Itt az ősz, de nagyon itt van... újra. Sajnos szinte senki nem érti meg, hogy én ilyenkor már fázom. Még nem is álltam át erre az időjárásra, a téli ruháim még messze tőlem pihennek zsákokban. De hiába is öltöznék fel bármibe, ha kint hideg van, akkor én fázom. Ez van.
Még mindig érdekes dolgokat álmodom néha félálomban.
Tegnap például ez csengett a fülembe kristály tisztán:
"Az emberek többsége egyáltalán nem ott van, ahol lennie kellene."
Az álmom többi részére nem emlékszem, csak erre az egy mondatra, mert ez ébresztett fel.
Valaki azt mondta nekem, hogy nem élem meg igazán, rendesen az érzelmeimet. Valahol igaza van és régóta tudok róla magam is. Ennek a dolognak vannak szándékos és nem szándékos okai is, meg előnyei és hátrányai. Azért még nekem is meglepő, mert tulajdonképpen már annyira jól megy néha, hogy magamra sem ismerek! Hozzá lehet szokni dolgokhoz, a rejtőzködés meg amúgy is viszonylag jól megy nekem. Néha az ember elrejti az érzéseit mások elől, megtartja magának őket, a jókat is rosszakat is. Nem akarom mindig ezt csinálni, de azért mostanság még néha bizony jól jön ez! Ez a kedves ismerősöm azt is mondta, hogy teljesen elnyomom az ösztöneimet. Lehet tényleg elnyomok, hárítok... érzéseket, szerepeket... De hát a felnőttek mind ezt csinálják nem? Én azt hittem (részben) attól leszek felnőtt, hogy megtanulom kordában tartani az érzelmeimet és önmagam "mindenki" érdekében (kissé lázadó természetem miatt persze képtelen lennék teljesen feladni önmagam). Osho mintha egészen mást mondana a felnőttségről: "Légy az, aki vagy. Sose akarj más lenni, és akkor érett leszel. Az érettség nem más, mint hogy elfogadod az önmagaddá válással járó felelősséget, bármi legyen is az ára. Mindent kockára teszel, csak, hogy önmagad lehess erről szól az érettség." /Osho/
Na puff, akkor most...?
Ezek szerint én magam (önmagam) most leginkább csak a "papíron" létezem (akkor amikor írok), a való életben nem. Gyávaságból szőtt álarcom ahogy egyszer felkerült, le is hullik majd... mert nem ez a természetem, és egyébként sincs jó hatással az egészségemre... meg ha a szeretet vezérli az embert, akkor nem hord ilyeneket ugyebár. :(
Van olyan ember a világon, aki soha életében, egy percre sem bújt még el például a mosoly álarca mögé?
Nem bírom sokáig elviselni magamon az álarcomat, néha le kell vegyem, irritálja a bőrömet, mint a sok rétegű téli ruhák, a sapka, a sál, a karóra és társai.
Most ideiglenes gazdinál vannak, nemsokára lesz végleges is.
Új helyre kerülnek.
Összepakoltam a kis cókmókjukat. Azért egész más volt így összepakolni, hogy nem meghaltak mint a hörcsögeim és az egérkéim, hanem csak arról van szó, hogy más helyre kerültek. :)
Igazán jó malacok, megérdemlik, hogy jó gazdihoz kerüljenek, és hogy most szenteljek nekik és csakis nekik egy külön bejegyzést itt. :) Igazából mindent megérdemelnek... mert ők angyalok, mind! Az jutott eszembe, hogy nagyon szerencsések, hogy nem Peruba kellett szülessenek! Hála az égnek ebben az országban és ebben a városban emberek sora vár arra türelmetlenül, hogy szerető malactartó gazdivá változhasson át végre. :)
Igazából nagyon hiányoznak, de ez érthető. Nem beszélek róla, nem gondolok bele igazán, inkább arra koncentrálok, hogy jó lesz nekik, mert már most nagyon jó helyen vannak, és tudom, hogy jó helyre is fognak kerülni.
Csak hozzá nőttek a szívemhez, na... Most írok róluk, aztán nem gondolok már rájuk ennyit. Az utóbbi pár hétben, amíg vendégségben voltak, kicsit "leválasztódtam" róluk, részben szándékosan is, tudtam, hogy valószínűleg el kell majd engednem őket. Ha azt mondom, hogy nemrég még olyanok voltak nekem, mintha a gyerekeim lennének, akkor azon biztosan többen jól leakadnának. Megértem, de nem tudok mit tenni, ez van. Ha meglátok az utcán egy kisállatot, belőlem az vált ki olyan érzéseket, mint más nőknél az, ha egy kisgyermekről van szó. Ha magamhoz öleltem a malackáimat, nálam az hozta elő azt az érzést, amit más nők akkor élnek át, ha magukhoz ölelhetik gyermekeiket. Én ugyanúgy mindent megtettem azért, hogy lehessenek malackáim, mint azok a nők, akik mindent megtesznek azért, hogy lehessen gyermekük. Ugyanúgy vágytam a malackákra és sokáig szenvedtem attól, hogy nem gondoskodhatok egyről sem. Az állatok váltják ki belőlem azt az érzést, amit más nőkből egy gyermek. Arra vágyom, hogy állatokról gondoskodhassak!
Na, akkor most le lehet vonni a következtetést... mindenkinek, szabadon, amit akar... nem zavar, de tényleg. :) (Valószínűleg, ha lenne gyerekem, akkor iránta is érezném azt az érzést, amikor magamhoz ölelném. De nem vágyom erre az élményre. Arra viszont annál inkább, hogy állatok közelében lehessek!)
Szóval visszatérve a malacokhoz... El tudtam engedni őket, mert tudom, hogy most jobb lesz így nekik (meg mindenkinek). Én meg... egyszer úgyis megvalósítom az álmomat, hogy állatokkal, állatok mellett dolgozhassak és akkor majd annyit törődhetek és lehetek velük, amennyit csak szeretnék! :)
Simike:
Ő az első malackám. Nagyon sokat vártam rá. Amikor először láttam, még írtó picike volt, max. 2 hetes. Annyira vártam, hogy teljenek már el a hetek, hogy haza vihessem. Amikor ez végre megtörtént, én nagyon boldog voltam, de szegény malacka már nem annyira. Nagyon félt, két napig szinte ki sem mozdult a ketrece sarkából. Fél évbe telt míg odáig eljutottunk, hogy már annyira megbízott bennem, hogy meg tudtam úgy simogatni, hogy nem menekült el. Nem véletlenül adtam neki a Simi nevet, gondoltam pozitív hatással lesz a szelídítési folyamatra, vagy ilyesmi. Egyszer csak megértette, hogy nem akarom bántani, nincs mitől félnie. Majd lassacskán elkezdett dorombolni is. És most már annyira belejött ebbe, hogy teljesen odavan egy kis simiért. :) Elhasal, teszi-veszi magát amikor hozzáér valaki és fáradhatatlanul dorombol ezerrel. Azért nem van oda túlzottan, ha kiveszi valaki, de a simogatást bármikor szívesen fogadja, főleg, ha tele a pocakja. :) Egyébként jó érzés simogatni, puha a kis bundája. A kis kócos a körömvágástól nagyon fél, ezért azt szakemberre szoktam bízni. Imád fürödni, odavan a meleg vízért, elhasal benne. Viszont hamar elmegy a türelme, és utána a hajszárítózás már csak igen nehezen megy. A kézbevételnél is van, hogy hamar elmegy a türelme, és amikor egyáltalán nincs neki olyan, azt igen egyértelműen jelzi, odakap. Néha harap. Ha teli van a pocakja, akkor inkább van úgy, hogy szívesen megmarad kézben.
Ő egy nagyon különleges kis malac. Elég belenézni a kis szemeibe. Annyira értelmesek, kedvesek és bizalomteljesek, hálát, jóságot és szeretet árasztanak. :)
Nem akartam, hogy Simi egyedül éljen, hiszen a malacok társas lények, de mindenképpen meg kellett várni, hogy fél éves legyen mire kaphat egy nálánál fiatalabb társat, hogy a rangsor kérdése amennyire csak lehet egyértelmű legyen, hogy minél kevesebb harc legyen majd köztük.
Nincs még egy ilyen malac a világon :)
Simike várja a simit :)
Sütike:
Nagyon tetszettek a színes foltjai és a kis forgó a feje tetején. Nagyon jól áll neki. :) Sütike nemcsak külsőre más, mint Simi, egészen más személyiség. Neki részben könnyebb helyzete volt, mint Siminek, mert nem kellett egyedül fél évet leélnie. Az első pár nap elég kritikus volt, mert Simi nem hagyta békén. Nem bántotta, csak folyton berregett neki, követte mindenhová és jelölgetett a ketrecben napokon keresztül. Sütike eléggé meg volt rémülve és hangok formájában ezt ki is nyilvánította. Egyébként is folyton motyog valamit halkan, be nem áll a szája. :) Végül szerencsére elcsitultak a kedélyek. Alapjában véve jól el vannak egymással, bár kissé ellentmondásos a kapcsolatuk. Sütike is nagyon aranyos kis malac. Már ő is dorombol, ha simogatják és ő is elhasal, bár nem mindig fogadja örömmel az érintést. Érdekes, van, hogy ha kivesszük végtelen időkig el van az ember kezében, míg máskor nem. A fürdetéstől nagyon fél, viszont a körömvágást elég jól bírja idegileg. Fürdés után ő szívesen marad kézben hosszabb ideig (Simivel ellentétben). Nagyon fotogén kismalac. A harapás nem jellemző rá, bár néhányszor előfordult, olyankor csuklóra ment. :) Nem bántásból csinálta, egy malackánál ez az ismerkedés és érzelemkifejezés eszköze, apró harapdálással jelzi szeretetét a gazdinak, erősebb harapással a félelmét vagy fájdalmát, illetve azt, ha akaratával ellentétes dolog történik vele. Ezen kívül úgy ismerkedik dolgokkal, hogy megpróbálja megkóstolni azokat.
Sütike a tápos edénnyel :)
Fotogén kismalac :)
Akik szeretnének malacokat tartani, ne ijedjenek meg a harapásoktól, hanem próbálják megérteni, hogy miért csinálják, mi lehet az oka. Fontos tudni, hogy idő kell, míg malac és gazdi egymáshoz csiszolódnak. Néha ehhez hosszú időre van szükség. A tengerimalacoknak gyors az anyagcseréjük, sokat esznek, isznak, ezért sokat pisilnek és kakilnak. Így szaguk is van és a ketrec takarítás egy viszonylag gyakori tevékenység kell legyen. A tisztaság és a megfelelő táplálék alapvetően fontos számukra egészségük megőrzése szempontjából. A következetesség nagyon lényeges a gondozásuk során, főleg az etetési idő tekintetében. A megfelelő széna (fő táplálékuk), a sok forgács, a friss zöldségek, gyümölcsök beszerzése nem kevés anyagi hátteret kíván. Tudni kell, hogy mint minden szőrös állatnak, nekik is hullik a szőrük. Mindezekkel jó ha tisztában van az, aki malacot szeretne tartani. Ugyanakkor cserébe nagyon sok örömet kap az ember a boldog malacoktól. Bájos és elbűvölő kis lények. Hálásak tudnak lenni, szereteten és bizalmon alapuló kapcsolatot lehet építeni velük. A legjobban az fog hiányozni, hogy nincs aki itt motyogjon, mocorogjon mellettem. Hiányozni fog az hogy nem ücsörögnek és néznek bambán, lazán, mint akik igazából nem is ebben a világban vannak, vagy éppen meditálnak. Nem hallom majd ahogyan harsog a foguk alatt a paprika amit annyira imádnak, és a széna, amiből mindig a legfelül lévő szál kellett nekik. Nem látom ahogyan édesen nyújtózkodnak ezért a legfelső szálért, ahogy olyan aranyosak amikor alszanak, és álmukban is rágnak valamit. Egyébként folyton rágnak valamit. Amikor kivettem őket (ha hagytam volna) szívesen leszedegették volna az összes bolyhot a ruhámról. :) Alvás közben kiteszik oldalra az egyik hátsó lábukat. :) Annyira látszik rajtuk, hogy mikor érzik biztonságban és komfortosan magukat. Ezt olyan jó nézni! :) Tudtad, hogy nyitott szemmel alszanak? Muszáj nekik, készen kell lenniük, nehogy jöjjön a sas és elvigye őket. Néha azért volt, hogy be merték csukni a szemüket. :) Mindenesetre nem szabad felülről közeledni hozzájuk, csakis oldalról... a sas miatt. Hiányzik majd ahogy kergetőznek vidáman és frissen reggelente és este, vagy ahogy lökdösik a zöld műanyag dobozkájukat és játszanak vele. Néha arra ébredtem fel. Szerettem. :) Jó volt nézni ahogyan isznak, ahogyan örülnek a friss víznek, a friss forgácsnak, a jó minőségű szénának, a finom tápnak. Volt hogy felborították az üres tápos edénykét, hogy jelezzék ők már bizony éhesek. :) Akkor voltak nyugodtak, ha reggel és este mindent megkaptak az etetéskor. Lecsekkoltak mindent szép sorjában (főleg Simi), a zöldséget, aztán a tápos edényt, majd a szénatartót. Tudtad, hogy a fülük mögött milyen puha a szőr? :) Általában a fésűt is szerették... főleg rágni. :) Van "sípjuk", "dorombjuk" és még több más fajta "hangszerük". :) Sokféle hangot tudnak produkálni. Érdekes ahogyan kommunikálnak egymással, mintha mindketten más nyelvet használnának néha... az egyik berreg, a másik nyüszög és motyog... de megértik egymást. :) Ja, és tudnak leselkedni is :) Igen érdeklődve figyelik az embert hogy mit csinál, hogy mi történik a szobában. Úgy tűnt szerették nagyon a meditációs zenéket :) vagy csak teli volt a pocakjuk amikor ezeket hallgattuk :) Rengeteget esznek a kis bélpoklosok. :) Sosem tudták beosztani az ételt két étkezés között. Eleinte sokat sírtak az ételért. Legfőképp Sütike. Volt hogy már fél órával az etetési idő előtt jelzett egyet-kettőt szabályos, figyelem felkeltő sípolással. Volt, hogy már az is elég volt, hogy megmozdultam, vagy kinyitottam a hűtő ajtaját, esetleg csörögtem valami zacskóval, netán megérezték a konyhából érkező uborka vagy paprika illatát. Most már tudják, hogy úgyis kapnak enni, ezért az utóbbi időben nem jeleztek, még akkor sem, ha valamiért véletlenül úgy alakult, hogy akár két órával később tudtam csak odaadni nekik az ételt. Egyébként széna mindig volt előttük, nem haltak volna éhen sosem :) bár mindig úgy tűnt majd éhen haltak már "mire végre adtam nekik enni" :) és rávetették magukat... mint akik sosem kaptak enni :) úgy néztek ki. :) Fura, hogy most már nem kell nekik enni adjak. A kis személyiségük még nem bontakozott ki teljes egészében, nagyon fiatalok, lehet még velük sokat foglalkozni és kell is. Egyébként is megszokták és szerintem már hiányolnák is az emberi közelséget, hangot, érintést. Tovább lehet építeni velük a bizalmi-szeretet kapcsolatot. Én nagyon élveztem ezt a folyamatot. :)
Na itt látszik, hogy mennyire huncutok tudnak lenni. :)
Szóval, el tudtam engedni őket. :) Kedves, segítőkész, telepatikus képességekkel rendelkező barátom segítségével zökkenőmentesen folytatódhat az életük. :) Nagyon hálás vagyok azért, hogy velük lehettem eddig is!!!
S lám, minden megoldódik (van ami szinte magától is)... amikor annak eljön az ideje. Ennek most jött el az ideje. Kicsit szomorú vagyok, és mégis boldogság van. :)
Ezt most már muszáj leírnom. Nem szívesen, de muszáj... itt van már az ideje.
Az emberek nagy része nem érti hogyan lehet az, hogy egy nő nem akar gyereket. Ez nem illik a nőkről alkotott képhez. Nőtársaim többsége furán néz rám, ha úgy alakul, hogy szóba kerül ez a téma, és hát egy termékeny korú nő életében ez sokszor szóba is kerül, főleg, ha ennyi idős, mint én és még nincs gyereke. Mindenféle okkal próbálják megmagyarázni ezt a számukra teljességgel érthetetlen jelenséget. Megértem őket. Ha valaki nem így érez, nem tudja elképzelni a másik oldalt... lehetetlen is. Ez egy olyan téma. Ha mindennél jobban szeretne valaki gyereket, és/vagy már esetleg anya, nem fogja tudni elképzelni, hogy milyen az, amikor nem akarsz babát. Mivel nem vagyok karrierista, sem hideg, érzéketlen ember és nem élek csapodár életet nem marasztalt még el senki a szó szoros értelmében a döntésem miatt. Előfordul, hogy próbálnak "mentegetni" a különböző indokokkal. Majd amikor ezt konkrétan, nyíltan is felvállalom, akkor nem tudom milyen reakciókat kapok. Nem mondom, hogy soha nem fog megváltozni a döntésem, mert soha nem mondom, hogy soha, tudom, hogy az ember változik. Volt olyan, hogy többször álmodtam arról, hogy anya leszek. Két álmomra tudok igazán visszaemlékezni. Az egyikben szültem. Jó érzés volt szülni (könnyű volt, gyors volt, alig fájt) és utána magamhoz ölelni a gyermekemet. A másik álmomban egyáltalán nem emlékeztem arra, hogy van egy gyerekem. Elmentem egy (nem tudom milyen) intézetbe, ahol megláttam egy 6-7 év körüli kisfiút. Úgy nézett rám, mintha ismerne engem és nekem is ez az érzésem támadt... Sajnáltam, mert nagyon szomorú volt. Egy idő után próbáltam függetleníteni magam ettől az érzéstől, és tovább menni, hogy arra koncentrálhassak amiért eredetileg odamentem (ami nem tudom mi volt) aztán egyszer csak belém hasított az érzés, hogy ő az én gyermekem és akkor rettentő szomorúság, csalódottság töltött el amiatt, hogy neki miattam ott kell lennie, főleg amikor ránéztem a kis arcára, ami egyáltalán nem volt szemrehányó vagy haragos, csak nagyon szomorú és magányos. Nem tudom hogyan került oda, de az biztos, hogy miattam, máskülönben velem lett volna és nem ott. Mindezek már régen voltak. Több mint egy évtizede nem álmodom ilyesmikről. Illetve egyszer talán, de arra egyáltalán nem tudok visszaemlékezni (és akkor sem tudtam igazán miután felébredtem belőle).
Néhány hete édesanyámat kísértem el az 50 éves osztálytalálkozójára. A volt osztálytársak örömmel, büszkén és megnyugodva vették elő a legszebb képeiket az unokáikról. Akkor azért elgondolkodtam azon, hogy én mit fogok majd akkor megmutatni, hogy mire lehetek majd büszke életem derekán túl... hogy milyen érzés lesz, hogy nincsenek gyerekeim, unokáim. Egy rövid ideig tényleg kicsit rossz volt ebbe belegondolni. A rossz érzés talán abból az ösztönből fakadhatott, hogy az ember azt szeretné, hogy folyatódjon valakiben, hogy legalább azáltal, hogy utódokat hoz létre, bennük tovább élhet. Ez az ösztön biztos megvan bennem is, de igazából én nem vágyom erre a lehetőségre... ezen életem után valószínűleg egy hasonló, vagy más formában fogok tovább létezni az élet-halál soha véget nem érő körforgásában.
Nem tudom mi lesz a jövőben, én csak azt tudom, hogy most mi van, de felesleges és értelmetlen időpocsékolás abban reménykedni, hogy ez majd megváltozik bennem egyszer. Egyszer majd biztosan meg fog... de az lehet nem mostanában lesz... Egyébként is más idő tempóban élek, nekem néhány év felel meg egy általunk számított évnek kb, vagy nem tudom... egy csomó mindenben így van. Az én időtempómat nem érdekli az, hogy megöregszünk és aztán meghalunk. Ha majd megszületek egy új testben valószínűleg ott folytatom, ahol abbahagytam... Néha gyorsan változok (mások szerint), de képtelen vagyok abban a ritmusban élni az életem odabent belül, ahogy ebben a világban szokás. Már nem görcsölök ezen. Néha nem könnyű magamnak se velem, lépést tartani a világgal, mert a nap 24 órája, a hét 168 órája...stb. kevés nekem, de tudok alkalmazkodni amikor szükséges és van, hogy én magam akarom és fel is tudom "őrült" módon :) gyorsítani ezt a bennem lévő belső időt. :) És felesleges külső okoknak nyilvánítani a döntésemet. Ha valaki legalább egy kicsit is akar valamit akkor azt némi motiváció azért kéne, hogy jelezze. Bennem nincs motiváció, egy kicsi sem. Ami volt is, az igen ritka és rövid életű volt... mindig is! Szóval csakis én vagyok az oka.
Tessék, akkor itt, nyíltan felvállaltam ezt. Kicsit összeszorul azért a kicsi szívem, hogy most ki hogy fog elkönyvelni magában ezek után. De muszáj őszintének lennem.
Volt, hogy azt mondták nekem az a sorsom, hogy anyának kell lennem (mert várakoznak fent, rám várnak, hogy általam idejöhessenek)... de akkor én miért érzem ezt másképp??? Sajnálom!!! :( Sajnálom, de a belső hangra jobban hallgatok, mint másokra.
Ezután nem fog érdekelni az emberek negatív véleménye (a meghallgatás szintjénél jobban) egészen addig, amíg nem ártok senkinek a viselkedésemmel és a döntéseimmel.
Vannak olyan emberek (szerencsére ismerőseim körében is), akik valahogy meg tudják érteni ezt az egészet és ők is úgy gondolják, hogy nem kell minden nőnek anyának lennie. Például Müller Péter, aki nagyon jól megközelíti ennek a dolognak egy részét az alábbi írásában:
Fel kell adjam magam, már látom. Tényleg nagyrészt mindent, ami eddig voltam, fel kell adnom, mert gátat emelek magam köré. Vissza kell menjek az időben legalább 28 évet és meg kell keresnem azt az emberpalántát, személyiség magot, aki akkor voltam. (Most jól jönne, ha legalább a memóriám egy kicsit jobb lenne.:) Ez nyilván nem megy egyik napról a másikra, úgyhogy közben meg tenni kell a dolgomat. Aktívan. Ez is része a "nyomozásnak". Olyan lesz, mint egy kirándulás. :) Mintha világot látnék.
Az önismereti folyamatot Feldmár András szerint úgy kell felfogni, mint egy játékot. Ahogyan a kisállatok játszanak mikor próbálgatják felnőtt szerepeiket. Harcolnak, de nem folyik vér és próbálgatják a szexuális pózokat, de a végén nem születik kismacska. Kb. így kellene hozzáállni az önismerethez és az élethez is. Nem szabad komolyan venni egyiket sem. Hogy ez mennyire fog menni nekem.... ? :) Ez azért kicsit vicces... ismerve magam. :) Mondom, hogy fel kell adjam magam... Minden, mindez ugyanis szöges ellentétben áll velem.
Amit építettem, azt le kell rombolnom. Mindez szomorúnak tűnhet, de nem az. :) Hányan tudják, hogy saját maguk akadályozzák saját magukat? Ez egy játék. Ha nyerek, akkor jó, ha nem úgyis jó. Egyébként itt úgyis csak nyerhetsz végső soron, de ez most teljesen mindegy, mert maga a játék a lényeg. Nem a végeredmény a fontos, hanem a folyamat, az, hogy mivé válok általa, hogy milyen tapasztalatokat szerzek, mit tanulhatok. Ezt kell csak tudni az egészhez. Ez nem egy versengő játék, bár magunkkal is lehet versenyezni (itt mással nem nagyon tudunk), de ne legyen az, mert akkor megint csak a végeredmény érdekelne bennünket. Ez nem az a játék. A kismacskák sem törődnek a végeredménnyel, a játék öröméért játszanak. A játék egy vidám dolog, úgyhogy amikor csak tudom mosollyal az arcomon fogom csinálni. A rossz érzéseknek nem adunk energiát! :) Drámára hajlamos személy vagyok. Elég volt a tragikus drámákból. Némi átmenettel jöhetne a komédia, vagy valami hasonló.
"Az elmélet már megvan, na majd meglátjuk hogy megy a megvalósítás" - mondja kissé kétkedve az elmém. Nem figyelek rá, ha ezt mondja. Amint az eredménnyel kezdenék foglalkozni, komollyá válna ez az egész, elvárásokat gyártanék magammal szemben, amik megint csak szépen beépülnének a kis falba, ahelyett, hogy segítenének lebontani azt. Nem szabad elfelejteni, hogy ez egy játék. Ha komolyan vesszük, akkor az már nem játék. És elvész a lényeg... az, hogy ennek az egésznek nincs tétje, nincs konzekvenciája. Nem mondja senki, hogy könnyű lesz, de nem szabad adrenalin az egekbe, izmok megfeszülve rágörcsölni... csak lazán. Csak úgy megy, ha nem veszed komolyan.
Szóval a folyamat a lényeg, ami szerencsénkre a "most"-ban "játszódik". A "múltban" történtekből azokat amelyek passzolnak, előszeretettel építjük be abba a képbe, amit magunkról gondolunk, és amikor elemezzük magunkat, az eredményeket is ehhez a már meglévő képhez viszonyítjuk, ami nem lenne olyan nagy baj, ha mindez nem akadályozna minket, ha mindez nem azzal járna együtt, hogy nem adunk elég teret, szabadságot arra, hogy a jövőben akárhogyan megnyilvánulhassunk, alakulhassunk. A jelenben csak úgy tudunk lenni önismeretügyileg is, ha minden pillanatban próbáljuk elfelejteni azt, hogy kik vagyunk (miközben tudatában is vagyunk annak kik vagyunk, ez jó kis paradoxon) és amit a folyamat során tapasztalunk (akár jónak, akár rossznak ítéljük), tudomásul vesszük, majd folytatjuk a játékot. Egy kicsit azért lehet agyalni rajta (hogy maradjunk a kettősségeknél), és akkor lehet lesz olyan dolog, amit ki tudunk mondani. ("Amit nem tudunk kimondani, arról nem tudunk gondolkodni." F. A.) Azonban az értelmezésben is nagyon fontos a játék. "Ha játszunk... semmit ne vegyünk komolyan, semmit ne higgyünk el." F. A. És akkor nem leszünk többé áthatolhatatlan falak saját magunk számára. A lényeg, hogy nem szabad ragaszkodni ahhoz a képhez, amit magunkról hiszünk. Feldmár András említett egy pszichoterapeutát (Wilfred B.), aki szerint egy jó pszichoterapeuta minden alkalommal visszaáll a "nulla" állapotra, amikor a páciens visszamegy hozzá. Ez azt jelenti, hogy elfelejt mindent, amit tanítottak neki, plusz nem terheli a pácienst azzal, hogy olyannak kell lennie, amilyen az előző ülésen volt. "Az elvárása annak, hogy az legyél, aki tegnap voltál, zsarnokság. Konstans az életedben az íz, ami te vagy." F. A. (Erről máskor bővebben.) Mi is nézhetünk úgy magunkra, mint egy jó pszichoterapeuta. Nem oktalan kérés, hiszen tulajdonképpen a világon mindent el kell tudni engedni, az életben minden erről szól (ennek a témának szentelek majd egyszer egy külön bejegyzést), még azt is, akit önmagadnak hiszel. Hagyni kell menni. Hogy hogyan? Talán ahogy Feldmár András mondja. Nem szabad elfelejteni, hogy a játék általában egy aktív, tevékeny folyamat, egy tevékenység, nem gondolatban történik. Az önismereti játék nem fantáziajáték, a való életben kell játszani. Az élet nem kell mindig véresen komoly legyen, lehet játék is. :) Folyt. köv...
Hogyan tudnám megköszönni, hogy emberek a kis szívüket beleadva őszintén támogatnak, inspirálnak és segítenek nekem mindebben... ??? Igen szerencsés ember vagyok! :)
Mikor és hogyan fogok tudni én segíteni ezeknek az embereknek, vagy másoknak??? Együtt utazunk, tudtad? :) Az egész élet egy nagy utazás, egy szeretet vezérelt utazás. :)
Valamiért nehezemre esik visszaállnom az itthoni időzónára.
Mintha sajnálnám az alvástól az időt. Ez nem jó, tudom!
Mindenesetre érdekes élmény, hogy még simán fenn tudok lenni. :) Pörgök kicsit... de közben azért álmos is vagyok... :) kicsit fura...
(Az idő egyébként is az egyik legfurcsább dolog, amivel valaha találkoztam.)
Hogy miért érdekes ez az egész? Hát mert... hogy lesz ebből felkelés reggel? :)
Nem lehetne még a november 2-a is munkaszüneti nap? Szerintem amúgy is minden okunk meg lenne arra, hogy kérvényezzük. :)
"Bonsai-példázat": A kicsi drága fám jó néhány hete újra lehullatta a pici levélkéit. Rendesen kétségbe voltam esve. Már majdnem az összes levelét lehullajtotta, mire fogtam magam és gyorsan vettem neki egy "üvegházat" (igazából műanyag). És lám újra kihajtott. Gyenge és sápadt, de újra "van kedve élni" és sorban hozza az apró zsenge kis hajtásokat, levélkéket. Egyre többet és többet. :) Hát igen, valóban száraz itt a levegő. Már csak a napfény hiányzik, ami sajnos nem jön be az ablakon lévő fólia miatt.
Néhány internetes oldal írja csak, hogy a levélhullatásnak az alacsony páratartalom is lehet oka, és hogy ilyenkor párás környezetet kell neki biztosítani, azaz üvegházba kell tenni. Azt is leírták, hogy amikor lehullatja a leveleit azt azért teszi, mert arra vár, hogy jobb életkörülmények közé kerüljön és addig elpihenteti magát.
Ezeket a körúti bonsai szakértő nem mondta el nekem... nem értem miért nem... Most, hogy üvegházban van, újra "van kedve élni", szinte újra életre kelt. :)
Szóval majdnem csupasz lett szegény, pedig mindent úgy tettem, ahogy a bonsai szakértő megmondta, ahogyan azt gondoltam, hogy jó lesz. Azt gondoltam jól csinálom. De ez az út nem volt járható. És aztán nem tudtam mit tegyek. Tanácstalan voltam. Igazából nem gondoltam és nem is tudhattam biztosra, hogy az üvegház segíteni fog, de azt mindenképp éreztem, hogy valami megoldást fogok találni, mert ez a fa kell nekem. Próbálkozhatnék a jól megszokott hagyományos növényekkel (sőt, mondták, hogy maradjak inkább az állattartásnál, mert ahhoz értek), ez lett volna az egyszerűbb út, de ha egyszer tetszik nekem ez a fa... Jobban kellene hinnem a megérzéseimben. (Ha én nem hiszek benne eléggé, hogyan várhatnám el másoktól is, hogy higgyenek benne, nem igaz?) Aktívan felelősséget vállalni azért, amit szeretek. Erről szól a növény tartás, gondozás.
Az üvegházzal nem jó megvárni, hogy minden levele lehulljon. Már majdnem késő lett, féltem, hogy kifutok az időből, hogy ezt is elcseszem, hogy csak hiába járt a szám... mert nem értek a növény gondozáshoz, és nem tudom mit tegyek. Majdnem elveszítettem azt a csodás, kedves (dús lombú) fát, fakoronát, amire annyira vágytam... ami tényleg fontos nekem! Nem tudom elmondani neki, hogy mit jelent számomra... mert nem hallja... de tudom, hogy érzi... érzi, hogy szeretem.
Ne gondold, hogy ez csak egy apróság! Nem, nem az. Ő egy nagyon is fontos és érző lény! A növények érzik a szerető szavak hullámhosszát, de van amikor hiába minden szó, mert van amit csakis tettekkel lehet megoldani. Egyébként így van ez az életben is, minden más dologgal. Igazán csak a tettek számítanak, ha fontos nekünk valami vagy valaki. Tudom jól. Ha csak beszéltem volna hozzá, nem tudtam volna életben tartani. És mindenki érzi saját maga belül, hogy mit is kell tennie, csak hallgatnia kell rá. (Én éreztem, hogy mit kell tennem.) Nem kell mindig mindent tudni, elég ha érzed. Ehhez előbb azt kell tudnod mit akarsz igazán, ha már ez megvan, azt is tudni fogod mit tegyél. Feldmár András pszichológus előadásán volt szerencsém részt venni néhány hónapja, ahol arról volt szó, hogy hallgassunk a szív szavára (azaz arra a hangra, ami megmondja, hogy mit szeretnénk). Ha sokáig nem fordultunk hozzá kérdéssel, akkor nyilván nem beszél, akkor hiába is kérdezzük, nem válaszol. De ki lehet engesztelni. Meg kell neki mondani, hogy akkor én most ezentúl minden nap eljövök hozzád és megkérdezlek. És akkor majd újra megszólal. :) Nem lehet türelmetlennek lenni. Jönni fog. A megérzések révén azért van, hogy súg nekünk a szívünk. Azt mondják a nőknek jobban működik a megérzésük. Talán ezért is értetik meg jobban magukat a növényekkel? Nekem is van ilyen képességem... és még működik is... már amikor hallgatok rá. Előfordul olyan is, hogy ragaszkodom hozzá. Lehet ezt makacsságnak hívni, kitartásnak, vagy őrültségnek... Eldöntöttem, ezentúl jobban hallgatok rá. Valószínűleg nem mondd hülyeségeket. Ha mégis, akkor annak megvan az oka. A megérzésem azt súgta, hogy vegyek egy üvegházat, kockáztattam, azt, hogy talán feleslegesen áldozom erre az energiaforrásaimat. Ezáltal olyat tettem, amire azelőtt nem lettem volna képes... nemcsak hogy életben tartottam egy növényt... de újra ki is hajtott... Végülis, utólag visszagondolva nem is olyan bonyolult a megoldás, mint gondoltam, és nyilván nem volt nagy a kockázat, de azért ez az "apróság" is nagy dolog számomra. Igen, meg tudtam oldani. Igazából mindent meg tudok oldani magam is. Bár ott volt az internet és volt épp 3000 Ft-om az üvegházra, de én voltam az aki rátalált ezekre és biztosította a fának. Valami vezetett, ami odabent van bennem, hogy megtaláljam azt a segítséget, amivel magam is meg tudom oldani a problémát. Sok dologgal kapcsolatban tapasztaltam már, hogy mondhat bárki bármit, lehet bárki bármekkora szakértő az adott témában, csak én tudom igazán a megoldást a saját dolgaimmal kapcsolatban.
Ez a kis fa megtanított, megerősített mindezekben engem és ha egy megoldandó feladat elé kerülök, segít észben tartani, azt, hogy a remény mindig ott kell legyen, hogy talán még nem késő, akkor sem ha a dolgok nem ezt mutatják.
