Fura alakok vannak

Tegnap délután egy férfi megérintette a kezem az egyik aluljáróban. Szembe jött, az arcát nem láttam, épp akkor jött le a lépcsőn amikor futólag ránéztem, a lábai elé, lefele nézett. Távol volt, nem is értem hogyan került olyan közel mire mellém ért. Semmi szándékot nem láttam és nem éreztem rajta irányomban, ezért nem is szenteltem figyelmet neki. Így váratlanul ért, amikor egy határozott mozdulattal végig simította a bal kezem fejét. Utána csak pár másodperc elteltével mertem hátrafordulni, amikor már úgy gondoltam valamennyire eltávolodhattunk egymástól. Nem biztos, hogy jó ilyenkor hátrafordulni, de hajtott a kíváncsiság, hogy megtudjak róla valamit. A férfi nem nézett vissza, ment tovább, mintha mi se történt volna. Egy "szürke" férfi volt, aki beleolvadt a környezetébe, még a ruhája is szürkés volt.

Nem értem miért csinálta. 

Nem éreztem perverz szándékot a mozdulatában (bár azért nem merném biztosra állítani ezt), inkább olyan érzés volt, mintha valami ismeretlen más ok miatt mindenképpen hozzám akart volna érni, meg akart volna érinteni, még az is megfordult a fejemben, hogy talán ismer. Az érintéséből lehetett érezni, hogy semmiképpen sem bízta a véletlenre. Ezen kívül semmiféle szándékot nem éreztem felőle. Ez fura volt számomra. Persze simán lehet, hogy egész egyszerűen csak egy perverz alak volt és én meg túl nagy várat kerítek ennek az egésznek.

Nem tudom mire volt ez jó. Zavart, hogy nem tudtam milyen szándék (pozitív, vagy negatív) vezérli. Még szerencse, hogy senki nem árthat nekem. Azért jobban örülnék, ha senki sem érintene meg szándékosan az akaratom nélkül.

Álmodtam - a Földről

Ma megint álmodtam felébredés előtt félálomban.

Álmomban ismeretlen, idegen helyen találtam magam. Kellemes, éjszakainak és enyhén megvilágítottnak tűnő (sárgás-rózsaszínes) légkör volt körülöttem (csak oldal irányban, felettem mintha nem lett volna semmi). Olyan volt mintha mindenhol köd lett volna körülöttem (nem láttam benne semmit), de nem úgy volt ködös, mint ahogy megszoktuk (nem tudom leírni és mintha a köd nem egyből körülöttem lenne, hanem jóval odébb kezdődött), csak egy valamit láttam nagyon-nagyon tisztán a távolban, egy bolygót, ami nagyon hasonlított a Földre (mintha a földrészeket láttam volna rajta, Afrikát, Európát). Gyönyörű volt. Kékes-zöldes bolygó enyhe rózsaszín szegélyező ívvel itt-ott. Igazából mindenféle színben ragyogott, de leginkább kékben. Ekkor valami felsejlett abból, hogy talán nem is "otthon" vagyok. Ekkor körülöttem mindenféle mozgó tárgy és számomra megnevezhetetlen valami lett láthatóvá (fehér színűek voltak, talán annak a bolygónak a lakói és járművei... ilyesminek tűntek, de mivel soha azelőtt nem láttam ilyesmit, nem tudhattam semmit biztosan). Aztán egy hosszabb pillanatra mintha "kikapcsoltam volna" valahogy valamit magamban és minden eltűnt amit láttam, aztán "visszabillentettem a kapcsolót" és minden visszajött. Ekkor világosan megértettem, hogy minden illúzió amit ott látok (nem emlékszem arra, hogy a Föld is eltűnt-e, mert akkor éppen nem rá figyeltem).  Nem tudom miért csináltam ezt, nem tudom hogyan tudtam ezt tenni (valahogy alapból tudtam hogyan kell) és nem tudom honnan jött az ötlet, hogy ezt tegyem. Nem tudom. Talán azért, hogy tudjam, hogy az illúziók világában vagyok-e még továbbra is (csak éppen egy másikban)... Ott és akkor ez világosan egyértelmű volt, könnyedén, lazán érthető. Tudtam, hogy ez is illúzió, csak itt ezt le lehetett tesztelni. Aztán ezt tudomásul vettem és nem foglalkoztam vele többé. Elkezdtem figyelni a környezetemre. Meghallottam, hogy valaki beszél körülöttem, hogy van velünk valaki, és talán nem vagyok egyedül onnan, ahonnan jöttem. Aki beszélt, mintha egy helyi lett volna, akit nem láttam világosan valamiért, de érzetem őt, éreztem, hogy kedvesen fogadott minket. Talán azért nem tudom milyen volt ez a lény, mert nem is akartam még látni, nem érdekelt, mert csak egy valamit láttam kristály tisztán, a bolygót, ami úgy hasonlított a Földre és olyan nagyon gyönyörű volt!!! Nekem ez ragadta meg a figyelmem és nem tudtam levenni róla a szemem. Azt mondtam a kísérőnknek, hogy "az ott olyan, mint a Föld". Ő pedig kedvesen válaszolt, hogy "igen, az a Föld". Annyira gyönyörű volt és olyan nagyon hiányzott, hogy rám jött a sírás, nem tudtam visszatartani. Ennyire szépet még soha nem láttam. És olyan volt, mintha egy részem lenne, ami most távol, nagyon távol van. (Egyébként úgy tűnt, mintha nem lenne azért olyan nagyon messze. Nagyobb volt, mint a Hold.) Útikalauz lényünk vigasztalásként igen nagy határozottsággal azt mondta "fogtok még találkozni" (mármint én és a Föld) és éreztem, ahogy elmosolyodik, mint aki mindent tud előre.

Aztán... sajnos csörgött az ébresztőm. :( Felébredve is leginkább az a kép maradt meg bennem, az a gyönyörű kép a Földről... :) Nincs szó, ami leírhatná mit éreztem, hogy el vagyok választva a Földtől, és nincs egy kép sem, ami úgy ábrázolhatná, amilyen szépnek láttam álmomban...

Okkal vagy itt! :)

 

  

Például ezért is:

Isten kiválasztott téged, hogy ide jöjj, tudja, hogy megannyi tehetséged és képességed van, mellyel támogathatod többi gyermekét. :)

God chose you to come here, know that you have many gifts and talents that will benefit His other children. :)
 

/Forrás: Doreen Virtue Official Fan Page/

 

 

"A boldogságot csak az bírja el, aki elosztja. A fény csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belőle. Mert, amikor bennünket elküldtek, az útra bocsátó Hatalom így szólt: Rád bízok minden embert külön, kivétel nélkül mindenkit. Segíts, adj enni, adj ruhát, mindenkire vigyázz úgy, mint magadra és ne hagyd a sötétségben elmerülni. Amit szerzel, amit elérsz, amit tudsz, amit átélsz oszd meg. Az egész világ a tiéd. Szabad vagy a kövektől az éterig."
/Hamvas Béla/

"A tantrának van egy gyönyörű üzenete a számodra: mielőtt bárki mást elkezdenél szolgálni, légy teljesen önző. Hogyan szolgálhatnál bárkit is, ha előtte nem éred el a saját benső lényedet? Légy teljesen önző! Ha a saját benső fényed lángol, talán segíthetsz másokon. Egyébként a szolgálatod csak csalás lesz. A világ tele van csalárdsággal a rengeteg forradalmár, szociális újító és önjelölt szolgálók miatt. Ők teremtik a csalást, ők teremtik a káoszt. Ez természetes is, ... hiszen még nem érték el a saját benső igazságukat, és így kezdtek másokon segíteni. Ha megjelent benned a fény, akkor megoszthatod valaki mással, de ha nincs benned fény, akkor hogyan tudnád megosztani? Hogyan adhatsz bárkinek is olyasmit, amiből neked sincs?"
/Osho/

"Légy önmagad fénye!"
/Buddha/

 

Film ajánló - Rise of the Planet of the Apes (A majmok bolygója: Lázadás)

Mindennek amit teszünk meglesz a következménye valahol, valamikor! Ez alól semmi sem kivétel. Mindenféle fajta történés lehetősége létezik az univerzumban, és amelyiknek zöld lámpát adtunk az megnyilvánul. Akkor is, ha nem tudunk róla, vagy nem számoltunk vele.

Ha egy állat olyan okos lenne, mint te akkor másképp bánnál vele? Jobban? Miért? Miért ne kaphatná meg már most ugyanazt a tiszteletet pusztán azért ami és amilyen?

Kezdettől fogva és egész végig a majmoknak szurkoltam. :) Nem baj, ugye?! :)

Kirakósdi: felfedte magát néhány újabb darabka

Inspiráló előzmény:
http://harciszerzi.hu/archives/2011/08/30/Csak_egy_vagy_a_sok_kozul/

Szeretek beleolvadni a környezetembe, és általában mindent meg is teszek annak érdekében, hogy ez minél jobban sikerüljön (külsőmmel, viselkedésemmel, mindennel). Ez néha előnyös, máskor meg hátrányt jelent, ha olyan helyzet van, ami azt igényli, hogy előjöjjek a biztonságot adó csigaházamból.

Voltam másmilyen is régen, nagyon régen, már alig emlékszem rá. 4 és fél éves koromig más volt a helyzet. Azelőtt a mostani önmagam totál ellenkezője voltam. Határozott voltam, és a társaság középpontja szerep jól megfelelt nekem. Az önbizalom cseppet sem hiányzott belőlem. Sajnos olyannyira el voltam szállva magamtól, hogy mindenki úgy ugrált, ahogy én akartam. A családom, az óvodában a fiúk, mindenki. Elkényeztetett kislány voltam, na. Azt hittem minden szép és jó mindenkinek, ahogyan nekem is rózsaszín volt a világ. Nem tudtam, semmit nem érzékeltem abból, hogy létezne bármiféle gond, baj, probléma a világban. Aztán egyszer csak minden megváltozott. Egy haláleset, és a családban történt negatív változások engem is megváltoztattak. 180 fokot változtam, az ellentétemre, a másik véglet lettem. Azt most nem írnám le, hogy ez hogy történt. A lényeg, hogy egy 4 és fél éves kislány még nem igen tudja kivédeni, vagy egyáltalán tudatosan lereagálni egy ilyen élmény hatásait. (Persze a környezeten is sok múlik, de abból is csak kevésre emlékszem, hogy ők hogyan reagálták le felém és magukban. Csak az elmondásaikra tudok hagyatkozni.) Csak néhány dologra emlékszem abból az időből. Például emlékszem arra, hogy megváltoztam az óvodában. Befelé forduló lettem, szégyelltem magam az óvodatársaim előtt (nem tudom miért) és akikkel azelőtt játszottam csak értetlenül, tehetetlenül,  sajnálkozva, ijedten és bambán ácsorogtak előttem. Hívtak játszani,  de hiába, nem mentem. Aztán egy idő után már nem hívtak többet. Én pedig elvoltam a magam alkotta kis világomban...  jó sokáig elvoltam ott.

Ebből a kis belső világból már jól kitörtem, de egy-két dolog még megmaradt belőle és a részemmé vált. Például az, hogy ha lehet a háttérbe húzódok, vagy amennyit szükséges és jónak látok annyit előrébb jövök, de legelől, vagy a középpontban tutira nem leszek sosem, ha rajtam múlik. Ha ez a veszély fenyeget és megtehetem, akkor inkább köddé válok amíg még lehet. (Megjegyzem néha a köddé váláshoz is kell egy nagy adag bátorság :)
Tudatosan próbáltam tenni ez ellen. Például, hogy szokjam a figyelmet, esküvőkön mondtam verseket 4 éven át sok ember és videó kamerák vizslató szeme előtt, de a diák éveim is megkövetelték igen sokszor (főleg a pszichológia szakon) hogy keményen odategyem magam "közszemlére". Mára sokat javult a helyzet. Nem egyszer éreztem úgy életem során, hogy na én akkor mostantól kezdve már egy teljesen új ember vagyok, mert már olyan sokat sikerült változnom... de sajnos idővel mindig rá kellett jöjjek, hogy vannak mélyen gyökerező dolgok, amik nem változnak, amelyekben nem tud az ember igazán úgy változni, ahogyan szeretne. Ahhoz kb. újra kéne születni... valahol nagyon mélyen. (Nem mondom, hogy lehetetlen, mert már egyszer, ha nem is saját akaratból, de sikerült. Csak baromi nehéz.)
Egyik embernek ez való, a másiknak meg más dolgok. Nem azt mondom, hogy belenyugodtam, inkább úgy fogalmaznék, hogy elfogadtam ezt. Nekem most már nagyon jó lenne így (ez van, ilyenné lett a személyiségem), de hát valamennyire alkalmazkodni kell ehhez a világhoz, ha életben akarok maradni benne. Egy kicsit sem vagyok hajlandó többet változni ezen a téren, mint amennyit nagyon muszáj. Ha lesz újra kapacitásom erre, majd talán megint dolgozok rajta, egyébként meg ha akarom ha nem, az élet rákényszerít  (ahogy szokott) valamilyen szinten. Ezért amikor csak tehetem a háttérben maradást választom. Legalább addig is nyugi van és béke. Tudom, hogy ez hülyeség, de hát nálam ez így alakult ki, így működik.


"A hajó nagyobb biztonságban van a kikötőben, de a hajókat nem ezért építik." /Paulo Coelho/

Igen, tudom, tudom... de már olyan lett a személyiségem amilyen. Nem tudtam megváltoztatni.
Mondja meg valaki, hogy mit kell kicseréljek magamban, melyik alkotórészt? Kicserélik azt valahol? Ennyi idő után már nem garanciás. És senki nem tudja megjavítani. Csak én.  Vagy marad ilyen. (Mindig mindenben csak magadra számíthatsz, de legalább te ott vagy magadnak. Ezért van az, hogy ha teljesen meg tudnál bízni magadban, akkor másokban is tudnál úgy igaziból bízni.)

Rájöttem, hogy miért keresem folyton másoknál jobban azt a fránya biztonságot mindenben, amivel csak kapcsolatba kerülök az életem során... rájöttem, hogy mikor fészkelte be magát belém először a félelem és hogyan vált részemmé észrevétlenül... Ezeket most itt nem írom már le, jó?! :)
Rossz érzés, nagyon rossz érzés ám ilyen dolgokra ráeszmélni!!! :(((
Ezeket igazából mindig is éreztem tudtam, végig gondoltam már, csak amikor összeáll a kép... :(
Minden mindennel összefügg. Kiba...tt puzzle.

Na, megint meg van egy aprócska kép a kirakós játékból. Köszi Szenszi! :)

Olyan jól megfogalmaztad... No, akkor ez lesz a cél:
"Ha figyelsz és csendben magad is csak szemléled azt a csodát ami Te vagy, akkor e hullámok közt meglelheted a békét és harmóniát, hiszen ugyan annyit kapsz jóból, s rosszból egyaránt. A titok csupán annyi, egyiket sem szabad elhinned.

Sem azt mikor fent, sem azt mikor lent érzed magad... :)"

/http://harciszerzi.hu/archives/2011/08/30/Csak_egy_vagy_a_sok_kozul//

Az élet folytonos küzdelem...

Lehet, hogy te nem látod mindig, de a világon minden és mindenki a túlélésért küzd, hogy tartósan aktív teret foglalhasson el az anyagi világból. "Az erősebb kutya ba...." Örök igazság.

Az állatvilágban, a növényvilágban, az emberi genetika szintjén is, még a legapróbb fűszál is a forró kopár sziklák között küzd az életéért, az életben maradásért. Az emberek csoportja sem kivétel ez alól. Tulajdonképpen minden nap ezt csinálod, amikor felkelsz, de még álmodban is a testedet alkotó sejtek folyamatosan dolgoznak, küzdenek. Minden szinten minden élőnek megvannak a maga feladatai, amiket meg kell csinálni, s ha nem tenné, talán valamilyen nagyobb, erősebb egység (amelynek része) látná annak kárát. Tulajdonképpen, ha akarod ha nem a túlélésért folyton küzdeni kell. Küzdesz kívül, belül, életed minden szintjén és területén. Van, ahol néha megpihenhetsz, de hamar újra folytatni kell.

Úgy látszik ez az élet rendje. Meg kell szokni. El kell fogadni. 
Nem mindig az az erősebb, akit te annak hinnél. A látszat néha csalóka. A hullámok és a part (kő, homok) is folytonos harcban állnak egymással, de mindig a víz győz. A víz lágy, kitartóan simogató hullámai hosszú távon erősebbek, mint egy sziklaszilárdan álló kemény part. A szikla az idő során kopik, a víz alakítja kedve szerint.

Bámulatos, amikor egy kis virággal a legkietlenebb helyen találkozol, vagy egy fával amely egyes egyedül áll egy szikla tetején. Ez hatalmas tiszteletet ébreszt bennem irántuk. Példát is lehet venni róluk.  

Néha úgy érzem nincs bennem ennyire erős életösztön (bár ki tudja mi lapul bennem mélyen). Vagy inkább úgy mondom, mindennek van határa. Sosem tudnék könyökölve, mindenkit letarolva törni az élre. Tudom ez szélsőséges forma, de a harc, a küzdelem  tényleg magában foglalja azt is, hogy valakinek, vagy valaminek a kárán szerzel előnyt, vagy jutsz előbbre, valakinek mindenképpen rossz lesz. Nekem alapvetően ezzel van a bajom.  Az a kis virág és fa azért lehet ott egyes egyedül a sziklán, mert a többitől, a társaitól elvette a helyet, a táplálékot, a vizet, az életet. Az is igaz, ha nem teszi meg, akkor most ő nem lenne, élne helyette más. Nem lehetne úgy harcolni, hogy az végül mindenkinek optimálisan jó eredménnyel záruljon? Ez sajnos ellentmondana az élet, az anyagi világ törvényeinek. Mert például nem juthat célba minden egyes hím ivarsejt, amelyek egyszerre indulnak útnak, akkor sem, ha mindegyik számára lenne megtermékenyítendő petesejt. Ez képtelenség! Még ha mind meg is tudnánk szülni, nincs annyi hely a Földön!
Ilyen mentalitással, mint ami nekem van, nem könnyű a talpon maradás ebben a mai világban, tudom, de nem tudok más lenni, mint ami vagyok. Az is igaz, hogy nem vagyok teljesen küzdelem ellenes (életképtelen), hiszen megszülettem és még mindig itt vagyok ebben a farkastörvények uralta világban.

Van egy határ ami után, ha tudok azért már én is neki állok küzdeni a saját vagy mások érdekeiért, amikor úgy látom már nem lenne jobb attól, ha továbbra is passzív maradnék (azoknak akik hátrányban vannak).  (Hogy az ellenfélnek mi lenne a jobb, az már egy másik kérdés, azt nem mindig van lehetőséged mérlegelni sajnos.)

Ameddig tehetem észrevétlen maradok, nem szeretem felhívni magamra a figyelmet. Nem azért, mert ha valaki ezt tenné azt alapból rossz dolognak tartanám, hanem azért, mert én ilyen vagyok... egy csendes megfigyelő a háttérből. Nem is tudnék másmilyen lenni. Csak egy szürke kis veréb, aki néha tudatán kívül és mindenféle erre irányuló szándék nélkül kicsit neki áll ragyogni, aztán újra láthatatlanná válva beleolvad a környezetébe.

“Élj úgy, hogy ne vegyenek észre ott, ahol vagy, de nagyon hiányozzál onnan, ahonnan elmész.”
(Victor Hugo)

Van egy elképzelésem arról, hogy ha megtámadnának és a támadó erősebb lenne nálam, ha valamiért nem tudnám kivédeni, hogy sérülést okozzon nekem, szeretném azt mondani neki, hogy "Nem haragszom, megbocsájtok neked!" Ide szeretnék eljutni, hogy képes legyek ezt mondani, ha netalántán úgy adódna.
Ez úgy hangzik, mintha áldozat akarnék lenni. Néha tényleg én is úgy érzem, hogy "áldozatszagú" vagyok, de őszintén mondom, hogy eszem ágában sincs áldozattá válni. Ez nálam önbecsületbeli és elvi kérdés, hogy soha ne váljak azzá. Áldozat abból lesz, aki megadja magát, aki nem küzd. Aki küzdött (bármennyi legyen is ami erejéből, tudásából kitellett), de vesztett az már nem lehet áldozat, az vesztes. A vesztes bátor. Gyáva, vagy bátor akarsz  inkább lenni? Csak mert, ha bátor vagy túlélheted, ha gyáva vagy talán esélyed sincs.

Az életben sok területen kell és lehet küzdeni. Nyilván nem mindegy, hogy mikor és kiért, meg miért kell küzdeni. Azért vagy itt, mert megvan a létjogosultsága annak, hogy itt legyél. Ha nem lenne rá létjogosultságot akkor már rég nem élnél, ebben biztos lehetsz. Nem a véletlen sodort el egészen idáig. Amíg megvan a létjogosultságod, jogosult vagy az életre és mindenre ami vele jár, jóra és rosszra egyaránt. Nyilván mindenki a jót szeretné, de a rossz  is hozzátartozik az élethez, előle nem mindig menekülhetünk el. Az a lényeg hogyan állunk hozzá, hogyan értékeljük, hogyan gondolkodunk róla.

Amíg élsz, az a dolgod, hogy küzdjél.

Tanulj meg küzdeni!

Film ajánló - Sacred Planet (Az áldott bolygó)

"Minden fájdalom, erőszak, félelem

Az önvaló megragadásában gyökerezik.

Mi szükséged erre a gonosz szörnyetegre?

Ha nem vagy képes elengedni magad,

Szenvedéseid sosem érnek véget.

Ha nem dobod el időben az égő gyufát,

Ne csodálkozz rajta, ha a körmödre ég!"

/Sántidéva/

"A buddhizmusban az önvaló fogalma minden mástól független, önálló létezőt jelöl. A buddhista filozófia egyik fő célja az ilyen önvaló tagadása, mind személyes, mind tárgyi szinten. Amely szerint ugyanis a szenvedés fő oka az önvaló megragadása."

/Thondup Tulku Rinpocse: A tudat gyógyító ereje/

Engedd el az "én"-t! Mert egyek vagyunk mind. Éld meg, éld át! 

Könnyű ezt mondani. És mégis hogyan, amikor majdnem minden ami körülötted van ez ellen való.

Eltávolodtál a természettől. Talán annyira, hogy a nomád életmód megrémít. Sőt, lehet, hogy már a sátorozástól is kiráz a hideg.

De ha megnézed ezt a csodaszép filmet nem érzed úgy, hogy hívogat, hogy visszamennél?

Ha visszatérnél őseid életmódjához, életteréhez és eddigi életedet legyőzve esetleg sikerülne életben maradnod ott... nem félnél attól, hogy talán soha többé nem akarnál majd visszajönni? :)

Csak figyeld a kontrasztokat, a két szélsőséget, ha választhatnál melyikben élnél szívesebben?

"Akik nyitottak az igaz ösvény befogadására - amit a buddhisták Dharmának hívnak - azoknak még a természet is arról beszél. Egy buddhista szöveg, a Dharmaszamgíti szerint:

>>Akinek füle van a hallásra, annak nem kell a Buddha jöttére várnia; neki az ég, a föld, a fák susogása is a Dharmáról beszél. Aki tiszta szívvel kívánja, annak a Dharma magától is megjelenik.<<" 

/Thondup Tulku Rinpocse: A tudat gyógyító ereje/

"Amilyen mértékben képesek vagyunk lazítani az >>önvaló megragadásának kényszerén<< - amennyire el tudjuk engedni a valóságlátásunkat korlátozó és fojtogató, kisebb-nagyobb személyes ügyeinket - és felengedni egy olyan érzésben, amely az önmagunkról és a világegyetemben elfoglalt helyünkről alkotott, tágasabb szemléleten nyugszik, olyan mértékben rendelkezhetünk a tudat gyógyító erejével." /Daniel Goleman/