2013. január 30., szerda

Jó a makacsság vagy sem...



Tegnap azt mondta egy orvos, hogy én ilyen vagyok, "érzékeny", azaz lelkileg, testileg bármi jobban hat rám, mint másra, ennek van jó és rossz oldala is. Ez utóbbi konkrétan azt jelenti, hogy kb. egy olyan testem van, amivel mindig is több baj lesz mint másoknak, és hogy az esetek többségében nem lehet majd semmit sem kimutatni, nincsen egyetlen gyógymód, ami végleges megoldást jelenthetne minden meglévő vagy a jövőben előjövő esetleges problémáimra. Ami az egyik embernek nem árt, az a másiknak igen, és én azokhoz tartozom, akiknek könnyebben felborulnak a hormonális és egyéb egyensúlyok a szervezetében. Ez egy hajlam, egyfajta embertípus.
Egyébként sem mondott ezzel semmi újat... de én az okot és a megoldást attól még kereshetem... ha már ők nem teszik...
Ebben én nem nyugszom bele.
Nem hiszek senkinek.
Én nem hiszem el, hogy ennek így kell lennie, hogy nem lehet ezzel valamit kezdeni. Én ezt nem tudom elfogadni és nem is vagyok hajlandó. Kétféle vagyok. Vagy ne éljek így tovább (bár nem szeretnék ismételni egy következdő életben, talán előről kéne kezdenem ugyanezt), vagy nem nyugszom bele, és nem érdekel ki mit mond. Egyik percben ez van, a másikban a másik. Most éppen mindkettő egyszerre. Most makacs is vagyok. Senki nem tudhat mindent. Hát akkor majd én összeszedem amiket tudni kell. Miért gondolja mindenki azt, hogy az ő igazsága az IGAZSÁG? Miért gondolja némely ember azt, hogy nem lehet másképp? Csak azért, mert betekintést nyerhetett egy korlátozott tudományba? Az orvostudományról beszélek most. Nem veszik észre, hogy ezzel is beskatulyáznak? Én csak keresem az okokat, a végső gyökerét, okát a testi problémáimnak, fájdalmaimnak, szenvedéseimnek. Mennyivel könnyebb valakit besorolni valahova, hogy te ilyen és ilyen vagy és kész amikor megáll a tudomány, ahelyett, hogy megpróbálnának segíteni.
Azt mondta az orvos, hogy ki kell alakítani egy olyan életmódot, amivel a legtöbb ártalmat ki lehet küszöbölni, ami hathat rám. És mégis hogyan csináljam ezt? Azontúl, hogy én már nem tudok ettől jobban vigyázni az egészségemre, ettől jobban vigyázni az egyensúlyomra, mint most, honnan szerezzem ehhez az erőforrásokat?
Egy ilyen életmód még nem változtat azon, hogy az életem talán soha nem lesz önálló, független, normális, hogy mindig egy halom pénzre lesz szükségem, hogy megadjam a szervezetemnek amire szüksége van és amit el tud fogadni, hogy hányszor és milyen szenvedéseken kell még keresztül menjek testileg és lelkileg, hogy ezt az egészet az emberek nagy része soha nem fogja tudni megérteni, hogy talán jóval kevesebbet fogok tudni más dolgokkal foglalkozni, mint amennyit érzem hogy tudnék, hogy az életem talán egy örökös szélmalomharc lehet... a túlélésért, egy ilyen életért.
Én nem ilyennek képzeltem el magam, nem ilyen kép él bennem önmagamról.
Az életemről meg egyáltalán nem is tudok nyilatkozni. Mindenhol azt lehet olvasni, hogy csak kövesd az álmaid, csak ezek lebegjenek a szemed előtt, törekedj feléjük és előbb-utóbb eléred őket. Az a helyzet, hogy nekem nem tudom, hogy mik az álmaim. Fogalmam sincs. Van egy-kettő persze, amik kb. lehetetlenek, de ezeken túl nincsenek elképzeléseim arról, hogy milyennek szeretném az életemet. Én régen azt hittem, hogy vannak, de nincsenek. Ami elképzeléseim voltak, azok szerintem másokéi voltak (amit láttam, meg amit elvártak tőlem, hogy milyen egy "normális" nő élete). Lehet, hogy most csak azért van ez, mert most nem tudok másra gondolni, minthogy egészséges szeretnék lenni és ez szinte minden mást felülír... nem tudom.
Nem tudok mit kezdeni sem az életemmel, sem önmagammal. 
Egyenlőre. Mindig bízom abban, hogy ez csak átmeneti állapot. Még ha mindig rosszabb és rosszabb, akkor is, hiszen az egy megmásíthatatlan törvény, hogy mindig minden változik és hogy soha nem tudhatjuk mi lesz holnap. Azért van néha ötletem, hogy mit és hogyan lehetne, de ez valahogy mindig másképp alakul, nem úgy ahogy eltervezem  (főleg amikor olyasmit csinálnék amit azelőtt nem). Erre szokták mondani, hogy mindig az a terv, ami most van. Ilyen törvényekkel egyenlőre nem tudok együttműködni, fogalmam sincs, hogy hogyan kell úgy működni, hogy minden pillanatban megszámlálhatatlan mennyiségű tényező van befolyással a történésekre. Így mégis hogyan alakítsam magam tudatosan a sorsomat, ha néha napján erre éppen egy-egy pillanatig képes vagyok?
Hol van a határ aközött, hogy elfogadom magam így, amilyen vagyok (amilyennek mondanak, mert hát tényleg olyannak is látszódom) és aközött, hogy nem hagyom hogy beskatulyázva legyek?
Képtelen vagyok ezt az egészet elfogadni. Nem tudom ezt elfogadni, nem tudom magam így elfogadni. És azt sem hogy mások terhére vagyok. Egyszerre vagyok az aki feladná a küzdelmet és az aki makacs is... Rettentően makacs vagyok. Bárki bármit mond nem fogadom el teljesen, még azt sem amiben magam hiszek. Így még azt sem tudom elhinni magamnak, amikor azt látom, hogy nincs remény. :) Ez vicces.
Van még hol kutakodni... addig úgysem nyugszom amíg mindent meg nem vizsgáltam. Nálam addig biztosan kitart "a remény soha nem hal meg". Szóval még lehet lépegetni ide-oda a sakktáblán. Csak ne lennék ezzel mások terhére. Mindig adósa vagyok valakinek. :( Bár úgy tűnik ezzel egyenlőre csak nekem van bajom, mégis annyira nehéz ezt elfogadnom.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése