"Mielőtt az útra lépnél, még egyszer mélyen nézz vissza, kérlek, és gondold át, mit tanultál? Mi az, amit most magaddal viszel? Egyedül a gondolataidat viszed magaddal, bármit is hallasz efelől, bármit mondanak neked, ne higgy a kétkedő szavaknak - a gondolataidat mindig magaddal viszed.
Élményeid egy napon tapasztalatokká érnek, ezért egyre gyakrabban kerülhetsz olyan helyzetbe, amilyennel már találkoztál. Nem kell mást tenned, csupán elővenned az egykori helyzet megoldását.
Nézz vissza, hogyan jártál el: kinek mit adtál, s magad gyarapodtál-e általa a bölcsességben? Nem kell nagy fondorlat hozzá, csupán egy kis találékonyság, hogy észrevedd: ilyen már történt veled. Amit egyszer átéltél, bármikor visszanyúlhatsz hozzá, hogy átgondolva ismét felhasználd.
Mit jelent az, hogy átgondolva?
Most joggal kérdezed: hogyan lehet a gondolatokat átgondolni?
Ha most úgy találod, hogy a gondolatok nem felelősek semmiért, jól látod: Te magad vagy felelős a gondolataidért, amiképpen az azokból fakadó tetteidért is te felelsz. Ezért kell, hogy a magad oldaláról is megvizsgáld helyességüket. Szánj erre több időt, miként azt szándékoztad.
Ahhoz, hogy megértsd életed menetét, s benne folyton változó szerepedet, a legtöbb időt az előre gondolkodásnak kell szentelned. A legtöbb ebben az esetben nem hosszában, inkább minőségében értendő.
A legtöbb lehet egy szemvillanás alatt eszedbe ötlött gondolat, melynek csupán a címzettjét ismered, aki te magad vagy. Nem tudod honnan származik, ki küldte - ezt nem is kell feltétlenül kikutatnod.
Ezek a teremtő gondolatok mélységüknél és tartalmuknál fogva több figyelmet érdemelnek a naphosszat tartó, fárasztó elmélkedésnél, mely gyakran tévútra vihet. Ezt hagyd meg a tudósoknak. Legyen az ő feladatuk továbbra is a világ megismerése, a természet megszelídítése, a földi rend felépítése. Ezekre a lépcsőkre csupán akkor léphetsz, ha már az élet első lépcsőin túljutottál.
Mit kell akkor tenned, hogy az élet első lépcsőit felismerd? - kérdezed.
Legelőször is tudnod kell: aki a lépcsőket a lábaid elé helyezte, a legnagyobb figyelemmel és szeretettel járt el, amikor úgy rendelte, hogy ezekre a lépcsőkre léphetsz.
Azért jöttél a világra, hogy szép és nagy és mély és tiszta gondolataiddal tükörképed megteremtsd - olyan lesz a világ, amilyennek megalkotod; olyanok lesznek a benne élő emberek, amilyenné magadat formálod. Te magad vagy a világ legelső lépcsőfoka. Az első lépcsőn magadat kell felismerned, megtalálnod, majd megformálnod.
A lépcsők egymást követik. Egy-egy fokot elhagyva, egyre magasabbra juthatsz. Amikor felérsz a hegy tetejére, visszanézel. A hegy csúcsáról hátra pillantva, nagyon távolinak tűnik az első lépcsőfok. Már látod, minden lépcsőre szükséged volt, hogy utad álmaid hegyére vezessen. Így történik minden az életben: egyetlen nap sem maradhat el, hogy a következő nap beköszönthessen. Életed minden pillanatára szükséged van, hogy a ma átadja helyét a holnapnak.
Ne sajnáld a percet, amikor arra kérlek, nézz vissza a megélt napra, éppúgy, miként a lépcsővel teszed majd, mikor a hegyre érkezel. Tekints vissza, és válaszolj erre a kérdésre: mit tanultál?
Úgy gondolod sokat? Talán keveset?
Állj meg egy kis pihenőre, és a nyugalom perceiben vedd szemügyre közelebbről aznapod történéseit. Ha ekképpen nézed életed egyetlen napját, rádöbbensz, mennyi minden történt veled.
Élményeid egy napon tapasztalatokká érnek, ezért egyre gyakrabban kerülhetsz olyan helyzetbe, amilyennel már találkoztál. Nem kell mást tenned, csupán elővenned az egykori helyzet megoldását.
Nézz vissza, hogyan jártál el: kinek mit adtál, s magad gyarapodtál-e általa a bölcsességben? Nem kell nagy fondorlat hozzá, csupán egy kis találékonyság, hogy észrevedd: ilyen már történt veled. Amit egyszer átéltél, bármikor visszanyúlhatsz hozzá, hogy átgondolva ismét felhasználd.
Mit jelent az, hogy átgondolva?
Most joggal kérdezed: hogyan lehet a gondolatokat átgondolni?
Ha most úgy találod, hogy a gondolatok nem felelősek semmiért, jól látod: Te magad vagy felelős a gondolataidért, amiképpen az azokból fakadó tetteidért is te felelsz. Ezért kell, hogy a magad oldaláról is megvizsgáld helyességüket. Szánj erre több időt, miként azt szándékoztad.
Ahhoz, hogy megértsd életed menetét, s benne folyton változó szerepedet, a legtöbb időt az előre gondolkodásnak kell szentelned. A legtöbb ebben az esetben nem hosszában, inkább minőségében értendő.
A legtöbb lehet egy szemvillanás alatt eszedbe ötlött gondolat, melynek csupán a címzettjét ismered, aki te magad vagy. Nem tudod honnan származik, ki küldte - ezt nem is kell feltétlenül kikutatnod.
Ezek a teremtő gondolatok mélységüknél és tartalmuknál fogva több figyelmet érdemelnek a naphosszat tartó, fárasztó elmélkedésnél, mely gyakran tévútra vihet. Ezt hagyd meg a tudósoknak. Legyen az ő feladatuk továbbra is a világ megismerése, a természet megszelídítése, a földi rend felépítése. Ezekre a lépcsőkre csupán akkor léphetsz, ha már az élet első lépcsőin túljutottál.
Mit kell akkor tenned, hogy az élet első lépcsőit felismerd? - kérdezed.
Legelőször is tudnod kell: aki a lépcsőket a lábaid elé helyezte, a legnagyobb figyelemmel és szeretettel járt el, amikor úgy rendelte, hogy ezekre a lépcsőkre léphetsz.
Azért jöttél a világra, hogy szép és nagy és mély és tiszta gondolataiddal tükörképed megteremtsd - olyan lesz a világ, amilyennek megalkotod; olyanok lesznek a benne élő emberek, amilyenné magadat formálod. Te magad vagy a világ legelső lépcsőfoka. Az első lépcsőn magadat kell felismerned, megtalálnod, majd megformálnod.
A lépcsők egymást követik. Egy-egy fokot elhagyva, egyre magasabbra juthatsz. Amikor felérsz a hegy tetejére, visszanézel. A hegy csúcsáról hátra pillantva, nagyon távolinak tűnik az első lépcsőfok. Már látod, minden lépcsőre szükséged volt, hogy utad álmaid hegyére vezessen. Így történik minden az életben: egyetlen nap sem maradhat el, hogy a következő nap beköszönthessen. Életed minden pillanatára szükséged van, hogy a ma átadja helyét a holnapnak.
Ne sajnáld a percet, amikor arra kérlek, nézz vissza a megélt napra, éppúgy, miként a lépcsővel teszed majd, mikor a hegyre érkezel. Tekints vissza, és válaszolj erre a kérdésre: mit tanultál?
Úgy gondolod sokat? Talán keveset?
Állj meg egy kis pihenőre, és a nyugalom perceiben vedd szemügyre közelebbről aznapod történéseit. Ha ekképpen nézed életed egyetlen napját, rádöbbensz, mennyi minden történt veled.
*
A bátor és meggondolatlan Anakész késő éjjel tartott hazafelé. Égbe magasló fák között haladt amikor fekete felhők jelentek meg a mennybolton. A hold lehunyta szemét, sötétség borult a vidékre. Az ifjú jól ismerte a hegyi ösvényt, ezért tovább menetelt. Néhány lépés után azonban megbotlott és a szakadékba esett. Kezét-lábát törte a zuhanástól. Másnap két erős ember járt a vidéken, vállukra vették, és hazavitték.
- Mit kerestél ott olyan későn? - korholta óvatlanságáért az anyja.
Anakész nem felelt, csak nyöszörgött.
Az anya meleg szívű asszony volt, nem hozta elő többé a történteket. Inkább vett neki két szép, faragott botot, amivel újra járhat majd, ha talpra áll. Beköszöntött az a nap is: Anakész hónapok múlva felkelt betegágyából, és ismét járni tanult. Már egészen jól ment neki a járás, amikor először bicegett el hozzám.
- Mit szólsz hozzá? - mondta a botjára mutatva.
- Szükséged van a mankóidra? - kérdeztem tőle barátságosan.
- Hogyne... A botok és én összeforrtunk, már nem tudok meglenni nélkülük.
- Sajnálom, hogy így gondolod. Ha majd másképp látsz, ismét gyere el hozzám.
Több év telt el, míg újra kopogtatott házam ajtaján.
- Nálad vannak a mankók? - kérdeztem tőle.
- Ez már mindig így lesz - jelentette ki higgadt mosollyal. - Ne nyugtalankodj miattam, jól vagyok.
- Ennek igazán örülök - válaszoltam.
- Annyira megszoktam őket, hogy már nincs szükségem a lábaimra. Négyéves fiamat is mankóval tanítottam járni. Ő is ragaszkodik a botokhoz, egy tapodtat sem tesz nélkülük.
- Azt talán megértem, hogy nincs szükséged a lábaidra, ott vannak helyettük a mankók. Csak azt az egyet áruld el, mit használsz az eszed helyett, amikor nincs szükséged rá?
- Mit kerestél ott olyan későn? - korholta óvatlanságáért az anyja.
Anakész nem felelt, csak nyöszörgött.
Az anya meleg szívű asszony volt, nem hozta elő többé a történteket. Inkább vett neki két szép, faragott botot, amivel újra járhat majd, ha talpra áll. Beköszöntött az a nap is: Anakész hónapok múlva felkelt betegágyából, és ismét járni tanult. Már egészen jól ment neki a járás, amikor először bicegett el hozzám.
- Mit szólsz hozzá? - mondta a botjára mutatva.
- Szükséged van a mankóidra? - kérdeztem tőle barátságosan.
- Hogyne... A botok és én összeforrtunk, már nem tudok meglenni nélkülük.
- Sajnálom, hogy így gondolod. Ha majd másképp látsz, ismét gyere el hozzám.
Több év telt el, míg újra kopogtatott házam ajtaján.
- Nálad vannak a mankók? - kérdeztem tőle.
- Ez már mindig így lesz - jelentette ki higgadt mosollyal. - Ne nyugtalankodj miattam, jól vagyok.
- Ennek igazán örülök - válaszoltam.
- Annyira megszoktam őket, hogy már nincs szükségem a lábaimra. Négyéves fiamat is mankóval tanítottam járni. Ő is ragaszkodik a botokhoz, egy tapodtat sem tesz nélkülük.
- Azt talán megértem, hogy nincs szükséged a lábaidra, ott vannak helyettük a mankók. Csak azt az egyet áruld el, mit használsz az eszed helyett, amikor nincs szükséged rá?
*
Az élet egyetlen napja csodálatos történetek szövevényéből áll össze. Akik ösztönösen élnek, nem áldoznak időt az események megértésére. Sosem fogják tudni, mi miért történt velük - bár ez nem is bántja őket igazán. Aki kimarad egyetlen napjából, az másnap éppígy cselekszik majd, miközben az élet némán, észrevétlenül elsuhan mellette. Semmi olyan nem történhet meg egy ember életében, ami meg ne történhetne veled életed egyetlen napján. Ekképpen, ha a napokra figyelsz, figyelemmel leszel egész életedre. Egyetlen nap is közelebb vihet az élet igazi és nagy feladatainak megértéséhez."
/Tatiosz: Az élet szép ajándékai/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése