neked?

Sorra záporoztak a találgatások és a számonkérések. Kalimonasz állította meg a kérdések özönét:

- Tényleg tudni akarjátok: miért?

- Igen... igen... igen.. - hangzott mindenünnen.

- És miért? - szólt Kalimonasz bölcsen.

*

Nincs olyan helyzet, amelyben megértés és együttérzés nélkül járhatsz el. Ha gyötörsz valakit, magad is kínlódni fogsz; ha megsértesz valakit, téged is bántalom fog érni. Egyszer, valamikor. Már tudod, hogy az idő nem számít. Lehet, hogy a mostaninál sokkal nehezebb pillanatban."/Tatiosz: Az élet szép ajándékai/

https://www.youtube.com/watch?v=x23BGGjDxTs

Kapcsolat 13. - Kapcsolat a testünkkel, avagy minden kapcsolatban áll mindennel

Többször hallottam már, hogy a testünk a lelkünk temploma.

Próbáltam ezt elképzelni... szeretném elfogadni és szeretni feltételek nélkül, mindig, úgy ahogy van. 

Szerintem a test egy templom, gyár, vagy ki minek látja, valamiféle szerkezet, ami rettentő komplex, összehangolt, intelligens működést folytat és egy egységes egészt ad... de ugyanez jellemző a legkisebb komplex alkotórészeire a sejtekre is... és még ki tudja, ezt tovább nem képzeltem el... de ugyanúgy a világ is amiben élünk ugyanilyen intelligens és komlex, ahogy fent úgy lent...

A testünknek minden alkotóköve aktívan él és dolgozik. Ami kitölti a nem látható teret (az általunk látható spektruma a fénynek csak egy kis rész), a nem megfogható része, az vagyunk mi valójában, illetve annak egy része... változó része a nem születettnek, nem elmúlónak, nem változónak. Jézusnak talán most mi lehetünk a temploma, mi mindannyian? Ő a "minta", ő a tökéletes emberi lény. (Egyesek szerint, de én is így érzem).

Ahogyan a Föld vigyáz ránk, gondoskodik rólunk, táplál minket, tisztítja magát... nekünk is úgy kell gondoskodnunk testünkről, vigyázni rá és a minket körülvevő kisebb "egységekről". Valamint "felfele" is, a Földről de még az Univerzumról is (lásd pl. az űrszemét megoldása).

Ebben a testben vagyunk képesek megnyilvánulni. Olyan dolgokat tudunk tenni, alkotni és megélni általa amiket csakis ebben a testben vagyunk képesek, semmilyen más formában nem... nem véletlen vagyunk most abban a szerkezetben amiben vagyunk. És mi alkotjuk az építőköveket... Az alapanyagot kapjuk, összerakási útmutatót is kaptunk, melyekről még csak nincs is igazán tudomásunk tudatosan. Önmagát összeállítja és működteti. Saját templomunkat mégis mi alkotjuk végső soron, nélkülünk nem létezhetne, mert tőlünk függ hogy tud-e működni, hogy mit adunk neki enni, tőlünk függ, hogy hogyan használjuk, vigyázunk-e rá, hogyan dolgozunk együtt vele, megbeszéljük-e vele egymás igényeit, megadjuk-e neki mindazt amire szüksége van ahhoz, hogy időről időre újra és újra felépítse önmagát a lehető legjobb formájában, fizikai energiahordozókon kívül finomabb energiákkal is tápláljuk-e, megoldjuk-e lelki gondjainkat mielőtt gondot okoznának a testünkben, vagy ha már a testünk jelez hajlandóak vagyunk-e megtalálni és feloldani az okot...
Testünk intelligenciája képes helyreállítani (meggyógyítani) is önmagát, ha megtaláljuk vele a kapcsolatot és felismerjük azt, "megbeszéljük" majd elengedjük. Ő szól hozzánk. Van fülünk arra, hogy meghalljuk? Ez a test amiben vagyunk most a mi templomunk, amit egy időre kölcsönbe kaptunk. Intelligens, szent bölcsesség eredménye. Tőlünk függ a léte, a mi itteni létünk pedig tőle. Ismerjük már őt? Beszéltünk már vele?

Minden kapcsolatban áll mindennel... ennek figyelembe vétele nélkül nem tudjuk megismerni magunkat, teljes lényünket, az egység megtapasztalása nélkül végső soron nem tapasztaljuk meg a valódi boldogságot.

Wonderful Africa Chill out music

http://youtu.be/Hl1P0f_z9P8

Tatiosz tanításai - A Szeretet Palotája

Tatiosz következő tanítása a Szem tanítása után (http://nesszi.blogspot.hu/2013/06/tatiosz-tanitasai-szem-tanitasa.html) a Szeretet palotájának működéséről szól. Nem biztos, hogy olyan egyszerű megérteni ezeket az elgondolkodtató írásokat mint első olvasásra gondolnánk. Szeretettel ajánlom mindenkinek!

"Gügész belépett a Szeretet Palotájába. Amikor elérkezett az idő, bölcsen kormányozta Lüdiát.

Egyszer a kiváló harcos hírében álló Klütiosz kereste fel Lüdia nagy királyát a szomszédos városállamból. Panaszkodott, hogy egyre kevesebb ellenfelet tud lemészárolni a csatatéren.

- Mit csinálsz, amikor megfújják a csatakürtöt? - kérdezte a király.

- Rohanok, és levágom a fejét annak, aki elém kerül - válaszolta Klütiosz.

- És utána mit csinálsz?

A katona, bár legyőzhetetlennek tartotta magát, most megtorpant, mivel erre a kérdésre nem tudott válaszolni.

- Úgy gondolom, ha levágtad, vissza is tudod ragasztani - mondta az uralkodó.

- Visszaragasztani! - kiáltotta elképedve Klütiosz. - Ugyan minek ragasztanám vissza, amikor épp most vágtam le?

- Ha majd vissza tudod ragasztani, akkor gyere el hozzám, hogy tovább beszélgessünk - mondta Gügész.

- Ez képtelenség - utasította el a katona, és sarkon fordult.

Nem jutott messzire. Furdalta a kíváncsiság, hogyan lehet visszaragasztani egy emberi fejet a törzsre, amit épp az imént vágott le. Visszament Gügészhez.

- Ha olyan okos vagy, tőled kérdezem: te vissza tudod ragasztani?

- Én sem tudom visszaragasztani, ezért nem is vágom le. Soha nem teszek olyat, amit később nem lehet helyrehozni, vagy meggyógyítani.

- Hogy éred ezt el? - kérdezte a királytól Klütiosz.

- Mielőtt megtenném, gondolkodom.

*

Egy asszony pénz ügyében kért tanácsot Gügésztől. Elpanaszolta a királynak, hogy minden pénze elfogyott, és ebbe nem tud belenyugodni.

- Mit kezdenél a pénzzel, ha egy jótevő bőséggel árasztana el?

- Elajándékoznám - vágta rá az asszony gondolkodás nélkül. 

- Miért?

- Mert csak adni szeretek, számomra ez a legfontosabb.

- És kinek adnád?

- A fiamnak és a lányomnak. Nekem nem kell, nincs semmire szükségem.

- Hogyne volna - mondta a bölcs király -, neked szeretetre van szükséged. Azt hiszed, megvásárolhatod a szeretetüket?

- Nem hiszek semmi ilyesmit, kérlek, ne gondolj rosszat a gyerekeimről - mondta az asszony -, csak pénzt akarok adni nekik.

- A szeretet vagy van, vagy nincs. Azt neked kell felismerned, szeretnek-e a gyerekeid. A szeretetet pénzzel megvásárolni nem lehet, ahogy akarattal sem tudod megszerezni mások szeretetét. Menj, és szeresd őket. Nekik nincs szükségük a pénzedre, annál nagyobb szükségük van a szeretetedre.

*

Másnap egy csúnya asszony kért bebocsátást a palotába. Hekalé azzal állt Gügész elé, hogy a férfi, akit szeret, elhagyta. Kérte a nagy királyt, irányítsa vissza hozzá. Amikor megismerte, könnyűszerrel magához édesgette egy kis kedvességgel, mert értett a varázslattal bódítás tudományához. Elhitette vele, ő többet tud adni neki bárki másnál. A férfi pedig hitt a mézes-mázos szavaknak, és elhagyta feleségét, a szépséges Helénét és fiát, a bátor Miltiádészt. Akasztosz (így hívták a hűtlent) még a disznókat is otthagyta egy kis időre Hekalé kedvéért, pedig ez már nagy áldozat volt a részéről. Az sem zavarta, hogy Hekalénak semmi nem jutott Aphrodité bájaiból. Évek teltek el édes-mézességben. Gyakran meglátogatta az asszonyt, és megölelte. Egy idő után Hekalé már a sokat is kevesellte, ezért így szólt Akasztoszhoz:

- Semmi a kedves szó, semmi a futó ölelés, többet akarok.

A férfi nem válaszolt. Ettől fogva együttlétük minden perce akarattá változott.

Hekalé megkérte a nagy királyt parancsolja meg Akasztosznak, hogy térjen vissza hozzá.

- Miért akarod erőszakkal magadnál tartani? - kérdezte tőle Gügész -, hiszen ő ezt nem akarja.

- Dehogynem! - vágta rá az asszony kegyetlen keménységgel. - Tudom, hogy akarja, csak még nem tud róla. Neked kell erről felvilágosítanod.

- A lélek szabad - mondta a bölcs Gügész -, engedd útjára. Ha valóban hozzád tartozik, vissza fog térni; ha pedig nem, megbizonyosodhatsz arról, hogy tévedtél.

- Nem tévedtem - makacskodott a csúnya nő -, vissza akarom kapni!

- Nem segíthetek rajtad... Nem is értem, miért jöttél hozzám, mikor mindent jobban tudsz nálam - válaszolta a király, és intett kezével, hogy távozzon. 

- Te okos vagy, és igazságos - ütötte tovább a vasat Hekalé -, jó király hírében állsz, aki mindig tudja, mire van szüksége az alattvalóinak. Gondoltam, megérted, mennyire szeretem, és segítesz őt visszakapnom.

- Szereted? Ha tényleg szeretnéd, elengednéd, és most nem lennél itt.

- Megható történet, te nem úgy találod? - vonta kérdőre a királyt Hekalé. - Ráadásul nekem van igazam. Ezért kell, hogy segíts: utasítsd, hogy jöjjön vissza hozzám a gyalázatos.

- Akarattal embereket összetartani nem lehet - mondta Gügész, és ismét intett a kezével.

A nő azonban nem tágított:

- Azt várom tőled, hogy igazságot tégy.

- Elvárással embereket összetartani nem lehet, hiszen az elvárás sem több egy önző akaratnál. Ha a két szívet nem köti össze a fénylő ezüstszál, a két lélek továbbra is kettő marad. A te szereteted inkább gyűlölet.

- Szeretet és gyűlölet nem ugyanannak az apának gyermekei? - vonta kérdőre a királyt a csúnya asszony. - Nem te mondtad régebben, hogy dobjuk ki a gyűlöletet a szívünkből, és adjunk helyet a szeretetnek?

- Valóban ezt mondtam - mosolygott Gügész, és már nem bánta, hogy az asszony maradt. - Erről szívesen beszélgetek veled.

- Te csak ne beszélgess, tégy igazságot, hiszen király vagy, ez a dolgod, nem pedig a beszélgetés.

- Távozz - váltott hangot Gügész -, ha nem akarod, hogy kidobassalak.

Hekalé másnap visszament a palotához. Mivel nem engedték be, harmadnap, negyednap ugyanígy tett. Mikor a kapu elől is elkergették, a palota mögötti dombon ácsorgott naphosszat, hátha megpillantja a királyt kerti sétáján. Gügészt sem hagyta nyugodni a dolog, talán mégis tud segíteni a szerencsétlen asszonynak.

- Látod, mennyit ér az akarat? Legyőzött még téged is, pedig te hatalmas vagy - vágott oda Hekalé gúnyosan a királynak, mikor az magához engedte. - Ez bizony megint engem, és nem téged igazol.

A király nem válaszolt.

- Hallgatsz? - kérdezte szemrehányóan az asszony. - Akkor ismét nekem engedelmeskedsz. Hát nem azt mondtam néhány napja, hogy ne beszélgess, inkább cselekedj? Félig már meg is volnánk. Már csak meg kell tenned, amit kértem tőled: tégy igazságot.

Az asszony addig szónokolt, míg végül szóra bírta a királyt:

- Meghallgatom Akasztoszt, mert annyira vágyol rá. Csak előbb felelj egyetlen kérdésemre, ez a feltétele minden továbbinak. Ha válaszolni tudsz, idehívom, ha nem, menj Isten hírével.

- Mire vagy kíváncsi? - ragyogott fel Hekalé gonosz arca.

- Milyen nap van ma? - hangzott Gügész kérdése királyi nyugalommal.

- Kit érdekel! - csattant fel az asszony -, ki törődik a napokkal, mikor a szerelem a tét!

- Menj, és élj! Felejtsd el, hogy valaha is ismertél! Az igazgyöngyöt senkitől sem veheted el, ha magától oda nem adja.

Az asszony azonban kitartott, és a király nem szabadult meg tőle.

- Nem ismered Kadmosz és Harmónia történetét? - kérdezte Gügész.

- Nem ismerem. Ha elmondod, esetleg meghallgatom - gúnyolódott Hekalé sátáni hangon, gondolván, most jól megleckézteti a királyt, bármit mesél, a maga hasznára fordítja azt.

- Harmónia, a szépség Istennőjének leánya a thébai királyhoz, Kadmoszhoz ment feleségül - kezdett történetébe Gügész. - Szép élet előtt álltak, így akarták az istenek. Fényes lakodalmukon velük együtt ünnepelték a kivételes pár boldogságát. Amikor Kadmosz társaival Théba vára felé tartott, egy tűzokádó kígyó állta útjukat az erdőben. Lángnyelve mérföldekig elért. Kadmosz társait mind bekebelezte, a királyt azonban sértetlenül hagyta. Ekkor Kadmosz véres bosszút állt a kígyón: fejét levágta, testét miszlikekre szabdalta, maradványait a tengerbe dobta.

- És mi köze ennek az én bajomhoz? - ripakodott a királyra az asszony.

Gügész végtelen nyugalommal folytatta tovább:

- Kadmoszt és Harmóniát sok csapás érte egymásután. Napjaik bánatban és szenvedésben teltek: előbb unokájukat, Aktaiónt vették el az istenek, majd két lányukat, Szemelét és Iónt is elveszítették. Árvíz sújtotta Thébát, tűzvész pusztította falait, földrengés döntötte porba Kadmosz egész birodalmát. Ekkor gondolkodni kezdett a király: vajon miért sújtják őt és családját az istenek ennyi sorscsapással? Ekkor eszébe jutott a kígyó, akin bosszút állt társai elvesztése miatt. Így fohászkodott az istenekhez: "Inkább változzam kígyóvá, csak ne érje ennyi szenvedés a családomat és a népemet." Abban a pillanatban kígyóvá változott. Harmónia nagyon szerette férjét, látva átváltozását, rémülten kiáltott fel: "Inkább velem tegyétek ezt, csak az ő életét kíméljétek meg!"

Kis szünetet tartott Gügész, majd megkérdezte Hekalétól:

- Szerinted mit tettek Harmóniával az istenek?

Hekalé, aki egyébként kiválóan szórakozott a tragédián, most acsarkodva vágta rá:

- Teljesítették a kérését, és az asszony visszakapta szerelmét... Te akarsz engem tanítani, mikor az istenek sokkal igazságosabbak nálad!

*

Ne felejtsd el, hogy a Szeretet Palotájának kapujában állsz. Amikor belépsz az épületbe, rajtad múlik: boldog napokat, vagy szenvedést találsz-e ott. Ebben a palotában a Szeretet Törvényei szerint kell élned. Amikor bekopogtattál, még tudtál erről. Idővel megkoptak az emlékeid, és új törvényeket alkottál magadnak. Ebben befolyásolt mindaz, amit a többiektől láttál, s amit magad megtapasztaltál.

Ahogy teltek az évek, új jelentést kaptak számodra a Szeretet Tanításai. Saját törvényeket alkottál, mert azt láttad, a világnak és az abban élő embereknek is megvannak a saját törvényei. Ekkor létrehoztad az ént és annak törvényeit. Akarat került szembe akarattal - csakhogy ezeknek már semmi közük nem volt a Szeretet Tanításaihoz.

Amit adni tudsz, azt add jószívvel; amit adnak, fogadd megértő kedvességgel; ne kérj, és ne követelj többet. Ha adsz, ne várj hálát érte, mert annak, aki kapta, semmit nem fog érni; és te, aki adtad, keserves árat fizetsz érte.

Nagy titokba avatlak be: csak azt add másnak, aminek te is örülnél, ha kapnád. Ugye nem akarsz ártani magadnak? Vagy még nem gondolkodtál el ezen? Amit mással teszel, valójában önmagaddal teszed - egy napon veled is meg fog történni. Nem hallottál a legfőbb Isten lányáról, Thallóról, aki a virágok úrnőjének képzelte magát? Oly sokáig hitette el magával boldogságát, hogy a végén nem tudta elfogadni, mikor a káprázat véget ért."

/Tatiosz: Az élet szép ajándékai/

Hát ezért érdemes a Szeretet Törvényei szerint próbálni megtanulni élni inkább (és nem a magunk által alkotottak alapján)... 

Ennek tükrében érdemes olvasgatni a fenti példákat. Szerintem.