Az egyedüllétről... és arról miért írom ide amiket írok...

A tegnap esti szokásos rövid meditációm során tudatosult bennem, hogy miért is akarok én annyi mindent magamról ide leírni. Mert az, hogy "hátha másnak is vannak hasonló gondolatai és akkor nem kell egyedül érezze magát velük" és az, hogy a "tapasztalataim hátha tanulságosak másoknak is", ezek nem mindent magyaráznak meg. Igazából az nekem is jó, ha ide leírom a gondolataimat, érzéseimet, mert...

Éveket töltöttem el úgy, hogy egy "üvegburában" nőttem fel és éltem... ehhez jellegéből adódóan sötét és tudatlan üresség társult... (nem tudom ezt másképp megfogalmazni).

Ennek ellenére szeretek egyedül lenni, elvonulni néha, mert akkor tudok "agyalni", gondolkodni magamról és más dolgokról. Tudom, hogy nem jó sokat agyalni, de nálam ez tényleg jó hatású, engem ez húzott ki a sötétségből, így tudtam idáig eljutni ahol most vagyok. Szóval szeretek egyedül lenni, ugyanakkor eszem ágában sincs teljesen egyedül maradni önmagammal, legalábbis olyan formában nem ahogyan az régen volt... Most már mindent el akarok mondani, mindent le akarok írni. És szükségem van arra, hogy bizonyos időnként találjak valami felismerést a világról vagy önmagamról (amik mindig előbbre visznek, szerencsére néha jönnek maguktól is, de vadászni is kell őket), hogy soha többé ne kelljen abban a szörnyű ürességben élnem, a semmiben. Erre néha sok időm megy el... de sajnos semmiképpen sem tudnék úgy élni, hogy nap mint nap csináljam a dolgaimat reggeltől estig és közben ne keressek új felismeréseket a világban és ne agyaljak legalább egy kicsit. Mindezt úgy csinálom, én úgy vagyok egyedül, hogy közben sosem vagyok igazán egyedül, mert bármikor felhívhatok valakit, bármikor bekapcsolhatom a TV-t (fogalmam sincs mi megy benne, csak szól, hangja van)... vagy például a Facebookon is bármikor szólhatok valakihez ha akarok, stb... és akkor így úgy érezhetem, hogy sosem kell már többé olyan magányosnak lennem, mint ahogyan felnőttem.

Persze könnyen előfordulhat, sőt valószínűleg az van, hogy már nem lenne olyan sötét, tudatlan és magányos az az üresség, az a semmi, a gondolataim, vagy mások gondolatai nélkül. :) 
Mindenesetre nekem ilyen formában jól megy az egyedüllét, a gondolataimmal tulajdonképpen folyton egyedül vagyok. (És szívesebben vagyok egyedül, vagy kettesben valakivel, mint nagyobb társaságban.) Valószínűleg az én egyedüllétem azért nem igazi egyedüllét (amire néha talán szükség lenne). Ezt az is mutatja, hogy általában nem szeretem a csendet. (Ehhez hozzá kell tenni, hogy a természetes közegekben valójában egyáltalán nincs is csend, tehát ez nem feltétlenül baj.) Este például TV mellett alszom el (leveszem a hangját annyira, hogy már ne értsem a beszédet, de még szóljon). Ez asszem két dolog miatt van, egyrészt azért, hogy tudjam akkor is folytatódik tovább az élet és a jó dolgok is (akármilyen illuzórikus is a TV-ben lévő világ, élet van benne), ezek nem szűnnek meg miután én elalszom, mintha ez vezetne át a holnapba... vagy valami ilyesmi, egyfajta folytonosságot szimbolizál. A másik, hogy azt az érzetet kelti a fénye és a hangja által, mintha lenne mellettem valaki amikor elalszom, valaki, aki nem alszik el velem együtt (az nem baj, ha utánam elalszik miután én már elaludtam) és így nincs teljesen sötét és csend, amíg el nem alszom. (Ez a TV-re elalvás csak néhány éve van, egy bizonyos történés óta.) Lehet, hogy egy kicsit gáz ez... Gondolkodtam már azon milyen lenne ha a természetben alhatnék el tücsök ciripelés és a hold fénye mellett... :) Két kollégiumban laktam a fősulin és az egyetemen. Az egyikben a szobatársammal átrendeztük a szobát, ágyainkat az ablak alá toltuk. Hatalmas ablakunk volt az ötödik emeleten. :) Este mielőtt becsuktam a szemem láthattam a holdat és a csillagokat. :) És a fényük bevilágította a szobát. :))) Annyira békés volt olyankor minden! :) Igazán jókat aludtam akkor. Ahol most alszom, sajnos olyan elhelyezkedésű a szoba, hogy még a nap sem süt be, nem hogy a hold. A függönyt is muszáj behúzni nehogy belássanak, ha kint már sötét van. Télen pedig az ablakokat is be kell csukni a hideg miatt, és így nem hallhatom a környezet hangjait. Pedig még az autók zaja is teljesen jó lenne nekem... 
Ha a természetben lehetnék egyedül, az valószínűleg egészen más érzés lenne... (persze ha össze lennék barátkozva a természettel).
Szóval ez így nem igazi egyedüllét a fent említett formában, azt én is érzem, de így is rengeteget segített abban, hogy megtudjam ki vagyok.

Tudom, hogy nem egyszerű efféle dolgokat olvasni. Nem is bírja mindenki. De mint mondtam, "mindent" le kell írjak. Ez segített abban, hogy most itt tartok, ahol. És amióta ide írok le dolgokat... az még többet segít.

És ha valaki már ettől besokall, akkor lassan itt lesz az ideje megírnom egy másik bejegyzést is, amúgy is már jó ideje a terveim között szerepel :) 

A "normálisról" fog szólni, arról, hogy ki és mi számít normálisnak. 

Ennél kevésbé elvont bejegyzésemért is mondták már, hogy talán el kéne gondolkozzak azon, mennyire normális az amit itt csinálok... úgy hogy akkor ezért a bejegyzésért már tutira kijárna ez a tanács megint. :) Igazából meg tudom érteni. Más szeméből nézve biztosan fura lehet néha amiket írok.

A "mindent le akarok írni" dolgot javaslom másoknak is, de nyilvános formában nem mindenkinek!!! A túl sok agyalással is jó óvatosnak lenni, nem tesz jót mindenkinek.

Asztali áldások

Semmi sem lehetetlen!!! :) 
Például meggyógyulni sem!

Gyógyító Buddha Mantra Mindenkinek Szeretettel!

Ez a bejegyzés is régóta készül már! :)

Fontos, hogy tudatosítsuk magunkban, azok vagyunk, amit megeszünk. Ha ez nem is egyből látszódik rajtunk, előbb-utóbb biztosan fog valamilyen formában, efelől ne legyenek kétségeink. Próbáljunk meg egészségesen, a testünk jelzéseire hallgatva (a kettőt együtt figyelembe véve) kiválasztani táplálékunkat, hogy testünk, lelkünk és szellemünk épülését szolgálhassa ételünk! Ha a választás nem mindig megoldható, vagy nem mindig sikerül jól, akkor se legyen lelkiismeret furdalásunk vagy rossz érzésünk, amilyen ételt magunkhoz veszünk, azt fogadjuk hálával! Legyünk hálásak, hogy van mit ennünk, bármi is az amit eszünk! Megosztom veletek két kedvenc asztali áldásomat, melyek elmondása után garantáltan sokkal jobb érzés elfogyasztani az ételeket. Biztos van aki ismeri közületek Masaru Emoto munkásságát, mely arról szól, hogy a szavainknak (érzéseinknek, gondolatainknak) hatása van... a vízre, így az ételeinkre és testünk molekuláira is...

“Az imádságnak nincs ” tudományos” értelme. De ez a tudomány szegénysége, nem az imáé. Az igazán nagy tudósok jól ismerik az ima jelentőségét.” 
(Müller Péter: Jóskönyv) 

"Ajánlás: áldj meg ma mindent és mindenkit, amivel, és akivel találkozol! Minden néma vagy hangosan kimondott áldásoddal a másikat az isteni fénybe juttatod, legyen az a barátod, ellenséged vagy egy teljesen ismeretlen ember. Ez által a szeretet megérint majd Téged, és segít, hogy megnyisd szívedet. Áldd meg a táplálékod, a vizet, az állatokat, a Tudás Fáit, hogy ezzel fényt gyújts a világban! És ne feledd: Minden, amit TE adsz megsokszorozódva tér vissza hozzád!" /?/

Szóval kedvenc asztali áldásaim a következők. Lehet, hogy nem pont így vannak az egyes vallásokban (némelyik szerepel bennük), de szerintem nem kell szó szerint venni, az a lényeg, hogy szívből mondjuk magunkban vagy fennhangon. Kicsit módosítottam a másodikon. Általában mindkettőt használom, többes számban, vagy egyes számban attól függően, hogy többen eszünk, vagy csak én egyedül.

Édes Jézus, légy vendégünk,

áldd meg, amit adtál nékünk.

Adjad Uram, hogy jól essék,

Jézus neve dicsértessék!

Ámen

Hálát adunk a Teremtő Erőknek,

amelyek megteremtették ezt az ételt.

Hálát adunk a Földnek,

mely táplálta és gyarapította,

a Napnak, amely érlelte,

és hálát adunk mindazoknak,

akik elősegítették azt, hogy elfogyaszthassuk.

Szolgáljon épülésére, javulására, csakis gyógyulására testünknek,

Lelkünknek és Szellemünknek.

Oda épüljön be, ahol a legnagyobb szükség van rá.

Ámen.

És itt van még néhány áldás, hogy legyen miből választani, ha valakinek a fentiek nem szimpatikusak.

Székely asztali áldás

Ki asztalt terítesz az égi madárnak,

Teríts asztalt, teríts szegénynek s árvának.

Nyújtsd ki Atyánk, nyújtsd ki jóságos kezedet,

Adj a koldusnak is tápláló kenyeret.

Ételben, italban legyen bőven részünk,

Gondviselő Atyánk, könyörögve kérünk.

Ámen.

Atyánk, szenteld meg, áldd meg ételünk,

S add, hogy általa mi is áldottak legyünk!

Segíts, hogy szolgálja testünk, lelkünk tisztulását,

S szellemünk fényének gyarapodását.

Ámen.

Édes Jézus, légy vendégünk,

áldd meg, amit adtál nékünk.

Adjad Uram, hogy jól essék,

Jézus neve dicsértessék!

Ámen.

II. Rákóczi Ferenc imája

Milyen nagy a jóságod, ő, mennyei Atya!

Csak a mindennapi kenyeret kértem tőled

és te nekem ennyi fogást méltóztattál adni.

Tekints törékenységemre és add,

hogy ne legyen a torkosság szennyévé az,

aminek a test táplálékának kell lennie!

Ó, Élő Kenyér, ki az égből szálltál alá,

légy lelkem tápláléka,

miként ezek az elém tett ételek

testem táplálékai lesznek!

Add, hogy ezeket mértékletesen ízlelve

szüntelenül téged éhezzelek!

Ámen.

Kérlek, Uram, jöjj és áldd meg ezt az ételt!

Add, hogy erőt merítsünk belőle a Te szolgálatodra!

Adj kenyeret az éhezőknek,

és nekünk, akiknek mindenük megvan,

éhséget és szomjúságot az igazságra!

Ámen.

Testi, lelki és szellemi egészséget kívánok Mindenkinek!

Így vagyok "én" karácsony előtt két-három héttel...

Az utóbbi egy-két hétben érdekes dolgok történtek velem.

Rájöttem, hogy kicsit ellentmondásos személyiség vagyok. Ez nem a viselkedésemben nyilvánul meg, hanem a gondolkodásmódomban, vagy ahogyan hozzáállok a dolgokhoz. Pedig az arany középutat és az egyensúlyt keresem folyton. Abszolút nem lehet könnyű másoknak eligazodni rajtam. Sajnos... Még keresem az utam, vergődök jobbra-balra... Mindenesetre aki nem sajnál energiát, időt fordítani rám az szerintem mind őrült valahol. :)

Egy kedves barátnőm segített ráébredni arra, hogy vagy az eszemmel döntök és cselekszem, vagy a szívemmel, de a kettővel együtt tuti nem. Hát ezzel is van mit dolgozni! 

Köszönöm ERZSIKE! :)

E kedves barátnőm segített ráébrednem arra is, hogy van bennem egy vezető valahol. Tudom, hogy bujkál itt-ott. Csak nem szeretem ezt a részemet, mert amikor nagy ritkán megnyilvánul, bár nem kárt okozva teszi ezt, mégsem tetszik amit akkor látok. Úgy tűnt másoknak sem szimpatikus annyira ez az oldalam. Úgy érzem nem nekem való ez a szerep, mert akkor nem tud mások akarata kellőképpen érvényesülni. És hát ez a "kis" momentum és a vezető szerep azért néha kizárják egymást a való életben. Talán az a baj, hogy nincs megszelídítve ez a részem, ahogyan és amilyen formában létezik még gyerek cipőben jár. Egy uralkodni vágyó típus (vezető helyett), aki önmagában bizonytalan, fél, ezért a "már csak azért is megcsinálom" elvet vallja. Fél, hogy nem tudja irányítani a dolgokat, ezért uralni akarja azokat. Ezen is kell dolgozni. Feldmár András egyik gyakorlatán is kiderült, hogy én inkább azt szeretem, ha együtt irányítjuk a dolgokat. Mindenesetre azért muszáj lenne a vezető énemet valamilyen szinten erősíteni és alakítani, mert ez a világ és benne az élet most pont arról szól, hogy mindenkinek a nőies és férfias oldalát egyaránt meg kell élnie. Ezt így gondolom, bármit is mond Müller Péter (alapjában véve egyetértek vele), akármennyire is nem ismerik a nők a tengert, nekik is tudni kell megfogni azt a kormánykereket és irányítani a hajót, minimum a sajátjukat és kézben tartani a dolgokat. Az ahogyan mindig másnak átengedtem az irányítást, úgy tűnik nem vált be... legalábbis nem ebben a formában, ahogyan hagytam... bármennyire is úgy éreztem ez így jó nekem is, mert könnyű, egyszerű és elsősorban biztonságos, félelemmentes. 

(http://www.life.hu/sztarszerzok/20111205-ferfiakrol-eloszor-muller-peter-irasa.html)

Le kell küzdeni az egot, ugyanakkor meg is kell élni, erősíteni valamilyen szinten az énünk jó oldalát, hogy tudjuk kit mennyire engedhetünk, hogy befolyással, hatással, nyomással legyen ránk. Ez nem olyan egyszerű ám. Hiába gondolja az ember, hogy senki sem befolyásolja... lehet csak jobban körül kellene nézni, hogy kit mennyire enged beleszólni az életébe. Én magam hagytam, hogy így legyen ahogy, azért, hogy közel tudhassam magamhoz azokat akiket szeretek, hogy nélkülözhetetlenné tegyem magam a számukra, csak az a baj, hogy ezáltal ők is nélkülözhetetlenné váltak az én számomra. Ezzel sajnos azt értem el, hogy függőségi kapcsolatokat alakítottam ki, én magam pedig önbizalomhiányban szenvedek. Sem másoknak, sem magamnak nem tettem jót ezzel. Ez az egész nyilván nem volt tudatos... és így feltérképezni, visszanyomozni a dolgokat nem egyszerű. Szoktatni kell magam ahhoz, hogy először vagyok én, aztán jöhetnek mások, de most más formában kell legyek "én először", mint eddig. Kicsit összekevertem a dolgokat. Nem azzal vagyok önzetlen, ha másoknak hagyom akár ellenemre is, hogy azt tegyék amit akarnak, közben meg nélkülözhetetlenné teszem magam a számukra. Néha sokkal határozottabban ki kellene álljak amellett amit szeretnék és arra kell törekednem tudat alatt is (eddig csak tudatosan tettem), hogy amennyire csak lehet ne kössek magamhoz senkit. (Ezt nem hinném, hogy teljesen meg lehetne valósítani, mert a szeretet összeköti az embereket valamilyen szinten.)

Kemény dió!

Szóval megint csak azt mondhatom, hogy el kell engedni azt ami én vagyok... amit magamnak hiszek, hogy más lehessek. Ez mennyivel egyszerűbb lehetne, ha itt volna előttem kiterítve önmagam teljes térképe világosan és érthetően, az összes létező összeköttetéssel, a rejtett és láthatatlan részekkel együtt.

Egyébként sem könnyű elengedni a dolgokat. Pedig a világon minden erről szól... A legeslegalapvetőbb dolgoktól kezdve, onnantól, hogy legelőször levegőt veszel amit aztán ki kell engedj (pedig nem tudhatod lesz-e még levegő a következő légvételhez), vagy amikor a toalettre ráülsz hogy anyagcsere végtermékeidet, amik a saját tested részei a külvilág sorsára bízd (amikor kicsi gyerekként elhagyod a pelenkát pont ezt tanulod)... ezek mind automatikusak, vagy megtanuljuk automatizálni megszületésünktől kezdve, és életünk folyamán az a célunk, hogy minél magasabb szinten és mindennel kapcsolatban meg tudjuk valósítani ezt az elengedést, hogy mindentől és mindenkitől függetlenek lehessünk amennyire csak lehetséges (fizikai testünk korlátai mellett) és végre szabadok lehessünk. 

Apropó veszel te rendesen levegőt? Vannak olyan emberek, akik csak pihegnek, főleg amikor izgulnak, és vannak olyanok is, akik inkább csak kifújják és olyan mintha emellett pedig alig vennének levegőt... Elfelejtünk néha levegőt venni. Pedig alapvető dologról van szó. Legalább óránként ki kellene cserélni a tüdőnkben lévő levegőt. Amikor azt mondom, hogy ettől minden jobban fog menni, akkor ez azt hiszem vitán felül áll. :) Én is kicserélem a levegőt... ha eszembe jut :P És vajon el tudod engedni magad? Fizikailag? És más módon? Erre jó a meditáció... elengedni a tested, az izmokat, a gondolatokat, érzelmeket... jó kis tanulási módszer az elengedéshez. Ugye milyen egyszerűnek tűnik, pedig nem megy egyből, sokat kell gyakorolni, de megéri. Ajánlok egy aranyos kis videót, ami meghozza a kedvet valamilyen meditációs technika kereséséhez, gyakorlásához:

Amikor egy hatalmas falat sikerül lebontani, akkor kicsit furák lesznek a dolgok, úgy tűnik mintha összekavarodnának, pedig csak más megvilágításba kerülnek. Az ember hirtelen megáll és elgondolkodik, hogy akkor mit is csinálok én most, mit is akarok én most, miért is kezdtem bele ebbe az egészbe...? Ha teszel egy számodra nagy dolgot, megváltozik az összes többi, még a múlt is képes egészen más megvilágításba kerülni, és akkor újra végig kell gondolni mindent elejétől a végéig... és bár jöhetnek újabb kérdések, végül mindig kiderül, hogy a főbb tények és kérdések bizony nem változnak. Akkor egy nagy levegő... és mehetnek tovább a próbálgatások... mint a kisgyerekek az oviban... :( Kicsit gáz... :( Jó, tudom, nem szabad így gondolkodni! :( Annyi helyről hallottam már, hogy ne hasonlítgassuk magunkat másokhoz, csakis önmagunkhoz, csak azt kell nézni magunkhoz képest mennyit fejlődtünk. Az biztos, hogy van még egy nagyon kemény dióm, vagy fal (mindegy hogy nevezzük) a fentiekhez kapcsolódóan. 

Szerencsés vagyok, sokan támogatnak engem. 

Köszönöm MINDENKI! :)

Odaföntről is, emberek is. Nem tudom a jövőt továbbra sem, de ez most már nem zavar annyira. Valószínűleg nem véletlen van így. :) Kaptam egy csodás lehetőséget is nemrég, hogy meggyógyíthassam magam. 

Köszönöm EVELYN! :)

Az élet kb. úgy tolta oda az arcomba, hogy ugyan vegyem már észre, hogy nekem erre pontosan most van szükségem. Azért most, hogy többet ne akadályozhassanak testi korlátaim. Talán sikerül, ha Isten is úgy akarja. Tudom a gyógyulás nem megy egyik napról a másikra. Türelmes vagyok. A kezdeti 21 napos vele járó tisztulási folyamat pont szenteste jár le. Az időzítés... megint :) Most sok-sok pihenésre is szükségem van, erősödöm, gyógyulgatok. Egyébként a dolgok tényleg akkor jönnek össze, akkor sikerednek, amikor annak eljön az ideje. És a karácsony meg egyébként mindenkinek karácsony. Nekem pedig ezt tiszteletben kell tartsam függetlenül attól, hogy mennyi kedvem van hozzá.

"Most jön a Karácsony és senkinek sincs pénze. Ilyenkor mit adhat az ember? A Karácsony a szeretet ünnepe, de ha nincs, -és én úgy látom innen, Kanadából, hogy odahaza mindenki küszködik anyagilag- akkor mit lehet adni egymásnak? Figyelmet, gyengédséget és segítséget mindig lehet adni.

Egyszer, amikor R. D. Laing, a mesterem, meglátogatott itt Vancouverben és éppen a születésnapom volt, bejelentette, hogy az ő ajándéka egy óra osztatlan figyelem. Az első impulzusom az volt, hogy jaj, bármi mást, csak ezt ne. Aztán jól elment az az óra, beszélgettünk, ittunk. Egy óra osztatlan figyelem nehéz. Nagy ajándék annak, aki kapja és annak is aki adja.

A Karácsony a téli napforduló ünnepe és pont akkor, amikor egyre sötétebb lesz, minden reménytelen, hideg és zord, akkor kezdenek a nappalok nyúlni.

Úgyhogy, még talán annyit, hogy van remény. Kierkegaard azt mondta, hogy reménykedni valamiben, ami lehetséges, az könnyű. Az igazi emberi csúcs, reménykedni valamiben, ami lehetetlen.

Na, hát boldog Karácsonyt!                                                              

/Feldmár András/

Forrás: https://docs.google.com/document/pub?id=19OSfFvTgOeWyFdUb01Qw8zDhm5t9jT8bUoVBIMqmWTQ&pli=1
  

Egy érdekes meditációs zene.

"Allergia nyomozós" közösség és alapítvány - jövőbeni terv

Az allergiák egy részének kideríthetetlennek tűnik a hátterük, okuk. Vannak olyan emberek, akik még csak nem is tudják magukról, hogy allergiásak, mert a tüneteik nem specifikus allergiás tünetnek.

Sok dologra tudok allergiás lenni. Sajnos nem vagyok ezzel egyedül. Sőt sokkal rosszabb esettel is találkoztam mint amilyen az enyém. Arra lehet következtetni, hogy a hozzánk hasonló esetek száma nem feltétlenül fog csökkenni a jövőben. 

Kevesen tudják elképzelni mivel jár egy ilyen kellemetlen "ajándék". Ezeknek az embereknek bizonytalanná válik az életük. Néha az elviselhetetlenség határát súroló kellemetlen tünetek akadályozzák őket mindennapi alapvető élettevékenységeik ellátásában (táplálkozás, alvás, tisztálkodás, stb.),  a családjaikról való gondoskodás feladatát sem tudják kielégítően elvégezni és mivel előfordulhat, hogy munkájuk hatékonysága és eredményessége is kárt szenved, elveszíthetik azt.

Hasonló sorsú embertársaimmal szeretnék egyszer összefogni és egy egymást segítő közösséget alapítani. Egyenlőre még nem látom át teljesen ennek formai és hivatalos hátterét, alapjait. Az biztos, hogy szükség lenne egy alapítványra is, ami anyagilag segítené azokat azokat az allergiás betegeket, akik nem tudják megvenni a sokszor bizony életet is mentő gyógyszereiket, nem tudják kifizetni a drága vizsgálatokat, kezeléseket (amik sokszor nem is mondanak semmit vagy nem segítenek, de hát az ember ilyenkor persze mindent megpróbál), vagy nem tudják megvenni a diétájukhoz szükséges ételeket - amikhez megint csak nem könnyű hozzájutni a világ fejlődése ellenére sem, mert amit a boltoknak nem éri meg tartani, az eltűnik a polcokról :(. Nagyon sok pénzre lenne szükség. :(

A közösség tagjai megosztanák egymással tudásukat, tapasztalataikat, recepteket cserélhetnének, segíthetnének az egészséges élelmiszerek beszerzésében, allergiával foglalkozó szakemberek véleményét és segítségét kérhetnénk közösen. A legfontosabb a tájékoztatás és az információcsere lenne, mert nincs annál rosszabb, amikor az orvosok széttárják a karjukat és nem tudják mit mondjanak, ezért aztán nem is mondanak semmit csak felírják a gyógyszert, ami csak egy darabig segít. Mivel az ok nem lett megszüntetve a páciensen újra és újra jelentkezhetnek a tünetek, aki ettől az egész kilátástalan helyzettől teljesen kétségbe eshet, ha azt hiszi nincs kiút. Mivel minden ilyen páciens  végül saját maga lesz kénytelen keresgélni gyógyulásának módját, sokkal egyszerűbb, gyorsabb és hatékonyabb lenne azt együtt csinálni. Lelkileg is sokkal könnyebb, ha az ember tudja, érzi, hogy nincs egyedül, hogy van olyan, aki megérti mit él át. Sorstársaik nem néznék hipochondernek ellentétben az ismerősökkel, családtagokkal (főleg ha nincsenek látható tünetek,) és az orvosokkal (akik pedig nem tudnak mit kezdeni a tünetekkel).

Megismerhetnénk a legújabb gyógymódokat, módszereket, lehetőségeket. Később küzdhetnénk is azért, hogy kevesebb káros anyagok vegyenek körbe bennünket. Például dolgozhatnánk azért, hogy minden élelmiszerre legyen ráírva őszintén és érthető módon az összes összetevő (mert bizony néhányat elfelejtenek feltüntetni, vagy van amire egyáltalán nem is írnak semmit).

A legtöbb allergia a statisztikák szerint általában nem fatális kimenetelű, de soha nem lehet tudni, hogy mikor milyen következményei lesznek. Ez nem játék, komolyan kell venni. És az sem mindegy milyen élete lesz egy ilyen embernek. Az allergia ellehetetlenítheti az ember életét, de meg is lehet tanulni együtt élni vele úgy, hogy megtaláljuk mi a módja annak, hogy ne jöjjenek elő a tünetek (és akár annak is, hogy örökre meggyógyuljunk). Nem mindegy. Mindkettőre meg van a lehetőség. Minden szervezet más és más, mindenki egyénileg reagál a külvilág ingereire. És még ez is változhat idővel. Tehát nem egyszerű nyomozási folyamatra van szükség. Nem csoda, ha az orvosok is megijednek tőle. Amellett, hogy vannak általános, minden allergiás által megfogadható tanácsok, hiszem azt, hogy minden allergiás megtalálhatja az okát annak, hogy az ő szervezete miért viselkedik úgy ahogy, és megtalálhatja a rá jellemző, egyéni módját annak, hogy ne reagáljon allergiával dolgokra.

Én magam is ezen dolgozom. Már nem vagyok az utam elején, sok tapasztalatot szereztem és még rengeteget kell tanuljak. Szerencsére most (már egy jó ideje) jól vagyok. Csak zavar, hogy látom hogy mások is hasonló helyzetben, vagy még rosszabban vannak mint amiben én voltam és teljesen magukra vannak hagyva.

Van amit... nem lehet szavakkal kifejezni...

Képtelen vagyok úgy élni, hogy ne szeressek... hogy ne szeressek valamilyen módon, ahogyan csak lehet, amennyire csak lehet, amennyire a lehetőségek engedik... akár jó, akár rossz ez másoknak!

Önfeledten örülni...

Annyi mindent lehet tanulni a gyerekektől. 

Amikor egy kicsi gyerek közelében vagy azon veszed észre magad, hogy akaratlanul is azon dolgozol, hogy boldognak lásd, vagy legalább elcsípj egy huncut kis mosolyt.

Nincs ahhoz fogható amikor egy kicsi gyerek nem törődve senkivel és semmivel őszintén és önfeledten tud örülni ott abban a pillanatban amikor fizikailag és érzelmileg biztonságban érzi magát. :) Amikor igazán örül, testestől-lelkestől örül minden pici porcikájában akár kontrollálatlanul is. :) Ő még tudja hogyan kell.

Az ember ilyenkor csak ámul és bámul, elcsodálkozik, hogy ilyen édes, bájos határtalan boldogságot láthat, úgy érzi abban a pillanatban, hogy akkor most minden jól van. És közben egy kicsit össze is szorul a szíve, azt szeretné bár sose kellene találkoznia a boldog kis tündérnek az élet árny oldalaival, és persze tudod, hogy ez lehetetlen.

Hiszek is meg nem is...

 

Hiszek is meg nem is az emberekben.

"Akkor hogy is van ez nálad?" - jogosan merülhetne fel a kérdés bárkiben is.

Bízom abban, sőt, tudom, hogy igazából mindenki jó. Bárki követhet el hibákat, és bárki lehet rossz szándékú is, de hiszek abban, hogy elő lehet hozni belőle a jó oldalát, a lelkét. Hiszem, hogy mindenki nagy dolgokra képes, hogy mindenki tele van szeretettel, szerethető és szeretetteljes... akkor is, ha nem tud róla, vagy elnyomta magában. Biztos vagyok abban, hogy mindenkiben lehet építeni, növelni ezt a fényt.

Mindez független attól amikor azt mondom hogy nem bízok senkiben és semmiben. Amikor én is érintve vagyok például azáltal, hogy valaki valami olyat akar tőlem ami a szívemet komolyabban is érinti, vagy én tőle, akkor muszáj óvatosnak lennem. Mert van ugyan saját akaratom nyilvánvalóan, de ezt általában nem tudom érvényre juttatni. Leginkább azért nem, mert addig általában nem tudok foglalkozni vele ameddig másoknak nem jó, ameddig azok akiket szeretek nem boldogok. Persze tud zavarni, ha az ahogyan én szeretném a dolgokat az nincsen figyelembe véve, de egész addig nem számít mindez nekem ameddig a környezetem nem lesz kiegyensúlyozott, vagy ha fájdalmat, problémát okozok vele nekik. Van aki szerint ez nem jó, mert akkor nem úgy élem az életem ahogyan én szeretném hanem úgy ahogyan mások akarják. Van benne igazság, tudom.
Amikor a megszokott viselkedésmintámmal ellentétesen cselekszem (merthogy ténylegesen, aktívan próbálok változtatni ezen) akkor igen konkrétan meg kell erőszakoljam magam. Lehet sosem fogok tudni megváltozni ebben.

Szóval abból következően, hogy ilyen vagyok, óvatosnak kell lennem, mert az emberek vissza tudnak élni ezzel és lehet nagyobb fájdalmat okoznak vele, mint gondolnák. A visszaélés sajnos hozzá tartozik az emberi természethez, az ez iránti bizonyos mértékű kiszolgáltatottság, védtelenség meg hozzám. Ameddig nem bizonyosodik be valakiről, hogy meg tudok bízni benne annyira ami egy közeli barátsághoz vagy párkapcsolathoz kell, addig nem tudok benne 100%-osan bízni. Szerintem ez tök logikus amellett, hogy lehet kicsit igazságtalan is valahol. Amikor viszont sikerült már teljesen megbíznom, akkor a bizalmam feltétlenül, határtalanul működik az adott személy felé.

Mindenkiben van egy kis sün valahol. Nálad miben nyilvánul meg?