Néha rám jön, hogy "haza" vágyom, oda, ahonnan jöttem. (Most már tényleg ki kellene fejtem ezt bővebben, ahogyan ígértem már régebben is...) Lehet itt is megtalálhatnám köztetek embertársaim, akiket és amiket keresek... de sokszor úgy érzem, hogy ez a világ nem úgy van összerakva (vagy lehet, hogy csak nekem nem látszódik ilyennek). Nem szerethetem úgy az embereket, ahogyan én szeretném. Sőt néha úgy érzem itt azt kell megtanulni, hogy ne úgy és ne azokat szeresd, akit te szeretnél, hanem azokat az embereket, akiket „eléd sodor az élet”, azok felé kell szeretettel fordulni öncélú megkülönböztetés nélkül, akiknek épp akkor szükségük van rád. Azt hiszem ez általában így is van. Néha-néha és mostanában megint és egyre inkább azt érzem, hogy a szívemnek erre a részére kellene hallgassak, erre a bizonyos értelemben vett önzetlenebbik felére, s akkor talán több eséllyel szerethetnék embereket (még ha csak kicsi részben is) ahogyan én szeretném. Ebbe a szerelem pedig nem illik bele, azt hiszem. A szerelem bizonyos értelemben „kisajátít” (nem a testiség részére értem ezt most), tulajdonképpen a jellegéből adódóan úgy ahogy van, időnként szó szerint akadály tud lenni abban, hogy szabadon megélhessük a szeretetet embertársaink irányában. Annyira szeretném mindenemet odaadni egyetlen egy embernek, ugyanakkor azt is érzem, hogy nem tudom ezt megtenni. Lelkileg nem tudom. Mert igazából azt IS szeretném, hogy ne legyek hozzákötve senkihez, lelkileg. (Megint ellentmondásos vagyok, tudom.) Ennek elérésére szerintem nincsen opció a szerelemben (legalábbis nem látom, hogy lenne). És mivel még mindig (vagy újra) nem tudom elengedni azokat, akiket ilyesformán szerettem, szeretek, úgy érzem, hogy még mindig azzal okoznám a legkevesebb fájdalmat mindenkinek, ha teljes mértékben lemondanék a szerelemről, párkapcsolatról, ezért erősen gondolkodom azon, hogy szerzetesnek állok. Ez lehet, hogy viccesen hangzik, vagy talán hülyeségnek is, esetleg kifogásnak... pedig nem áll tőlem messze ez az életforma. Hogy mennyire tudnék a meg nem élt vágyaimmal együtt élni életem végéig, azt nem tudom, de legalább az csakis az én gondom lenne, nem bántanék vele senkit, azzal jóval könnyebben meg tudnék birkózni és elviselném, mint azt, hogy fájdalmakat okozzak másoknak a képtelen, ellentmondásos, nem megvalósítható hozzáállásommal és annak következményeivel, hogy akadályozzam őket (ezt most nem tudom elég jól megfogalmazni sajnos). Így legalább mindenki élhetné az életét úgy ahogyan szeretné, ahogyan megálmodta, elképzelte, és én ha csak távolról is, de talán támogathatnám őket ebben.
Nyilván jobb lenne úgy választani ezt az utat, ha az Istenhez való közelebb kerülés iránti vágy és a szolgálat iránti vágy motiválna elsősorban... idővel ez is megerősödne bennem, szerintem. Az biztos, hogy több lehetőségem lenne jóval mélyebben magamba nézni, mint ahogyan egy átlagos ember éli az életét és tényleg több emberre tudnék figyelmet fordítani, szeretni. Úgy érzem arra is szükségem lenne, hogy ilyen formán tanuljak önzetlenséget és szolgálatot, ilyen kemény leckék révén... mert hogy ez egyáltalán nem egy könnyű út, bármennyire is a könnyebbik választásnak tűnhet. Minden választásunk áldozatokkal jár, de vannak olyanok, amelyekkel kevesebb kárt okozunk másoknak.
Nem mondom, hogy feltétlen ezt az utat fogom választani, de gondolkodom azon, hogy talán erre fele fogok haladni a jövőben. Ennek lenne a legtöbb értelme, racionalitása. Persze nincs garancia arra, hogy ezt jól tudnám majd csinálni.
Nem tudom még mi lesz. Ha majd elég erős leszek ahhoz, hogy igazán önzetlen legyek és lemondjak a vágyaimról, akkor lehet meglépem ezt a radikális lépést. Várom mikor jön el ez az idő amikor majd erre képes leszek. És akkor eldől hogyan lesz... vagy hamarabb... bármikor történhet bármi, nem tudni mit hoz a holnap.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése