2-3 hete írtam az alábbi gondolat részletet. Gondoltam, hogy leírom ide is, aztán meggondoltam magam, végül most mégis megosztom...
"9 év simán elszállhat a ködbe.
Mert a "mindent vagy semmit"... ez a "jelszó", hogy a szép emlék és szeretet helyett mindez fájdalmas keserűséggé váljon.
Kinézvén ablakomon látom a galambokat és arra gondolok milyen egyszerű az életük. Szállnak szabadon. Egymással vagy együtt... úgy tűnik nem ismerik a szívfájdalom fogalmát. A fájdalmat ott a mellkas közepén, mely a szabadságot ízlelgetve sem múlik el. Kivágnám a mellkasom közepéből, ha tehetném...
9 év a ködbe veszhet el. Csak rá kell bólintanom, hogy OK és máris minden eltűnik végérvényesen és hivatalosan mintha soha nem is lett volna. Az ultimátumok is erről szólnak. Te is meg tudnád tenni nem? Ha ilyen módon kérik akkor is. Kitépni minden szépet és jót is azonnal és eltaposni. Pofon egyszerű.
Volt egy álmom. Csak egyetlen egy. Arról szólt, hogy szabadon szerethetek mindenkit valamilyen formában. Az álmaink sajnos nem mindig működhetnek, mert másoknak meg más álmaik vannak: a mindent vagy semmit. Ez a feltétel, a feltétele annak, hogy szerethessek.
Mi végre gondoltad te balga ember, hogy "játszhatsz" a szív dolgaival? Hogy megkísértheted ezeket a hatalmas erőket? Hát nem tudtad milyen veszélyeket rejteget? Naivan azt hitted a szerelem csakis szép dolog lehet, de most két oldalról szorongatja a szívedet... Azt hitted alapból jár neked minden amire vágysz? Te balga, te tudatlan, miképpen gondoltad, hogy téged elkerülhet a fájdalom? Hát nem tudtad, hogy a szerelem a legönzetlenebb és egyben a legönzőbb dolog is a világon? Mert mindent akar. Bárhonnan is közeledjen hozzád, a múltból vagy a jövőből, akár testet öltött már, akár egy "ismeretlen", egy arc képében létezik...
A boldogság ígéretével kecsegtet, mindig... s ha egyszer beengeded a szívedbe, csapdába csal, karmai többé nem eresztenek, s ha mégis mennél fájdalmasan beléd mar... Mind ilyen, minden szerelem legyen bármely fajta és bármely erős is az. S te semmit sem sejtve, semmit sem értve ebből az egészből csak kergetsz és kergetsz egy álomképet ami ott van a fejedben, ami nem a valóság, hiszen meg sem történt, csak te teremtetted a vágyaidból...
Ez a szerelem.
Na ezzel szálljon vitába bárki, állok elébe."
Hát mégiscsak leírtam ide ezeket a sorokat... akármilyenek is... akármilyen hatással is legyenek...
Mert ez is én vagyok. Én vagyok az is, aki lényével meg tudja kedveltetni magát, akkor is, ha így akarja és akkor is, ha nem. Végtére is mindenkiben van egy ilyen kis mágneses rész, amivel odavonzz másokat... s végül egymás csapdájába esünk... van ilyen. Az is én vagyok, aki kicsit határozatlan, tétova, aki ha csendben van azért, ha beszél akkor meg azért, de néha óvó aggodalmat vált ki másokból... Én vagyok, aki bár már nem tudatosan, de még mindig sajnáltatja magát... Én vagyok az, aki néha álomvilágban él, de az is én vagyok aki néha mindenki másnál reálisabban lát dolgokat... Sőt az is, aki mélyen együtt tud érezni néha másokkal, aki nem hivalkodik, nem kényszerít senkit semmire, nem csinál törvénytelen dolgokat, elfogad másokat... Ezeket is le kell írni. Jót is és rosszat is. Mind én vagyok.
Azt hiszed jó vagy, hogy te nem okozhatsz fájdalmat, mert te csak jót akarsz, te csak szeretni akarsz, mert neked azt mondták, hogy ha szeretsz akkor rosszat nem tehetsz? Azt hiszed, hogy jó vagy, mert az akarsz lenni... ez nem így van.
Illetve nyilván mind jók vagyunk legbelül, de mindannyiunknak vannak hibáink is és bármennyire is törekedsz a jóra és dolgozol magadon, bizony te is okozol néha fájdalmat, talán nem is kicsit... ahogyan mindenki más.
Lassacskán elfogadom magam a hibáimmal együtt, s így fogok tudni majd változtatni rajtuk, remélem. Sajnos nincs ember hiba nélkül.
Nagyon köszönöm azoknak akik a hibáimmal együtt is szerettek, szeretnek és segítségemre voltak, vannak az Úton!!!
Azt hiszem a szerelem (sok más dologhoz hasonlóan) nem olyan dolog, ami mindig úgy kell megvalósuljon, ahogyan mi azt szeretnék, elképzeljük, ahogyan vélekedünk róla a látottak, hallottak, olvasottak alapján. És ez nem feltétlenül baj. Ha mégis úgy alakul ahogy szeretnénk az jó, adjunk hálát az égnek, ha nem... hát az... az igen fájdalmas... de nem baj.
Csak hát... mást látunk a TV-ben. Azért nem volt mindig TV, meg ennyi TV csatorna, internet, stb. de voltak már régen is magazinok, regények, sőt ifjúsági könyvek, mesekönyvek a szerelemről, amelyek mind máshogy állították be (és állítják be ma is) a világot, mint amilyen. Egyszerűen nem írják le a másik "vég" lehetőségét a mesékben, és ifjúsági regényekben... Gondoltam, hogy egyszer talán írok majd nagyobbacska gyerekeknek olyan meséket, amik nem happy enddel végződnek, amikor a királyfi és a hercegnő nem házasodnak össze... hanem talán egy kis szomorúság és egy kis idő letelte után új életet kezdenek mindketten... mert hogy ilyen is van a világban... nem szabad becsapni a gyerekeket. Ez pont olyan, mint amikor nem hazudsz a gyerekednek, hogy a szuri nem fog fájni, de nem is hangsúlyozod ki a fájdalmat, csak elmondod neki, hogy előfordulhat, hogy picit fájhat... vagy valami ilyesmi... és akkor tudja mire számíthat, nem éri csalódás és nem is lesz neki fájdalmasabb, azért mert valami másra számított...
Lehet, hogy fura ötlet ilyen fajta meséket írni, nem tudom... annál biztos jobb, mint gonosz boszorkákkal és más félelmetes alakokkal riogatni őket.
A szerelem szép dolog egyébként, még mindig így gondolom. Csak hát ismerni kell a természetét. Neki is van két oldala, örömteli és fájdalmas is, és mindkettő elég erős. Az a helyzet, hogy végülis bárki bármit mond, az mindegy, az ember úgy is meg akarja tapasztalni, akármelyik oldalát is mutassa. Meg mint sok minden mással, ezzel is az van, hogy akkor ért meg belőle valamit is igazán az ember, amikor része van benne, amikor belekerül a szerelem folyamba, ami magával sodorja.
Úgy néz ki, hogy senkinek az álmait sem fogom tudni megvalósítani... (sem édesanyámét... sem senkiét).
A szerelem témának itt vége.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése